Magyar Lettre Internationale 2005-2006. tél (59. szám)
TUDÓSÍTÁSOK - Ugrešic, Dubravka: Tér és idő - Gauß, Karl-Markus: Megterhelő salzburgi hétköznapok
80 1005/1006 tél GAUSS, Karl- Maria Keserű tinta. Esszék a XX. századi irodalomról Jelenkor, 1997 „A nyelv erotikája, osztrák irodalom és nemzet" Magyar Lettre Internationale, 34 „Európa szétszórt népei" Magyar Lettre Internationale, 53 DUBRAVKA UGRESIC Tér és idő A volt jugoszlávokat egyvalami biztos megkülönbözteti más emberektől. Valamennyiüket, minden földimet lenyűgözi az idő. Amikor Amerikából (a New York-i fertályból) felhívom telefonon anyukámat, az első kérdése mindig ez: - Nálatok hány óra van? -Dél. - Nálunk meg délután hat - mondja az anyukám különös elégedettséggel a hangjában. Addig nem folytatható a beszélgetés, míg pontosan meg nem állapítjuk, mennyi az idő náluk, és menynyi nálunk. Anyukám nem sokat utazott, érthető, hogy lenyűgöző az időeltolódás. Csakhogy azok a földijeim sem mulasztják el ezt a kérdést, akik épp eleget barangoltak és kószáltak a nagyvilágban. A volt Jugoszlávia lakosai nagy utazók voltak: kóborlók, turisták, tengerészek, akik behajózták a világot, vándormunkások, vendégmunkások, emigránsok, maffiózók, egyszóval olyan emberek, akiknek a kisujjukban van a földrajz. Mégis, az idővel kapcsolatban valami nem stimmel náluk. Van azonban valami, ami a volt honfitársaimat nemigen különbözteti meg hasonló országok más lakosaitól. Különleges érzékenységgel viseltetnek a világban elfoglalt helyük iránt. Akárhol legyek, ha felhív egy földim, okvetlenül meg fogja kérdezni: - És írnak azok rólunk? Az azok itt annak az országnak a lakóit jelenti, ahol éppen vagyok, a rólunk pedig miránk vonatkozik. - Hát nem nagyon... - mondom óvatosan. A vonal másik végén némaság, mely hitetlenkedést és csalódást egyaránt kifejez. A kis balkáni népekben rendíthetetlen a hit, hogy ők geopolitikailag rendkívül fontosak. Sokan hajlandók elfogadni, hogy szegények, hogy intoleránsak, elfogadják még azt is (nehéz szívvel), hogy talán nem is az Adria a legszebb tenger a világon (ámbár a legtisztább), de azt soha nem fogják elfogadni, hogy a geopolitikai jelentőségük elenyésző. KARL-NARKUS GAUSS Megterhelő salzburgi hétköznapok Ausztriában elfogadásra került az úgynevezett integrációs szerződés. Ez jól mutatja, milyen kormányunk is van. Az FPÖ-nek az a feladata, hogy harcias, helyenként nárcisztikus hangoskodással elterelje a figyelmet arról, ami valójában történik: nem Ausztria nemzetiszocialista visszahódítása van a politika napirendjén, hanem a társadalom neoliberális elveknek megfelelő átalakítása. Az FPÖ azt szajkózza, neki köszönhetjük, hogy Ausztria nem vált a bevándorlók országává. Hadd szajkózza, az igazság az, hogy a gazdaság elérte, amit akart és megkapta a szabadon felhasználható munkaerő nyersanyagát. Akire átmenetileg szükség van, az rákényszerített feltételekkel bejöhet és maradhat, amíg használni tudják és dolgozik, anélkül, hogy mukkanni merne, ne adj isten jogokat követelne. Amilyen gyorsan behozzák, olyan gyorsan el is küldhetik megint, státusza a fizetett rabszolgáé, aki nem élhet, csak dolgozhat Ausztriában, és aki csak azért lakhat itt meghatározott ideig, mert dolgoznia Mert ők a védőpajzs és az utak kereszteződése. Horvátország mindig is védőpajzs volt. Egy időben a törökök ellen (akik, ha nincsenek a horvátok, Bécsig is feljutottak volna), aztán a kommunizmus ellen (a kommunisták pedig, tudnivaló, a szerbek), jelenleg pedig a nyugati civilizáció védőpajzsát képezik, mert ha nincs Horvátország, a Balkán szépen felsétálna Bécsig. A Balkán szón pedig azt értik, hogy szerb, pravoszláv, barbár hordák. Horvátország emellett mint útkereszteződés is hírneves: tengeri, vasúti, légi csomópont. A védőpajzs és az útkereszteződés olyan nemzetállami fantazmagóriák, amelyek ugyanilyen érvkészlet kíséretében, mindenütt fellelhetők, különösen a horvát pajzstól keletre. Bosznia is védőpajzs és útkereszteződés, és Szerbia is az, természetesen. Meg Macedónia is, hogyne. A barátnőm szerint, aki gyakran utazik a volt Szovjetunió déli államaiba, hajszálra azonos fantazmagóriákat táplálnak magukról a grúzok, az azerbajdzsánok, az üzbégek, a türkmének, a kirgizek, a tadzsikok és a burjátok is. Olykor elfog az őszinte sajnálat. Nem könnyű kis népnek lenni, melynek nem sok mindene van. Egy kis nép képviselőjének lenni sem könnyű, az ember nem tudja, hol is kezdje. Úgyhogy az első, ami eszébe jut, amire rákap, az a tájékozódás az időben. Valahogy megkönnyebbül, amikor mások megnyugtatják, hogy nála hat óra van. Amikor ekként rendesen elhelyezték az időben, a kis nép képviselője az elképzelt térre szegezi tekintetét. És lám, az elgazosodott vakvágányokon ragyogó vonatok suhannak, a feje fölött, szúnyograj gyanánt, repülők húznak el, előtte végtelen tenger terül el, melyen úgy siklanak az óceánjáró hajók, mint egy hatalmas kacsacsalád. Amonnan pedig, az áttörhetetlen védőpajzs mögül, lovak nyihogása és a barbárok siralmas kántálása hallatszik, akik mindhiába akarnak betörni Kelet felől. RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA kell, és mert az nem lehetséges, hogy nálunk dolgozzon, de máshol egyen és pihenje ki magát. Jaj, annyira amerikainak hatnak már ezek a törvények, hogy a hiányuk miatt Amerikába kivándoroltak akár nyugodtan vissza is térhetnének Ausztriába. Hányszor szidtuk kancellárunkat, Schüsselt, mert szó nélkül hagyta koalíciós partnere gyalázatos szólamait! De megvan a jutalma ennek a hallgatásnak. A kancellár nem emeli fel szavát az idegenekkel szembeni gyűlöletkeltés ellen, hogy utat törjön a másik fajta, korszerű, régi előítéletektől mentes és politikailag korrekt rasszizmusnak. Ez a modern rasszizmus nagyon is kompatibilis az Európai Unió értékrendjével, a jólét rasszizmusa, amely a szerint ítéli meg az embereket, hogy mennyi pénzük van és hogy kihasználásukkal fokozhatjuk-e jólétünket. A Neue Zürcher Zeitung arról tudósít, hogy most először lehet a portugál lakosság körében idegengyűlöletről beszélni. A nacionalista vagy rasszista gőg ismeretlen volt a számára, és eddig a jobboldali pártoknál és választóiknál is alig volt jelen. Mivel az afrikaiak a birodalom egykori nagyságáról tanúskodtak, néhány évvel ezelőttig még ők is közszeretetnek örvendtek. Most viszont hol itt, hol ott indítanak ellenük hajtóvadászatot Portugáliában, csakúgy, mint az Európai Unió öszszes tagországában. A rasszista gyűlölet tehát Portugália Európai Unióba való belépésének közvetlen következménye; azóta értelmezi át magát a nemzet oly módon, hogy elhatárolja magát mindazoktól, akik nem az Európai Unióba tartoznak és az afrikaiakat mint nem európaiakat kitaszítja magából. Portugáliának természetesen több köze volt történelme során Mozambikhoz vagy Angolához, mint mondjuk Dániához és Svédországhoz; a családi kapcsolatok is több száz éve inkább Afrikába mint Skandináviába nyúltak, de az európai integráció során ezek a régi kapuok semmissé válnak és másfélék, tisztán európaiak helyettesítik őket. Az új európai identitás megteremtése során olyan melléktermék keletkezik, amellyel előállítói közül senki nem vállal közösséget: a rasszizmus. Az Európai Unió elveti irányelveiben, de mégis ő az, aki előidézi. A spanyolországi ültetvényeken most kezdődik a földieperszüret. Az ültetvényesek eddig mindig egy párezer marokkóit hívtak be az országba; a szüret után mehettek, amerre láttak, és ahol nem voltak hajlandóak haladéktalanul elhagyni a kisebb városok szélén hevenyészve összetákolt kunyhóikat, mint tavaly az andalúziai Huelvában, ott rájuk uszították a csőcseléket, amely fáklyákkal és baseball-ütőkkel felszerelkezve egészen a barakkjaikig üldözte és onnan is kiverte őket. A marokkóiak csakúgy, mint minden évben, most is pontosan megjelentek a szüret kezdetére. De munkahelyüket már elfoglalta más. A kormány az előző évi pogromok után több ezer román, lengyel és moldáviai nőt szállított az országba repülőgépen, akik - európaiak lévén - szerinte jobban illenek a spanyolokhoz, és következésképp nem fogják megint embervadászatra ingerelni őket. Jellemek. A nő anglisztikát és szlavisztikát tanult az egyetemen, kitűnő eredménnyel végzett, négy idegen nyelvet beszél és eltökélte, hogy semmit sem kezd a képességeivel és a tehetségével. Mivel az egyetem elvégzése után nem kapott több pénzt a szüleitől, elfogadott egy középszerű állást egy irodában, ahol az általa tanult dolgokra nincs kereslet, szükség volna viszont olyasmire, ami nem jellemző rá: kiegyensúlyozott alkatra, amely lehetővé tenné a számára, hogy a telefonon érdeklődőket barátságos modorban igazítsa el, és ne gorombítsa le őket csalódottságból, melyről azok mit sem tudnak. Szenved attól, hogy ennyire unalmas a munkája, de hivatásra nem tart igényt, csak munkára. Aki arra tesz neki utalást, hogy kaphatna más állást is, amiben jobban kibontakozhatna, azt olyan pillantással bünteti, mintha erkölcstelen ajánlatot tett volna. Azt mondja, a legszívesebben egész életében iskolába járt volna, az volt a legboldogabb időszak. Az egyetem alatt sem volt kimondottan boldogtalan, mert a szakján való előbbre jutása érdekében feszes órarendhez kellett igazodnia, mely szinte iskolásan szabályozta a hetét. Most pedig ott ül az asztalánál, telefon és számítógép mellett, és az egyetemi végzettséget nem igénylő munkáját rosszabbul látja el, mint mások diploma és érettségi nélkül tennék. Nem akar karriert csinálni, ez rokonszenves, de tulajdonképpen az égvilágon semmit sem