Magyar Nemzet, 1954. június (10. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-06 / 133. szám
Vasárnap, 1954. júniust. A HALHATATLAN GLINKA, akit életében „majdnem elfeledtek44 „A feudális Oroszország dermedt és mozdulatlan. Csak a nemesség jelentéktelen kisebbsége tiltakozik, de erőtlen a nép támogatása nélkül. A nemesség legjobbjai mégis segítettek a népet felébresztenie — így jellemezte Lenin azt a korszakot, amelyből Glinka művészete kisarjadt. Az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, Mihail Ivanovics Glinka, akinek születése százötvenedik évfordulóját ünnepeltük e napokban, az 1812-es Honvédő Háborút követő korszakban élt és alkotott. A háború idején talpraállt az egész orosz nép, hogy megvédje a földet, a háború után azonban éppoly rab maradt, az általa felszabadított földőin, mint annakelőtte volt. A nagy változások követelése, a megújhodás vágya, a fennálló rend elleni gyűlölet azonban tanyát vert az öntudatosabb elmékben, szívekben. Életrekelt a dekabristák, a nemesi forradalmárok mozgalma, kivirágzott Puskin, Gogol, Bjelinszkij alkotóművészete. A próza, dráma, zene felvilágosodott nemesi művelői életük s világuk kérdéseit kutatva, egyetlen szilárd pontot éreznek az aláaknázott, gazdaságilag-erkölcsileg ingatag társadalomban: a nép ez a szilárd pont, mely felé romantikusan fenkölt érzelmekkel fordulnak. A romantikus népszeretet ösvényéről többen a filozófiai felvilágosodás és politikai forradalmárság megalapozottabb, s hasznosabb útjára jutottak fel. Adatok vannak Glinka kapcsolatáról a dekabrista forradalmárokkal, barátságáról Puskinnal, Gribojedovval, Zsukovszkijjal, a költővel Odojevszkijjal, a kor kimagasló költő- és zeneesztétájával. A gyermekkor frissen maradó zenei élményei, a családi birtok jobbágyainak éneke új tartalommal zendül meg az ifjú Glinka lelkében, amikor a Sturm und Drang életkorába, s az életüket eszméikre feltevő fiatal művészek köreibe jut. Feljegyzéseiben maga is említi: » ... ezek a bánatosan gyengéd ... dallamok, melyeket gyermekkoromban hallottam, voltak elsősorban az okozói annak, hogy később előszeretettel kezdtem feldolgozni orosz népzenét*. Glinkát a pétervári főúri körökben kiváló zongoristaként ismerték, csodálták énekművészetét, mellyel a jellegzetes orosz zománcstílusban nemzeti előadói iskolát teremtett. Elragadó improvizációs készségéről — amit abban a korban a zene-virtuóz legfontosabb tulajdonságának tartottak — egy kortársa így ír: »Játéka bámulatraméltó volt; a rögtönzésben a népi dallam mellett érvényre jutott a csak Glinkára jellemző gyengédség, játszi vidámság, érzelmi elmélyedés. Glinka kezének érintésétől dalolnak a billentyűk ... Moccanni sem mertünk, úgy hallgattuk ...« Zenei tanulmányai során Glinka mohón kutatta az orosz zene nyelve mellett mindazt, amit az addigi európai szimfonikus kultúra felhalmozott. Egyidőben nagy kedvvel írt is olasz stílusú zenét, s hogy ezek a stílusgyakorlatai sem lehettek jelentéktelenek, arról tanúskodik Ricordinak, a legnagyobb olasz zeneműkiadóvállalat alapítójának az a megjegyzése, hogy Glinka egy sorba való Bellinivel és Donizettivel, sőt a kontrapunktikában felettük áll. Az európai zene forrásvizében való megmerítkezés Glinkának azonban csak arra szolgált, hogy oroszsága még sebezhetetlenebbé váljék. »Azok a darabjaim — írja »Feljegyzései "-ben —, melyeket a milánói közönség szájaíze szerint komponáltam, s amelyeket Ricordi meg is jelentetett, egytől-egyig csupán arról győztek meg, hogy nem a magam útját jártam ... a honvágy megérlelte bennem a gondolatot: orosz stílusú zenét kell írnom. Ismerős ez az alkotói programm, s ez a költői hitvallás a magyar, lengyel, cseh zene történetében is. A mi Erkelünk is megjárta az olasz »opera seria« iskoláját, skilépve az életbe, a tanultakat a nemzeti zene csinosítására fordította. Weber, Smetana, Moniuszko sem cselekedett másként. Nem védetlenség, hogy Glinkát éppen az opera műfajának orosszá, nemzetivé fejlesztése vonzotta. Tudatosan tűzte célul maga elé a nemzeti opera megalkotását. »Fő, hogy megfelelő tárgyat találjak« — jegyzi meg és hozzáteszi, hogy nemcsak a tárgynak, hanem a zenének is nemzetinek kell lennie. Helyesen érezte, hogy a vokális és instrumentális zenei elemeket, s a drámai kifejezés eszközeit egyesítő operaműfaj a legalkalmasabb annak a hősi-népi-nemzeti mondanivalónak megrendítésére, mely ott lobogott a kor legjobbjainak lelkében, kimondatlanul, eldalolatlanul. A Honvédő Háború milliókkal közös élménye még szinte a levegőben rezgett. Szlinka megtalálta a megfelelő témát új operájához. Az »Ivan Szuszanyin* — új alkotás volt, mind eszméjénél, mind megvalósítása módjánál fogva. Zenei anyaga, népi hangvétele a nép vezető szerepének gondolatát sugározza, zene-dramaturgiai felépítése is a nemzeti eszmét fejezi ki, amenynyiben szembeállítja az orosz és lengyel zenét a honvédők és területrablók konfliktusának, összecsapásának ábrázolásaként. Hogy mennyire tudatos volt, s nem utólagos belemagyarázás a Glinka zenéjének népi jellege, csattanósan bizonyítja a szerző megjegyzése: zenéjét lenézően »kocsis«-muzsikának mondták, s ő hozzátette: »ez jó, sőt igaz, hiszen a kocsis derekabb az uraságnál!« Az »Ivan Szuszanyin”, közönségsikerével és a bemutatót követő arisztokrata intrikák viharával új fejezetet nyitott az orosz operafejlődés történetében, körülbelül megfelelőjét az irodalom puskini korszakának. A bemutató elé tornyosuló — és mesterségesen tornyosított — akadályokban épp úgy nem volt hiány, mint aHunyadi László*, vagy a »Bánk bán« elé gördített buktatókban. Mégis a haladó kritika elragadtatását igazolta az idő, minden mesterművek legfőbb megítélője, s nem történt másképpen Glinka másik nagy operájával, aRuszlán és Ludmilláival sem. Ez az opera a nemzeti epika- és mondavilág tájaira vezet el, alapvonása a fantasztikum, a természeti jelenségek allegorikus megjelenítése, a meseszerűség. Érdekes jellegzetessége az orosz föld különböző népeinek zenei ábrázolása, s az ábrázolások baráti összefonódása. Az opera alapjául Puskin hőskölteménye szolgál, melyet Glinka nagy zeneköltői ábrázoló erővel szélesít ki. A Ruszlánt körülbelül a miHunyadi Lászlóinkkal egyidőben mutatták be, s a két távoli operabemutató között ott ívelt az európai forradalmi zene nagy üstökösének, Liszt Ferenc zsenijének fénye. Liszt lelkes elismeréssel beszélt Glinka operájáról; úgy vélte, nemcsak Pétervárott, hanem Párizsban is sikert aratott volna. Liszt egyébként is minden módon propagálta Glinka szerzeményeit. Egyik koncertjén a közönség kívánságára az opera két részlete alapján improvizált, később elkészítette a Csernomor-induló koncert-átiratát. Liszt Odojevszkij estélyén is megjelent, zongorázott: a »Ruszlán” néhány részletét játszotta, kéziratból. »A hazájában majdnem elfelejtett művésznek sikerült ismét megjelennie fővárosunk szalonjaiban a híres külföldi művész pártfogásával«-jegyzi meg keserűen, s hálásan Glinka, a »majdnem elfelejtett művész«. Az operazene nemzeti iskolájának megteremtése mellett Glinka zenetörténeti érdeme a románc-muzsika felvirágoztatására is kiterjed. Változatos mű formákban alkotta meg a kor orosz dalstílusának egész tárházát, Puskin, Zsukovszkij s más nagy orosz költő verseire. Szimfonikus művei, például az orosz népi táncmotívumokat feloldó »Kamarinszkaja«, értékes kincsei a világ zeneirodalmának. Külföldi útjain, különösen Spanyolországban a negyvenes évek derekán már népdalt gyűjt — s idegen népdalait — mint később Dvorzsák az amerikai kontinens népzenéjét, vagy Bartók — már tudományosan — a szlovák, román parasztdalokat. A spanyol népzene tanulmányozásának gyümölcse Glinka két spanyol nyitányaaz »Aragóniai jota* és a »Madridi éj*. — A zenét valójában a nép alkotja, a zeneszerző rendszerezte — szokták idézni Glinka mondását. Életműve gazdagon viszonozza a nép zenei ajándékait, hiszen a zeneirodalmat maradandó értékű, nemes anyagú alkotásokkal gyarapította. Csobádi Péter Magyar Nemzet Változatok egy göcseji témára Május 16-i számunkban „Göcseji Pince” címmel bíráló cikket közöltünk egy zalaegerszegi mulatóról. A cikk kifogásolta a szórakozóhely műsorát és rámutatott arra, hogy a Göcseji Pince szórakoztatás címén kultúrselejtet ad vendégeinek. Cikkünkre három levél érkezett Zalaegerszegről. Az elsőt, amely május 18-án kelt, a Zalaegerszegi Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat küldötte, a pecsét alatt két olvashatatlan aláírás. A válasz megállapítja, hogy a cikkegész hangja bántó vállalatunkra és abban valótlan tényállítás és becsületsértő kitétel is van«. Különösen sérelmesnek találja a vállalat cikkünknek azt a kitételét, hogy »a szépségekben gazdag zalai kultúrát ma sincs későn megmenteni a Göcseji Pince szégyenfoltjától”. A levél írói a sajtótörvény 20. paragrafusára hivatkozva helyreigazítást követelnek és — nyilván előzékenységből — a helyreigazító nyilatkozat teljes szövegét is megírták helyettünk, befejezésül hozzátévea következőket: "Kérjük, hogy a fenti helyreigazító nyilatkozatot a vasárnapi szám negyedik oldalának közepén a kifogásolt cikkel azonos nyomással szíveskedjék díjtalanul közzétenni*. Egy héttel később a vállalat megismételte május 18-i felhívását és fenyegető hangon imigyen írt: »kötelességük a helyreigazító közleményt kinyomtatni, melyet az újság következő vasárnapi számában elvárunk*. A harmadik levelet a zalaegerszegi tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese írta. »... a Magyar Nemzet május 16-i számában Göcseji Pince címmel megjelent cikkel egyetértek. Megfelel a valóságnak, hogy a Göcseji Pincének semmi köze a göcseji jelleghez, amire már korábban felhívtuk a vállalat figyelmét és utasítottuk annak átszervezésére. A kereskedelmi osztály intézkedésére a cikkben jelzett dizőz és dobos április 15-én kiléptek a vállalattól és helyettük egy szolid tánczenekart szerződtetett a vállalat. Ami az ötforintos belépődíjat illeti, az tévedésen alapszik, mert belépődíjat sohasem kértek* —áll a levélben. A válasz egyébként a zalaegerszegi szórakozóhelyek átszervezését is bejelenti és közli, hogy május 29-én kerthelyiség nyílik meg, a Pincét pedig őszszel — a göcseji jelleg szerint átszervezve, a kulturális igényeknek megfelelően* — nyitják meg újra. Azt hisszük, hogy felesleges kommentárt fűzni a három levélhez. A tanács, amely a vendéglátóipari vállalat felügyeleti szerve, megállapításainkkal egyetért és a cikk alapján igyekszik emelni Zala szórakoztató üzemeinek színvonalát. Ami az ötforintos belépődíjat illeti, itt mi követtünk el hibát, információnk nem volt megfelelő. Reméljük, hogy a Zalaegerszegi Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat vezetői a jövőben önkritikusan végzik munkájukat, ősszel ellátogatunk majd az újjászervezett Göcseji Pincébe, reméljük, hogy örvendetesebb jelenségekről számolhatunk be. SZŐNYI ISTVÁN ÉLETMŰVE Gyűjteményes kiállítás az Ernst Múzeumban A hatvan éves Szőnyi István ex gyűjteményes kiállításán az új, szocialista tartalmú képzőművészet kialakítását formáló kultúrforradalom vitáinak közepette, teljes őszinteségében áll előttünk a nagyrahivatott, szinte reneszánsz méretű szín- és formaképző festőművész nagy tanulságokat tükröző életműve. Elibénk zárulnak pályafutásának sokrétű, gazdag eredményeivel együtt Szőnyinek, az embernek és a művésznek problémái, vívódásai, magatartása az élet és a társadalom jelenségeivel kapcsolatban korunk, mely minden művészi törekvésen bélyeget hagyott. Művészi törekvés és emberi egyéniség elválaszthatatlan. De különösen elválaszthatatlan Szőnyi munkásságában, melynek minden alkotása egy népet szerető, erős, határozott és önálló egyéniség alakulásának, továbbjutásának útjelzője még sajátos, lírai egyéniségéből fakadó megtorpanásaival együtt is. Ebből a magyar kultúra számára oly értékes és becses életműből egy mélyenzengő, férfias lírájú, nagyvonalú ember, a valóságot, a jelenségeket egyéniségének teljes intenzitásával áthevített művész bontakozik ki. Rajzol, karcol, fest és tanít. Már kora ifjúságában nagyratörő álmai vannak az embert kifejező monumentalitásról. Nagybányán a hazai fény- és színlátás iskolájában tanul s ennek haladó hagyományait egész munkásságával továbbfejleszti. Már kezdeti korszakában is, amikor fénypárás, ködben úszó tájba helyezi alakjait, érezni az időtálló monumentalitás szándékát. Emberei, alakjai például kezdeti korszakában robusztus lábakon állanak, az édes anyaföldön, magyar földön. Már indulásának első szakaszában feltör belőle az új ember klasszikus megformálásának igénye. Megfesti a Hegytetőn című kettős önportrét, amelynek szellemiségtől áthatott intellektuális feje, széles mellkasa, keskeny medencéje, hosszú lábai és izmos karjai szinte a jövendő megálmodott típusának összegezése. Az olyan emberé, aki egyesíti magában a testi és szellemi erőt, aki kovácsa sorsának. Néhány rajongó művészbaráton és a művészkollégákon kívül azonban Szőnyi nagyrahivatottságára akkor nem igen figyeltek fel. Leszámol azzal, hogy nagylélekzetű művekre nincs lehetősége. A természetbe és a műterembe menekül. A lépésről lépésre haladó, türelmes és fáradságos, de egyben örömet is jelentő műgyakorlatban a természet látványának megejtő szépségei egyre finomabb, érzékletesebb, gazdagabb érzelmekkel telített festői formában elevenednek meg Szőnyi vásznain S az is előfordul ebben a kényszerű társtalanságban, hogy mellékesnek látszó részletekre, mint például egy házfalra épp oly, vagy talán nagyobb műgondot is pazarol, mint a kompozícióban szereplő emberre. Fejlődésének ebben a problematikus szakaszában ember és környezete dekoratív egységbe olvad, ember és táj egyforma hangsúlyt kap, s nem a tartalom, hanem a festői vízió nyer mindinkább döntő szerepet. A művészi törekvéseket is beárnyékoló nehéz idők vészesen közelednek. Ráborul Európára a fasizmus embertelenségének árnyéka, s Szőnyi István végleg Zebegényben telepszik le. Rátalál a magyar föld monumentális szépségére, megragadja képzeletét a Dunakanyar lenyűgöző látványa és humanista lelkületének, festőiségének teljes odaadásával tökéletes képet ad a néma tájról, hihetetlen bensőséggel és szuggesztív erővel fejezi ki a ráborult magányt. Képein sokszor nincs ember, csak gyöngyházszínű mesélő víz, lebegő, párás atmoszféra, s ez a lélek mélyéről fakadó érzelmesség, szívderítő és egyben szívfájdító befelé forduló líraiság, de képeinek tartalma arra utal, hogy Szőnyi Istvánt kora a harmincas években az elefántcsonttorony küszöbére kényszerítette. A varázslatos erejű tehetség azonban nem válik pesszimistává, hirdeti az ember nagy vigaszának, a természetnek a szépségeit s egymásután születnek meg a zebegényi életképek sokatmondó sorozatai. Nemcsak a Dunakanyar tája, de az ember is megjelenik. Először a művész közvetlen környezete, a család, majd a sorozat többi nagyszerű darabja, mely bizonytalanságba mélázó embereivel — így visszanézve látjuk — milyen remekül tükrözi a Horthykorszak nyomasztó, reménytelenségbe torkolló légkörét. A Zebegényi temetés, az Eladó a borjú, az Udvaron s a falusi élet drámai és lírai epizódjai között is első helyet foglal el az 1934-ben készült Este légies, holdfényes festői szépségeivel. De ezen a képen is helyet kap az élet forró valósága, a szoptató anya, akinek szeretetteljes, bensőséges alakja végigkíséri a művészt egész pályafutásán. A légies, szinte testetlen formák mellett a szoptató anya széles, erőteljes plaszticitásával mint biztos pillér tartója a kompozíciónak. Az anyaság érzelmi összetettségét megrendítő erővel fejezi ki Szőnyi az 1944-ben festett Anya a kislányával című képén, ahol két nemzedék tekintete fürkészi riadt aggodalommal a bizonytalan jövőt. A »senki szigete« csendjében munkálkodó művész a színek költészetének, a festőiségnek, a koloritnak újabb és újabb titkait fedezi fel. Hallatlan finomságú színproblémákat old meg, s a temperafestés magas színvonalán soha nem látott szépségeket rögzít vászonra, mutat meg az embernek. De még mindig nem aludt ki benne a monumentalitás vágya. Fest egy Női aktot, tiziáni aranyló zománcban, egy egészséges, szép női testet, amely mint az élet örök anyja, olyan biztonsággal ül és néz a szemünk közé, mint egy ősi királyné, egy Astarte a babiloni vizek partján. Aztán megint álmodik az érzékeny színlátó; intim tájakat lát, mint az ezüst párafelhőben, finom fényekben fürdő fehér kerti pad, melyen az áttüzesített ezüst és a zöldeskék olyan emberközelségű, meghitt harmóniákban muzsikál, mint csak a legnagyobb tájfestők művein. E fehér kerti pad mesteri tolmácsolásának emléke úgy marad meg bennünk, mint egy Schubert-dal, egy olasz canzonetta. Fakad ez a magatartás abból is, hogy súlyos betegségétől egy életveszélyes műtét és hosszú lábadozás árán szabadul meg. Ez a szomorú, az életerő elhalkulásával járó periódus természetesen nyomot hagyott Szőnyi festészetén. S a negyvenes évek elején vagyunk, amikor a testi szenvedésektől megviselt művész optimizmusa vesztébe rohanó nemzete felett érzett aggodalmán nem bír felülkerekedni. Ha mindezeken a zebegényi képeken végignézünk, felmerül a kérdés, hová sorolhatná a műtörténet ezt a nagytehetségű, nagyfelkészültségű magyar művészt? Túl Nagybányán a festői kifejezés sok változataival kísérletezik, lelkiismeretes odaadással új megoldásokat keres, hogy első plein-air vázlatait minél érzékletesebb formanyelven, költői mondanivalóit tökéletesen fedő kifejezéssel rögzítse vászonra. Posztimpresszionizmus ez? Nem. Annál több. Szőnyinél az élet valóságának kifejezése küszködik költői álmokkal. Kapcsolatát a természettel, a valósággal sohasem szakítja meg. Mindent el akar mondani, ecsetjének virtuozitásával, tűvel is kaparva, ujjal elsimítva, hogy megtalálja a rembrandti fény- és árnyjáték új formáit. A vívódó zebegényi magányra is megvirradt a felszabadulás kora. Szőnyi a műtereimből és az egyedüllétből, a szenvedés költészetéből nehezen lépett ki a teljes kiállásra, alkotó cselekvésre hívó új élet friss napsütésébe. Hoszszú ideig tartott, míg meglelte helyét, míg felismerte, hogyan lehet segítőtársa az új haza építőinek. Évekig tartott, míg a benne élő gondolatok kiérlelődtek, formákba kívánkoztak, rímekbe csendültek. A múlt, a magány társtalansága — melyet a természet látványának igézete enyhített csak — még sokáig mágnesként vonzotta magához. De az 1951-es nagy kiállításon szerepelt Krumplikapálókban és főleg a Fuvarosban már egy új Szőnyivel találkozunk, aki a mindennapi élet alakjaihoz fordul. S amikor az aktív, dolgozó ember heroizmusát viszi vászonra, az oly sokáig elnémításra kény-szerült, monumentalitásra való törekvés ismét éltető levegőhöz jut. A »Fuvaros«-ban már nyilvánvalóvá vált, hogy egy nagyarányú, freskófestésben is felkészült és hivatott művészegyéniség bontakozik. Nagy erőpróba elé állítják. Rábízzák a magyar parasztság felszabadulás utáni életét ábrázoló száz négyzetméteres panno megfestését. Szőnyi művészi tudásának, értékes tapasztalatainak, emberábrázoló készségének minden eszközét latba veti. Számtalan tanulmányt készít, dolgozó emberek képmásait, például az 1952-ben szénnel rajzolt női tanulmányfejet, mely felfogásban, elmélyültségben, frisseségben vetekszik a reneszánsz mesterek vázlataival. Aztán nekifog a nagy panno megfestésének. Az új és nagy téma azonban a lírai hangszereken oly mesterien játszó Szőnyitől az eddigieknél többet, valami mást, egy lelkesítő indulót, egy új Marseillaiset követelt volna. Ezzel a követelménnyel a művész márcsak újszerűsége miatt sem tudott teljes egészében megbirkózni. Műve a feladat újszerűsége s a művész eszmei bizonytalansága miatt nem válhatott lelkesítő »indulóvá«. De ha a nagy panno kompozíciójának összefogása nem is sikerült teljes egészében, adón hátterül egy széles, viruló, napsütötte, tündöklő dunai tájat, amely gyönyörű jelképek jövendőnek, s amely derűs és termékeny bölcsője lehet a dolgozó ember új hazát, új életet építő munkásságának. A Kossuth-díjjal megbecsül és érdemes művészünk később még nagyobb feladat elé került. 1952-ben megnyerte a Népstadion állomására kiírt freskó pályázatát. A kiállítón karton és a nagy falkép alsó része • *— arról tanúskodik, hogy Szőnyi István termékemművészi pályájának újabb magaslatára jutott el, ahonnan elérheti minden ifjúka- és új álmának megvalósítás-" A félig kész karton csopontjait nézve, máris pompás eredmények kecsegtetnek. Itt ma mozgalmas, nagyszerűen felépített kompozíción jól összetartott, biztos, nekibátorodott mai embertípusokat látunk például a labdarúgók csoportjának lendületében, a testi és szellemi munkát végző dolgozók életakaratának, önbizalmának pszichológiai ábrázolásában. A hatvanéves Szőnyi István alkotóerejének és kedvének tökéletes birtokában viszi tovább a nagy feladatot. Eddigi életműve is roppant tanulságos példája annak, hogy a hazához, a néphez hű nagy tehetség győzte erővel és becsülettel a zavar és magány esztendőit s új kibontakozásra képes, mikor a néppel találkozva, az új haza légkörében alkothat. Ezt a tanulságot tegyék magukévá a mester tanítványai. A fiatal festőművészgárda ne csupán a festői módszerek virtuóz kifinomultságát próbálja utánozni, mert az Szőnyi eltanulhatatlan sajátja, egy művészegyéniség privilégiuma, olyan, mint Munkácsy, vagy Padi koloritja, amely a felületen — de csak a felületen — épp úgy elsajátítható, mint Szőnyi elbűvölően kifinomult színkultúrája. De nézzék csak meg legutóbbi művét, a Tavaszi szántás-t. Nézzék csak meg, mennyire őszintén lát, átélve a valóságot, megújhodott mesterük, aki a fagyos földdel birkózó emberi munkát a valóságnak ennyi realizmusával, benső tartalommal tudja megjeleníteni. Ebben van Szőnyi István haladó, megújulásra képes ereje, tehetségének a jövőbe lendülő nagy ígérete. A hatvan éves Szőnyi Istvánt múltjáért és jelenéért meleg szeretettel, a jövőért nagy várakozással köszöntjük. Várjuk, hogy még sok igazságra és szépségre tanítsa korunkat és az ifjú nemzedékeket. Dutka Mária