Magyar Lettre Internationale 2015. nyár (97. szám)
HOTEL EURÓPA - Popov, Alek: A történelem szállodái
tekintettel az emberi természet szeszélyes mivoltára. A 15-16. században az egyház annyi búcsúcédulát nyomott, hogy a vallás teljesen elveszítette hitelét. Többen már azon aggódtak, hogy a mennyei szálló kapacitása kevésnek bizonyul a felfelé nyomuló tömeg befogadására. Amúgy hasonló esetet a Vatican Garden Inn történetében is feljegyeztek. Egy férfi a Missouri állambeli Belmont városából a következő történetet jegyezte fel: „Ez a szálló visszaigazolta családunk huszonnégy tagjának a foglalását, holott szabály szerint csak tizenöt embert lehetne benne elhelyezni! Amikor megérkeztünk, nyolcan már benne laktak... Két egymást követő éjszakán át négy felnőtt aludt a kétágyas szobákban, majd kiköltöztünk. Ennek ellenére kifizettették velünk azokat az éjszakákat is, melyeket nem laktunk le. Még a nyolcvanhét éves apósommal is kifizettették a külön szobát, holott egy helyiségben aludt velem és a feleségemmel." Mondjuk, az ember bármikor kiköltözhet a Vatican Gardenből egy másik panzióba, elég átsétálnia a szomszédos utcába. A mennyei hotelnek ezzel szemben nincs alternatívája. A búcsúcédulák káoszt okoztak a foglalások terén. Az emberek tiltakoztak. Luther Márton felszögezte a kufárkodást elítélő híres téziseit a wittenbergi vártemplom kapujára. Mintha csak azt akarta volna mondani: „Isten országa nem szálloda!” A tisztítótűz fogalma bizonyos értelemben közel áll azokhoz, akik átestek az államszocializmuson. Marx és Lenin tanítása szerint az emberiség nem léphet át a kapitalizmus, azaz a bűn állapotából a kommunizmus, értsd az üdvözülés állapotába anélkül, hogy meg ne tisztulna a kispolgári üledéktől. Amennyiben a tudat nem fejlődik fel a megfelelő szintre, a kommunizmus nem következik be, ez a legfontosabb feltétel. Márpedig a tudat, sajnos, lassan változik. Úgy tartják, hogy a szocializmus olyan köztes állapot, amikor munkával, nélkülözéssel és egyéb kínlódás révén a történelem kiválasztottjai megtisztítják és felmagasztosítják a tudatukat, hogy azután méltó módon átléphessenek az emberi fejlődés legmagasabb stádiumába. A pártsámánok úgy jósolták, hogy ez valamikor a 80-as években következik be. Csakhogy aztán 1980 elmúlt, a kommunizmus pedig ott ragadt valahol a jövőben, titokzatosan és csábítón, mint az égi Jeruzsálem. Ekkor sebtiben életre pofozták a „fejlett szocializmus” fogalmat, ami egy közbeiktatott lépcsőfokot sejtetett a vágyott cél felé vezető úton. És ezt már elfelejtették határidőhöz kötni. A pártnak is megvolt az a jó szokása, hogy búcsúcédulát osztogasson, melynek birtokosai helyet foglalhattak a nómenklatúra limbó hintójában, mely távol repítette őket a hétköznapok bújától-bajától. Az égi szekerekkel ellentétben ez a hintó szilárdan materiális volt, és pártüdülők és dollárboltok között cikázott. A kiválasztottak így viszonylag komfortos szálláshelyen várhatták ki a kommunizmus eljövetelét, vagy a szocializmus végét, ami épp jön. A kapacitás korlátozott volt, ezért a pártmenedzserek igyekeztek nem reklámozni a lehetőséget. Sőt, inkább azon voltak, hogy ne is szivárogjon ki róla információ. Miféle szálló? Szó sincs róla! Ezek egyszerű munkásszállások! De a szóbeszéd makacsul tartotta magát: nem is, nem is... Szép az ottan nagyon! Naphosszat az elsők közt legelsőt dicsőítik, és nem ismernek se éhséget, se szomjúhozást. És teniszpályáik is vannak meg úszómedencéik, és még ki tudja mi minden... És pucéron mulatoznak, amikor berúgnak! Jaj már, de hát miket ki nem találtak - védekezik a szállodavezetés - sutba vágva minden piaci logikát. De a tanúk egyre szaporodnak. Én láttam a mennyországot! Én is, én is!... Kit elragadtak, kit behívattak, ki véletlen folytán keveredett bele. De már lehetetlen letagadni. Igenis, létezik a mennyek országa - egy kéznyújtásnyira van, itt és most! Ez a bizonyíték végzetesnek bizonyult a kommunizmus számára. A kommunizmus vége azonban nem jelenti azt, hogy automatikusan abba a szépséges világba fogtok csöppenni, melyről csak hallottatok, olvastatok és képen láttátok. A kapitalizmus is tudati kérdés, márpedig az, mint láttuk, nem változik egykönnyen. És tessék, most újra át kell esni a purgatóriumon, ezúttal az Átmeneten, hogy megtisztuljunk az összes szocibűntől, melyek meggátolnak bennünket abban, hogy kibontakoztassuk a piaci képességeinket. És megint tűrjük a kínokat, szenvedünk, rinyálunk, verjük aprócska öklünkkel az új mennyország kapuját, mint a kisgyerekek. Mikor engedtek már be? A piacgazdaság sámánjai kerülik a pontos dátumokat, inkább ködös időintervallumokat határoznak meg, átlagban tíz és harminc év között, de az ötvenes jóslat sem ritkaság. Hála istennek a búcsúcédula-kereskedelem sosem állt le. Aki egyszer megvásárolta, az nyugodtan suhanhat az Átmenet limbó hintóján, és magasról tesz arra, mi jön utána. Mellesleg az államszocialista hintó utasai közül sokan fent maradtak ezen is. Ők megszokták, hogy szállodában laknak, és meggyőződésük, hogy minden rendszer kínál ilyen lehetőséget. Csak időben le kell foglalni a helyet. Az Átmenet szállodája még a réginél is fényűzőbb, csak mintha a házirenddel volna valami baj. Itt például sokszor lövöldöznek, és gyakran célt találnak, néha meg robbantanak. Az elragadás veszélye is fennáll. Ráadásul ilyenkor nem az égbe hurcolnak el, hanem egy félhomályos pincébe, ahonnan nem tudnak kiváltani holmi imákkal és üdvös cselekedetekkel, hanem csakis készpénzzel. Más szóval az állapotnak van egy sajátos dinamikája, ami némileg gátol bennünket abban, hogy határozottan felismerjük benne az üdvösséget. Valahol félúton a mennyek országa és a kommunista mennyország között helyezkedik el az Európai Unió. Ez a szén- és acélközösségnek indult prózai projekt anélkül, hogy isteni tekintélyre, vagy történelmi determinizmusra támaszkodna, fokozatosan kikupálódott a kezdeti szerény elképzelésből, kifejlődött és önálló testet öltött. Megszületett a szuperhatalom és a törpeállam egyedülálló kombinációja. Még ha a térképen tekintélyt parancsolón is mutat, az EU megmaradt az Európa eszme virtuális kivetülésének, melynek felszíne alatt ott lappang a különálló nemzetállamok puzzle-játéka. Az EU valóságos tere néhány apró enklávéban összpontosul - Brüsszelben, Strasbourgban és Luxemburgban -, ahol a legfőbb intézményei székelnek. Az Európai Parlament üvegépítménye úgy uralja le a szelíd és polgári Brüsszelt, mint a Szent Péter bazilika kupolája Rómát. Állam az államban, mely saját szabályai szerint mozog, saját ritmust diktál, belemerül a kibogozhatatlan belső játékaiba és kombinációiba, irányelveket határoz meg, melyeknek, legalábbis elviekben, a tagországok alávetik magukat: a Vatikán és az EU között alighanem több a közös vonás, mint amennyit elsőre gondolnánk. Legalábbis a virtuális és a reális közötti arányokban, illetve abban, hogyan függ ez a kettő egymástól. Abban az igyekezetben, hogy Európát eszmék és értékek alapján akarják egyesíteni. És természetesen az intézmények rejtett logikájában, függetlenül attól, hogy ezek eredetileg istent vagy a polgárokat hivatottak szolgálni, abban a pillanatban, amint kontroll nélkül maradnak, önmaguk haszonélvezőivé válnak. Minden magára valamit adó politikus tart az irodájában egy pápával közös fotót. Meg egyet az Európai Bizottság elnökével. Lássuk be, a pápa sokkal jobban mutat egy ilyen képen, és sosem kell elmagyarázni róla, hogy kicsoda. Lehet, hogy ideje lenne kitalálni valamilyen különlegesebb öltözéket az Európai Bizottság elnökének, hogy legalább a LISSZABON © 2015 MATTHIAS HOCH /VG BILD-KUNST BONN Al