Magyar Kurir, 1803. április-június (17. évfolyam, 26-51. szám)
1803-06-03 / 44. szám
rálytól lévén oda küldettetve, tsak annak parantsolattyára távozhatna el is onnét. A’ Fejedelem semmit nem felelt ezen izenetre, hanem 6 drabontokat küldvén a’ Konzul házához, ötét haladék nélkül, hogy senkivel semmit ne beszélhessen, mindenhol fogva a’hajóra kisértette, ’s tüstént útnak indíttatta. A’ hajó ín dikben del tájban már el evezett volt, Magyar Ország. Egy győzedelmes aszszonyi batálra , vagy is süvegre tserélt konty . — Egy helyen egy Fó Szolgabíró úrral kötelességből megfordulván , a’ többek között be vetődik hozzánk egy férfi, vagy is inkább férjei testben lakó aszszony. Mi baja? kérdi a’Szolgabíró. Az ember, meghunyászkodva és elpetyeredve, így felel: — ,,Uram én elégtételt kívánok, mert engem’ a’ feleségem meg vert“—azonközben mutogatja az ábrázátján a’sulyoknak és laskanyatónak kék és sebes hellyeit. — Ezen egy férifiutól sem várt panasznak hallása, előbb valamint a’ Fő Szolgabíró urat, úgy minket is a’ kik jelen voltunk, bámulátsal elegyes katzagásra indítvány— egy idővártatva, minekutánna a’tisztelt Szolgabiró úr, a’ ki egyéb eránt is egy igen nyájas, víg, és kedves tréfájú ember, magát a’katzagástól valamennyire megbüntette volna, ilyen választ adott a’ szegény vert férjfiának: — „No, hallja kend! már szégyenlem, hogy férjfi vagyok. Ugyan hogy tuda kendet a’ felesége megverni?“ — „De uram! az urat is meg bírná az, olyan erős“ — így felel amaz.'—No hallja kend (mond néki jprmét a’ Szolgabíró Ur) én kendnek egyéb elégtételt nem adhatok, hanem azt tanátsiom, hogy