Magyar Napló, 2018 (30. évfolyam, 1-12. szám)
2018-12-01 / 12. szám
SZEMHATÁR Nem tudjuk, hogy a dobronici ütközetben lovának fejszíjai között ott volt-e a három rózsa. A fronton írt verse pedig így szól: „Elmegyek, talán / Vissza sem térek, / Hamarosan elmúlik, / Fiatalon elmúlik / Belőlem az élet. / Férfinak hősiség, / Asszonyoknak bánat - / s hogyha eltakar a föld, / Sírhatnak utánad.” Békássy a Nyugat köréhez kötődött, s remek esszét írt angolul a kör szerepéről a magyar irodalom megújításában. Kosztolányi Dezső a halála után a következőt írta róla: „Azokat a nemes, nyugati magyarokat hozza eszembe, akik európai tükörben látták meg saját arcukat, az időt, amelyet szorongva érzünk viszsza ma is.” Békássy Ferenc hősi halála átvezet bennünket az antant oldal - legalábbis annak brit - világába. Sorsszerű az, hogy az első világháború egyik legmeghatározóbb angol versét az a Rupert Chawner Brooke (1887-1915) írta, aki szerelmi riválisa volt Angliában az orvostanhallgató Noel Olivier (1892-1969) kegyeiért. Brooke, aki szintén a King’s College diákja volt, s már fiatalon tehetséges költőnek tartották, egyébként szellemi vonatkozásokban is kihívója volt a nála fiatalabb Békássy Ferencnek. Ő 1915. április 23-án, két hónappal Békássy eleste előtt halt meg az Égeitengeri Kykladokon, a gallipoli partraszállás háttérvilágának katonái között. A verse, amelynek címe A katona, s amelyet 1915 januárjában vetett papírra, az első világháború egyik máig ható emlékverse lett az angolszász világban: „Ha meghalnék, ki-ki azt tudja jól, / egy idegen mezőből egy darab / örökre Anglia. S benne a por / a föld zsíros rögénél gazdagabb. / Anglia hívta létre s öntudatra, / virágokért járni ösvényeket, / a levegőjét lélegezni adta, / s hazai vízben-napban fürdetett” (Kiss Zsuzsa fordítása). Brooke nemzeti elkötelezettsége magáért beszél. A magyar költészet, úgy látom, nem mert sohasem így fogalmazni a határon túl elesett katonáinkról. Más kérdés, hogy Brooke versének alapgondolata Thuküdidésztől származott, aki szerint egy hős halálának a helye hősi földnek tekinthető: „Jeles férfiaknak, minden föld sírhantul szolgál.” A klasszikafilológiában jártas Brooke ezt a gondolatot ültette át a felfokozott hangulatú háborús brit érzésvilágba. Rupert Brooke saját életével tette hitelessé versét, s nem csoda, hogy a győztesek éltek és élnek is ennek mozgósító hatásával. Az antant világában először 1919-ben, az Egyesült Államokban ünnepelték meg a győzelmet, s a Németországgal egy évvel korábban megkötött compiègne-i egyezmény aláírásának időpontja, november 11. ekkor lett a Veteránok napja (Veterans Day, amelynek kezdetben Armistice Day, vagyis a Fegyvernyugvás napja volt a hivatalos elnevezése). Ennek lényegét Thomas Woodrow Wilson elnök 1919. november 11-én a következőképpen foglalta össze: „Minket Amerikában a fegyverszüneti nap megemlékezései ünnepélyes büszkeséggel töltenek el, amikor a hazájuk szolgálatában elesettek hősiességére emlékezünk, és hálával az általuk kivívott győzelemért, hálával azért, amitől ez megmentett minket, és hálával azért a lehetőségért, hogy Amerika megmutathatta a nemzetek közösségének, hogy a béke és az igazságosság pártján áll.” Érthető főhajtás ez az elesett amerikaiak előtt, érthető büszkeség a győzelem miatt. Arra azonban 1920-ra Wilson elnök is rájött: lehet, hogy az Egyesült Államok a béke és az igazságosság mellé akart állni Európában, de arról Párizsban, Londonban és Rómában másként gondolkoztak, mint a Fehér Ház akkori ura. S ő maga, majd képviselői is, elhagyták a Párizs környéki béketárgyalásokat. Csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy egyes hatalmi érdekek milyen durva módon teszik félre az igazságot és a méltányosságot. Lassan száz éve lesz, hogy a brit intézmények és külföldön a nagykövetségek a Brit Nemzetközösség tagjainak bevonásával, valamint a francia és az amerikai diplomáciával együttműködésben, Veterans Day/Veteránok napja elnevezéssel minden év november 11-én első világháborús megemlékezéseket tartanak. Amikor nagykövetként Izraelben szolgáltam, ezeken többször részt vettem, az emlékezésre mindig valamelyik ottani brit katonai temetőben került sor. Erre minden esetben meghívták az ottani összes nagykövetet. De az ünnepségen külön ültek a győztesek és a vesztesek. A brit nagykövet többször engem kért meg, hogy osztályozzam a diplomatákat, kinek hol a helye. Számos ország képviselője akárhová is ülhetett volna. A lengyelek esetében fel sem merült, hogy az antanthoz üljenek, de a horvátok, a szlovénok, a bosnyákok és a szlovákok is mindig a Központi Hatalmak táborában foglaltak helyet. A csehek az antanttal voltak, és „svejkesen” kuncogtak a helyzeten. Izraelben jó barátom volt a magyar nagyanyja révén magyarul anyanyelvi szinten beszélő Mariana Stoica, egykori romániai parlamenti képviselő, aki politikusból lett hazája nagykövete Izraelben. A brit nagykövetet segítve kérdeztem tőle: „Mariana, Tehová 26 www.magyamap 1 о. hu MAGYAR NAPLÓ 2018. december