Magyar Lettre Internationale 2008. tavasz (68. szám)

ESSZÉPÁLYÁZAT - Polakova, Sylva: A szabadság mint melléktermék

Magyar Lettre Internationale 68. szám 1008 tavasz SYLVA POLAK A szabadság mint melléktermék A keleti tömb szétesése után sokan akadtak, akik jó­hiszeműen nem foglalkoztak többé azzal, hogy mit is jelent az igazi szabadság. Megelégszünk a szólás- és a mozgásszabadság definiálásával, s közben nem tudatosítjuk, hogy működőképessége érdekében az összes társadalmi rendszer ellenőrzésre és fegyel­mezésre törekszik. Minél kevésbé észrevehetőek a fegyelmezési stratégiák, annál nehezebben jövünk rá, hogy szabadságunk egysíkú, és sokszor csak vélt szabadság. Mindazonáltal akadnak helyek, amelyek kívül esnek a „rend” látókörén, esetleg nem éri meg neki, hogy befektessen a „javításba vagy a bünte­tésbe” (ahogy azt például George Lucas THX1138 című technokratikus utópiájában láthatjuk, mely­ben a szökevény üldözése azonnal véget ér, amint túllépik az üldözésére szánt költségvetési keretet­. Azoknak a helyeknek és helyzeteknek a keresése, amelyek révén valóban megélhetjük a szabadság ér­zését, túlléphetünk a sztereotípiákon és emancipá­lódhatunk, nagyfokú, a rálátás képességével össze­kapcsolódó empátiát kíván. S ha e tekintetben oly­kor sikeresnek bizonyulunk, sikerünk sose hosszú életű. A következő szükségszerűség tehát az állan­dó átalakulás, amely egérutakat biztosít a „felügyelő reflektorának” fényköréből. Flangálás A kaotikusnak tűnő, de valójában az ellenőrzést szolgáló technológiák és stratégiák legnagyobb koncentrációját felmutató városi környezet a vélt és valóságos szabad lét számos változatát kínálja. Azt a fajta utcai kóborlást nevezték el a 19. század­ban „flanerie”-nek, flangálásnak, amelynek folya­mán hagyjuk, hogy magával sodorjon bennünket a város impulzusainak és csalétkeinek végtelen áradata, miközben változatlanul birtokában va­gyunk a kritikus gondolkodás képességének. A francia kifejezést leginkább szeszélyes csavargás­nak fordíthatnánk: ez a fajta időtöltés először a párizsi művészek körében vált kedveltté, akik a modern nagyváros kaotikus atmoszféráját új mú­zsájukként üdvözölték. A flanér alakját számos művész (mindenekelőtt Baudelaire), később pedig filozófusok és teoretikusok sora (nevezzük meg közülük legalább Walter Benjámint, aki a városi kóborlásnak szentelte utolsó, befejezetlenül ma­radt könyvét, az Átjárók­at­ az egyedülálló művé­szi tehetség és a kutatói képességek dicsfényével övezte. A „flanerie” azonban nem csak az „alkotó géniuszok” sajátja. Végső soron nem egyéb, mint a szabadgondolkodásnak megfelelő és a városi környezethez alkalmazott életstílus elgondolása. A különböző flanck­ variációkban ugyanazok a je­lenségek tükröződnek (építészet és urbanizmus, 42­­ kommunikációs hálózatok és piac). Virtuális mobilitás és a városi csalétkek mámorító jellege A tömegközlekedés és a közterek nem csupán a rendkívül sok ismeretlen ember kényszerű fizi­kai és pszichikai közelségére alapozott társadal­mi kommunikációt változtatta meg a 19. század elején, hanem a szemléletmódot s az időben és a térben való tájékozódás mikéntjét is. Az omnibu­szok egyfajta „mozgó tekintettel” színesítették a városi életet. Az átjárók, áruházak, kiállítótermek és múzeumok beüvegezett vitrinjei az utazás kon­centrált virtuális élményét nyújtották. De „virtuá­lis tekintetnek” foghatunk fel minden olyan képet, amelyet egy másik médiától veszünk át, tehát a megjelenített „valóságot” is, amelyet előbb a rea­lista festészet szimulált, a 19. századtól pedig első­sorban a fénykép révén terjedt. A film mindkettőt összekapcsolta. A filmélmény által kínált „virtuális mobilitás” (a klasszikus értelemben vett moziban csak időbeli mobilitásról beszélhetünk, napjaink IMAX-aiban azonban már fizikairól is) illuzóri­kus csupán, mindazonáltal extrém módon hatá­sos nézői gyakorlatot jelent, amely végérvénye­sen megbontotta a jelenlét és a valóság klasszikus koncepcióit. A szabadság, elérhetőség és ellenőrzés (avagy átláthatóság) benyomása, amelyet a mozgás és a pillantás könnyedsége vált ki, a körmönfont mani­pulációnak is teret ad. Egyfelől tehát ott volt az új lehetőségek mámora, másfelől viszont a szédület és a jogos bizalmatlanság. A városi lét ambivalenci­ája magában a flangálásban is tetten érhető, amely számára a város táj és enteriőr is egyben­­ dzsun­gel és lakószoba, ahol elrejtőzünk, valaki azonban mindig lát bennünket. A magányos városlakó szá­mára a tömeg menedékké s végül vágyott „kábító­szerré” vált. A város csalétkei közötti hosszú, cél­talan kóborlás mámora végül „méregként” jár át bennünket (Benjamin e jelenség kapcsán egyene­sen a „hasismámor” kifejezést használja), ami oda vezet, hogy akárcsak a többi függőség esetében, nem tudatosítjuk a lehetséges kockázatokat. A rendszer réseinek keresése Fennáll-e tehát annak veszélye, hogy a vágyak kielégítése teljesen elhomályosítja a kritikai és szabad gondolkodást? Amikor az üzletek üvegla­pok mögött hivalkodó kirakatai előtt haladunk el, sokszor rabul ejt bennünket az ott látható dolgok varázsa. A költők által megénekelt „flanerie” és a közönséges „vásárolgatás” közti különbség ezek­ben a pillanatokban alig észrevehetően szertefosz­lik. Anne Friedberg, a Window Shopping, cinema and the postmodern című könyv szerzője sze­rint mindkét tevékenység forgatókönyve a figyel­men, elemzésen s végül a vágy beteljesítésén - s csak kevésbé egy szükséglet kielégítésén - alapul. Noha a bevásárlás felszínesebb tevékenységnek tűnhet, a 19. századi nők számára a szabad döntés teljesen újszerű élményét jelentette. A vásároló nő egy olyan szerepet vett át, amelyet a nyilvánosság más szféráiban nehezen tudott volna kipróbálni. Nem véletlen, hogy amint a piac megadta a nők­nek fogyasztói szabadságjogaikat (t. i. hogy maguk választhassanak és maguk vásárolhassanak), a nők pozíciójában társadalmi méretekben is változás következett be. Miként példánk is mutatja, az áru­házak - a mozihoz hasonlóan, ahol szintén kü­lönböző szerepeket és identitásokat próbálunk ki - képesek a szabad választás látszatát kelteni, miközben „segítenek” szabad időnk eltöltésében és a pénzünk elköltésében - éppen úgy, mint a „flanerie”. A tömegkultúra bizonyos kvalitásait elis­merő posztmodern társadalomban számos közös vonást ismerhetünk fel a művészeti és gazdasági stratégiák között, amelyek nem feltétlenül jelentik a kultúra hanyatlását és a szabadság korlátozását. Minden olyan törekvés, amely ellenőrzésre és manipulációra irányul, s melynek a piac esetében szaporítania kellene a fogyasztók sorait, s ugyan­akkor megsokszoroznia vágyaikat, bizonyos „mel­léktermékeket” eredményez: az áruházak eseté­ben a nők emancipációja volt ez a „produktum”. A „flanerie” nem nagyon gyakorolható egy olyan környezetben, amely nem teszi lehetővé az elő­írt viselkedésminta melletti alternatíva létezését. Óhatatlanul feltűnést kelt ott, ahol minden telje­sen világos, és pontosan meg van határozva, de gyorsan „rést” talál magának. Ha a „flanerie” je­lenségét akarjuk felderíteni, legkönnyebben kü­lönböző alkotói megnyilvánulásokban bukkanunk a nyomaira. Különösképpen sokat olvashatunk ki azokból, amelyek a köztereken jelennek meg, mint például a szándékoltan „élősködő” street-art­­ból, de kevésbé „független” művészeti ágakban is találkozhatunk velük. A többnyire a domináns ide­ológiákat támogató építészetben manapság egy olyan tendencia érvényesül, melynek jegyében az alkotók a házak homlokzatán keresnek régi-új teret szubverzív és személyes megnyilvánulásaik számára. Igaz, ennek a kezdeményezésnek az a törekvés az eredője, amely saját pozíciójuk meg­védését, s az építészek esetében az épület fölötti ellenőrzés fenntartását szolgálja, mert az épület egyébként a szó szoros értelmében eltűnhetne a „hozzáadott” reklámhirdetések alatt, amelyek ese­tenként a külső burok kilencven százalékát alkot­ják. Sokkal fontosabb azonban, hogy az újonnan kialakított mediális homlokzatok tünékeny, nem piaci megnyilvánulásokra is lehetőséget adnak.

Next