Magyar Nemzet, 1941. június (4. évfolyam, 124-145. szám)
1941-06-15 / 134. szám
4 Szabó Zoltán . Párizs esztendeje Ezekben az évfordulós napokban éles fényben és világosan merülnek fel bennem újra a francia Harmadik Köztársaság végnapjainak válságos pillanatai. Egy esztendeje most, hogy Toursban az Információs Minisztérium szállásának udvarán egy tengerészeti egyenruhába öltözött úr fakó hangon mondotta nekünk, két magyarnak és egy finn asszonynak . ..11 csont a Paris“. Arcaápadtan gyöngyözött az egyenruha sötétkékje fölött. Körül iszonyú rendetlenségben zsákok, az ajtókon papírfoszlányok, az utcákon autótülkök sivalkodása, kerekek surmnása, fékcsikorgás. A pillanatra, e döntő pillanatra ma se tudok más jelzőt találni, mint ezt: fakó volt, szürke és bágyadt. A nap párás ködön át sütött a poros utcákra. Semmi páthosz nem volt e pillanatban, csak fáradtság és mély, kopott nyugalom. Most egy esztendő múltán fellapozom Dobossy László könyvnyi terjedelmű kéziratos naplóját, e vívódásaiban és tépelődéseiben annyira magyar írást. Míg én Franciaország sorsa után loholtam a szétdúlt országúton, ő Párizzsal osztotta meg sorsát. Az ő június 14-ről szóló napló jegyzetei is azt a fakó nyugalmat érzékeltetik, azt a páthoszmentes komoly és szürke pillanatot, mely a történelem nagy fordulataiban megfogja az emberi elmét és szívet. „tíz óra felé ”— írja e napon — motorkerékpáros német katona robog át az utcán. A franciák visszahúzódnak, a sarki rendőr elfordul, a német fiú nagy lendülettel és mosolyogva fut... Nemsokára két tehergépkocsi döcög, rajtuk merev katonák. Messzebb, az Invalides felé átvonuló csapatokat hitni... Az első égszínű formaruhák megjelenése varázslatosan hatott a franciákra. „Qu y est“ — mondták, változtatni nem lehet, a helyzetet el kell fogadni, át kell vészelni. A németek nem lőttek, nem pofoztak,nem köpdöstek, nem bántották az asszonyokat, — fáradtaknak látszottak, mosolyogtak, köszöntek, „ők is emberek" — mondták a franciák...'' Az élet lassan indul, mint lábadozó agyában a tervezgetés, izmaiban a mozdulat. Ez életről. Párizs nehéz történelmi esztendejének életéről sokféleképp tudósítanak e naplójegyzetek, a francia lapok képei és beszámolói. A „Fény Városa“ úgy mutatkozik meg bennük, mint egy táj a ködön át, mint egy fiatalaszszony arca a gyászfátyol mögött. Az Eiffel-torony csúcsára felszáll a német lobogó ,a hódítás tényét nem a hadsereg jelzi, — írja Dobossy — hiszen ezek is emberek, mint mi mindnyájan, hanem a zászló, amely szimbólum. Az első napon az érintkezés udvarias a megszállók és a városiak között: ...A német csapat megköszöni a francia közönségnek, hogy jól fogadta őt“ —• hirdetik a példátlan gyorsasággal felszerelt német megafonok egy-egy csapattest elvonulása után franciául. Az egyes városrészek a fogadtatás pillanatában is megőrzik egyéni jellemüket. A polgári és munkás kerületek utcái népidének, ablakai zártak, de a Champslysées-en tömegek sétálnak, katonazene szól, a Montpartrasse és Montmartre élénk. Az utolsó pillanatok lázas izgalma eloszlott. A franciák haragja nem a megszálló csapatok, hanem az elmenekült kormány ellen fordul. A város legfranciább kerületei a béna nyugalomban szinte halottaknak látszanak, azok a kerületek, me Írdőben az idegenek fordultak meg mindig, szinte virgoncok „Bulitó bőség, fülledt a levegő" — jegyzi fel az író azzal a meteorológiai pontossággal, mellyel a történelmi pillanatokról készülő naplójegyzetek az időjárást jellemezni szokták, ilyenkor mindennek fontossága és jelentősége van. A dolgok megnőnek a pillanat fényében, megtelnek mondanivalóval és értelemmel. A földalatti tovább kering Porte d’Orleans és Clignancourt, a Bois de Boulogne és Vincennes között, mintha nem érdekelné, ami a föld fölött történt Néhány szállodát lefoglalnak a tisztikar, néhány mozit berendeznek a katonaság számára, néhány űrrészletet elzárnak a franciák elől, néhány parkban tankok táboroznak, az utcasarkokon tüneményes gyorsasággal német útjelző táblák tűnnek fel, úgy látszik a csapatok készen hozták magukkal őket. Az órákat német időre állítják, a középületekről eltűnnek a trikolorok, egy-két nap múlva a vendéglők kinyitnak, a régi lapok, a régi betűkkel, csak más tartalommal és más hadijelentésekkel és másirányú vezércikkekkel, megjelennek. Groteszk dolog, elsőnek a „Victoire“. Csak az élemiszerszállítmányok nem jönnek be a környékről, hisz arrafelé harc folyt, vagy folyik. Az úton elakadt menekülök rongyoltan, tépetten visszatérnek s a Párizsban maradt párizsiak elkezdenek újra élni, különös élet formában, mely nagyon kevéssé emlékeztet a város régi életére. Ez az élet valahogy halk és csendes, mint a kórházaké. A város új életének első korszaka a megszállás fényébe való beletörődéssel kezdődik. A német katonákat a kevésbé tartózkodó kerületekben „Fritz“-nek nevezi a köznyelv. A tartózkodóbb kerületekben a megszállók magatartását ezzel a szóval jellemzik: „korrekt". A bevonulás napján német katonatisztek több helyt tisztelegtek azoknak a francia asszonyoknak, akik sírva fakadtak az idegen hadsereg láttára. A követező napokban az ismeretlen katona sírja fölötti láng ápolását gondjaikba vették. Később megjelent egy plakát a párizsi házfalakon, mely német katonát ábrázol, amint karjára vesz és kenyérrel kínál egy francia kisgyereket. A plakát aláírása ilyesféleképp hangzott : „Szüleitek elhagytak, mi gondjainkba veszünk.“ Egyébként már az első hetekben kialakult a német katonaság és francia lakosság viszonya, melyet talán inkább udvarias egymás mellett élésnek, mint együttélésnek lehetne nevezni." A német katonák városnéző körutakat tettek a városban, hogy megszemléljék Párizs nevezetességeit. A párizsi idegenek, nagy élelmességgel „Souvenir de Paris“ feliratú zsebkendőket hoztak forgalomba. A műemlékeket elfedő homokzsákokat a németek elhordták. Egy a szabad területre visszatérő francia író ezt írta az első hetek Párizsáról: ...Az élet igen elviselhető, csak éppen az hiányzik, ami Párizst Párizzsá teszi.“ A változás később tudatosul csak egészen, mikor a válság előtti napok rémülete, a válság utáni napok személyes megkönnyebbülése után a franciák észreveszik a változás igazi jellemzőjét, azt, hogy bizonytalanságot hoz, fáradtságot, szürke életet, nem vesztett háború után a béke nyugalmát, hanem a fegyverszünet bizonytalan időtartamú tisztítótüzét. A nappali Párizs képe a biciklik tömege s az autók hiánya. Bizonyos órákban úgy fest az Opera tér, mintha nem Párizsban, hanem Hollandiában lenne. Egy amerikai újságíró különös járműről számol be: „légy öreg hölgy halad fölfelé az Avenue des Champs Elysées-en. Egy XVI. Lajos korabeli stílusú széken ül, a szék négy kerekeit guruló kocsin áll. .A kocsit bicikli húzza. A biciklit az öreg hölgy inasa hajtja, testén inasegyenruha, kezén fehér kesztyű." Az autotaxik helyibe taxi-tandemek lépnek, az autóbuszukat gázhajtásra alakítják át, tetejükön roppant gáztartály púposodik. A sorbanállást a városiak tréfákkal, humorral igyekeznek enyhíteni. Valami kesernyés öngúnyoló humor fejlődik ki a fővárosban. Ez az a humor, mely senkit se nevettet meg. Mindez azonban csak felszín, külsőség, mely szemérmesen elrejtőző szegénységet és szomorúságot takar. A családok általában összegyűlnek, az ismeretségek szétfoszlanak, a barátságok kimélyülnek. A tél nagyon hideg. Családok költöznek össze, hogy egy szobát állandóan fűthessenek. A politika iránti érdeklődés mintha megcsappanna, csak a diákok heveskednek, no, meg a lapok vitorláznak büszkén a széllel. A reménykedés azonban nem csökken, hanem növekszik. A város maga, a kövek és kertek Párizsa, mint a hírek jelentik fátyolosan, bűbájosan és meghatóan szép fények, forgalom és áruk nélkül is. A külvárosokban a munkanélküliség egyre jobban érezteti hatását, az élelmiszerek közül korlátlan bőségben tél vége felé már csak az osztriga kapható. A sajt, sőt tavasz felé a borok is ritkává, nehezen megszerezhetővé válnak, kevés a szappan. A kis örömök becsülete megnő. Valami fanyar és megható öngúnnyal igyekszik leplezni életének nehézségeit a büszke francia társadalom. Télen az asszonyok síruhában járnak, az élet lüktetése egy-két kivételezett hely — mint az Opera — kivételével láthatóan megáll. Dobossy, a magyar szemtanú külön fejezetet szentel a „magánélet elsőbbségének“ a nemzeti katasztrófában. Az életnek folytatódnia kell, láthatóan ez az egyetlen, az első és nem könnyű feladat. Az élet a családokban folytatódik, elsüllyed, másodrendűvé válik mindaz, ami társadalom, állam, vagy közélet. A franciák élete a családba húzódik vissza, ott alakul, formálódik, mint egy bezárt sejtben. Mivé, milyenné? — ki tudja ma? Egy esztendő egy nehéz és történelmében példátlan esztendő mögött áll a város, melynek jelképe a hajó, jelmondata: „hányódik, de nem merül el''. Mi ez esztendő lényege, mi lesz a francia értelme, gyümölcse? Ma alig lehetne meghatározni, ez csak később válik majd láthatóvá. A magyar szemtanukat meglepte az, ahogyan a ramizsi nép a változást fogadta, s ahogy ez esztendő folyamán megnyilatkozott az a párizsi réteg, melyhez egy idegen hozzáférhet. Természetes ez, a magyar elmélyül a katasztrófában, nemzeti erőforrást keres benne, a francia szégyelli és lehető keveset foglalkozik vele. Náluk elképzelhetetlen költő, aki ,,nekünk Mohács kell“ — jellegű hitvallást ír le. A nagy forradalom után a francia közember magatartásáról ezt írja az idők francia krónikása: Mercier: „Nem avatkozom háztartásom ügyeibe! — mondotta valaki, kinek hírül hozták, hogy háza ég. íme, ezt mondotta minden kisember, mikor hírét vette az aznapi, vagy a másnapi kivégzéseknek . ..“ Most egészen másfajta próbáról volt szó, mint akkor a forradalomban. De a százötven év alatt nem sokat változott a párizsi lélek. Minek jele az az „impassibilité“, mellyel a nehéz kort fogadta? A fáradtságé? Az erőé? A higgadt nyugalomé? Valaha az utóbbiaké volt. Párizs ma is inkább eltagadja és elhallgatja a csapást, ami érte, semmint kifejezi és mélyen átéli. „... emberek borzongva menekülnek a valóság elől — írja egy francia lap. — A színházakban a költői darabok aratnak sikert .. . Párizs az álmok susogó ligetébe húzódik . . A színjátszás áhítatosan művészi és tökéletes, olvasom egy amerikai riportban s a könyvkereskedők és könyvkiadók azt jelentik, hogy a könyvek kelendősége soha nem volt gg nagy az irodalom városában. Mondd meg, mit olvasol és megmondom, ki vagy! A párizsiak a Szentírást olvassák, Montaigne-t, a régi és optimista filozófust, aki a halni tudás tudományára oktat. A klasszikusokat olvassák, a régieket, a kincstár felé fordulnak, az öreg irodalom felé, mely Franciaországban sose volt halott. A családba visszavonult élet s a régi, nagy irodalom bizonyára bölcsője valaminek, ami ma még nem látható. Dobossy László pá-A következő levelet kaptuk: Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Az utóbbi időben ismerőseim mind gyakrabban és gyakrabban fordulnak hozzám felvilágosításért: magyarázzam meg nekik, vájjon helyes-e az a kép, amelyet a Magyar Nemzet egyik tudósítója, aki Gallicus álnéven szignálja cikkeit,, Franciaországról és az ottani viszonyokról rajzol. Megvallom, sokszor zavarban vagyok a válaszadással. Igaz, hogy hosszú éveket töltöttem Franciaországban, de közvetlenül a háború kitörése előtt jöttem haza s — ki tudja — azóta talán minden megváltozott a katonai balsiker következtében. A nagy kataklizma után, amely a francia népet érte, nem is nagyon mernék hozzászólni a Magyar Nemzet Gallicus ának tudósításaihoz, ő bizonyára jobban ismeri az ország állapotát, hiszen cikkeit Vichyből keltezi, tehát megbízható szemtanúja az ott történőknek. Nem is szólnék hozzá, ha nem éreznek belső kényszert arra, hogy kritikát gyakoroljak fölötte. Gallicus úr ugyanis nemcsak múló eseményeket tárgyal, nemcsak apró képeket mutat be az ottani életről, olyan dolgokat, amik többé nem ismétlődnek, vagyis ellenőrizhetetlenek, hanem több ízben, de légióként a Magyar Nemzet június 12-iki számában: Régi és új prédikátorok Franciaországban címmel a francia szellemnek, közelebbről a francia egyháznak örök és mindnyájunk előtt jól ismert arcvonásait torzítja el. Amilyen szeretettel és meghatottsággal olvastam Gallicus úrnak egy régebbi számban megjelent A marsall a hajnali misén című igen gyengéd vichyi beszámolóját, anyujára megbotránkoztam az úrnapi szám Gallicus-cikkén. Egyes kitételei mind márt a cikk elején azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy Gallicus úr nem a francia szellem, hanem valami háborús vinkó zamatától részegedett meg. Egész cikkén végigvonul a bor mint főtéma s ekörül forog a vichyi templom szószékétől kezdve mindaz, ami a francia liturgia csodálatos hagyományait őrzi. Gallicus úr hitszónoka „szombati kvaterkázás“ utáni hangulatban lép a szöszökre, de a püspök (bizonyára ő is Gallicus úr agyréme) inkognitóban a hívek közt tartózkodik és tüstént kolostorba küldi a megtévedt lelkipásztort. A prédikátor — egy más alkalommal — olyan tónusú vitába száll egyik hívével, amelyhez hasonlót Gallicus úr legfeljebb a Grignancourt-kapu közelében tanyázó ószeresek közt vagy a Montmartre lejtőjére kúszó sötét utcák tájékán hallhatott. Nem hinném, igen tisztelt Szerkesztő Úr azt sem, hogy az ön tudósítója kellő tárgyi értesültséggel rendelkeznék. Cikkében megemlékezik például a Bakeresztes Kis Énekesek (Petits Chanteurs à la Croix de Bois) nevű gyermekkórusról s Európa emez egyik legjelesebb gyermekkaráról a legképtelenebb dolgokat állítja. Szerinte külön-külön egyik sem tud énekelni. Mindeniket valami különös defektus juttatta odáig, hogy ennek a pompás kórusnak hanganyagát erősítse, stílusát nemesítse. Az egyiket például csupán azért vették be a kórusba, mert a háború következtében otthontalanná vált... És így tovább. De nem folytatom, igen tisztelt Szerkesztő Úr, hiszen nem az a célom, hogy az ön lapjával, amelynek egyébként minden sorával egyetértek, perbe szálljak s egyik megtévedt cikkírójának tahin csal, időszakos kilengéseit a végletekig kiélezzem. Csupán arra szeretném szives figyelmét felhívni, milyen nagy veszélyt rejteget a valóságnak ilyen elferdítése. Mindenekelőtt az a tény, hogy a cikkíró ,.Vichy, június“ — keltezéssel látja el beszámolóját, az olvasóban azt a látszatot kelti, hogy mostan a valóságnak megfelelő hangulatképet fog kapni a válságok közt hányódó Franciaországról. Ehelyett azonban valami furcsa ötvözete a riportnak és a szürrealista novellának tárul eléje. A realitás látszatát akarja kelteni, térben és időben elhatárolja tárgyát. Európa közérdeklődésének egyik gyújtópontját igyekszik közelünkbe hozni, de a valóság elsikkad, szertemállik féktelen képzettársításai mögött. Ez leste a francia szürrealisták és boulevard-költők gyors asszociációit, amik a költészet világában csodás dolgokat hoztak létre, de Gallicus úr által napjaink szürke eseményeire alkalmazva az olvasót teljességgel félrevezetik. Hasonló képet alkottak a magyarságról a nyugati írók (csak a másod- és harmnád rendűek), akik a magyar föld néhány kirívó és népszerű, de egyáltalán nem lényeges elemét, amilyen a cigány, a puszta vagy a csikós, hirtelenében kotyvasztott szintézissel irodalmi alkotásokká erőltették. Gallics úrnak is vannak hasonló értesülései. Úgy látszik, hallott valamit arról, hogy Franciaország a szentek hazája. Sőt, arról is értesült, hogy a jó borok termőföldje. Ezt a két elemet sebtiben összerakta, hozzákeverte azt a tényt, hogy Vichyben a viszonyok rendezetlenek s hogy ott székel a Marsall, aki vallásos katolikus. Ezeken a témákon cikkírónk eljátszotta a maga szürrealista variációit, amelyek, ha a történelmi valóságot kikapcsolta volna, talán tetszetős novellákat eredményeznének. Nem szeretném, igen tisztelt ! Szerkesztő. Úr, ha a Magyar Nemzetnek csak egyetlen egy munkatársa is hasonló hamis képet terjesztene Franciaországról, amilyent igen sok írónk terjesztett a század elején, — sajnos, Ady Endrét is beleértve. Sajnálom, hogy nem volt alkalma meggyőződni a francia papság életszentségéről, lelkipásztori és misszionáriusi tevékenységének magasztos voltáról. Ne értsen félre, Szerkesztő Úr. Jól tudom, hogy a francia egyházi férfiakban ugyanaz a könnyedség megvan, amely a francia népet általában jellemzi. Noha szegények, a realitások iránti érzékük is igen nagy. Magam hallottam, amidőn a párizsi Saint-Germain-des-Prés plébánosa, aki híres volt közvetlenségéről, egy lourdesi zarándoklatra toborozva a híveket, a hotelszobaárakat és a napi penzió körülményeit a szószékről sorolta fel. Abban a reményben, igen tisztelt Szerkesztő Úr, hogy a jövőben Vichyből tárgyilagos beszámolókat fogunk kapni, érdeklődésemről továbbra is biztosítom s maradok igaz tisztelője Egy régi előfizető, Franciaország és egyháza SfeZZa 2l anyagát késinek itt ért sifrmt inget, blúzt, pofámé! ízbér nemű. Erzsébet kBrai OQ Hojai SimbAi roelltU, VASÁRNAP, 1941 JÚNIUS 15. Neuwohner haute couture costumes IV, Duna u. 3 (Vád u. 39) finom női szabóság manteaux rizsi jegyzeteit körülbelül azzal a gondolattal végzi, mint én a magam francia útinaplóját. Egy eperjesi humanista jelmondatát idézi „Tomen érit melius et si non restat Olympusu. Jobbra fordul majdan, s ha nem, megmarad Olympusz. Hiszek abban, hogy e mondatnak nemcsak mélabúja indokolt, hanem reménykedése is. Miniszteri elismerés A vallás- és közoktatásügyi miniszter Gáspár Jenő kormányfőtanácsosnak, az Országos Sajtókamara igazgató-főtitkárának és Uray Tivadarnak, a Nemzeti Színház örökös tagjának a színészképző iskolák szakfelügyelete körül kifejtett eredményes munkásságukért köszönetet nyilvánítani. A miniszter a színészképző iskolák szakfelügyeletével kapcsolatos teendők ellátására az 1941—42-i tanévre Jaurisin Lajost, az Operaház művészét és Földényi László színművészt kérte fel.■——m Méz -bej dentes A Magyar Távirati Iroda jelenti: Az árellenőrzés országos kormánybiztosa elrendelte, hogy mindazok a termelők és viszontelárulatók, akiknek birtokában akár r. maga, akár más tulajdonában levő 25 kg-nél több 1940. évi pergetésű méz van, kötelesek egész készletüket a tárolás pontos helyének megjelölésével öt napon belül az árellezvőrzés országos kormánybiztosának bejelenteni.