A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 68. évfolyam (1934)

11-12. szám - "Magyar Technikai Múzeum"

1934. III. 18. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 73­ ­. tábl. Nagyobb folyamatakti alagutak adatai. E táblázat szerint a legkisebb beépített köbméteren­kénti költséggel a 4. alatti alagút épült; ezt az alagutat azonban a leírások szerint nem a mederfenék alatt, mozgó­pajzs védelme alatt, hanem előzetes mederkotrás útján a vasbetongyűrűket kész darabokban a fenékre lesüllyesztve építették. A táblázatban felsorolt többi, folyómeder fenék­feletti alagút vasgyűrűkből, mozgópajzs védelme alatt, sű­rített levegőben készült. Ezeknél a beépített alagút 1 m3-re eső egységár 400—1000 pengő közt váltakozik. Szá­razföldi alagutaknál ugyanez az egységár 40—100 pengőt tesz ki.1 1 La Technique des Travaux 1933. Annales des Travaux Publics de Belgique 1932. V. D. I. 1933. De Ingenieur 1933. Civil Engineering 1932. Az alagút oeve és helye Átmérő m Hossza m Burkoló anyaga Összköltség pengő Az alagút be­épíettt 1 ms-re eső költség pengő Elba-folyó alatt, Hamburgban . . 6­0 2X448­5 vas 14.000.000 552 Kaiser Wilhelm­csatorna alatt, Kielnél .... 30 180 vas 650.000 512 Holland-alagút, New-Yorknál . . 9­0 2X280 vas 260,000.000 786 San-Franciska­tengeröböl alatt . 9­8 1350 vasbeton 30,000.000 300 Detroit-alagút . . 8'4 1565 vas 95,000.000 1090 Antwerpen, Schelde alatt . . 8'7 1470 vas 40,000.000 380 Schelde alatt, gyalogalagút . . 4'3 572 vas 8,000.000 964 Magyar Technikai Múzeum. Rovatvezető: Dr. Lósy-Schmidt Ede, az Egylet technika­történeti gyűjtemény tárának őre. XVIII. századbeli német utazó dicsérete Budapest közvilágításának 1790. évi állapotáról. Adalék székesfővárosunk közvilágításának történetéhez. A városok utcáinak és köztereinek éjjeli állandó és nyil­vános kivilágítása a fokozottabb közbiztonság, valamint a zavartalan közlekedés szempontjából is rendkívül fontos. És mégis csak alig néhány évszázad óta világítják rendesen a városok utcáit és köztereit. Évezredek hosszú során át naple­mente után legfeljebb az éjjeli égbolt legfőbb fényforrása, a hold, világította be a helységek belterületeit, fogyó holdkor és új hold idején azonban mélységes sötétség borult mindig a városokra. Beckmann dr. göttingai egyetemi tanár megállapítása szerint az utcai világítás a XVII. században vette kezdetét. Az ókorban és a középkorban még nem világították az utcá­kat. Nem is volt rá szükség, mondják a művelődéstörténetírók. Korán feküdtek és keltek az emberek s nappali fény mellett végezték el teendőiket. Úgy vélem azonban, közelebb járunk az igazsághoz, ha ennek az évezredeken át folytatott életmódnak legfőbb okát — az ősi erényeknek és szokásoknak igen dicséretreméltó ápolását sem vonva kétségbe —, másban keressük. Nevezete­sen és legfőképpen a világítási technikának a kőkorszak óta változatlan fejletlenségében, valamint ennek az évezredes el­maradottságnak természetszerű folyományában, a célszerű világító eszközök és anyagok hiányában, s a rendelkezésre állók törkéletlenségében. Mert, bátran állíthatjuk, hogy amióta ember él e földön, a világítás szüksége mindig megvolt. Az ember kezdettől fogva törekedhetett arra, hogy az éjjelek hosszát megrövi­dítse s magát a természettől függetlenítve, a tűz vagy vala­mely világító eszköz fénye mellett nappali foglalkozását, szórakozását, betegeinek ápolását, gondozását naplemente után­ is folytathassa. Bizonyítékul szolgálnak erre a leg­újabbkori ásatások eredményei és leletei is. Azok a több, mint 20.000 éves kőből faragott olajmécsesek, oldalukon rovarok­kal a kanóc, illetve a növényi eredetű szálas bél számára, valamint azok az ugyancsak kőkorszakbeli színes falfestmé­nyek is, amelyeket csak megfelelő világítás mellett festhettek a nappal is sötét barlangok falára s világítás mellett is te­kinthettek csak meg. De joggal tételezhetjük fel azt is, hogy az utcák és köz­terek állandó világítására már az ókorban rátértek volna s a városokban is minden bizonnyal korábban megindult és kialakult volna az éjjeli élet, ha az igényeket jobban kielégítő világítóeszközök és anyagok már akkor az emberiség rendel­kezésére állottak volna. Hogy ez nem következett be, annak egyedüli okát csak abban kereshetjük, hogy egészen a XVIII. század végéig nem ismerték az égésfolyamat természetét, nem tudták a tűz, illetve a fény és a hő mibenlétének magyará­zatát adni. Ezen alapvető tünemények ismertetésének hiányá­ban pedig szó sem lehetett a világítás technikai fejlődéséről. Évezrediek hosszú során át tehát a legkezdetlegesebb világító­eszközök­kel és szerekkel kellett az emberiségnek beérnie, míg a természettudományok fejlődését nyomon követő modern technikának sikerült azután az égésfolyamat elemi tünemé­nyének felismerésével a világítási technikát is, az újkori technikának ezt a hatalmas ágát, — alig másfél évszázad le­forgása alatt —, mai tökélyére fejleszteni. Beckmann professzornak ma is megdöntetlen kutatásai szerint Páris volt az első város, mely 1667-ben állandó köz­világítást kapott. Példáját a többi városok is követték. 1668-ban London, 1669-ben Amsterdam, 1675-ben­ a n­émet váro­sok közül elsőül Hamburg, 1682-ben Berlin és 1687-ben Bécs kaptak első ízben állandó közvilágítást. Az osztrák főváros tehát egy évvel azután, hogy Buda vára a másfélszázados török hódoltságnak súlyos megpróbáltatásai alól 1686-ban végkép felszabadult. Európa többi nagyvárosaiban nagyrészt a XVIII. század folyamán vezették be a közvilágítást. Buda a Nagyszombat­ból oda áthelyezett tudományegyetem megnyitásának évében, 1777 november 7-én kapta meg első közvilágítását, ugyan­abban az évben, melyben Na­ntes-t is első ízben látták el köz­világítással és Pest utcáin 1790. január elsején gyújtották meg az első utcai lámpásokat. Strassbourgban két évvel ké­sőbben vezették be az utcai világítást, mint Budán és Rómá­nak, valamint Nápolynak — Beckmann professzor szerint — 1786-ban, kilenc évvel a budai utcai világítás bevezetése után sem volt még állandó közvilágítása. Az olasz városok között — Riedesel szerint — ez időtájt csak egyedül Palermóban világították éjjel az utcákat. Az európai vezető városok sorában tehát több olyan vá­ros volt, amelyeket a magyar testvér fővárosok minden bal­sorsuk és sorcsapásuk ellenére is megelőztek a közvilágítás bevezetése terén. És most ismételten is rá kell mutatnom művelődéstörté­netíróinknak és mindazoknak, kik néha a technika történeté­nek mezejére i­s­ eltévednek, arra a hibájára, amelyet azzal követnek el, hogy a dolog könnyebbik oldalát választva, egy­oldalúan és elfogultan, az általános fejlődés mellőzésével fog­lalkoznak a magyar technika történetének egyes fejezeteivel. Hazánk és általában bármely nemzet közintézményeinek, technikai berendezéseinek, létesítményeinek keletkezését, fej­lődését, a politikai viszonyok és közállapotok figyelembevétele nélkül tárgyalni nem lehet, de a technika általános fejlődésé­nek, hogy — úgy mondjam — a technika egyetemes törté­netének figyelmen kívül hagyásával sem, ha téves megálla­pításokra és helyt nem álló, hibás következtetésekre nem aka­runk jutni. Példa erre közvilágításunk múltjának története is, amely­ről általában szintén lekicsinyítően, elmaradottságunkat e téren is folyton hangoztatva, szoktak, megemlékezni. Mai szemszögből nézve fővárosunk akkori közvilágítását, valóban igazat kell adnunk azoknak, kik a gyenge fényű, kezdeties utcai lámpák gyér világításáról nem a legnagyobb elismerés hangján szólnak. A repceolaj, mellyel kezdetben az utcá­kat nálunk is világították, valóban nem tartozik az első­rangú világítószerek közé, s a kormozó, kanócos lámpákat sem lehet a mai nagy fényerejű, tiszta kezelésű villanylámpákkal összehasonlítani. Azonban legyünk figyelemmel arra, hogy abban az időben nagyrészt repceolajjal világítottak még mindenütt a világon és Budán és Pesten sem használhattak e célra más, megfelelőbb és jobb anyagot. A repceolajvilágí­tás tehát a technika akkori színvonalán állott. A gázvilágítás, a petróleumvilágítás és a villanyvilágítás későbbi korok , talál­mányai. Teljesen helytelen tehát az a beállítás, mintha el­maradottságunkat a közvilágítás kései bevezetése mellett még a repceolaj használata­ is jellemezné. Buda­ és Pest is minden bizonnyal szintén korábban jutottak volna közvilágításhoz, ha fejlődésüket a hosszú török hódoltság meg nem akasztja. A törökök kivonulása után azonban, elsőbben a rombadőlt és teljesen elnéptelenedett városokat kellett újból felépíteni és benépesíteni, hogy azután a testvér fővárosok megakasztott fejlődése a polgáriasodás terén a XVIII. század folyamán újból megindulhasson.

Next