Magyar Méh, 1936 (57. évfolyam, 1-12. szám)

1936. január / 1. szám

Az OMME átreformálása után a vidéki egyesületek úgy érezték, mintha szabadabb levegőhöz jutottak volna. Ez az örvendetes hangulat csakhamar egy kiemelkedő indítványt váltott ki, amit én a méhész­politikában rendkívül fontosnak tartok s ezért bővebben kívánok vele foglalkozni. A békés vármegyei méhészegyesület elnökétől származik ez az indítvány, mely ekkép hangzott: mondja ki az OMME, hogy a vidéki egyesületek összes elnökei hivatalból tagjai az OMME igazgató­választmányának. Ezen indítvány megtárgyalása végett a vidéki egyesületek elnökeit országos értekezletre Buda­pestre összehívtam; nagy volt a lelkesedés, annyira összebarátkoztunk, hogy már csak a pecsétet kellett volna ráütni s mindannyian azt hittük, hogy az indítványt márványtáblában aranybetűkkel fogjuk megörökíteni, mert végre megszületett a méhésztábor egysége. Amikor azonban az indítványnak az életbe való átültetéséről kezdtünk gondolkozni, fölbuk­kantak az akadályok. A vidéknek nem lehet érdeke, hogy egy erőtlen központba tömörüljön. A központot erőssé, hatalmassá kell tenni. Nem megoldás, hogy az OMME-be bejönnek a vidéki egyesületek elnökei, tagok nélkül. Ezt elég világosan láthatja mindenki. Mert ha mondjuk, 150 vidéki egyesület elnöke, vagyis 150 személy bejön a választmányba, a tagjaik pedig az OMME-n kívül maradnak, akkor 5 pengős tagdíj mellett ez 750 pengőt jelentene az OMME-nek, ezzel pedig országos feladatokat megoldani képtelenség. Ezért ezt az indítványt ebben a formájában az OMME nem fogadhatta el. Ebből azonban nem az következik, hogy az indítvány felett egyszerűen napirendre térjünk, hanem keresnünk kell a módokat, hogy mikép váltsuk valóra a mindnyájunk által óhajtott azon elgondolást, mely szerint a méhésztársadalmat egy táborba hozzuk. Igazán sajnálom, hogy az indítványt mint visszautasítottat kezelték s ok nélkül elkedvet­lenedve, más irányban keresték a megoldás lehetőségeit, ahelyett, hogy az egyedüli megadott, lehet­séges alapon, az OMME-n keresztül igyekeznének az egyesülést létrehozni. A jelszó az lett, hogy az OMME sem nem tudja, sem nem akarja az országos érdekeket kép­viselni, nem akarja az egyesülést létrehozni, sőt a vidéki egyesületeket szőröstül-bőröstül föl akarja falni, így nincs is más hátra, mint a ma nyugodtan alvó szövetséget életrekelteni, hatalmassá tenni, a cukorjövedelmet pedig az OMME-től el kell venni s a szövetségnek adni, sőt egyesek szerint csakis a vidéki egyesületek között kell fölosztani. Nézzük tehát a cukorkérdést. Sohasem tartottam kívánatosnak, hogy a méheket cukorral etessük. Ezt csak mint szükséges rosszat fogadom el, mert ha tudományosan meg is van állapítva, hogy a cukoretetés a méhek fönn­tartására megfelelő, nálunk a gyakorlat — nem tudom, talán az éghajlati behatások folytán — sokszor rácáfol a tudományos megállapításra. Csak az én saját tapasztalatomat említem. Egyetlen egy ízben etettem föl cukorral a méheimet. 60 családomból tavasszal 30 nosemábart elpusztult, azelőtt soha betegség nálam nem volt. Mint méhész, nagyon jól tudom, hogy a nosemát nem a cukortól kapták a méheim, de közelfekvő a gondolat, hogy a cukoretetés folytán a méhek­­nek a betegséggel ellenállóképessége leromlott s így fejlődhetett ki a baj ily megsemmisítő erővel. Nem vitatkozni akarok, de az bizonyos, hogy a méhek rendes élelme a méz, nem pedig a cukor, a cukorból hiányoznak olyan anyagok, amelyek a mézben megvannak, így tehát csak arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy a cukoretetés csakis szükségből alkalmazandó, ha mézünk nincsen. Erre az álláspontra helyezkedett az általam összehívott országos értekezlet is, így alapnak kell elfogadnunk azt, hogy cukrot csak akkor és annyiban adjunk ki a méhészeknek, amikor és amennyiben arra szükség, vagyis ínség van. Az országos értekezletet ezen egyhangúlag meghozott határozatában még azon indok is vezette, hogy a méhészeket vissza kell tartanunk attól, hogy a cukorból mézet termeltessenek a méheikkel nehogy ezáltal a magyar méz kiváló minősége hátrányosan befolyásoltassék s a piac bizalma mézünk tisztasága tekintetében meginogjon. A cukorkérdésben tehát ez volt az egyik mérlegelendő szempont. A másik az, hogy csak kivételes, hála Istennek csak talán minden 25 évben van olyan cukor­szükséglet, mint az idei volt. Átlag az ország etetőcukorszükséglete évi 12 vagon. Nézzük most a cukorjövedelmet. A cukor gyári ára ma 40 fillér, ezenfelül az OMME-t illette 5 fillér. Az ezeken felüli összeg költség, amitől az a vidéki egyesület, amely vagontételben tud rendelést eszközölni, megszabadul, vagyis a cukor ekkor 45 fillérbe kerül. Ha most már az átlagjövedelmet vesszük, 12 vagon után az OMME jövedelme 6000 pengő. Az idén természetesen sokkal több volt, ez nem titok, mert csak ceruzát kell elővenni. De amikor a jövőre valamikép berendezkedni akarunk, akkor nem építhetjük a számításainkat egy minden 25 évben előforduló jövedelemre, hanem csak az átlagos jövedelemre.

Next