Magyar Lettre Internationale 2002-2003. tél (47. szám)
KERTÉSZ - Szirák Péter: Kertész Imre Sorstalanságáról
SZIRÁK PÉTER KERTÉSZ IMRE A VILÁGÖRÖKSÉG RÉSZE Kertész Imre Sorstalanságáról „Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz.” (Kertész Imre) A holocaust olyan történeti esemény, amely magába sűríti a történelmi tudat mibenlétének, az emlékezés lehetőségének és készségének, a közvetíthetetlenség tapasztalatának, a felejtés szükségszerűségének kérdéseit. Az emlékezés és az emlékállítás, a megértés és megértetés önmaga lehetetlenségével néz itt szembe. A holocaust-diskurzust mégoly eltérő távlatokból vizsgáló értekezések közös, vissza-visszatérő, nem egyszer kiinduló hivatkozása a híres adornói intelem, amely a 20. század második felének meghatározó citátumává vált, gondolhatunk itt akár a bölcselet, akár a történetírás, az esztétika, vagy a művészettudomány legkülönbözőbb területeire. Ez az alapító-létesítő citátum az európai kultúra közvetítőinek mély megrendültségét és kilátástalanság-érzetét tolmácsolta. Ez a belátás nem esett távol a „művészet végének” jóslatszerű tapasztalatától, mikor az érthetetlenség és feldolgozhatatlanság érzését a kimondás lehetetlenségével, a némaság „negativitásával” kapcsolta össze. Nem egy értelmező számára a holocaust maga lett az idő megtörése, botrányos jelentőségében az egyedi, a hasonlíthatatlan, a még imaginative is ismételhetetlen. Közismert, hogy a náci bűnök emlékezetének egyik legismertebb őrzője, Eie Wiesel határozottan elutasította a holocaust irodalmi közvetíthetőségét: „Nincs és nem is lehet a holocaustnak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. (...) Az a mű, mely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.” Az emlék megőrzésére hivatottak rendre kifejezték kételyüket és félelmüket azzal kapcsolatban, hogy vajon a históriai integrálás folyamatai, illetve az átörökítés „hagyományos” médiumai nem fosztják-e meg a holocaustot történeti egyszeriségétől, jelentőségbeli egyediségétől. Azok, akik az emlékezés folytonosságát morális kötelezettségüknek tartották, gyakorta beleütköztek abba az ellentmondásba, amely az időbeli átörökítés kényszere és mediális lehetetlenségének vélelme között feszült, abba a tapasztalatba, amely a holocaustot „természeténél fogva” leírhatatlan, ábrázolhatatlan eseménynek fogta fel. Hayden White egyik tanulmányában hivatkozik arra a Beres Lángra, aki abból kiindulva, hogy a holocaust olyan egyedi történelmi esemény, amely a személytelenséget az erkölcsi határok fogalmának kétségbe vonásával egyesítette, úgy tartotta, hogy az eseményeknek csak egy krónikája igazolható, mert a cselekményesítés viszonylagosít, amennyiben fellazítja az eseménysor határait, más eseményekkel vet egybe, s így módot ad a holocausttal szembeszögezett morális ítélet „többértelműsítésére”. Lang szerint a holocaustról - egyébként is képletesen nem, csak „szó szerint” beszélhetünk, mert a képletes megfogalmazás általánosítja az egyedit, óhatatlanul mérsékelve az egyedülvalósága és „érthetetlensége” fölött érzett megrázkódtatást. E hivatkozásokból is látszik, hogy a holocaustábrázolás kanonikus kifejlése nem nélkülözi az ellentmondásosságot, elég, ha az emlékezet fenntartására mint elemi igényre, illetve a némaság „negativitására” mint autentikus viszonyulásmódra gondolunk. Az emlék átörökítésének és az „ábrázolhatatlanságnak” a feszültsége a kulturális emlékezet praxisa és reflexiója közötti szemmel látható különbségben nyilvánul meg. Az autentikus ábrázolásra, illetve a holocaust színre vitelének lehetetlenségére hivatkozók egy zárt kánon megőrzésében látszanak érdekeltnek lenni, viszont e véleményeket folytonos felülvizsgálatra szoríthatja a holocaustemlékezet gyakorlata, amely számos változatban tesz kísérletet az egykori esemény közvetítésére, nyitott értelmének fenntartására. A holocaustról szóló elbeszélések felsokszorozódása együtt járt Auschwitz szükségképpeni medializálódásának tapasztalatával. A jelenlévő szemtanú krónikája mellett számolni kell az utólagos ábrázolatokkal, a hangsúlyosan fiktív emlékezéssel, a megjelenítés eltérő narratív sémáival, a nézőpontok változékonyságával éppúgy, mint a modalitás-effektusok sokféleségével és az „üzenet” médiumoktól való függőségével. Tadeusz Borowski, Jean Améry, Primo Levi, Jorge Semprun és Kertész Imre holocausttúlélőkként, az egykori események átélőiként vállalkoztak a tanúságtételre, az értekezés, az elbeszélés és a regény műfaját választva. Nem egy alkotó az utókor szemszögéből igyekezett szembesülni az emlékekkel, gondolhatunk itt Paul Celanra vagy Pilinszkyre, de akár arra a Steven Spielbergre is, aki a hollywoodi szemléletmód felhasználásával állított parabolikus emléket a túlélést segítő, cselekedtető erejű erkölcsi megigazulásnak. A Schindler listája olyan populáris mítoszt teremtett, amely a holocaust számos neuralgikus kérdését - a bűnösök és áldozatok közötti választóvonal, az ellenállás és túlélés összefüggése akarva-akaratlanul semlegesítette. Hasonlóképp nem esik távol e kérdések történeti „felejtése” Roberto Benigni szintén sikeres filmjétől. Az élet szép tragikomikus-melodramatikus távlatot ad az áldozatok és a túlélők morális viszonylatának. Art Spiegelmann, a Maus, egy túlélő regénye című művében az állatmesék műfaji interpretánsát felhasználva ironikus-parodisztikus képet fest, amikor a holocaust eseményeit fekete-fehér képregény formájában mutatja be, a németeket macskaként, a zsidókat egerekként, a lengyeleket pedig disznókként ábrázolva. A történeti emlékezet (Gedächtnis) megélénkülése, materializálódásának és decentralizálódásának folyamata, s ezzel együtt a műfaji és hangnemi regiszter szóródásának tapasztalata a személyes (Erinnerung) és hozzátehetjük, a (zártan) - kanonikus emlékezet elvesztésének aggodalmával jár együtt. Éppen ezért a közvetítés e felsokszorozódása újra és újra felveti a holocaust-diskurzus alapvető kérdését, vagyis az ábrázolhatatlanság és az egyediség, végső soron a megérthetőség dilemmáját.Isaac Bashevis Singer a holocaustot isteni büntetésként értelmezi a historizmus különböző formáival, a nemzeti vagy a kozmopolita gondolattal szemben tanúsított zsidó engedékenység miatt. Daniel Goldhagen, a Hitler’s Willing Executioners című könyv szerzője szerint a holocaust a német kultúrából magyarázható, Zygmunt Bauman a technológiai világképből, Hannah Arendt a huszadik századi totalitarianizmusból vezeti le.) Hans Robert Jauss Koselleckre hivatkozva beszélt a történeti megértés antropológiai szerkezetéről, arról a kölcsönösségről, ahogyan az egyedi események paradigmatikussá és ezzel ismételhető struktúrává válnak. Koselleck megfogalmazásában: „Az újkori történelem folyamatkaraktere másképp nem érthető meg, mint az események struktúrák általi és a struktúrák események általi kölcsönös magyarázataként”. Jauss, aki az egyediség mint sajátlagosság (mint nem gyorsan sajáttá tett idegenség) megértését igencsak fontosnak tartotta, rámutat, hogy a történelmi egyediség csak a rajta túli által, az alteritás által, vagyis csakis a hasonlítás, a hasonló különbözősége alapján válhat értelmezhetővé. Az egyediséget megmutatni hivatott reprezentáció közvetítő funkcióját csak úgy tudja betölteni, hogy elkerülhetetlenül kudarcot vall, „veszteséget” és nem kívánt „többletet” is termel. A holocaustról szóló történeti narratívák szükségképpen partikulárisak maradnak, bizonyos mértékig mindig feltöltődnek a jelen távlatának morális, politikai és ideológiai összefüggéseivel, instrumentalizálják a kulturális memóriát, olyan emlékművé válva, amely akadályozza az emlékezést. Ezért is lehet különlegesen fontos szerepe a holocaust esztétikai, irodalmi közvetítésének, ezért is fordul rendre a történeti emlékezés ahhoz a médiumhoz, amelynek megkülönböztető sajátossága éppen az, hogy képessé tehet a fent jelzett ideológiai kötések oldására. Az esztétikai tapasztalat kitüntetett teljesítménye ugyanis az imaginárius által lehetővé tett szabadság az identifikációban és az esztétikai ítéletben. Az irodalmi szöveg poétikai potenciálja pedig az ideológiai támpontok „gyengítésével”, a logika felfüggesztésével teszi lezárhatatlanná az olvasás jelentéstulajdonító műveleteit. (Elhangzott 2002. október 10-én a miskolci irodalomantropológiai konferencián, az irodalmi Nobel-díj hírének bejelentése előtt.) SZIRÁK Péter Folytonosság és változás A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája Csokonai, 1998 KERTÉSZ Imre Művei Magvető, 2002 Sorstalanság (1975) A kudarc (1988) Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) Gályanapló (1992) Az angol lobogó (1991) Valaki más (1997) A száműzött nyelv (1998) A gondolatnyi rend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Monológok és dialógok Magvető, 1998 A fölösleges értelmiségi" Magyar Lettre Internationale, 13 A látható és a láthatatlan Weimar" Magyar Lettre Internationale, 14 .Hamburgi beszéd az évszázadról" Magyar Lettre Internationale, 17 „Lipcsei beszéd" Magyar Lettre Internationale, 25