Magyar Napló, 2009 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
JANUÁR LÁTHATÁR menyszálat szövi, fejti, gombolyítja? A cím magyarul valahogy így hangozhat: „Egy fiktív kém igaz történetei - magyar Gulag-groteszk”. Arra utal, hogy Györgyeyt, a gyanútlan (?) „főhőst” kémkedés vádjával tartóztatják le, mint De Gaulle titkos ügynökét, mert francia barátjának egyik ismerőse meglátogatta, hogy semmitmondó kérdéseit föltegye a magyar vasúti nyomvonalakról. Fikció és valóság, tragikum és humor, egzisztencia és esszencia, groteszk és irónia viszonyát teszik próbára az egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok, melyek már a narratív struktúra folytán sem egyetlen arkhimédészi pontban sűrűsödnek. A fordító Lohár epilógusában Rejtő Jenő könyveivel rokonítja Györgyeyet, ám ez a megállapítása csupán a hangvétel és az abszurd cselekménybonyolítás figyelembe vételével helytálló. A borítószöveg viszont Kafka szürrealizmusát és Szolzsenyicin nyers „realizmusát” emlegeti. Bár tekinthetnék irodalmi műként a True tales...-re, mégsem tudok így termi. Sem Rejtő bizarr, öncélú humora, sem Kafka XX. századot szorongató parabolái nincsenek vele közeli rokonságban, legfeljebb távoli felmenői. Újból kézbe vettem Böszörményi Géza vaskos dokumentumkötetét Recskről (Széphalom, 2006), melyben Györgyey interjúalanyként szintén elmondta a legmarkánsabb „történeteit”. A „Dreifus” nevű szadista kápóról, aki nem az osztrák kancellárról kapta gúnynevét, mint azt hinni szerette volna, hanem három lábáról, ami fél lábból és egy pár mankóból adódott össze. Mankóira támaszkodva bivalyerővel mért rúgásokat a rabok hátsó felére. Vagy a várpalotai tárgyalás ülnökéről, aki ködlő gondolataiból előkecmeregve kérdőre vonta a vádlottat/elítéltet, miért vágyott nyugatra, ha akkora birtokai vannak? Nem kevéssel az államosítások, jogtalan vagyonelkobzások után. Mintha bizony az események eleve felvennének valamilyen esztétikai minőséget az azokat átélők tudatában. Szolzsenyicin - a díszítő retorikai alakzatok ellenére - inkább dokumentarista, hiszen a Gulag szigetcsoportban az enciklopédikus összegzésre, a „nagy narratíva” elbeszélésére vállalkozott. Ezzel szemben Györgyey sajátosan groteszk stílusa nem törekszik a nagy tablóra, sem az időtállóságra. Ám a „story-k”, anekdoták fragmentált, látszólag kedélyes világának nyelvi rekvizítumai közepette is a történelem sötét tárnáit nyitogatja. Melyik szépirodalom, melyik tényirodalom? Talán többet, mélyebbet tudunk meg így a történelemről, mint amikor a tudós racionális okfejtések és adatok mögé húzódik. A történelem ebbéli, fikcionalizált változatában sem egyfajta narratíva, az irónia nem bizonytalanía el olvasóját arról, hogy a kínzások, aljasságok, justizmordok megtörténtek, és nem szabad, hogy újból megtörténjenek. A kápók és a vamzerek felelőssége sem relatív. (Böszörményi könyvének tanúsága szerint legfeljebb ők maguk igyekeznek elkelni azzal, hogy bár elismerik, hol teljesítettek szolgálatot ekkor, a kegyetlenkedésekről „nem tudtak”.) Az irodalmi eszköztárral - csakúgy, mint a tudományossal lehet élni és visszaélni. Györgyey és Sohár könyvében az igazság úgy marad igazság, hogy fikciónak álcázza magát, és a felszínen lemond az igazságtétel igényéről. Arra int, hogy különbözhetnek narratívák, tudásformák, stílusok, nézőpontok, érdekek és érzelmek, ám minden esemény csak egyféleképpen mehet végbe, melynek kutatását erkölcstelenség feladni. Felelősségre vonás nélkül nincs esély a továbblépésre. A True tales... könnyed iróniája ezen a ponton fordul át maliciózus korrajzzá. Rendben van, szerintetek már nem lehetséges a nagy történetet elmesélni, de Györgyey apró, olvasmányos történeteit megismervén ki merészeli azt mondani, hogy „minden narratíva kérdése”? Ahogyan az a gyakori vád sem igaz, hogy a művelt Európa követte el a rémtetteket, kulturális hagyományainak kötelékében. Jól mutatja ez a könyv is, hogy a haláltáborokat a szellem erejével lehetett csak túlélni, a szokások, filozófusok, költők emlékezetével, ami fölébe kerekedhetett a primitív erőszaknak, a fizikális romlásnak, az anyagi pusztulásnak. S éppen a groteszk hatású ironikus előadásmód ékes bizonyíték a diadalra.