Magyar Nemzet, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-16 / 89. szám
I Szerda, 1958. április 16. Madar Nemzet HAGYOMÁNYOK ÉS KÍSÉRLETEK A SZOVJET SZÍNPADON Moszkva, 1958 április. OSZTROVSZKIJ KORÁBAN éppúgy, mint századunk első felében az orosz színházi élet mindig is a mozgalmasság és az »»új színház« jegyében zajlott. Erről fest kitűnő képet a moszkvai Bahrusin Színház Múzeum, ahol a szovjet színház történetét ezer dokumentum mutatja be, az első Osztrovszkij-bemutatók plakátjaitól a legutolsó Majakovszkij-darabok előadásairól készült fotókig. Valóban színes és szakmai szíveket megdobogtatóan izgalmas színházi világ tárul a néző elé. A mai mozgalmas színházi élet sok, a közelmúltba vagy a múlt századba visszanyúló gyökérből táplálkozik. Örökölte az "útkeresés" lázát , de örökölte a színjátszás szinte szent áhítatát is. MINDEN SZÍNHÁZÁNAK saját "profilja" van, saját művészi hagyománya, sőt saját múzeuma. Nem titok például, hogy a Művész Színház és a Majakovszkij Színház előadásmódja ellentétes felfogású. Különbözik a rendezés eszközeiben, játékstílusban, a szceszírozás stílusában. (Talán ez a két színház képviseli a moszkvai színházi élet két legszélső pólusát.) Így történik meg, hogy sok darabot egyszerre két színház is játszik, különböző felfogásban. (Ilyen a Majakovszkij Színház és a Vahtangov Színház "Hamlet" előadása, vagy akár a Nagy Színház és a Sztanyiszlavszkij zenés színház "Anyegin"-je.) Minden színház a marxista-leninista világnézet jegyében töri az utat — de ugyanakkor a maga sajátos eszközeivel próbálja az élet teljességét adni. A "hare" nem végeláthatatlan esztétikai vitákban, hanem nyílt színen, a közönség előtt dől el, AZÚTKERESÉS" JEGYÉBEN —mely természetesen az eredmények mellett nem jár minden zökkenő nélkül) szerkezetében, rendezésében és díszletmegoldásában sok újszerű előadás születik. Általában minden színház a maga "vérmérséklete" szerint halad előre. A "legkonzervatívabb" színházak egyike talán az immár fél évszázada minden vihart kiállt Művész Színház, ahol mindmáig is Csehov és Gorkij a kéziszerző, s a színház játékstílusa is az ő darabjaik jegyében született. A színház előadásmódja külsőségeiben nem változott az elmúlt évtizedek során. Azonban ez a nagyszerű színház a már klasszikussá vált darabok lélektanilag modern színrehozatalával maibb és magával ragadóbb előadásokat nyújt, mint sok fortélyos technikájú, látványos, "monstruózus" rendezés. Persze ez elsősorban a szerzőknek: Gorkijnak, Csehovnak köszönhető ... A MÁSIK PÓLUS legreprezentatívabb képviselője a Majakovszkij Színház, élén az immár világszerte ismert Ohlopkovval. Nála a színház ■programja szinte a kísérletezés maga. A rendező rendszerint társszerzője az írónak, s ■a rendezés nem fukarkodik a legfantasztikusabb külső, vizuális és akusztikus eszközök felhasználásával. (A Majakovszkij Színházban színpadra viszik a zenekart a "Hotel Astoria" előadásában, a közönség fejére nylon-hó hull Pagogyin •"Arisztokraták" című színdarabjában.) De a cél itt is — akárcsak máshol — a darabok eszmeiségének, mondanivalójának minél mélyebb kibontása. Az újszerű színpadi kifejező eszközök felhasználásának nagy hagyományai vannak az orosz színjátszásban, s ezek a hagyományok sokszor a legellentmondásosabbak . A 20-as évek forrongó színházi kohójából megszületett az "Optimista tragédia" immár klaszszikussá vált szcenikai megoldási terve, megszülettek az első Majakovszkij-előadások, Vahtamagov máig is emlékezetes rendezései és a szovjet drámairodalom első szárnypróbálgatásai is erre az időszakra estek. ERRE A KORRA elsősorban a formai robbantás a jellemző. S amikor az író a mai ember érzésvilágának, a mai élet problémáinak kifejezésénél egyre gyakrabban új formákhoz nyúl, természetes, hogy sok rendező is új formakincset keres — és néha bevallottan a 20-as, 30-as évek szovjet színházi hagyományaira támaszkodik. Valahogy úgy fest a dolog, hogy az egykor Meyerhold és társai körül forgolódó forrófejű fiatalok ma már tisztultabb fejjel és világnézettel, megőszülve és immár bölccsé válva, újfajta (és sokszor újfajtául forrófejű) fiatalokkal körülvéve csinálnak mai szovjet színházat. (Elsősorban a leningrádi Akimov és a moszkvai Ohlopkov.) Meyerholdra, a húszas évek e legmegoszlóbb véleményeket kiváltó rendezőjére visszatérve meg kell jegyeznem, hogy nem "kínos ügy" Moszkvában róla beszélni. Nálunk Meyerholdról (legalábbis tapasztalatom szerint) sokan hallgatnak, egyesek misztifikálják, vagy pedig, mint valamiféle színházi Röviddel a nemzeti fotókiállítás kapuzárása után "Európai Fotóművészeti Szalon" nyílt a MADOME (V., Belgrád rakpart 17.) helyiségeiben. A szalon falán 214 kép — mintha egy csodás "Európai képeskönyv" óriás-képeit lapoznánk —,15 ország 29 fotószövetségének és klubjának rangos művészei, életük legjobbnak vélt alkotását rüldötték e tárlatra. A nézők rokonszenvéért stílusok és irányzatok sokfélesége verseng. Itt van például a Magnumcsoport, Cartier-Bresson francia művész iskolája, a "meglepőnek és merésznek" vizuális prófétái, itt a "grafikai" irányzat, mely az"semmiségek" költészetét keresi, de olykor maga is semmitmondóvá válik. És jött néhány absztrakt is, akiknek fotószerűtlen "mondanivalójából" a fényképezésben még kevesebbet tudunk kihámozni, mint a festészetben vagy a szobrászatban. Nemcsak a realizmuson nevelkedett szemléletünk fordul el tőlük, alapjában egész Európa fotóművészete megtagadja ezt az irányt, hiszen ez az őszinte élet- és emberábrázolás talajára állt. Számszerűleg legerősebben és a legszuggesztívebb anyaggal a neorealista olaszok érkeztek. Vajon mi van a poggyászukban? Miről vallanak ezek a képek? Egy kisváros őszi hangulatáról (Domenico Ragonese •"Triste Autunno"); egy utcára lökött öregember kéregető kezéről (Antonaci Franca: "Nella strada«); egy "jeges lak"-ról (Alessandro Novaro fölvétele), egy behavazott cirkuszkocsiról, melynek ablakából fiúcska bámul ki a számára oly keserves, mert hideg olasz télbe, kettő embersorsokról, míg tragikusan kapcsolódik egy boszorkányszerű anyóka tehetetlen, szánalmas öregségéhez angyalka unokájának kietlen ifjúsága (Luigi Martinego: "La nonna"); egy sekrestyésről, aki szánalmas és mégis veszedelmes vakbuzgóságában (Giuseppe Meder: "1l sagrestano"); Cremonában a mesterhegedűk városában egy nyomorúságos szeglettül, ahol jóízűen alszik egy koldus csavargó, (Curzio Quiresi: "Angolo Quieto"); szárításra kiakasztott lepedőkről, melyeket lebegtet a szél, akárha kísértetek lennének (Marco Rossi: "Szellemek tánca"); egy "zöld palack"-ról, melybe Riccardo Pellicciotti különös világítása és fantáziánk az Ezeregyéj pajkos dzsipjeit varázsolja, egy anya és gyermeke érzelmi szembeállásáról (Giovanni Massara "Képzelgések"). A fotóirányzatok sokrétűsége a belgák anyagán mérhető le legjobban. Három fotóegyesületük (Anvers, Charteres, Seraing) a klasszikus realizmus útját tapossa. A kontrijkiek ugyancsak a realizmus talaján állnak, csupán egy modernebb, stilizáltabb úttal kísérleteznek. Más nemzetek — magyarok, olaszok, jugoszlávok, lengyelek — realizmusában is fellelhető ez a stilizáltabb irány, mely nagy egy tónusú felületnumust emlegetik, főleg a fiatalabb szakmai generáció előtt. A Szovjetunióban az ő munkásságának dokumentumai ott állnak a színházi múzeumban, mert a szovjet színháztörténet célja az ellentmondások nyílt feltárása. UTOLJÁRA pár szót a színházak szerzőiről. "A szovjet színház jövője az írók kezében van elsősorban« — mondja Chlopkov. — "Új, a mai életről szóló darabok kellenek. Hiábavaló a legmodernebb színpadtechnika, a sok reflektor, a kitűnő művészek egész sora, ha nem a ma emberének csinálunk színházat. De mindez lehetetlen mai darabok nélkül... Várjuk az írókat, akik jelenünket viszik a színpadra ...« S ezekkel a szavakkal a mi színházi életünk problémáiról és feladatairól is szólt. Makai Péter tekkel és a fehérből vagy szürkéből szinte grafikus egyszerűséggel kiemelkedő fő témával operál. Kitűnő példa erre Kaczkowszki lengyel művész "A balettiskola folyosóján" c. képe. A fehér folyosó szinte tapintható csendje, a művészet áhítatot parancsoló légkörét és az apró, mert távoli táncosnők e művészeti ág ifjú művelőinek személytelenségét, egymás művészetéhez való kollektív illeszkedését érzékeltetik. A vendéglátó magyarok anyagában is láthatunk kitűnő példát a stilizált realizmusra. Ilyen Angelo Pál varázslatos épületfelvétele, Czeizing Lajos csendélete, Holics Gyula bravúrosan újszerű munkaképe, Lukács János és Polli Albert sejtelmes tájképe és Németh József érdekes aktja. Viszont a klasszikus realizmus nemes hagyományait Szöllösy Kálmán lendületes életképe és Vámos László boromgós hangulatában is megkapó utcai jelenete idézi. E kísérletező realizmus nemcsak témák, új formék, kialakítására is utal, mutat. A kelet-ázsiai grafika és a panoramikus film hatására, a lassacskán megint álló vagy fekvő tégla helyett, bevonul a sávszerű kompozíciós alak a fotó képszerkesztési elemei közé. És megihleti a realista portréfotográfust is ez a stilizált irányzat. P. Myszkowski lengyel, G. Massara olasz, K. Gallé német. Dugelay francia fotóművész képei ebben a tekintetben irányt rantatóak. Európa fotóművészete középpontjában — mint a kiállításon megmutatkozik — az ember és világa áll. Szembetűnő ez az olaszoknál, de még jellemzőbb a szovjet fotóművészeikre. Szemléletüket erősen köti még a klasszikus fotó néhány értékes hagyománya, de az új utak keresése sem idegen tőlük. (Ignatovics "Az Ermitázs mellett" képe és Sakovszkoj "A havon" c. felvétele példák reá.) Emberábrázolásukból sugárzik az őszinte optimizmus, a melegség, a humanizmus. A tárlat arra is ízelítőt ad, hogy Európa fotóművészete ma a lázas téma- és formakeresés forrongó útján halad, félreismerhetetlenül a realizmus új irányai felé. L. I. EURÓPA FOTÓMŰVÉSZETE a MADOME kiállításán Érdekes kiállításnak adott helyet tíz napig a debreceni Déri Múzeum: Bornemisza László, a Debrecenből indult és ma is sok szállal a városhoz kötődő, kulturált látású festőművész állította itt ki az utóbbi két év alkotásait. 50 Miskolc város tanácsa a felszabadulási pályázat első harmincezer forintos díját a fiatal Derkovits-ösztöndíjas Vaiti Józsefnek ítélte "1919 Miskolcon" című művéért. Ezenkívül három miskolci művész 10—10 ezer forintos megbízást kapott a város felszabadulásának megörökítésére. ____ flLUfl ÉS TELEVÍZIÓ — Hogyan vannak önök a televízióval? — kérdezte valaki Szergej Obrazcovtól, sajtófogadásán. — Közvetíti-e a televízió műsoraikat? — Őszinte kérdésre őszinte válasz — mondta Obrazcov. — Nem. A televízió igen nagy konkurrens. Időnként csak •►ízelítőt" adunk neki előadásainkból. Ha mi a műsorainkat átengednénk a televíziónak, megszűnne a közönség özönlése színházunkba. Így a színházzal. De versenyezik-e a televízió a filmmel? Az Egyesült Államok szakfolyóiratai közlik, hogy több száz mozit bezártak, a televízió győzte le őket a versenyben. A mozi "behatolt" az amerikai otthonokba, a yankee-átlagpolgár háziköntösben és papucsban, a lakásában éli át azt az élményt, amelyet a filmek vetítése nyújt. S nekik feltétlenül érdekesebb a televízió a rádiónál is, amelyik ""csak" beszél, és a szereplői láthatatlanok. A tapasztalat tehát egyelőre az, hogy a rádió, a színház és a film "gazdái" óvakodnak a "házi színháztól és mozitól". Nem véletlen, hogy folyik is a küzdelem a négy műfaj ""teoretikusai" között. Pedig, mindegyiknek más a rendeltetése, művészi sajátosságaik teljesen különbözők. A televízió: nem „pótlék” "A televíziónak van a legnagyobb esélye arra, hogy a családi otthonba vigye a művészi élményt" — írja Günther Kartoffen a "Theater der Zeit"-ban. A Német Demokratikus Köztársaság ötesztendős televíziós gyakorlatának tapasztalataiból leszűrt megállapításai arra szorítkoznak, tulajdonképpen mi is a televíziós játék, mi köze van a rádióhoz, a színházhoz és a filmhez. — Kis "formájú" film?... Házi mozi?... Házi színpad?. .. — kérdezi. Az a véleménye, hogy a televízió dramaturgiája a színházi dramaturgiával áll közelebbi rokonságban. A rádiótól csupán a hangzásbeli effektusokat kéri kölcsön. A filmtől annyiban különbözik, hogy a filmszerű megjelenítés felhasználásával, a dialógusokat emeli ki. Míg a film inkább a képkomponálás, a szerteágazó cselekmény művészete — amelyre a filmgyárak több ezer méter filmszalagot is áldoznak minden egyes produkciónál, a televízió, színpadi darabok »mozgóképre fotografálása«, a tökéletes kamarajátékok színháza, ahol a néző a szereplők mimikai cselekvésének is a legközvetlenebb szemtanúja. S ebben verhetetlen. — Személyes jellegű kérdések és konfliktusok, ez a televíziós darabok dramaturgiájának és technikájának is az alapja — mondja Kartoffen. S visszautasítja azt a véleményt, hogy a televízió vetélytársa a filmnek, vagy a színháznak. Hiszen, más! "Abszurdumnak" mondja azt a végkövetkeztetést, amelyet egy Nyugat-Németországban "A televízói művészete" címmel kolportált könyv von le, hogya televízió már ma is gyakran művészet. Bizonnyal ez lesz a holnap művészete. — Nem a holnap, már a ma művészete is — állapítja meg Günther Kartoffen. — Csak az a fontos, hogy felismerjük a televíziós dráma sajátos feladatait, és következetesen olyan művészetet jelenítsünk meg a képernyőn, amely tárgyában, céljában, kifejezési módjában is különbözik a többi művészeti ágtól. Akkor, egyetlen néző sem lát a televízióban színház-, illetve mozipótlékot. De ő sem tagadja — már "megjelenési" formája következtében sem — a televízió filmszerűségét . A magyar televízió tapasztalatai Nemrégiben felkerestük a mi televíziónk stúdióját. Dobozy Imre "Vihar a tanyán" című játékánál is segédeszközként igénybe vették a filmszalagot. A "külső" felvételeket filmre litografálták, s a filmszalagról "montírozták" a közvetítésbe. Az "Eljegyzés lámpafénynél" című zenés játéknál is felhasználták a filmet. Aztán filmre veszik a televíziós híradót is. Ez a gyakorlat is tévedhetetlenül vall a televízió és a film szoros rokonságára. Érdekes, hogy René Clair, a kiváló francia filmrendező is "Reflexion faite" című könyvében — kissé féltékenyen — nekitámad emiatt a televíziónak: »A televízió önállósági igénye csupán az idősebb testvér, a film iránti irigységből ered... A televízió arra való, hogy a kész filmeket szélesebb körben elterjessze." A mi televíziónk gyakorlata is, pillanatnyilag, mintha igazolná ezt a megállapítást. Műsorának java: filmközvetítés. Ám, az eddigi magyar televíziós műsorszolgáltatás visszhangja azt bizonyítja, hogy az önálló, Valódi televíziósműsor tetszik a legjobban az előfizetőknek. A speciális televíziós műsor, amelyben a színpadi műfajok közül a kamarajáték, a rádiónál is anynyira fontos finormszövésű dialógus és a filmtől kölcsönzött technika együtt érvényesül. Cserés Miklós, a Magyar Televízió dramaturgiai osztályának vezetője azt mondja: — A televízió heterogén műfaj. Új, művészi valósága van, technikai megoldásában kétségtelenül a filmmel a legrokonabb. Akusztikai és optikai szintézis, amelyben a színpadi játék legfontosabb mozzanatai is érvényesülnek, a kamerák (felvevőgépek) folyamatos és rendkívül "indiszkrét" mozgása folytán. A filmet, amelynek egészen más rendeltetése van, a televízió soha nem fogja kiszorítani. A televíziós készüléki ablak, amelyből a nagyvilágba és a televíziós drámáknál, az emberi lelkekbe pillanthatunk. Közös vonása a filmmel, hogy a néző előtt mozgó képen jelenik meg, és úgy hat, mintha filmszalagról vetítenék. De, nemcsak úgy hat. A televízió legközelebbi rokonságát a filmmel a legkifejezőbben Percival Wilde érdekes tanulmánya ismerteti. Az Egyesült Államokban a játékok közvetítésénél nemcsak a filmszerűséget alkalmazzák igen rutinosan, de magát a filmszalagot is, mint kiváló segédeszközt. A kisszemélyzetű televíziós drámák rendkívüli előnye, hogy könynyűszerrel filmre vehetők, s amikor vetítik, a nézőnek sejtelme sincs arról, hogy az adás nem "élőből" jön. Hollywoodban a népszerű rádióműsorokat "televíziós filmre" veszik; a felvételt közvetlenül a televíziós kamerák végzik a hangfelvétellel együtt. Felhasználják a filmet a színházi közvetítéseknél is. A teljes színházi előadásnak több olyan részlete van, amely nem "televíziós", s ott vannak a felvonásközti szünetek is. Ezért a "helyszíni" adást előre gyártott filmképek közbeiktatásával tömörítik, s az egészet fölveszik filmszalagra. A televíziós filmet elküldhetik más, távolabbi adóállomásoknak is, a közvetítés megismétlése esetén pedig megtakarítják az új felvételi költségeket. A legfontosabb : lekötni a néző figyelmét Ismerteti Percival Wilde a képfelvételek egyes lehetőségeit. Példának okáért, a darabban egy híd a háttér. A televízió "hozhatja" a hidat eredetiben is, vagy a díszletműhelyben elkészíthetik makettmását, de egyszerűbb filmre venni. Éppúgy megelevenedhetik egy álom, egy vízió, egy hirtelen támadt gondolat is. (Ezt sem a színdarab, sem a rádió nem tudja megvalósítani, és bizonyítja a televízió és a film közeli rokonságát.) Az expozíciónak, az érdeklődés azonnali felkeltésének a televíziós drámában lényegesen nagyobb szerepe van, mint a színdarabban, vagy a filmen. Mert a színházban s a moziban akkor is a helyén marad a közönség, ha a darab kezdete nem a legszórakoztatóbb. A televízió "hallgatója" azonban csak rövid ideig vár arra: felköti-e a figyelmét a darab, és ha úgy látja, hogy amit közvetítenek, nem lesz érdekes, kikapcsolja a készülékét. Fontos dolog tehát, megválogatni a televíziós darabot, s még fontosabb: a televíziós lehetőségek tökéletes ismeretével megírni, s úgy előadni, hogy a darab minden megkívánt hatása érvényesüljön az otthonában ülő, magányos néző előtt is. Végül sok televíziós darab látványa alapján írjuk: szembetűnő az egyfelvonásosnak, mint művészi kifejezési formának a televíziós előadásra való alkalmassága, de a filmszerűség és a filmtechnika felhasználása is jelentős követelménye a televíziós darabok dramaturgiájának és rendezésének. Magyar Tibor toiszalum Magyar szerzők estje Farkas Ferenc és Kása György sikeres szerzői estje után, harmadik hangversenyét is megrendezte a Zeneművészek Szövetsége, amelyen négy szerző eddig jobbára ismeretlen, vagy alig ismert művei kerültek bemutatásra. Az egybegyűlt, jórészt szakértő közönség Dávid Gyula, Kadosa Pál, Szelényi István és a nagyon tehetséges, fiatal Szokolay Sándor műveit hallotta. Magyar költők verseire írt dalok adták a műsor gerincét. Szelényi István többnyireaz elégikus hangulati elemeket domborította ki Tóth Árpád és Raics István költeményeiben, sőt az általa zenébe foglalt, két megrázó Radnóti-versben is. Dávid Gyula három Csokonai-dalában és Kadosa Pál Balassi-megzenésítésében a költői nyelvhez való finom alkalmazkodás tűnt fel. A »Csendes dalok« (Arany János sorai) Kadosa Pál legderűsebb kompozíciói közé tartoznak. Sándor Judit és Rösler Endre ideális tolmácsolói voltak e daloknak. Virtuóz szellemesség és utánozhatatlanul bájos, naiv hang valami egészen különös összefonódásából született Szokolay Sándor "Vízi mesék" című ciklusa, Weöres Sándor versére, Török Erzsébet sziporkázó, színes előadásában az est kiemelkedő száma volt. A hangszeres kompozíciók közül Szokolay hegedű szólószonátája hangzott fel elsőnek, eleven népi ritmusok lüktetésével s a lassú részben szépen kibontakozó dallamokkal (amelyek gondosabb frazírozással talán még megkapóbb szárnyalást is elérhettek volna). Szelényi »Summa vitae” című egytételes zongoraversenyét Kása György szólaltatta meg, a zenekart helyettesítő, második zongorán a szerző kísérte. A mű Szelényi életútjából nemcsak a komponista eredményeit summázta, jól érződik rajta az a komoly zenetudományi iskola is, amit Liszt Ferenc zongoraműveinek elmélyült tanulmányozása jelent. Dávid Gyula fúvósötöse és Kadosa Pál bagatelljei (zongorára) — a Budapesti Fúvósötös, illetve a szerző előadásában — hűen egészítik ki azt a képet, amelyet zenei közvéleményünk e két komponista eddigi munkásságáról alkotott. Aratófi Pál, Hidas Frigyes és Rados Ferenc zongorakísérete fontos szerepet töltött be a gazdag program sikeres lebonyolításában. F. L. Sárospatakom — az ősi diákvárosban — nemrég zárult sikeresen a népfőiskola első tanfolyama. A Hazafias Népfront Borsod megyei bizottsága a tanács művelődési osztályával közösen elhatározta, hogy őszszel ugyancsak Sárospatakon kétéves népfőiskolát szervez. A Hazafias Népfront Bács megyei bizottsága és a megyei tanács művelődési osztálya a megye területén működő művészek nagyszabású találkozójának előkészítésén dolgozik. A művés£ulálkozóia anépek barátsági hónapja" idején kerül sor.