Magyar Lettre Internationale 1995. tavasz (16. szám)
MEDITERRÁN UTAZÁS - Vaszilikósz, Vaszilisz,: Thaiassza
► L'Itharassza ÜJ U \J‘ 'U ^ y lü B1 lügt tem Athénba, mindig tengerészekkel utaztam együtt, akik a szigetükre tértek haza. Más fajból származtak, mint a síksági vagy hegyvidéki emberek. Először is nem ittak, nem kártyáztak, visszatértek hazájukba, szigetükre, falujukba, családjuk körébe, annak az embernek a tekintélyével, aki utazott és látott. Egyébként Odüsszeusz „nosztosz”-a, amelyből mai „nosztalgia” szavunk származik, nem jelentett mást, mint fájdalmat (algosz) és a vágyat, hogy hazájába (nosztosz) visszatérjen. A tengerészek kemény mesterségével együtt fejlődött hazánkban a hajózás. Görögország a világ harmadik vagy negyedik tengeri hatalma. Mai hajósaink sok szempontból hasonlítanak az egykori Atreidákra. Hatalom és pénz van a kezükben; életük zárt paloták rejtekében zajlik, ahol változatlan rendben követik egymást jegyességek, házasságok, gyilkosságok. Számukra a haza szigetük kicsiny földjét jelenti, egy házat, ahonnan a londoni Cityt megjárva a világ hódítására indulnak. Nem tartoznak szorosan a nemzethez, nem számítanak a minden ország számára nélkülözhetetlen polgárság tagjai közé. Egyfajta úszó tőke birtokosai hazátlanok. Bizonyíték erre, hogy hajóik fedélzetén - hitvány bérért - Pakisztánból és a Fülöp-szigetekről érkező vendégmunkásokat dolgoztatnak. A hajósok között van azonban egy viszonylag szűk réteg is, akik - míg úrrá nem lesz rajtuk a hatalom nagyzási őrülete - vagyonuk java részét a szülőföldjüket jelentő sziget és általában Görögország fejlesztésére fordítják. A tenger meghatározó szerepet játszik kultúránkban. Egyetlen nőt sem énekeltek meg annyiszor, mint őt. S ugyanígy nincs egyetlen görög nagyváros sem, amelynek ne volna fontos kikötője: Athén (Pireusz), Szaloniki, Patrasz, Volosz, Hérakleion... A tengernek ezer jelzője van: pikrokymatussza (keserű hullámú), leventopnichtra (bátrakat elnyelő), farmakeri (méregkeverő), ghoissza (megbabonázó), maghissza (boszorkány)... Legalább annyi jelzője van, mint Szűz Máriának. S míg a szárazföld - megőrizve a sétáló lépteit - tengerekhez vezet, melyek mind hasonlítanak egymásra, a tenger - az utazó lábnyomát elmosva - ismeretlen földekre visz. Külföldi barátaim faggatására mindig azt feleltem: elég, ha meglátják a kiszáradt Ithakát, és megértik, miért kelt útra Odüsszeusz. A mítoszok nem a semmiből születnek... Egy nagyon is konkrét valóságból kelnek életre, és - a magas művészet sodrába kerülve - egyetemessé nőnek, hiszen Homérosz nagy Ithakája mellett ott van a mai Ithaka mítosza is, melyet Konsztantin Kavafisz költő teremtett: „ Te, akit a sok-sok tapasztalat bölccsé érlelt, végre megértetted, mit jelentenek az Ithakák.” VASZILISZ vaszilikósz A nyelv népi változata gördülékenyebb lett, miközben elvesztette belső vázát. Odisszeasz Elitisz 1960-ban kiadott egy nyelvészeti szintézisnek tekinthető verset, To akszion eszti címmel, irodalmunk történetében az első költeményt, ami visszatért a népi görögtől erősen eltávolodott bizánci szertartás nyelvéhez. A kísérlet sikerült. Ő volt az első, aki prófétai érzékkel rámutatott a nyelv hiányosságára, és úgy kísérletezett a nyelvgazdagítással, hogy a hangalakok megfeleljenek a szavak jelentésének. Egyházunk rituáléja, a bizánci szertartás nyelve fordításban mindig értelmetlenné vált. Istenkáromlásnak számított azt mondani, ahogy egyes „malliari”-k (a népnyelv hosszúhajú hívei) tették, hogy Jézus „gaidarosz” hátán érkezett Jeruzsálembe („gaidarosz” népnyelven szamarat jelent, purista nyelven viszont „onosz ”-nak mondják). Az ógörög visszatérése a gimnáziumokba azt sejteti, hogy a források felelevenítése megfékezhetné a politikai vagy a kemény drogon felnőtt rock-nemzedék által elszegényített nyelv szuvasodását. Egy nyelvét vesztett népnek foga sincs. Nem tud rágni, sem harapni. Még tovább gondolva: csókolni sem tud. Az ókori örökség problémája - a nyelvi következményeken túl, amikről eddig beszéltem - más bonyodalmakat is okoz. Valahányszor egy helyen antik műemléket fedeznek fel (szobrokat, templomok alapjait vagy sírokat), általános elkeseredés lesz úrrá az embereken, mert ez azt jelenti, hogy azt a bizonyos területet halálra ítélik, nem lehet sem építkezési, sem mezőgazdasági célokra felhasználni. Ugyanez történik a tenger esetében is. Egy feltárt antik rom a horgászat betiltásával a térség teljes elnéptelenedését okozhatja. Tesszáliában, Larisza város központjában egy egész színházfalrész emelkedik ki a földből. Sokkal szebb, mint az epidauroszi színház, de senki nem mer hozzányúlni, ásatásokat kezdeni, mert az a város teljes gazdasági életét felbontaná. Mit kezdjünk egy ilyen súlyos örökséggel? Elsüllyed, ki nehéz köveket emel” - írja Szeferisz, akit mindenkinél jobban nyomasztott a szobrokkal való túlzott törődés. Az Akropolisz-szindróma Mi, mai görögök a lelkünk legmélyéig szenvedünk az Akropolisz-szindrómától. Ott áll a Parthenón a maga tökéletes szépségével, hogy kiemelje a körülötte lévő látvány rútságát. Ha nem lenne a Parthenón, Athén egy akármilyen északafrikai vagy dél-amerikai városhoz hasonlítana és senki nem várná el tőle, hogy más legyen. Ugyanez a probléma vetődik fel kulturális értékeinkkel kapcsolatban: mintha nem tudnánk szabadulni attól, amivel őseink világraszóló dicsőséget arattak, és attól, ami minket egyetemes ismeretlenségre kárhoztatott. Mikor kisfiú voltam, halálosan megsértődtem, ha valakitől azt hallottam, hogy apám kiköpött mása vagyok. Mindenekelőtt önmagam akartam lenni. Érettebbé kellett válnom, fel kellett nőnöm, hogy el tudjam fogadni a hasonlóságot. Egy népnek is fel kell nőnie, hogy elbírja öröksége súlyát. És önismeret terén még csak gyerekcipőben járunk. A Görögországot sorozatosan ért csapások, és az, hogy hazánk az utóbbi százötven évben kísérleti állat volt, nem engedte, hogy felnőjünk. Most bújnak elő félénken a nemzeti önismeret első jelei. Meg kellett várni, hogy a polgárháborús sebek begyógyuljanak, hogy eltűnjenek a régi előítéletek, de főképp „az északról fenyegető veszély”... Néhány évvel ezelőtt az Argosz melletti Lernában jártam. A parasztokkal beszélgettem, akik elpanaszolták, hogy a föld alól feltörő források tönkreteszik földjeiket: ,Alighogy betömöd cementtel az egyik forrást, máris feltör egy új.” Ezek a parasztok a régi mesét juttatták eszembe, a lómai Hidra mítoszát, kinek levágott feje helyére rögtön kettő nőtt. Különös egybeesés, a legnagyobb görög cementgyár éppen Heraklész nevét viseli. Epidauroszban, a közönségnek köszönhetően, a színház visszanyert valamit ókori beavatási jellegéből. Ebben az athéniakon kívül az argosziak, a korinthosziak és a spártaiak is részt vettek. Szerencsére megszabadították a tragédiát a ráerőszakolt nagyzási hóborttól. Ez olyan embereknek köszönhető, mint C. Coon, Rontiriset, és főképp mint Minosz Volonakisz, hogy ne csak a fiatalokat említsük. Visszatértek az emberi léptékű tragédiához, és eltávolodtak az emberfeletti embertől. Egy gazdag diaszpóra A görög értelmiségi tengergazdag nyelvével valójában egy múlt századi rozoga bárkán találja magát. Megpróbál átkelni a tengeren - sikertelenül. Messzire vándorol hazájától, és újra minden könnyű lesz: az, amit eddig súlyos teherként vonszolt maga után, ezentúl értékessé válik. Egy kicsit Izraelre hasonlítunk, inkább nemzet vagyunk, mint állam. Az állam behatárolja a nemzet kulturális adottságait. A diaszpórára mint görög kifejezésre gondolok. Papanikolau, a mellrák szűrésére alkalmazott teszt - a Papteszt - feltalálója millió asszony életét mentette meg világszerte. Vajon hazájában is ilyen nagy felfedező lett volna belőle? Maria Callas vajon hasonlóan ünnepelt énekesnő lenne akkor is, ha nem hagyja ott az athéni operettszínház porondját? És a filozófusok, akik a polgárháború után tömegesen vándoroltak ki Franciaországba, Kasztoriadisz, Papaioannu, Palantzasz, Axelosz, hogy csak néhányat említsünk közülük, megírták volna ezeket a könyveket Görögországban is? Xenakisz a zenében, Gavrasz a filmművészetben, Kunellisz a festészetben soha nem lettek volna ugyanazok hazájukban, akivé külföldön váltak. Z '-o ™ -Λ DC N oc ® w H H D Q UJ