Magyar Lettre Internationale 2015. nyár (97. szám)

HOTEL EURÓPA - Popov, Alek: A történelem szállodái

tekintettel az emberi természet szeszélyes mivoltá­ra. A 15-16. században az egyház annyi búcsúcédu­lát nyomott, hogy a vallás teljesen elveszítette hite­lét. Többen már azon aggódtak, hogy a mennyei szálló kapacitása kevésnek bizonyul a felfelé nyo­muló tömeg befogadására. Amúgy hasonló esetet a Vatican Garden Inn történetében is feljegyeztek. Egy férfi a Missouri állambeli Belmont városából a következő történetet jegyezte fel: „Ez a szálló visszaigazolta családunk huszon­négy tagjának a foglalását, holott szabály sze­rint csak tizenöt embert lehetne benne elhelyez­ni! Amikor megérkeztünk, nyolcan már benne laktak... Két egymást követő éjszakán át négy felnőtt aludt a kétágyas szobákban, majd kiköl­töztünk. Ennek ellenére kifizettették velünk azo­kat az éjszakákat is, melyeket nem laktunk le. Még a nyolcvanhét éves apósommal is kifizettet­ték a külön szobát, holott egy helyiségben aludt velem és a feleségemmel." Mondjuk, az ember bármikor kiköltözhet a Va­tican Gardenből egy másik panzióba, elég átsé­tálnia a szomszédos utcába. A mennyei hotelnek ezzel szemben nincs alternatívája. A búcsúcédulák káoszt okoztak a foglalások terén. Az emberek til­takoztak. Luther Márton felszögezte a kufárkodást elítélő híres téziseit a wittenbergi vártemplom kapujára. Mintha csak azt akarta volna mondani: „Isten országa nem szálloda!” A tisztítótűz fogalma bizonyos értelemben közel áll azokhoz, akik átestek az államszocializ­muson. Marx és Lenin tanítása szerint az emberi­ség nem léphet át a kapitalizmus, azaz a bűn álla­potából a kommunizmus, értsd az üdvözülés álla­potába anélkül, hogy meg ne tisztulna a kispolgári üledéktől. Amennyiben a tudat nem fejlődik fel a megfelelő szintre, a kommunizmus nem követke­zik be, ez a legfontosabb feltétel. Márpedig a tudat, sajnos, lassan változik. Úgy tartják, hogy a szocia­lizmus olyan köztes állapot, amikor munkával, nél­külözéssel és egyéb kínlódás révén a történelem kiválasztottjai megtisztítják és felmagasztosítják a tudatukat, hogy azután méltó módon átléphes­senek az emberi fejlődés legmagasabb stádiumába. A pártsámánok úgy jósolták, hogy ez valamikor a 80-as években következik be. Csakhogy aztán 1980 elmúlt, a kommunizmus pedig ott ragadt vala­hol a jövőben, titokzatosan és csábítón, mint az égi Jeruzsálem. Ekkor sebtiben életre pofozták a „fej­lett szocializmus” fogalmat, ami egy közbeiktatott lépcsőfokot sejtetett a vágyott cél felé vezető úton. És ezt már elfelejtették határidőhöz kötni. A párt­nak is megvolt az a jó szokása, hogy búcsúcédulát osztogasson, melynek birtokosai helyet foglalhat­tak a nómenklatúra limbó hintójában, mely távol repítette őket a hétköznapok bújától-bajától. Az égi szekerekkel ellentétben ez a hintó szilárdan materiális volt, és pártüdülők és dollárboltok kö­zött cikázott. A kiválasztottak így viszonylag kom­fortos szálláshelyen várhatták ki a kommunizmus eljövetelét, vagy a szocializmus végét, ami épp jön. A kapacitás korlátozott volt, ezért a pártmenedzse­rek igyekeztek nem reklámozni a lehetőséget. Sőt, inkább azon voltak, hogy ne is szivárogjon ki róla információ. Miféle szálló? Szó sincs róla! Ezek egy­szerű munkásszállások! De a szóbeszéd makacsul tartotta magát: nem is, nem is... Szép az ottan na­gyon! Naphosszat az elsők közt legelsőt dicsőítik, és nem ismernek se éhséget, se szomjúhozást. És teniszpályáik is vannak meg úszómedencéik, és még ki tudja mi minden... És pucéron mulatoznak, amikor berúgnak! Jaj már, de hát miket ki nem ta­láltak - védekezik a szállodavezetés - sutba vágva minden piaci logikát. De a tanúk egyre szaporod­nak. Én láttam a mennyországot! Én is, én is!... Kit elragadtak, kit behívattak, ki véletlen folytán keve­redett bele. De már lehetetlen letagadni. Igenis, lé­tezik a mennyek országa - egy kéznyújtásnyira van, itt és most! Ez a bizonyíték végzetesnek bizonyult a kommunizmus számára. A kommunizmus vége azonban nem jelenti azt, hogy automatikusan abba a szépséges világba fog­tok csöppenni, melyről csak hallottatok, olvasta­tok és képen láttátok. A kapitalizmus is tudati kér­dés, márpedig az, mint láttuk, nem változik egy­könnyen. És tessék, most újra át kell esni a purga­­tóriumon, ezúttal az Átmeneten, hogy megtisztul­junk az összes szocibűntől, melyek meggátolnak bennünket abban, hogy kibontakoztassuk a piaci képességeinket. És megint tűrjük a kínokat, szen­vedünk, rinyálunk, verjük aprócska öklünkkel az új mennyország kapuját, mint a kisgyerekek. Mikor engedtek már be? A piacgazdaság sámánjai kerülik a pontos dátumokat, inkább ködös időintervallu­mokat határoznak meg, átlagban tíz és harminc év között, de az ötvenes jóslat sem ritkaság. Hála is­tennek a búcsúcédula-kereskedelem sosem állt le. Aki egyszer megvásárolta, az nyugodtan suhanhat az Átmenet limbó hintóján, és magasról tesz arra, mi jön utána. Mellesleg az államszocialista hintó utasai közül sokan fent maradtak ezen is. Ők meg­szokták, hogy szállodában laknak, és meggyőző­désük, hogy minden rendszer kínál ilyen lehető­séget. Csak időben le kell foglalni a helyet. Az Át­menet szállodája még a réginél is fényűzőbb, csak mintha a házirenddel volna valami baj. Itt példá­ul sokszor lövöldöznek, és gyakran célt találnak, néha meg robbantanak. Az elragadás veszélye is fennáll. Ráadásul ilyenkor nem az égbe hurcolnak el, hanem egy félhomályos pincébe, ahonnan nem tudnak kiváltani holmi imákkal és üdvös cseleke­detekkel, hanem csakis készpénzzel. Más szóval az állapotnak van egy sajátos dinamikája, ami némi­leg gátol bennünket abban, hogy határozottan fel­ismerjük benne az üdvösséget. Valahol félúton a mennyek országa és a kommu­nista mennyország között helyezkedik el az Euró­pai Unió. Ez a szén- és acélközösségnek indult pró­zai projekt anélkül, hogy isteni tekintélyre, vagy történelmi determinizmusra támaszkodna, foko­zatosan kikupálódott a kezdeti szerény elképzelés­ből, kifejlődött és önálló testet öltött. Megszületett a szuperhatalom és a törpeállam egyedülálló kom­binációja. Még ha a térképen tekintélyt parancso­­lón is mutat, az EU megmaradt az Európa eszme virtuális kivetülésének, melynek felszíne alatt ott lappang a különálló nemzetállamok puzzle-játé­ka. Az EU valóságos tere néhány apró enklávéban összpontosul - Brüsszelben, Strasbourgban és Lu­xemburgban -, ahol a legfőbb intézményei szé­kelnek. Az Európai Parlament üvegépítménye úgy uralja le a szelíd és polgári Brüsszelt, mint a Szent Péter bazilika kupolája Rómát. Állam az államban, mely saját szabályai szerint mozog, saját ritmust diktál, belemerül a kibogozhatatlan belső játékaiba és kombinációiba, irányelveket határoz meg, me­lyeknek, legalábbis elviekben, a tagországok aláve­tik magukat: a Vatikán és az EU között alighanem több a közös vonás, mint amennyit elsőre gon­dolnánk. Legalábbis a virtuális és a reális közötti arányokban, illetve abban, hogyan függ ez a kettő egymástól. Abban az igyekezetben, hogy Európát eszmék és értékek alapján akarják egyesíteni. És természetesen az intézmények rejtett logikájában, függetlenül attól, hogy ezek eredetileg istent vagy a polgárokat hivatottak szolgálni, abban a pillanat­ban, amint kontroll nélkül maradnak, önmaguk ha­szonélvezőivé válnak. Minden magára valamit adó politikus tart az irodájában egy pápával közös fotót. Meg egyet az Európai Bizottság elnökével. Lássuk be, a pápa sok­kal jobban mutat egy ilyen képen, és sosem kell el­magyarázni róla, hogy kicsoda. Lehet, hogy ideje lenne kitalálni valamilyen különlegesebb öltözé­ket az Európai Bizottság elnökének, hogy legalább a LISSZABON © 2015 MATTHIAS HOCH /VG BILD-KUNST BONN Al

Next