Magyar Nemzet, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-07 / 106. szám
Szerda, 1958. május 7. Egy nyugati könyvsiker margójára RENDKÍVÜL RITKÁN válik egy esszé vagy esszégyűjtemény bestsellerré. Most mégis ez történt egy fiatal vagabund, Colin Wilson könyvével, amelyet Londonban és Bostonban egyaránt kiadtak. A könyv címe: Az outsider (kívülálló). A kérdés — mint ezt Ernst Fischer, a neves osztrák esztéta a Sinn und Form-ban felveti — az, mi a feltűnő siker oka? Vajon tényleg komoly értékű könyvről van szó, vagy inkább csak divatról? A könyvnek tudományos értéke úgyszólván egyáltalán nincs. Magát a tudományt, a gondolati és adatanyagot a szerző igen gátlástalanul kezeli. Maga jelenti ki például, hogy Nietzsche filozófiáját csak az ismerheti alaposan, aki Nietzsche műveinek egy részét elolvasta. A siker oka nem a könyv tudományos igényében rejlik, hanem elsősorban abban, hogy a modern, misztikumba hajló egzisztenciálfilozófiát először sikerült a nyárspolgári tömegek számára elfogadhatóan előadni. Ennek következménye, hogy a könyv kritikusai nem a könyv anyagával foglalkoznak elsősorban, hanem magát a problémafelvetést igyekeznek alátámasztani vagy elvetni. Melvin Káder pl. a "Journal of Aesthetics" című amerikai folyóiratban arra törekszik, hogy e kívülállás, az ember egyedül maradása problémájának mélyebb megindoklást adjon. Ernst Fischer viszont megmutatja azt, hogy a társadalmi tényektől való elidegenedés sajátos válságtünet. Ennek hangsúlyozása a nyárspolgári magatartás elméleti alátámasztását szolgálja. A világ mai állapota ugyanis világtörténeti válaszút elé állítja a kispolgárt. A gondolkozó emberek érzik, hogy döntés előtt állnak. "Minthogy a kapitalizmus taszítja őket, a kommunizmustól pedig megriadnak, elfordulnak a társadalmi élettől .. . „az outsiderség” felé." MAGA A PROBLÉMA egyáltalán nem új. Az elidegenedés kérdése már Hegelnél felvetődik. Marx Károly a Hegel által felvetett elidegenedési gondolatot konkretizálja. Kimutatta azt, hogy az elidegenedés gyökere a kapitalista társadalom munkaviszonyaiban van, ahol a munkás által megtermelt holt tőke uralkodik a termelőn. Az azonban, ami Marx idején csak a kapitalista társadalom lényegét kutató és felfedő tudós számára volt nyilvánvaló, ma a kapitalista társadalom felszínére került. Mint a felszín problémája, mely azonban mély lényegre mutat rá, az elidegenedés a mai nyugati irodalom és filozófia fő témájává vált. EBBEN LELI az okát az egzisztenciálfilozófia nyugati térhódítása, a sokáig csaknem elfelejtett Franz Kafka újrafelfedezése, Camus regényeinek sikere stb. De ugyanez a probléma középpontivá válik a realista törekvésű nyugati irodalomban is. E Isa Morante (Moravia felesége) Hazugság és varázslat c. regénye pl. egy olyan fiatal lány életútját írja le, akinek egyetlen barátja a macskája. Hemingway »Az öreg halász és a tenger" c. novellájának főhőse az egyedül maradt öreg halász, aki segítőtárs nélkül is küzd a nagy hallal. A probléma tehát tényleges. De feldolgozási módja más és más lehet. Igazolni kell-e a társadalomtól való elidegenedést vagy pedig az emberi élet eltorzulásaként kell ezt leleplezni? Lehet azon az úton járni, mint Colin Wilson, aki azt "az egész értelmiséget, melyet a renaissance hátrahagyott", ki akarja metszeni az emberi történelemből. Az "Outsider" szerzője a humanizmust szellemi tehetetlenségnek tartja, s azon siránkozik, hogy "civilizációnk mindennapjában egyre közelebb kerül a marxista magatartáshoz". A MÁSIK ÚT az outsiderség felszámolása. Szét kell rombolni a problémák előli nyárspolgári megfutamodás misztifikációját, előre kell lépni a valóságos, szegényesnek látszó, de mégis gazdag társadalmi élet felé. Ez az a feladat, melyet Fischer szerint a legkitűnőbb művészek már megoldottak. A művészet nem szolgálhatja ki az emberből nyárspolgárrá és nyárspolgárból outsiderré züllöttek igényeit. Feladata éppen az, hogy áttalálási lehetőségeket adjon még az embertől elidegenedett világban is, hogy az ember bátorságot és erőt gyűjthessen az elidegenedés megfordítására. Ezt a feladatot természetesen csak olyan művész vállalhatja, aki az elidegenedést tudatosan gyűlöli. Az igazi új, az igazi modernség éppen az elidegenedéssel való szembefordulásban áll s így a Wilsonnal sok tekintetben azonos nézetet képviselő Günther Blöcker érvelése az irodalmi modernség és misztifikáció kapcsolatáról elméletileg megsemmisül. Az elidegenedés gyűlöletét fejezi ki pl. Majakovszkij költészete, aki a legmodernebb, a régi poétikai szabályokat leginkább túlhaladó formában képes a legmélyebb és ezzel legújabb társadalmi tartalmak kifejezésére. Ugyanebbe a sorba tartozik Bert Brecht is. Ő felismerte azt, hogy a modern polgári viszonyok bonyolultsága mennyire nehezen kibonthatóvá teszi a lényeget. Ezért mondanivalóját ami a máról szól, történelmi, mesés vagy költött talajba transzponálja, ahol a valóság lényege költői értelemben, zavaró körülményektől mentesen jelenik meg. "Az új valóságok" c. Blöcker-féle esszégyűjtemény, mely Wilson könyvének nyomán íródott, ezekről az új valóságokról nem vesz tudomást. Tudomást vesz viszont Laxnessről, akit igyekszik misztikus szerzőként interpretálni. De amint O'Casey drámáit nem lehet így interpretálni, úgy nem lehet Laxness-t sem. A misztikus keret, a primitívség ábrázolása Laxnessnél nem a barbárság misztifikációja felé visz. Az író részese a Thomas Mann-i programoi megvalósításának, a "világ varázstalanításának". MINDEN NAGY ÍRÓ művében a barbár időszak mögül elővillannak az emberi viszonyok, az emberi arcok. Wilson könyvének sorsa s Ernst Fischer cikke egyaránt arról győzhetik meg a magyar olvasót, hogy az, aki nagy változások tanúja akar lenni, csak akkor lehet azzá, ha maga is e változások élesztője. Hermann István TEXTILIPARI 171 ÜZEMEK ÉS LABORATÓRIUMOK FIGYELEM! Különféle textilipari vizsgáló műszerek kaphatók a MŰSZER- és IRODAGÉP ÉRTÉKESÍTŐ VÁLLALATNÁL, Bpest, VI. Népköztársaság útja 32 Ügyintéző: Vigh Ervin, telefon: 129-063 Magyar Nemzet Bizet: CARMEN A debreceni színház operabemutatója Nagy érdeklődés előzte meg a Carmen debreceni premierjét és ebben az érdeklődésben a színház iránti szerető bizalom is benne van. Mert a debreceniek már többször "tetesték a garast". Kitűnő Bánk bán után a jó operaelőadások egész sorára emlékezünk, egy átlagosnál jobb Traviata-ra, művészileg jól megoldott Othellóra, Falstaffra, zeneileg magas színvonalú Varázsfuvolára és a Budapesten is sikerrel előadott Mártára. Sajnáljuk, ha ennyi előzmény után kissé ünneprontóknak kell lennünk: a Carmennal a Csokonai Színház nem egyértelműen öregbítette hírét. Van, amiben előbbre mentek — bátor ötletekben, rendezésben, jobb együttes összekovácsolásában —, de zeneileg a színvonal mintha megtorpant, sőt visszaesett volna. Vámos László, aki néhány évig Debrecenben rendezett, ezúttal vendégként hozta színre — a Bánk bán és több más opera sikeres beállítása után — a Carmen-t. Vámos ezúttal is arra törekedett, hogy a drámai viszonylatokat világossá és érthetővé tegye. Merimee Proeper 110 éves novellája, a szép cigánylány romantikus, nagy drámai érzelmeket magában rejtő története és a negyedszázaddal később komponált Bizet-zene impresszionista érzékletessége, drámai hangulatokat festő ereje kiválóan érvényesül a színpadon. Carmen és az esetlen falusi kis altiszt érlelődő vonzalma már a mű elején érdekesen és hitelesen bomlik ki. Az opera soksok aprólékos mozzanata, az érzelmek skálája Don Josénál, Carmen féktelen temperamentumának ezer vonása, mind-mind művészi gondossággal felépítve tárulkozik ki előttünk. Vámosnak különösen a tömegjelenetekben, kiemel- kedő a rendezése, az első felvonás pörlekedő veszekedése olasz filmek forróvérű asszonyait és leányait idézi elénk, ügyesen mozgatva a szám szerint kicsiny, de hatásosan játszó s éneklő kórust. Érdekes és újszerű a Carmen négy díszlete — Csányi Árpád munkája —, mely erőteljesen impresszionista, ugyanakkor rendkívül egyszerű. Szinte csak jelzésszerű, nem vonva el a figyelmet a cselekménytől és a zenétől. A negyedik felvonás sevillai teret ábrázoló színpadképe azonban indokolatlanul kicsiny helyet hagy énekeseknek és táncosoknak. Az utca mozgalmassága nagyobb területet kíván s a színpadnak is megvan ehhez az adottsága. A debreceni operatársulat egyik legfiatalabb tagja, az eddig csak kisebb szerepeket éneklő Varga Magda alakítja Carment, aki "kiugrott" ezzel a szereppel. A vastaps, amivel a közönség fogadja Habanéráját, indokolt. Varga Magda jól mintázza meg a forró vérű, többre vágyó, "akaratos, büszke" cigányleányt, hangja meleg fényű, elég hajlékony, s később remélhetőleg a középső fekvésekben is csiszoltabb és kulturáltabb lesz. Az előadás másik értéke Virágos Mihály Escamilló-ja. Virágos Mihály szép hangú énekes, egyik erőssége a debreceni társulatnak, aki ezúttal is bebizonyította, hogy nemcsak a közönség által is taktusra fütyült torreádor-dalt énekli hatásosan, hanem gondosan kimunkálja a zeneileg és drámailag kevésbé látványos részleteket is. Don José nehéz tenorszerepében Lothár Miklóst hallottuk. Amilyen örömmel fedeztük fel, hogy színészi játéka sokat javult, úgy kellett azt is észrevennünk, hogy zeneileg — remélhetőleg csak időlegesen — visszaesett. Talán a premier is okozta, hogy gátlásokkal küzdött, különösen a virág ária magas hangjainál és nehezen oldotta meg a duettek zenei követelményeit is. Remélhető, hogy a későbbi előadásoknál sokat javul hangjának biztonsága. Micaela szerepében Balogh Évától többet vártunk, alakítása ezúttal sem zeneileg, sem színészi játékban nem elégített ki bennünket. Felfigyeltünk a szép hangú Hankiss Ilona kedvesen megformált Frasquita-jára és Rédy B. Éva ügyes Mercedes ére. Tréfás György Zuniga hadnagy szerepét helyenként szépen énekelte, de erősen túljátszotta. A jól fejlődő és egyre tisztábban játszó debreceni MÁV Filharmonikusokat Zakariás Gábor vezényelte. Az áriák és kórusok zenekari kíséretét biztonságosan és jól oldotta meg, de az önállóbb zenekari részleteket nem dolgozta ki eléggé; a Bizet-zene érzéki színeit, gazdag jellemfestő erejének pompázatosságát, mély drámaiságát dinamika és merészebb elgondolás híján nem tudta kielégítően tolmácsolni. Gábor István „Dőlnek a babona fertelmes oltári” A magyar felvilágosodás költészetének bemutatása az Egyetemi Színpadon "Dőlnek a babona fertelmes oltári" címmel — Batsányi János egyik versének szavait véve mottóul —előadóestet rendezett hétfőn az Egyetemi Színpad, amelynek zenés irodalmi estjei iránt egyre növekvő érdeklődés mutatkozik. Szauder József, az ismert irodalomtörténész, vezette be a gazdag programú estet. Szépen, helyenként szinte költőien fogalmazta meg mondanivalóit, de teljesen elkerülte a lényeget, és nem elemezte a mélygyökerű babona-probléma társadalmi okait, történelmi tényezőit. Úgy érezzük, hogy túlságosan szimplifikálta a dolgot, amikor csupán álom és valóság ellentétéről beszélt. Egressy István kemény, férfias hangon — a tartalomnak megfelelően — adta elő Bessenyei György művének. A holminak XXV. részét, a cseppet sem könnyű szövegű Boszorkány—Kanördögöt. Nemcsak elmondta, hanem értelmezte is azt, ami értelmezésre szorult. Tóth Miklós, az egyetemi szavalókör fiatal tagja, úgy mutatta be Gvadányi József írásának, az Egy falusi nótárius budai utazásának egyik részletét, hogy zamatja volt az előadásának. Ritka szép magyar kiejtése sok beérkezett színésznek is például szolgálhat. Nagy sikere volt. Buzsáki Ilona, az egyetemi szavalókör másik tagja, meleg hangon, de még nagyon iskolásan mondta el Fazekas Mihály finom hatású Nyári esti dalát. Kár, hogy egyelőre nem szokott le az iskolás kézmozdulatokról és néha valósággal közjátékot produkált. Békés Itala részletet olvasott fel Kármán József írásából, a Fanni hagyományaiból. A különben tehetséges színésznő most olyan monotonig adott elő, mintha olyan unalmas szakdolgozat lett volna a kezében, amit a színpadon látott először. Nem kell-e végre megszüntetni az újabban egyre divatozabb pódiumi olvasásokat? Az az óhajunk, hogy az előadóművészek mind a magyar költőknek és íróknak, mind a magyar közönségnek legalább annyi tisztelettel adózzanak, amenynyi az előadott művek elsajátításában fejeződik ki! Talán nem lépünk fel túlzott igényekkel! Ugyanakkor figyelmeztetnünk kell az irodalmi estek rendezőit is, hogy ne kergessék művészeinket gyakran előadhatatlan műsorszámokkal a pódiumra! Nem minden vers és nem minden próza bírja el a recitálást! Kovács P. József, aki szintén az egyetemi szavalókör fiataljai közé tartozik, Batsányi János híres művét (A franciaországi változásokra) mondta el. Szép hangjának határozottan sikere volt, de régies pátosza olykor bántóan hatott. Ha erről egyszer majd végleg leszokott, az értékes művészek közé kerülhet. Nagy sikere volt a Horváth Mihály téri általános iskola énekkarának, amelyet Cukin László mesterien tanított be és vezényelt. A Kazinczy—Kodály-, a Verseghy—Kodály-, és a Kölcsey—Bárdos-dalokat úgy adták elő a fiatalok, hogy érezni lehetett a zeneszerzők szándékának megvalósulását, a nyelv és a zene ölelkezését. Bitskey Tibor, Ladányi Ferenc, Gobbi Hilda és Horkay János kis antológiát tárt a közönség elé Csokonai Vitéz Mihály írásaiból. Ez a Csokonaiműsor nagy tetszést aratott. A művek összeválogatása is, az előadók művészi produkciója is jó volt. (sós) Ifjúsági filmhét Budapesten A népek barátsági hónapja keretében a nagy-budapesti KISZ-bizottság ifjúsági heteket rendez, amelyekbe a fővárosi mozik is bekapcsolódnak. A május 8-án kezdődő ifjúsági filmhét műsorára kerül a Corvin moziban a »Mindhalálig« című színes, szélesvásznú szovjet film, amely egy ifjúsági partizániegységnek a fasiszta betolakodók elleni harcáról szól, a Vörösmarty moziban pedig az 1957. évi Világifjúsági Találkozóról készült »A moszkvai találkozás" című riportfilm. Az ifjúsági filmhét programjába illeszkedik az »Ember született" című szovjet, az »Egy halálraítélt megszökött" című francia és később a »Polónia expressz« című német film bemutatása. 7 • JOHANNES BRAHMS Johannes Brahms százhuszonöt esztendővel ezelőtt született Hamburgban, 1833. május 7-én. Élt 64 évet, Bécsben halt meg, muzsikus volt, német és töprengő. Ha magyar párját keressük, Arany és Vajda János jut eszünkbe. Életrajza röviden elmondható. Apja nagybőgős volt, tőle tanult s már gyerekkorában együtt járt vele muzsikálni a zajos kikötőváros kávéházaiba. Nagy és szomorú iskola volt ez. Jó iskola volt, mert a zene úgy nőtt bele idegsejtjeibe, kamaszéletének kemény hétköznapjaiba, mint a fiziológiai és társadalmi valóság eleven tartozéka. Ebben az időtájban valaki lerajzolta. A rajz egy csodálatosan szép gyermekifjút ábrázol. Lányosan kedvesek arcvonásai. Szinte hinni sem akar az ember a szemének, annyira különbözik ez az arc a megszokott és ismert Brahmsportréktól, az őszbecsavarodott, nagyszakállú, komor tekintetű mester képmásodtól. Mert Brahms, így él bennünk, nehézkesen, és öreg emberként. Valahogy úgy, mint Vejnemöjnen, aki legalábbb háromszáz évesen jött a világra. Pedig nem Vejnemöjnen ő, mert nem örökifjú, nem varázsló, nem káprázatos természeti tünemény, hanem gondterhelt és szakállas és nagyon öreg. Gyermekifjúként ismeri fel zsenijét a magyar származású Joachim József, Schumann pedig dicsőítő cikket ír róla. Aztán elmúlnak a külső eseményekben egyáltalán nem bővelkedő évtizedek. Lassan születnek meg a nagy művek és lassan diadalmaskodnak. Hol ez, hol amaz a remekműve bukik meg, mígnem beérik a siker. Levert forradalmak, kibogozhatatlan és "talpig nehéz hűségbe" öltöztetett szerelmi-emberi válságok légköre veszi körül. (Wieck Klára, Schumann bűvöletes szépségű és zseniális özvegye ez az eszménykép, ez a nagyszerű barát.) Harminc füzetnyi dal, négy szimfónia, rengeteg kamaramű, egy hegedűverseny, két zongoraverseny születik ezalatt, aztán a Deutsches Requiem, a Schicksalslied, a Rinaldo stb. ő írja a világhíres, sokat emlegetett Magyar táncokat is, hiszen sokszor megfordult Budapesten és — ma már nem kétséges —, nemcsak az akkori népies műzenénket szerette és értette, hanem a maga sajátos és szemérmesen férfias módján bennünket, magyarokat is. Életműve lassan, de szívósan érlelődött. Óriási polémiák kísérték. Mikor azonban a termés beérett, észrevétlenül behatolt Európa minden országába. A fiatal Bartók még Brahms nyomdokain indul. S ha a dolgok mélyére nézünk, hatása még ma is fellelhető imitt-amott. Még a ma zenéjében is felüti fejét olykor Brahms melanchóliája, önkínzó kétarcúsága. Különös módon divatjamúlt, s ugyanakkor mégis eleven, szuggesztív erejű művészet az övé. Időszerűtlen volt már a maga korában is. Sokat emlegetett formai klasszicizmusa, Beethovenre utaló és emlékező nosztalgiája igazság szerint nem más, mint holmi visszájára fordult, hátrafelé tekingető forradalom. Kamaszkorunk lélekfelszabadító hősének, Jean Christophe-nak ellenpólusa ő: a romantika nagy lázadóinak konok, sokszor megmagyarázhatatlanul érzéketlen ellensége. Igazuk van azoknak, (pl. Molnár Antalnak), akik szerint Brahms úgy tett, mint a múlt század akadémikus festői, pl. Piloty vagy Feuerbach. Konvencionálissá merevült hangulat-sablonok préselődnek be itt, méghozzá akadémikus, mondhatni Mendelssohntól örökölt választékossággal a klasszikusoktól kapott formakeretekibe. 1855-ben azonban így ír Schumann Klárához: »... szeretnék szabadabb és bátrabb lenni — és szinte beteggé tesz a vágy, úgy kivánkozom valami új és üde hang után! Néz ha úgy érzem, hogy súlyosan megbetegszem s utána kétszeresen meggyógyulok; máskor meg hogy beteg voltam s most lábadozom." S ami Brahms művészetében szuggesztív erejű, eleven és örök, ebből a nagy ellentmondásból fakad. Az ellentmondások örök feszültsége adja művészetének mélységét, szenvedélyének igazságát, lírájának utánozhatatlan férfiasságát, idegességét, analizáló súlyosságát. Szabadabb és bátrabb szeretne lenni, erős, egészséges, és fiatal szeretne lenni. Boldog szeretne lenni. És néha szabad is, bátor is, boldog is, de a nekilendült keringődallamok, népdalemlékek hirtelen megtorpannak. Szégyenkezik, amiért szabadnak és boldognak érezte magát.. . Nyegindító és megrendítő a belső történéseknek ez a szakadatlan folyamata. Megrázóak és mélységesen emberiek ezek a belső földrengések. Ellentétes korok, ellentétes energiának kirobbanásairól és elfojtásairól vall ez a muzsika, ezért modern, ezért tud hatni még ma is. De ezért vált ki ellenérzést is. Nagysága, embersége azonban mindaddig vitathatatlan lesz és tanulságul szolgál, amíg zenét hallgatnak az emberek a földön. Asztalos Sándor Kétszemélyes esztrád a Bartók-teremben Kedves, könnyed, szórakoztató kis kétrészes játékot, Rácz György darabját játsszák néhány napja a Bartók-teremben, már-már kötelező illendőségből (és anyagtakarékosságból?) két szereplővel. Az egyszerű történet csak vár, nem is akar többet nyújtani keretnél, de arra alkalmat ad szereplőinek, hogy időnként Csanak Béla dallamos zenéjére dalba és táncba kezdjenek, s klasszikus drámarészleteket adjanak elő. A két szereplő, Bánki Zsuzsa és Kazal László kedvesen és nagyon sok tehetséggel tesz eleget a kívánalmaknak. . Bánki Zsuzsáról tudjuk, hogy kitűnő drámai színésznő, de ezúttal a könnyebb műfajban, tánc közben is otthonosan érzi magát. Kazal László is igazolta a közönség előtt, hogy együgyű dalocskák eléneklésénél többre hivatott és jó színészi képességekkel rendelkezik. Bár a kritika több ízben kikap a zenés játékban, mi mégsem ettől ijedünk meg, amikor megírjuk: mindent együttvéve, jól nevettünk és szórakoztunk a Réti pipitér előadásán. "És ez néha nem is kevés. NAPLÓ Május Bartók-ünnepségeket tartanak Baselban május 18 és június 3 között. Hét estén csendülnek fel a nagy magyar zeneszerző alkotásai, köztük a Kékszakállú herceg vára, a Csodálatos mandarin, a Cantata profana, hegedű- és zongoraversenyei, a Zene húros és ütőhangszerekre, a Concerto, kórus- és kamaraművei stb. Vezényelnek: Hans Münch, Hans Rosbaud, Paul Sacher és Silvio Varviso. A Hazafias Népfront V. kerületi bizottsága a népek barátsági hónapja alkalmából ünnepséget rendez május 10-én este 7 órai kezdettel a Katona József Színházban. Az ünnepség előadója Dinnyés Lajos országgyűlési képviselő, majd bemutatják Németh László: Galilei c. drámáját. Zenei majális lesz vasárnap Nagymaroson, a népek barátsága hónapjának keretében. Két iskola, a felsőgödi Bartók Béla és a szentendrei zeneiskola ad itt hangversenyt, és közreműködnek egy csehszlovákiai zeneiskola növendékei is.* A szovjet központi televíziós stúdió megrendelésére a leningrádi »Lenfilm« stúdió most filmet készített a Cirkuszhercegnőből, Kálmán Imre operettjéből. A film rendezője J. Hmelnyickij és I. Rubinstein társaságában ő írta a forgatókkönyvet is. A filmet első ízben a moszkvai televízió mutatta be májtus 2-án.