Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
BEST OF ANASOFT LITERA - Pucherová, Dobrota: 1968 augusztusának traumája és emlékezete
40 RANKOV, Pavol Szeptember elsején írapv máskort Kalligram, 2011 Az idő távlatából Kalligram, 2010 Testközelben Ab-Art, 2005 ,A mai szlovák prózáról" Magyar Lettre Internationale, 63 GRENDEL Lajos Nálunk, New Honiban Kalligram, 2001 NORA, Pierre Emlékezet és történelem között Napvilág, 2010 ALEXANDER, Jeffrey C "Modern, anti-, poszt- és neo-" Magyar Lettre Internationale, 42 BAUDRILLARD, Jean Amerika Magvető, 1996 A művészet összeesküvése Műcsarnok, 2009 LYOTARD, James (et al.) A posztmodern állapot Osiris, 1993 WHITE, Hayden A történelem terhe Osiris, 1997 1968 augusztusának traumája A traumaelmélet Freud pszichoanalitikus elméletéből indul ki, miszerint a (gyakran érthetetlen) traumatikus élmény strukturált narratívába rendezésével a páciens eltávolodik az élménytől és képes magát túltenni rajta. A klinikai traumaelmélet a 20. század 70-es éveiben jött létre az USA-ban a vietnami veteránok gyógyítása során. A szépirodalmi művek traumaelmélet segítségével való interpretációja a 20. század 90-es éveiben jelent meg az irodalomtudományban. A traumát átélő páciens és az író közötti különbség abban rejlik, hogy az irodalom esetében nem terápiás, hanem esztétikai hatásról beszélhetünk (illetve a kettő öszszefonódásáról), és gyakran nem létezik nyílt kapcsolat az írói narratíva és identitás között, mivel nagyarányú tudatos manipuláció eredményezte művészi konstrukcióról van szó. A traumairodalom főként a kollektív és ún. kulturális traumákat tematizálja, amelyek „valamilyen módon megbontják a társadalom identitását" (Alexander 1). Jeffrey Alexander szerint a kollektív trauma a társadalom nem természetes reakciója egy negatív élményre, még ha elsőre annak tűnhetne is, a kulturális identitás azonban nem természetes úton jön létre, hanem kulturálisan teremtett. A kollektív szenvedés narratívák segítségével, „imaginatív folyamat révén” (ibid.) jön létre. Az irodalom így aktívan hozzájárul a kollektív szenvedés kulturális emlékezetének kialakításához, amely a narratívák révén generációról generációra száll. Alexander magyarázata szerint a kollektív emlékezet nem az emlékek statikus archívuma, hanem a reinterpretáció és a csoportidentitás kialakításának aktív folyamata. Az irodalom a trauma feldolgozásának pszichoterápiás eszköze. A kollektív trauma egyik paradox vonása, hogy a társadalom úgy dolgozza fel, hogy állandóan felemlegeti. A trauma ugyanis egy olyan tapasztalat, amelyen a társadalomnak túl kell jutnia, egyúttal azonban elfelejteni sem akarja, mivel így szeretné megelőzni, hogy a traumát kiváltó esemény megismétlődjön. 1989 után acsehszlovák kulturális diskurzusban a szocializmus traumáira kezdtek reflektálni. A traumanarratíva központjába a Varsói Szerződés hadseregeinek 1968. augusztus 21-i Csehszlovákia elleni inváziója került. Ezt az eseményt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság európai és demokratikus identitásának erőszakos megszakításaként értékelték, amely identitás 1968-ban az ideológia fellazítására irányuló Prágai Tavasz és annak szlovák megfelelője, a Pozsonyi Tavasz során mutatkozott meg. A posztszocialistacsehszlovák identitás kulcsfontosságú forrásává és „emlékhelyévé” (Nova) vált; a médiában, a művészetekben, a nyilvános fórumokon és a tudományos diskurzusban a végtelenségig reflektáltak rá. A történelmi esemény remediációja megszilárdítja a kulturális emlékezetet, ezáltal stabilizálja és ikonizálja a múlt bizonyos narratíváit (Erii 393). 1968 augusztusának ez a hivatalos narratívája a kollektív traumanarratíva minden jellemzőjének megfelel: megmagyarázza, hogy 1) ki volt az áldozat, 2) ki volt az agresszor, 3) mi történt és 4) ki a felelős (Alexander 13-15). Alexander szerint a trauma ilyesfajta reprezentációja a társadalmi szenvedés ún. autoritatív narratíváját hozza létre (15). Egyúttal az olvasót is a részesévé teszi azáltal, hogy megengedi, hogy képzeletben azonosuljon a szereplőkkel, katarzist idéz elő, ezáltal lehetőséget biztosít, hogy az olvasó megszabaduljon a traumától. Mindez lehet pozitív is, de amint Astrid Ern rámutat, az ilyesfajta történetírás nem adja meg az elemzés lehetőségét, és csak megerősíti a már elfogadott jelentéseket. Paradox módon, ha a kollektív trauma jelentése stabilizálódik és bezárul, a továbbiakban már nem beszélnek róla, és fennáll a veszélye, hogy a traumáról, amely okozta, megfeledkeznek. A szlovák regényirodalom az utóbbi években kezdett el leszámolni a szocializmus időszakának kollektív traumáival. Jelen tanulmány azt a kérdést feszegeti, hogy a szerzők hogyan közelednek a múlt társadalmi traumáihoz, anélkül hogy „jók és rosszak harcának” ideológiai narratíváját hozzák létre, de egyúttal hozzájáruljanak az 1968 augusztusa kollektív traumájával való leszámoláshoz. Milyen módon dolgoznak ennek a történetnek a reprodukcióban fellelhető hordalékaival, és hogyan adnak teret az új értelmezéseknek? Milyen célokra használják fel a szerzők a saját képzeletüket? Valóban a mimetikus realizmus előfeltételei a legalkalmasabbak a traumatikus múlt leírására? Historiográfikus metafikció - Peter Kristofek: A süket ember háza Peter Kristofek A süket ember háza (2012) című, 550 oldalas regényében a szlovák történelmet dolgozza fel a 20. század 30-as éveinek közepétől egészen napjainkig. A szerző a bevezetésben kifejti, az elsődleges inspirációt a családja, konkrétan a nagyapja története jelentette, aki a szlovák állam idején katonai pilóta volt. Erről a tényről a szerző véletlenül szerzett tudomást, húsz évvel a nagyapja halála után. A regény egy hatéves történelmi kutatás alapján készült, amelynek során a szerző nagy mennyiségű levéltári anyagot gyűjtött össze. Olyan történelem ez, amelyet a szerző nem élt át, hanem a saját anyaggyűjtése alapján próbál meg rekonstruálni. A regény epizódok, anekdoták és jelenetek sorozata, amelyek láthatóan nem az író képzeletében születtek, hanem történelmi forrásokból és különféle művészi alkotásokból leste el őket. Ezen felül a szöveg történelmi (vagy magát annak beállító) dokumentumokkal van megtűzdelve. A derivatív jelleg a mű kapcsán megfogalmazott kritika egyik kifogása: „A könyvben több, szlovák irodalmi műből kölcsönzött, néha szó szerint átvett motívumot találunk” (Barborík 42). Kristofek azonban egyáltalán nem próbálja titkolni a munkamódszerét, éppen ellenkezőleg, állandóan hangsúlyozza: Nos, igen, ha hihetek a szépirodalmi történeteknek - ha egy jobb családból származó leány teherbe esett, elküldték őt a rokonaihoz, lehetőleg jó messzire. Mikor visszajött, a gyereket úgy nevelték, mint az ő fiatalabb testvérét. Vannak dolgok, amiket már soha sem fogok megtudni, így legalább magam találhatom ki, hogyan is történhettek. (33) Kristofek arra a posztmodern felfogásra alapoz, miszerint a történelem és az irodalom egyenértékű diskurzusok, amelyek írásba foglalják és értelmezik a történelmet. Ez a felfogás a történetírás posztmodern kríziséből és az objektív történelmi igazságba vetett hit elvesztéséből indul ki; a tényszerűség helyett a historiográfia narratív jellegét hangsúlyozza, ami a történetírást az irodalommal rokonítja. (White). Egyúttal a múlt részét képezik, amely állandóan formálódik és a megírás folyamatában van. A posztstrukturalizmus szerint mindazt, amit a múltról tudunk, csak feljegyzett történetekből tudjuk, amelyek további szövegekből indulnak ki: a múlt történései örökre elvesztek, csak a róluk készült feljegyzések léteznek, amelyek már maguk is interpretációk. (Belsey 46; LaCapra 1985, 128). Más szóval, a szövegen kívül nem létezik történelem. Kristófek állandóan a történelem és az emlékezés textuális, derivatív jellegére mutat rá azáltal, hogy egyrészt átveszi más szövegek történeteit és palimpszeszt módjára átírja őket, másrészt pedig állandóan hangsúlyozza az emberi emlékezés és a történelmi feljegyzések megbízhatatlanságát és ennek következményét: a történelem „cseppfolyós” voltát. Leírja, hogyan működik az emlékezet: a saját emlékeink összekeverednek a televízióban látott képekkel vagy a fényképekkel, de mi már nem tudjuk megkülönböztetni, hogy melyek „valódiak” és melyek látottak. Az ismert korabeli felvételek előszeretettel keverednek az emlékek közé. Mindig ugyanaz a napos utca. Néha ráesik az eső, vagy beborítja a hó. (101-102) M a gya r• 1 1 '/am 1014 ősz DOBROTA PUCHEROVA nemcsak szlovák regényekben