Magyar Lapok, 1940. január-március (9. évfolyam, 1-70. szám)

1940-03-03 / 50. szám

12 A­­­ztikus Ida: devoid Msai. A híres debreceni kollégium tornyában már el­ütötte az óra a tizenkettőt. Néma, kihalt volt min­den utca, minden sikátor. A debreceni tisztes pol­gárok már mind az igazak álmát álmodták. Csak a vén bakter csoszogott végig a főúton. Kucsmáját fülébe húzta. Vállán széles alabárd hevert. Harcsa, bajuszáról jégcsapok lógtak. Párás levegő csapó­dott el szájától, amint keseredett hangon elfújta a vén rigmust: ,,Tizenkettő már az óra, Térjetek hát nyugovóra. Tűzre, vízre vigyázzatok, Hogy majd kárát ne váljatok!“ Tompa kutyaugatás harsant fel a bezárt kapu­kon belül a bakter szavaira. Dühösen karmolják az állatok a léckerítést. — Kussoljatok! — mordul feléjük a bakter. Már a kollégium előtt lépked. Feltekint a nagy épület ablakaira. Mindegyik sötét, csak három egy­más mellett sorakozó üvegen át halvány lámpafény. A kucsmás alak motyog magába valamit és úgy tűnik el az egyik sikátorban. Fent a kollégium világos ablakain belül víg társaság énekel. Bőven harsog a nóta a diáktorkok­ból. Lehetnek, vagy tizen-tizenketten. Megy is jó taktusra pattogva a dal. — No, no fiúk, ne olyan lelkesen, mert ki­haltak és megint baj lesz, ha Szapáry professzor urunk errefelé talál járni és bedugja parókás fejét az ajtón — szólal meg egy ifjú, aki a fiatal társa­ságban legöregebbnek látszik és a katedránál ül Huszonegyéves lehet, míg a többiek csak tizen­hét-tizennyolcnak látszanak. Haja hosszú, hullá­mos. Arca hosszúkásan keskeny. Bajusza alig per­­hedző. Szemei lágy kékek, mint az apró nefelejcsek. Orra merész vágású, szája kissé húsosan piros, de vonalai szabályosak. Fekete kabátja meggombolva, mintha melege volna. Tógája az asztalra vetve he­ver. Kezében hosszúszárú pipa, melyből néha-néha nagy, bodor füstfellegeket ereget. A diákok elnevetik magukat az intésen és ő is velük nevet, professzor Csokonai Vitéz Mihály. Igaz ugyan, hogy csak olyan publicus professzor, akinek még a rajztanár is parancsolgat, olyan ki­segítő féltanár — féldiák. Dolga, hogy felügyel az ifjúságra, órákat ad, kirándulásokat vezet. Fize­tése az nincs, csak ingyen tanulhat a kollégiumban. Megvan az a joga, hogy elkéshet az órákról, egy félórával tovább alhatik a reggeli ébredésre kon­gató harangszónál. — Mi az Makláry már te is pipázol? — szólal meg nevetve. Kis vékonypénzű, beesett mellű fiú felel visz­­sza az egyik­ pad tetejéről. Látszik rajta, hogy alig bírja a füstöt, melyet egyszerre ereszt ki szájából. A többiek is pipáznak, neki sem szabad elmaradni. — Már egy hete — felel büszkén Makláry. — Csak azután nehogy rosszul légy — kacag Csokonai. Hirtelen ijedten tekintenek mind az ajtóra, mert az nyikorogva nyílik meg. De csak két tógás diák lép be. — Mit ijesztgetitek az embert? — kiált rájuk Csokonai. — Itt a fa? — Itt — felel az egyik diák és társával együtt tógájuk alól három-négy fahasábot húznak elő. — Honnan csentétek? — A pincéből. — Tegyetek a tűzre. . A ajtó megint nyílik, újra ketten osonnak be. Arcuk már az ajtóból nevet. — Megvan? Kaptatok? — kérdik mindenfelől. — Meg­­­felelnek és diadalmasan húznak elő egy-egy vesszővel befont ü­vegkorsót hosszú fekete tógájuk alól. A katedrára teszik fel Csokonai elé, ki nagy szakértelemmel hajlik a kidugaszolt üve­gek felé. Beleszagol! — Jól mondja — néz fel mosolygós arccal. A hangulat vígan emelkedik. Tréfálgatnak, énekelnek, iszogatnak, nagyokat nevetnek. Az egyik pajzán történetet mesél, melyet a többiek csillogó szemekkel hallgatnak. Majd a másik sza­­val el tréfás verset ... És ezt mind­együ­tt csinálja velük végig a publicus professzor is. Nem hogy le­intené és aludni küldené őket, még ő tölt nekik bort, ő nevet a legjobban és csak biztatja a fiúkat a sz és * ^ Mily jó, hogy a kollégiumnak oly vastagok a falai, hogy kettős ajtókat kellett rájuk rakni, melyeken keresztül a harsogó diáktorkok kacagása is csak halk zümmögésként szűrődik át. Senki sem sejti, hogy a harmadik hálóterem hatodikos diák­jai alvás helyett a tanteremben mulatoznak a publikus professzor vezetésével. Igaz ugyan, hogy az öreg Szapáry professzor már kétszer rajta­kapta őket hasonló esetekben, de mivel Csokonai a tanárok és különösen a híres neves Budai Ézsaiás tanár úr kedvence és az osztály legjobb tanulója volt, valahogy elsimult a dolog. Igaz a dorgálás nem maradt el, de ezt elbírta publikus professzor Csokonai. — Csúnya idő van odakünn — sóhajtott fel hirtelen Csokonai, amint kitekint az ablakon. — Esik a hó . .. A nap rövid, az éjszakák végtelenek, ez a kötelességtudás meg elviselhetetlen . . . Fehér minden. Hiszen ez rendben is volna, de mikor ol­vadni kezd lucsok, sár, víz minden, nem lehet kint járni. Ilyenkor szinte sírni szeretnék az eljövendő tavasz elé .. . Ugy­e fiúk mennyivel gyönyörűbb a tavasz és a nyár?! Virágzó, pompázó minden. Na­pokig kint lehet csatangolni a szabadban a meg­­újult szabad, friss természetben. A madarak bohó­­szívü­k teljességével énekelnek. A virágok felénk bólongatnak a mezőn és velük dalolunk mi is. Énekel a szívünk ... és úgy­e azt sem tudjuk miért, de boldognak érezzük magunkat!? Elragadtatva beszél, mintha már tényleg itt volna a tavasz virágzó álma. Lecsukja a szemét és úgy álmodozik. Csak amikor újra körülnéz, akkor rezzen fel. Most érzi mily teher rá ez a kollégiumi élet. Órákra járni pontosan, felügyelni az ifjúságra. Jelen lenni a reggeli iskolai könyörgéseken, a va­sárnapi istentiszteleteken, ki-be csak tógába járni. Csend, rend, fegyelem, örökös csengetés, mihez, érzi, nem fog hozzászokni soha a természete . . A szülői házban meg volt minden szabadsága, felelőt­­lensége . .. Csokonai a magyar irodalom első bo­hémje. Gondtalan idealizmusával, gyermekes len­dületével szeretne nekivágni a nagy világnak, mint azt később meg is teszi, pedig nem hajtja semmi gyakorlati cél, vagy kényszerűség, csak lelkének izzó vágya, kifogyhatatlan lantoló jókedve. Bízik magában és mindenkiben. Nem számít semmire, csak a szerencsére, víg életre és csakis a holnapi napra. Hogy azután mi lesz? Ez már nem fontos. Azon ráér az ember majd a következő napon gon­dolkozni ... És ezért érik a csalódások egymás után! A fiúk elcsodálkozva hallgatják elragadtatott szavait. Csöndbehalkul az előbbi vidám kacagás, csak a terem egyik hátulsó padjából hallatszik fel egy alvó ember búgó hortyogása. — Ki az?­­— néz fel Csokonai. Egy páran a hortyogó után néznek. A kis vé­kony Makláry alszik végignyúlva az egyik padon. Arcán mosoly ül. Úgy horkol hosszúra húzva a hangját boldogan. Ijedten ül fel, amikor felráz­­zák. — Mi az? — néz körül kerekre nyílt szemek­kel. — No fiam, Makláry Mátyás, te sem fogsz név­beli elődödre ütni — kacag fel a publikus profes­­­szor. — Ugy­e mondtam, hogy megárt a pipafüst. A bortól mindjobb kedvük kerekedik. Egyre bátrabban és vidámabban kezdenek énekelni. Kint a toronyóra már az egy órát kongatja. — Ilyenkor járnak a kísértetek — kiáltja el magát az egyik diák. Alig mondta ki a szavakat, a terem ajtaja nyi­korogva csapódott ki. — Kísértet — kiáltják el magukat egy páran. Az ajtón egy szakállas, hosszú, kaftánszerfi ka­bátba bújt alak toppant be. —• Mit csináltok itt, korhely pemahajderek?! —■ kiáltotta rekedt hangon. — Szapáry professzor úr! — nyögte az ajtó­hoz legközelebb álló fiú. Hangjáról azonnal felismerte mindenki Sza­páry professzort. A kis, pocakos öreg kiáltozva állt fel a katedrára: — Mi ez? Insurectio, lázadás? És a dominus publicus professor Csokonai? ő a vezető az ifjúság züllesztésében. Vinum et tabacos! Ad Deum qui est in coeli! Ez már ad tertium, harmadik eset, hogy így rajtakaptam a társaságot. Quo usque tan­dem?!... Énekelnek, dorbézolnak, isznak. Consi­lium professores már adott dorgatóriumot. . . De most már nincs ad gratiatio. Exclaudem omnia az egész ország kollégiumaiból. Ilyennek megtörténni! Éjnek idején, mikor aludni kellene. Holnapra per­sze senki sem tudja a mathezist.. . De elintézek én most mindent. A dominus publicus professort is . . . Ne, féljetek latresek! Halálos csönd felelt vissza az öreg kiáltozá­saira. Szapáry professzor úr pedig dühében nekivörö­södve kiáltozott tovább, hogy nagy verejtékcsöp­­pek gördültek le homlokáról. Lekapta süvegét fejé­ről, h­ogy legalább az ne melegítse. Harsogó kaca­­gás tört ki hirtelen. Csokonai is úgy nevetett, hogy belepirult az arca. A professzor dermedten nézett körül, hogy mit nevetnek ezek a zsiványok? Észre­vette. Borzsapkájával együtt lekapta dús parókáját is és ott állt a katedrán kopaszon, tar koponyával, melynek fényességén megcsúszva tündöklött fel a lámpa sárgás fénye. — Kicsapatok mindenkit! — kiáltotta és ki­rohant a teremből. A bolthajtásos folyosón még hallatszott a hangja, amint különböző titulusokat osztogat a diákoknak. A teremben elült a hirtelen kacagás Mintha csak most ébredtek volna tudtára annak, hogy mi történt. Csokonai felemelt egy pohár bort. Kiitta az utolsó cseppig. — No, nekem befellegzett! — tette le a poha­rat nagyot koppantva, így történt, hogy a publikus professzort felmen­tették állásától. A hatalmas indoklás így szólt: „... mindezek az iskolai szükséges jó rendnek­­elforgatását célozván, nehogy egynek akár vakme­rőségét, akár makacsságát többek ostobasága kö­vesse, mind a nagytiszteletü küldöttségnek, mind az iskolai széknek közmegegyezésére Csokonai Mihály a poéták közönséges tanításától elmozdítta­­tik.’ így végződött Csokonai Vitéz Mihály dísztelen tanári pályafutása. De — különös játéka a sorsnak! — Szapáry professzor meg a többiek, neki köszönhetik mégis, hogy nevüket feljegyezte a krónikás ... Ezen a képen a római Fascista Párt épülőben lévő székháza látható, a Forum Még ebben az évben befejezik a hatalmas palota építését, amely előtt az egyes keket szimbolizáló pompás márványszobrok állnak. Mussolinin, olasz vidék MAGYAR LAPOK IX. évf., 50. 97. — Vasárnap, 1940- március 3.

Next