Magyar Lettre Internationale 1996. ősz (22. szám)

KELLETLEN NÉMETEK - Maron, Monika: A szabadság éve

Az az év, amikor Emile meghalt, a sza­badság éve volt, legalábbis később szo­kás lett így nevezni, az újságokban és a nyilvános beszédekben, még aki kerülte a pátoszt a magánbeszédben, az is be­szélhetett néha a szabadság évéről, ez az­tán úgy jön, mint a szél, amely elválasztja a súlyosat a könnyűtől, a lazát a szilárd­tól, a felületest a mélyről jövőtől, ha ilyen a szabadság, akkor ez a szabadság éve volt. Akkoriban úgy látszott, semmi sem marad a régiben. Új pénz jött, új igazolvá­nyok, új hatóságok, új törvények, új egyenruhák a rendőrségnek, új bélye­gek, új tulajdonosok, akik voltaképpen a régiek voltak, akiket azonban időközben negyven vagy harminc évre elválasztot­tak a tulajdonuktól, utcákat és városokat neveztek át, emlékműveket bontottak le, és új katonai szövetségeket kötöttek. Nekem ez mind nem volt elég. Valami erőteljesebbet szerettem volna, amibe a bélyegek, utcanevek, egyenruhák mind beletorkollnak; folytatódást egy másik di­menzióban, esetleg egy drámai klímavál­tozást, vízözönt, vagy valami más kataszt­rófát, mindenesetre valami olyasmit, ami hatalmasabb, mint az ember és változé­kony cselekvései. Persze nem történt semmi. Ha reggel kiléptem az utcára, hogy bemenjek a múzeumba, az embe­rek bőre ugyanolyan színű volt, ugyanazt a nyelvet beszélték, az idő az évszaknak megfelelő volt, a villamos más számon ugyan, de ugyanazon az útvonalon járt, később legalább ez megváltozott, amikor fölszedték az egész város burkolatát, hogy a legmodernebb technikával dró­tozzák és csatornázzák össze, és egész kerületek voltak napokig elvágva a külvi­lágtól, mert elfelejtettek összeköttetésről gondoskodni a számukra. Jól emlékszem, hogy akkoriban senki nem osztozott világfelforgató vágyaim­ban. A legtöbb ember félve kapaszko­dott abba, amit megszokott, ami nem volt kitéve az általános változásnak, amit nem lehetett egyik napról a másikra el­tüntetni vagy átnevezni. Házaspárok, akikről azt hittem, hogy alig váltanak több szót egymással, mint amennyi a mindennapi élethez feltétlenül szüksé­ges, hirtelen egymás kezét fogták, úgy tekintették meg a város újdonságait; egymásra vetett pillantásaikban a még egy évvel korábbi fásult gúny helyett há­lás összetartozás volt. A már benyújtott válókereseteket tömegével vonták vissza. Mindenki vakon kapkodott maga körül, és megragadta azt, amit addig a magáénak mondhatott, a rég elhajítot­­tat is, mert végül is nem lehetett tudni, hogy az új viszonyok között nem bizo­nyul-e mégis használhatónak.ISO too c­ c cc 2 SIBYLLE BERGEMANN 1 KELLETLEN NÉMETEK

Next