Magyar Lettre Internationale 2009-2010. tél (75. szám)
PÁLYI ANDRÁS - Pályi Andrással Darabos Enikő beszélget: Az én határain
_ Az én határain ■ Hogyha a gyerekkor felől indulunk el, felvetődik a kérdés, hogy az írás valahogy másképpen hozná vissza az embert magának, mint amit a szülőktől tanult, vagy amit el kellett játszania gyerekként a szabályoknak megfelelően? Kapcsolódott tehát az íráshoz valamiféle lázadás, a szabályokból való kiíródás alternatívája? ■ Nyilván, de ez nem túl lényeges. Meglehetősen kispolgári színezetű, bigott katolikus légkörben nőttem fel, ahol minden fekete-fehér volt. Ehhez képest az írás, még a leggyerekesebb, ösztönös formájában is, komplex látást jelentett. De ennél fontosabb, hogy eleve valamiféle mágikus erővel ruháztam fel magamban az írást. A kézírást. Ha most visszapillantok a gyerekkoromba, számomra egy sor dolog attól kezdett létezni, hogy leírtam. ■ Erre kíváncsi vagyok, hogy működött ez? ■ Mondok egy példát. Úgy hét-nyolc éves lehettem - az is egy afféle „rendszerváltó” idő volt, 1950 táján -, amikor mániákus naptáríró lettem. 1948-ig úgy jelentek meg a zsebnaptárak, hogy felekezeti rubrikák voltak benne, katolikus, protestáns, görög keleti, izraelita, és minden oszlopban másképp a névnapok, az ünnepek, engem ez borzasztóan izgatott. Ezt az egész felekezetesdit akkoriban törölték el, de én felkutattam a pár évvel korábbi naptárakat, azokat másoltam, aztán kitaláltam egy új vallást... ■ Milyen vallást? ■ Az volt a neve, hogy genai katolikus. De ennek nem volt semmilyen jelentése? ■ Nem, semmi különösebb jelentése nem volt, csak megadta nekem azt a szabadságot, hogy én döntsem el, melyik nap milyen névnap vagy milyen ünnep van. Ragaszkodnék a régihez, és vonz az új B Csinált egy másik mitológiát is, más ünnepeket? ■ Valószínűleg, már nem emlékszem. Az örömömre emlékszem, ahogy meghódítottam magamnak egy formát, és ahogy ezen a formán belül teljes szabadságot teremtettem magamnak a naptár „tartalmát” illetően. Mondok egy másik példát. Az volt az az idő, amikor szinte egyik percről a másikra a budapesti utcák nagy részét átkeresztelték, ráadásul akkor indult be az államosítás, úgyhogy nemcsak az utcatáblákat cserélték le, hanem az üzletek cégtábláit is. Én meg utcasorokat rajzoltam egy füzetbe, majd sorra kiradíroztam a különféle táblákat, és átírtam. Ez is szenvedélyesen izgatott. Hogy saját kezűleg végzem el a világ átalakítását. ■ Ma is így gondolja, hogy az írással „belenyúl” a világba, átírja? ■ Nem belenyúlok, hanem magamévá teszem. Hogy is mondjam, nekem a naptár is, a cégtáblák is elsősorban érzéki élményt jelentettek. Lenyűgözött a forma, lenyűgözött a változás is, hisz arra utalt, hogy a formának is külön élete van, meg annak is, amit ez a forma tartalmaz. Ragaszkodnék a régihez, és vonz az új. És ha a kettőből én kombinálok egy új elegyet? Mire jutok? És ki tudja, mi rejlik még a világ dolgainak e rejtélyes, ellentmondásos kulisszái mögött? Ezt az egész ambivalenciát magamhoz kellett tehát idomítani, meg kellett valahogy hódítanom. ■ Mintha gyerekként idegennek érezte volna magát, és próbálta volna a saját világát létrehozni a fennállóval szemben. ■ Az ember természetesen idegen abban a világban, amelybe beleszületik, még ha az a „sajátja” is. Hatan voltunk testvérek, de én valahogy mindig kakukktojásnak éreztem magam a testvéreim közt, főleg a vallásosságot illetően. M Emlékszik olyan élményre, amikor megcsömörlött az egésztől? ■ Folyton megcsömörlöttem, menekültem belőle, és folyton beszippantott. Anyám a fejébe vette például, hogy ötéves koromban elküld elsőáldozásra. Valószínűleg azért, mert az azt követő nyáron, 1948-ban ment az utolsó vöröskeresztes gyerektranszport Svájcba, s azzal mentem ki én is. Ő meg derék katolikus édesanyaként nem akart úgy elengedni, hogy nem részesültem abban a nem tudom, miben, amit egy hithű katolikusnak az áldozás jelent. Jómódú svájci polgárok és internátusok ugyanisén egy internátusban voltam, az idősebb testvéreim már egy évvel korábban családnál) vállalták, hogy a háborúviselt sokgyermekes családok porontyait néhány hónapos kúrával „felerősítik”. De elsőáldozni, hát azt az istennek se akartam. Beírattak az apácákhoz egy előkészítő tanfolyamra, s jól emlékszem, hogy ott szándékosan hülyének tettettem magam, úgyhogy az apáca a végén kijelentette, hogy még „éretlen” vagyok a dologra. Persze, később nem úsztam meg az elsőáldozást. De akkor meg a ministrálással játszottam el ugyanezt. Még latinul folyt a mise, és egyszerűen „nem ment a fejembe” az a pár latin mondat, amit a ministránsnak tudnia kell. Valahogy úgy gondolom, amikor a gyerek megtanulja betartani a szabályokat, azért teszi, hogy szeressék őt azok, akik kiskanállal be akarják neki ezeket adagolni. Ha viszont elutasítja a szabálykövető magatartást, akkor mintha a szeretetüket utasítaná el, nem? Volt valami ilyesmi? Nem érték „retorziók” ezért? Na jó, hát ez biztos így van, de... ez, amit ötéves koromról mondok, annyira ösztönös szinten zajlott, hogy én... persze, lehet a szeretet ösztönös elutasítása. Nem tudom, ez egy labirintus. A későbbiek, az már más. Az már egy igen feszült külső-belső hadiállapot volt. Egy permanens, szinte tudathasadásos kondíció. Akarom mondani, bennem belül úgyszólván egyfolytában tartott ez a frusztráltság, s időnként persze manifesztálódott.eszélne erről? El Volt benne valami lidérces... Miért nem egy pogány-ateista-kommunistazsidó családba születtem ? Nem volt más mintája, csak az otthon adagolt vallásos életeszmény, nem tudott más anyagból dolgozni? B Hát, dehogynem, pont ez volt a baj, hogy volt. Vagy a szerencse, nem is tudom. Még mindig 1950 táján járunk. Akkor a világ, hogy úgy mondjam, hivatalból vallástalan lett. Egyrészt a második világháború után Európa-szerte megrendült a vallások helyzete, másrészt a vasfüggöny innenső felén kifejezetten elnyomták a vallásosságot, magyarán, aki hívő maradt, az is úgy tett, mintha nem lenne az. Ezt a mai eszemmel, mai perspektívából mondom, de mit láttam akkor gyerekfejjel? Hogy a vallást rég „a történelem szemétdombjára” hajította az emberiség, s ez az egész avítt badarság már csak az én családomnak fontos. Egyfolytában arról álmodoztam, hogy miért nem egy pogány-ateistakommunista-zsidó családba születtem, akkor az lehetnék, aki valójában vagyok. Csak az ablakból nézhettem az utcán focizó fiúkat, nem engedtek le közéjük, mert azok csibészek, káromkodnak, fütyörésznek, a jó ég tudja, mit művelnek. Miközben én az iskolában is, a kórházban is, ahol kétszer is, skarláttal meg diftériával, hosszabb időt töltöttem, olyan szaftos disznóságokat szentségeltem PÁLYI ANDRÁSSAL DARABOS ENIKŐ BESZÉLŐÉT PÁLYI András Tiéd a kert Szépirodalmi, 1978 Éltem Szépirodalmi, 1988 Kövek és nosztalgia Szépirodalmi, 1989 Egy ember kibújik a bőréből Kráter, 1992 Éltem - Másutt -Túl Kalligram, 1996, 2001 Suszterek és szalmabáb Kalligram, 1998 Provence-i nyár Kalligram, 2001 Képzelet és kánon Kalligram, 2002 Megérkezés Kalligram, 2003 Múlás és maradás Kalligram, 2004 A kerület órái Kalligram, 2007 .Lengyel napló” Magyar Lettre Internationale, 24 „Művészet ez vagy élet?" Magyar Lettre Internationale, 42 „A világ dicsősége” A magyar Lettre Internationale, 55 „Égi asszony" Magyar Lettre Internationale, 60 ___L_ PÁLY L ANDRÁS