Magyar Lettre Internationale 2008. tavasz (68. szám)
ESSZÉPÁLYÁZAT - Polakova, Sylva: A szabadság mint melléktermék
Magyar Lettre Internationale 68. szám 1008 tavasz SYLVA POLAK A szabadság mint melléktermék A keleti tömb szétesése után sokan akadtak, akik jóhiszeműen nem foglalkoztak többé azzal, hogy mit is jelent az igazi szabadság. Megelégszünk a szólás- és a mozgásszabadság definiálásával, s közben nem tudatosítjuk, hogy működőképessége érdekében az összes társadalmi rendszer ellenőrzésre és fegyelmezésre törekszik. Minél kevésbé észrevehetőek a fegyelmezési stratégiák, annál nehezebben jövünk rá, hogy szabadságunk egysíkú, és sokszor csak vélt szabadság. Mindazonáltal akadnak helyek, amelyek kívül esnek a „rend” látókörén, esetleg nem éri meg neki, hogy befektessen a „javításba vagy a büntetésbe” (ahogy azt például George Lucas THX1138 című technokratikus utópiájában láthatjuk, melyben a szökevény üldözése azonnal véget ér, amint túllépik az üldözésére szánt költségvetési keretet. Azoknak a helyeknek és helyzeteknek a keresése, amelyek révén valóban megélhetjük a szabadság érzését, túlléphetünk a sztereotípiákon és emancipálódhatunk, nagyfokú, a rálátás képességével összekapcsolódó empátiát kíván. S ha e tekintetben olykor sikeresnek bizonyulunk, sikerünk sose hosszú életű. A következő szükségszerűség tehát az állandó átalakulás, amely egérutakat biztosít a „felügyelő reflektorának” fényköréből. Flangálás A kaotikusnak tűnő, de valójában az ellenőrzést szolgáló technológiák és stratégiák legnagyobb koncentrációját felmutató városi környezet a vélt és valóságos szabad lét számos változatát kínálja. Azt a fajta utcai kóborlást nevezték el a 19. században „flanerie”-nek, flangálásnak, amelynek folyamán hagyjuk, hogy magával sodorjon bennünket a város impulzusainak és csalétkeinek végtelen áradata, miközben változatlanul birtokában vagyunk a kritikus gondolkodás képességének. A francia kifejezést leginkább szeszélyes csavargásnak fordíthatnánk: ez a fajta időtöltés először a párizsi művészek körében vált kedveltté, akik a modern nagyváros kaotikus atmoszféráját új múzsájukként üdvözölték. A flanér alakját számos művész (mindenekelőtt Baudelaire), később pedig filozófusok és teoretikusok sora (nevezzük meg közülük legalább Walter Benjámint, aki a városi kóborlásnak szentelte utolsó, befejezetlenül maradt könyvét, az Átjárókat az egyedülálló művészi tehetség és a kutatói képességek dicsfényével övezte. A „flanerie” azonban nem csak az „alkotó géniuszok” sajátja. Végső soron nem egyéb, mint a szabadgondolkodásnak megfelelő és a városi környezethez alkalmazott életstílus elgondolása. A különböző flanck variációkban ugyanazok a jelenségek tükröződnek (építészet és urbanizmus, 42 kommunikációs hálózatok és piac). Virtuális mobilitás és a városi csalétkek mámorító jellege A tömegközlekedés és a közterek nem csupán a rendkívül sok ismeretlen ember kényszerű fizikai és pszichikai közelségére alapozott társadalmi kommunikációt változtatta meg a 19. század elején, hanem a szemléletmódot s az időben és a térben való tájékozódás mikéntjét is. Az omnibuszok egyfajta „mozgó tekintettel” színesítették a városi életet. Az átjárók, áruházak, kiállítótermek és múzeumok beüvegezett vitrinjei az utazás koncentrált virtuális élményét nyújtották. De „virtuális tekintetnek” foghatunk fel minden olyan képet, amelyet egy másik médiától veszünk át, tehát a megjelenített „valóságot” is, amelyet előbb a realista festészet szimulált, a 19. századtól pedig elsősorban a fénykép révén terjedt. A film mindkettőt összekapcsolta. A filmélmény által kínált „virtuális mobilitás” (a klasszikus értelemben vett moziban csak időbeli mobilitásról beszélhetünk, napjaink IMAX-aiban azonban már fizikairól is) illuzórikus csupán, mindazonáltal extrém módon hatásos nézői gyakorlatot jelent, amely végérvényesen megbontotta a jelenlét és a valóság klasszikus koncepcióit. A szabadság, elérhetőség és ellenőrzés (avagy átláthatóság) benyomása, amelyet a mozgás és a pillantás könnyedsége vált ki, a körmönfont manipulációnak is teret ad. Egyfelől tehát ott volt az új lehetőségek mámora, másfelől viszont a szédület és a jogos bizalmatlanság. A városi lét ambivalenciája magában a flangálásban is tetten érhető, amely számára a város táj és enteriőr is egyben dzsungel és lakószoba, ahol elrejtőzünk, valaki azonban mindig lát bennünket. A magányos városlakó számára a tömeg menedékké s végül vágyott „kábítószerré” vált. A város csalétkei közötti hosszú, céltalan kóborlás mámora végül „méregként” jár át bennünket (Benjamin e jelenség kapcsán egyenesen a „hasismámor” kifejezést használja), ami oda vezet, hogy akárcsak a többi függőség esetében, nem tudatosítjuk a lehetséges kockázatokat. A rendszer réseinek keresése Fennáll-e tehát annak veszélye, hogy a vágyak kielégítése teljesen elhomályosítja a kritikai és szabad gondolkodást? Amikor az üzletek üveglapok mögött hivalkodó kirakatai előtt haladunk el, sokszor rabul ejt bennünket az ott látható dolgok varázsa. A költők által megénekelt „flanerie” és a közönséges „vásárolgatás” közti különbség ezekben a pillanatokban alig észrevehetően szertefoszlik. Anne Friedberg, a Window Shopping, cinema and the postmodern című könyv szerzője szerint mindkét tevékenység forgatókönyve a figyelmen, elemzésen s végül a vágy beteljesítésén - s csak kevésbé egy szükséglet kielégítésén - alapul. Noha a bevásárlás felszínesebb tevékenységnek tűnhet, a 19. századi nők számára a szabad döntés teljesen újszerű élményét jelentette. A vásároló nő egy olyan szerepet vett át, amelyet a nyilvánosság más szféráiban nehezen tudott volna kipróbálni. Nem véletlen, hogy amint a piac megadta a nőknek fogyasztói szabadságjogaikat (t. i. hogy maguk választhassanak és maguk vásárolhassanak), a nők pozíciójában társadalmi méretekben is változás következett be. Miként példánk is mutatja, az áruházak - a mozihoz hasonlóan, ahol szintén különböző szerepeket és identitásokat próbálunk ki - képesek a szabad választás látszatát kelteni, miközben „segítenek” szabad időnk eltöltésében és a pénzünk elköltésében - éppen úgy, mint a „flanerie”. A tömegkultúra bizonyos kvalitásait elismerő posztmodern társadalomban számos közös vonást ismerhetünk fel a művészeti és gazdasági stratégiák között, amelyek nem feltétlenül jelentik a kultúra hanyatlását és a szabadság korlátozását. Minden olyan törekvés, amely ellenőrzésre és manipulációra irányul, s melynek a piac esetében szaporítania kellene a fogyasztók sorait, s ugyanakkor megsokszoroznia vágyaikat, bizonyos „melléktermékeket” eredményez: az áruházak esetében a nők emancipációja volt ez a „produktum”. A „flanerie” nem nagyon gyakorolható egy olyan környezetben, amely nem teszi lehetővé az előírt viselkedésminta melletti alternatíva létezését. Óhatatlanul feltűnést kelt ott, ahol minden teljesen világos, és pontosan meg van határozva, de gyorsan „rést” talál magának. Ha a „flanerie” jelenségét akarjuk felderíteni, legkönnyebben különböző alkotói megnyilvánulásokban bukkanunk a nyomaira. Különösképpen sokat olvashatunk ki azokból, amelyek a köztereken jelennek meg, mint például a szándékoltan „élősködő” street-artból, de kevésbé „független” művészeti ágakban is találkozhatunk velük. A többnyire a domináns ideológiákat támogató építészetben manapság egy olyan tendencia érvényesül, melynek jegyében az alkotók a házak homlokzatán keresnek régi-új teret szubverzív és személyes megnyilvánulásaik számára. Igaz, ennek a kezdeményezésnek az a törekvés az eredője, amely saját pozíciójuk megvédését, s az építészek esetében az épület fölötti ellenőrzés fenntartását szolgálja, mert az épület egyébként a szó szoros értelmében eltűnhetne a „hozzáadott” reklámhirdetések alatt, amelyek esetenként a külső burok kilencven százalékát alkotják. Sokkal fontosabb azonban, hogy az újonnan kialakított mediális homlokzatok tünékeny, nem piaci megnyilvánulásokra is lehetőséget adnak.