Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-27 / 3. szám
! Ismét magyar lett a magyar.*. írta: Petőfi Sándor Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a': Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, aki szolga! Ismét magyar lett a magyar. Bilincset összetörte, Mini ősszel a száraz levél. Csörögve Imit a földre! Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardián a napsugár ragyog S a bátorság szemébe! Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arca, Kitűzött zászló mindenik, Amely jelt ád a harcra! Ismét magyar lett a magyar, Egy szív misók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézük És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, A világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz! (Pest) Németh László Emelkedő nemzet V ,siker tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolsóor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával s tudva, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá, végigtekintettem az akkor lezáródott koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett. Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta. Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikolasztotta a magyar forradalmat г Habsburg császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-Magyarország maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Egy kisképességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későbbi szintén fasstílű és szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes s miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott, túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött rá benne, s a magyar társadalom fejlődését ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kis mértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg s alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett ,rá engem, előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet. Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe — nyugaton s keleten — nívójóléte s új technizálódása ellenére a hanyatlás jeleit kezdte mutatni. Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre, az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényeges kimondására, az elviselhető korlátozást a plasztikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű magyar nevet, a Bartókét, s az ismeretlen nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli. De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte teljesen megakadályozta a nagyoor шегеш kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, melybe szorgalmuk beleölhették, jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot s nem véletlen, hogy ebben az időben merült fel Kertmagyarország terve, a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ezzel egyidőben az ipari munkásság szakképzettsége is nőtt; a főváros körüli kertvárosokat részben az ő házacskáik népesítették be ы nem volt vad álom többé a másik gondolat: az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban. Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott, az elért vívmányokat, félő volt, könynyű lesz kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egy országban sem kaptak annyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdődött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könynyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Azt, ami történt, egyetlen keleteurópai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mérten volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgah hűsége. Az elmúlt hét azért" volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerír elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közöselszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet. Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok s az utolsó hét, egy izgalmas bemutató még rontott az állapotomon. A forradalom előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre,hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek többé vissza a fővárosba. Egy napig tartott a nyugalom. A rettenetes aggodalom órái után csak egy éjszakát birkóztam az örömömmel; azóta már csak a felelősség szorítását érzem. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a célokat, melyek felé egy magyar forradalom esetén törekednünk kell. De az utóbbi évtized gazdái tudták, miért irtják a könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik, s most órájuk, a tevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, melyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott állt előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolibb, hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestre jöttem s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték s ő tovább jártatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa, ő írta a ház tetejéről: »Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.« LÁBHOZ TETT FEGYVERREL Az Irodalmi Újság szabadságharcunk első hetében nem jelent meg. Az az újság, amely még a terror idején bontotta ki a szabadság zászlaját, nem inthetett békére, rendre és nyugalomra azokban a napokban, amikor a nemzet a szabadságáért harcolt. Mi nem akartunk és nem akarunk békét, rendet és nyugalmat bármi áron. Tűrhetetlenül hosszú korszakon át éltünk ilyen nyugalomban. A legnagyobb békében és rendben hurcoltak el bennünket tízezrével az ÁVO börtöneibe. A legnagyobb »nyugalomban«, a rettegés, az összeszorított fogak és a meggyalázottság nyugalmában, alj ásítottak sok mindent el ebben az országban, ami nekünk és minden embernek szent. Kifosztották és" tönkre tették az országot — rendben és módszeresen. Ilyen rend, ilyen nyugalom és ilyen béke nem kell többé a magyarnak. Ezért nem rimánkodtunk rezgő hangon nyugalomért és békéért. Nem, mi csak azért aggódtunk, hogy a magyar nemzet ki ne adja kezéből a fegyvert a teljes győzelem kivívása előtt. Most már elmondhatjuk, hogy győztünk egy olyan harcban, amelyet az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelt. Győztünk egy olyan harcban, amely nemcsak a mi szabadságunkért, hanem a szabadságért folyt. Sebesült jemninnek öt világrész sok-sok népe küld vért és gyógyszert. Óceánok felett berregnek a hatalmas szállító repülőgépek. Gyógyszert és élelmiszert hoznak nekünk. Világvárosok tengernyi ablakában lobognak a gyász gyertyái — a mi halottatokért. A világ minden népe megismerte jelszavunkat: »Szabadság vagy halál!« »Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig. Vagy ez a milliárur. bürosayra válik!« Az önkény felett kettős győzelmet arattunk. Az egyiket Budapest és az ország csataterein ezekben a napokban, a másikat a terror hosszú korszaka alatt makacs és néma ellenállásainkkal. A terror erkölcsileg is tönkre akarta tenni ezt a népet. néppé akarta őrölni gerinceinket. Meg akarta mételyezni ifjúságunk lelkét. Mi ellenálltunk, ahogy lehetett, s ezekben a napokban ország-világ előtt bebizonyítottuk, hogy nem tudtak erkölcsileg tönkre tenni, nem tudták gerinceinket megtörni, nem tudták ifjúságunkat elaljasítani. Az iszonyat korszaka gyermekeinket is csak megkeményítette, jó politikusokká és hős harcosokká tette. A tizenkét-tizennégy éves fiúk és lányok, akik puszta kézzel rohanták meg az ÁVO-s pribékek csapatszállító autóit, és dobáltak benzines üvegeket a szovjet tankokra, harcosokká váltak a kietlen időkben. Hisszük és valljuk: az önkény minden országban és minden népben csak hasonló hatást válthat ki. Ezt hiszi és vallja már az egész világ, ezért sugároz biztatást mindenüvé a mi harcunk. Mindenüvé! Mellénk állt Nyugat és Kelet. Amerika épp úgy hitet tett ügyünk mellett, mint a hatalmas Kína és India. Harcunk spontán volt és tiszta. Nem népes értekezleteken történt döntés, senki sem várt utasításra. Amikor ütött az óra, Budapest csatatérré lett és élet-halál harc közben szerveződött egy világváros felkelése. A hatnapos harc alatt kevesebb betörés és fosztogatás történt, mint egy másfélmilliós város átlagos hétköznapjaiban. A világ amúgy sem hitt szabadságharcunk ostoba rágalmazóinak. Aki az életéért, a szabadságáért küzd, az nem lop és nem fosztogat. Az aljas tolvajok azok, akik szabad: • ... - U Су. — •rabolni. Lapjaink sorra közüik a világ közvéleményének válaszát erre a kísérletre. Szabadságharcunk a hitlerek és Sztálinok hosszú rémkorszaka után visszaadta az emberiség hitét az emberben. Ez a kis nép, nagy nép lett. Szabadságharca az egész emberiség ügye. Vigyázzunk szabadságunkra. A világ továbbra is példaadást vár tőlünk. Bátorságból, állhatatosságból levizsgáztunk. Emberségünk tisztán ragyogott harc közben, ragyogjon tisztán akkor is, amikor Írekében, a mi békénkben, rendezkedünk be hazánkban, úgy, ahogy mi akarunk. Nem múlt időben beszélünk harcunkról. Ebben a korszakban megtanultuk a borzalmas leckét, sorozatán, hogy csak önmagunkban bízhatunk. Ebben az országban józan és tisztességes ember még hosszú időn átnem hihet szavaknak. Csak azt hisszük el, amit saját szemünkkel látunk. Lépten-nyomon akarjuk tapasztalni, hogy életünkből eltűnik minden, amit gyűlölünk. Eltüntetését nem másoktól várjuk, mi magunk fogjuk elvégezni ezt a munkát. Szavaknak nem hiszünk. De igaz és bátor tettekkel csodákat lehet elérni velünk. Nagy Imre jegyzéke a Szovjetunióhoz, az Egyesült Nemzetekhez és a világ valamennyi országához — igaz, és bátor tett volt. Nagy Imre roppant felelősséget vállalt ezzel a lépéssel. A szovjet páncélosok gyűrűjében állt ki az ország függetlensége és semlegessége mellett. Magyarország népe azóta tettekkel bizonyította be, hogy vállalja nemzeti kormányunknál ezt a lépését, s tízmillió magyar vállalja Nagy Imrével együtt a felelősséget azért, ami tegnap történt. A ma élő magyarok feladata, hogy kemények legyenek, tisztességesek és igazak. Egy olyan korszak végén, amelyben mindenünnen áradt a szenny, legyünk tisztábbak a legtisztábbaknál. Egy olyan korszak végéit, amely riadt puhánnyá akarta zúzni az embert, legyünk gerincesebbel, más korok leggerincesebbjeinél. És őrizzük faotz teli fegyverrel szabadságunkat. Pálóczi Horváth György BARÁTAIM, nehezen szántam magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér, ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lazítottál, hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki és fogd le a gyilkosok kezét! Én nem tudom egyszemen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lelkiiismeretben s a vádlottak padjára ültettem magam. Barátaim, vállalom a felelősséget. Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mesterségünknél fogva első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyodva ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak félszavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig megrendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, amely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felel rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a »suhanc« szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy ahogy kívántam és kértem és reméltem: 48 ifjúsága után most támadt a hazámnak egy 56-os ifjúsága is. Elsősorban őhozzájuk szólott, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa, öreg vagyok, 62 éves múltam, két bukott forradalomban vettem részt. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről-lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíthetni s ehelyett vérből s hazugságból rakott börtönfalak közé zárták. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen. Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg: óvjátok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze: egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele, fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak. Déry Tibor Á* A 1 50 FiflSfil