Magyar Nemzet, 1903. február (22. évfolyam, 29-52. szám)
1903-02-01 / 29. szám
1903. február 1. MAGYAR NEMZET tartott indemnitási vita által okozott visszamaradásokra, vagy ha előre tekintünk és látjuk, hogy még az 1903. évi budget is a jövő ködébe van burkolva. A katonai javaslatok indokolatlanul hosszas vitája azonban a közvetett, parlamenti természetű károkon kívül ezúttal olyan közvetlen károkkal is járna, amelyeket a tavaszi munkájára ébredő nép a maga gazdálkodása körében keservesen sínylene meg. És ez az, amire most mindenkinek a figyelmét különös aggodalommal felhívjuk. Az újonczállításnak tudvalevőleg márczius és április hónapokban kell megtörténnie. A hozzávaló előkészületek már javában folynak is. A közigazgatás menetét ez a fontos feladat bizonyos fokig hátráltatni szokta. Nem csak az összes közigazgatási, hanem a katonai hatóságok is fokozott felelősséggel kénytelenek ilyenkor dolgozni s maguk a sor alá kerülő ujonczok és hozzátartozóik is ki vannak zökkentve többször rendes munkájukból. Az állitást közönségesen márcziusban be is fejezik, hogy így a földmivelő nép még a tavaszi munkák nagyja előtt felszabaduljon az ujonczállitással járó járkálás és bizonytalanság terhe alól. És ez jól van így. De nem jó lenne akkor, ha a képviselőház esetleges hosszabb vitája következtében a katonai javaslatok még az állítás előtt törvény erejére nem emelkedhetnének. Mivel ez által nem csak a kiállítandó újonczok száma válik bizonytalanná, hanem az állításra vonatkozó alkotmányos felhatalmazás is elkésik, a kormánynak előreláthatólag el kellene halasztania az ujonczállítást egy posszibilis időre, amikorra a törvények előre emelkedését mégis remélheti. És mit jelentene az ujonczállítás ezen kénytelen elhalasztása? Nem is beszélvén a politikai károkról, jelentené az egész polgári és katonai hatóság újabb megbolygatását. Az újonczozási, utazási stb. stb. tervek és munkálatok újabb elkészítését, újabb költségeket, újabb munkaterhet s a közigazgatás egész menetének újabb zavarait, amitől megint az ügyesbajos állampolgárok fognak szenvedni. A fenyegető újabb hatósági munka nagyságát a laikus is meg fogja érteni, ha tekintetbe veszi, hogy az újabb sorozási munkálatok elkészítése nemcsak a hadkiegészítés körül érdekelt hadseregbeli, honvédségi és politikai hatóságokat veszi igénybe, hanem a hadtest- és honvédkerületi parancsnokságokat, valamint a honvédelmi minisztériumot is foglalkoztatja. De még a népre nézve ennél közvetlenebb kárai is lennének az állítás elhalasztásának. Az elhalasztás ugyanis nagyon hátrányosan hatna vissza a földmivelési munkálatokra is, mivel a népet éppen fontos tavaszi munkájában háborgatná. Ez pedig nem csekélység. A 43 vagy 53 ezer katonai és 12—15.000 honvédújoncz érdekelt szüleivel és hozzátartozóival együtt több mint százezer olyan embert jelent, akinek talán éppen a legszebb tavaszi napokon ott kellene hagynia az ekeszarvát, a vetést, a kapálást, kerti munkát, hogy a sor alá kerülő legényt bemutassa, vagy más ezzel járó idézésnek eleget tegyen. Azonfelül pedig tudjuk, hogy nálunk az újonczállítás amúgy is sokféle munkagátló emóczióval szokott járni. És ez most kétszer ismétlődnék. De még ez sem minden, az idén a hadsereg és honvédség lószükségletének osztályozási munkálatai ugyancsak májusra vannak kiírva az egész országban. Ez ismét a lovak gazdáit érdekli s már magában véve is bizonyos, bár elkerülhetően megbolygatásával jár a tavaszi mezei gazdálkodásnak. És ha most ehhez még az ujonczozás elhalasztása is járulna, ha a gazdáknak a kora tavaszi időben hol a fia, hol pedig a lova miatt kellene a székhelyre bemennie, oly helyzet állana elő, amit a népnek csak ellensége kívánhat, de barátja semmi esetre. Éppen ezért nem is adhatunk hitjeit, ezeknek a politikai híreszteléseknek. Egyetlen pártnak sem lehet az érdekében, hogy a vitát oly időre húzza ki, amikor már a kormánynak — keserves kénytelenségből . —■ az állítás elhalasztását kellene elrenedelnie, amivel nemcsak az egész közigazgatási apparátust fenyegetné kétszeres munkateher és munkaerejének kétszeres megzsibbadása, hanem magát a népet, különösen a föld népét is közvetlen és súlyos gazdasági károsodás. Ez az, amit ezekkel a hihetetlen híresztelésekkel szemben külön el kellett mondani. A parlamentarizmus princzipiumait bizonyosan okunk van közös hazafias érzés által indítva tisztán tartani; nem véltük azonban mellőzhetőnek azt a figyelmeztetést, hogy ezt a princzipiumot az ország jóvoltával s a nép kenyérkereső munkájával összeütközésbe hozni szintén fölötte igen nagy hiba lenne,dani. Belépő férje oly szelíden bánik vele, annyi szeretettel, és hogy kapacitálja, feledje el azt a nemtelen asszonyt, kiben ő is csalódott, ki valóban nem akar megjavulni, ki nem érdemli meg, hogy a tisztességes emberek iránta érdeklődjenek. Az asszony elérzékenyedve már-már vallani akar, midőn Mrs. Erlynne elhozza a »kicserélt« legyezőt. Marguerite kéreti a hölgyet, hogy lépjen be. Lord Windermere komoly arccal, némán hallgatja neje és bűnös anyósa szelid beszélgetését. A két asszony egy perezre egyedül marad. Ekkor Mrs. Erlynne így szól : — Ön nekem hálára van kötelezve. — Igen. — Le akarja ön róni háláját irányomban örökre? — Igen. — Ígérje meg, hogy arról, ami ma éjszaka történt, soha férjének egy szót elárulni nem fog. Marguerite eleinte szabadkozik, de végre megígéri, hogy saját titkát megőrzi férje előtt is. Ez lesz az ő vezeklése. Mrs. Erlynne elkéri leánya és unokája arczképét és ajándékul, emlékül azt a bizonyos legyezőt. Visszamegy külföldre, honnan haza jött, mert a londoni ködös levegő ártalmas egészségére. Menni akar, midőn belép lord Augustus, az a bizonyos bárgyú lord Augustus, kire ő tegnap este rábízta Windermere szórakoztatását, ki őt nőül akarta venni, ki azonban jelen lévén a Darlingtonnál történteknél, most egész hidegen, sőt feltűnően duzzogva viselkedik. Most persze, többé elvenni nem fogja. Ezért mondta Mrs. Erlynne tegnap, hogy »ő azonban el nem veszve!« Előre látta, hogy ez a házasság, mely őt végleg rehabilitálta volna, most már lehetetlenné fog válni. Minden ember elismeri ezt, csak az író nem is jobban ismeri az ő angol lordjait, mint mi. És azért megkockáztatja a legfurcsább, a legváratlanabb dolgot. A bájos, az ellenállhatatlan Mrs. Erlynne, a charmeuse az ajtóból visszafordul és kéri a duzzogó lord Augustust, hogy hozza legyezőjét kocsijáig. A lord hallgat, lesüti szemeit, nem mozdul. Harmadik kérelemre azonban lassan megelevenül, mint a gépezet, melyet láthatatlan erő mozgat. Fogja a legyezőt és távozik a hölgygyel. Öt perczcel később földerült arczczal, örömteli mosolylyal jő vissza. — Képzeld el barátom, Mrs. Erlynne mindent kimagyarázott, mindent megértetett velem. Miattam jött Darlington házába. Igen. Tudta, hogy odamegyünk esténket befejezni. És eljött engem megmenteni abból a rossz, iszákos társaságból. És ... és megtisztelt azzal, hogy végre elfogadta házassági ajánlatomat. Igen. Ráállt kérelmemre. Nagyon boldog vagyok. Csakhogy külföldön fogunk élni. Mert nekem, tudod, nem válik egészségemre ez a londoni ködös levegő . . . A jó lord ismétli azon szavakat, melyekkel Mrs. Erlynne saját távozását az angol fővárosból indokolta, így tehát minden rendben van. * Országgyűlés. A mai ülés kimagasló eseménye Beöthy Ákos beszéde. A magyar közéletnek ez a régi, tiszteletreméltó harcosa nyilatkozásaiban mindenkor meglelhető készültséggel szállott harczba a kormány javaslataival, amelyeknek hátterét a nagyhatalmi politikában találja. Ezt a nagyhatalmi politikát a históriai argumentumoknak egész tömegével, a gúny és a szatíra fegyvereivel ostorozta a szónok, a szélsőbaloldal nagy tetszése közepett. Igyekezett kimutatni, hogy a nagyhatalmi tendencziák mindig csak veszedelmekbe vitték a monarchiát s az európai háborúk egész sorozatába sodortak bennünket, mely hadjáratokból csak nyomor és pusztulás szakadt reánk. Ez a nagyhatalmi politika kizárólag az uralkodóháznak politikája,, mintegy családi hitbizománya. Ez a politika vitte a dinasztiát Olaszországba és Szicziliába, ez vezetett Solferinóhoz és Königgrätzhoz. A hadügyi kormány követeléseivel egyidejűleg a Balkánról riasztó híreket kolportálnak. Beöthy Ákos abban a hitben van, hogy ezek a hírek csak a mumus, amelylyel mireánk hatni akarnak. — Általában — úgymond — ezzel a keleti kérdéssel úgy vagyunk, hogy ha a diplomácia akarja, nyomban jelentkezik, ha nem akarja, senki sem beszél róla. Ha a diplomata uraknak úgy tetszik, egy vásári verekedés elegendő az egész keleti kérdés felidézésére, ha nem akarja, ezrek lemészárlására sem mozdítja senki még a füle botját sem, amint ez 1895-ben az örmény mészárlások alkalmával megtörtént. Mindebből pedig azt a konklúziót vonta le, hogy a balkáni hírek őt arra rábírni nem fogják, hogy a hadügyi több követeléseket megszavazza. Rendben ? Talán nem egészen. Bizony sok ellenvetésünk volna a történtek ellen a belső valószínűség szempontjából. Sok itt a nyitva maradt kérdés. Az bizonyos. De ki fog gáncsoskodni ott, hol oly erősen le tudták kötni figyelmét, hol oly melegen érdeklődött. Hagyjuk az erkölcsi, hagyjuk az észszerűségi szempontokat. Ne tekintsünk mást, mint a szerző drámafűző ügyességét és mindenek fölött szellemes párbeszédeit. Ezzel is meg lehetünk elégedve. Az előadás, bár nem hiányoztak belőle a hatásosabb, sőt fényes mozzanatok, teljes egészében nem volt kielégítő. Igazában véve csak a negyedik fölvonás volt minden tekintetben kielégítő, a negyedik fölvonás, melyet majdnem egészen Jászai Mari játszik végig és melyben a művésznő az ő különleges lelki képességeinek megfelelő néhány nagy jelenetet talált, Hegyesi Mari mindvégig gyönge, igen gyönge volt. Bizonyos hebegések-dadogásokban még Márkus Emmát is utánozta. Minek? Hiszen nem lehet mindig Márkus Emmát nézni. És nem lehet mindenki Márkus Emma. Tudott Hegyesi eddig önmaga lenni. Mért, hagyja el magát és mért tagadja meg magát? Helvey Laura, Mihályi, Gál, Császár és Dezső korrektül játszottak. Paulay Erzsike gyönyörű egy kis angol leányka volt, ki ugyan nem mond mást, mint azt, hogy »Igen, mama, »Nem, mama«, de ezzel is megérteti, hogy mért bolondul bele az ausztráliai Mr. Hopper’. A kiállítás nagyon színes, nagyon gazdag. Helyes-e ? ... , KESZLER JÓZSEF. 3