Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-01 / 128. szám
• _ • +31 db cím ______________ A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA I Válság elől Párizsra vetjük vigyázó szemünket, de milyen más, mennyire különböző okokból, mint Batsányi. A francia néptől most el akarják orozni azt a demokratizmust, amelyet másfél évszázados harcaival a köztársasági intézményekben megteremtett. A francia kolonialisták, a reakciós tábornoki kar, szélsőjobboldali politikusok, magukat nyíltan az SS és a Gestapo tanítványának valló ejtőernyősök ötsezeesküvése meg akarja dönteni, katonai diktatúrával akarja felcserélni a köztársaságot. A Saint- Cyrben nevelt főtisztek társadalmi összetétele jó szerint éppoly kevéssé változott a Bourbonok restaurációja óta, mint szemléletük. Csak éppen félelmük, hogyaz éppen felhajtott pohár pezsgő megint kirobbantja a forradalmat, ahogy Stendhal jellemezte az 1848-as arisztokráciát. 1870 után dühödt reakcióvá vált minden népmozgalom ellen. 1877-ben Mac Mahon tábornok kísérelt meg államcsínyt. Egy évtizedre rá Boulanger ült fel fekete lovára Még tíz év sem telt kudarca után s a vezérkar tisztjei szembefordították a hadsereget a köztársasággal, Dreyfus szimbólummá vált perének idején. 1934-ben a tűzkeresztesek de la Rocque ezredesre esküdtek és államfőnek Weygand tábornokot szemelték ki, aki intervenciós csapatokat vezetett a fiatal szovjethatalom ellen, 1940- ben pedig asszisztált Pétain marsallnak, hogy a Hitler előtti kapitulációban maguk alá gyűrjék a köztársaságot. 1958-ban de Gaulle tábornok személyes hatalmának kikiáltásával reméli elérni ugyanezt a másfél évszázados francia katonai ellenforradalom. A ►jogfolytonosságot* az algíri puccsisták lapja, az Echo d’Algír is vallotta: »Ha Pétain ma élne, azt mondaná, kövessétek de Gaulle-t!" A tábornok személyét azért hiszik alkalmasnak erre a szerepre, mert neve összekapcsolódott a francia nép hősi harcával a német megszállók ellen. Nimbusza azonban, amelyet a háború alatt élvezett, már nagyrészt szétfoszlott, megtépázta 1945 óta megtett politikai pályafutása. Mikor a háború után visszatért Párizsba, megtagadta a köztársaság helyreállításának proklamálását. Miután megalakult az alkotmányozó nemzetgyűlés, lemondott miniszterelnöki tisztségéről, mert nem bírta elviselni a parlament ellenőrzését. Ő maga szolgáltat bizonyságot erről most, amikor egyik feltételként szabta, hogy teljhatalommal ruházzák fel s hagyják jóvá az alkotmány olyan megváltoztatását, amely a parlament jogainak egy részét is a kormányra ruházza. 1947-ben megalakította pártját, a Francia Népi Tömörülést. Ekkor írta róla az Economist: „De Gaulle magatartásában vannak olyan jelenségek, amelyeket fasisztának szokás nevezni.” A francia nép nem támogatta de Gaulle jelentkezését a politikai életben, pártja az utolsó választáson a szavazatoknak még 5 százalékát sem kapta meg. De Gaulle jelenlegi politikai vezérkara maroknyi párt töredékéből verbuválódott; Soustelle-ből és társaiból, a legkompromittáltabb ultrákból áll. Még ha semmi mást nem veszünk is figyelembe, teljesen nyilvánvaló és szükségszerű, hogy az a de Gaulle, aki 1958-ban szélsőjobboldali összeesküvés győzelméből hatalomra kerül, szögesen ellentétes azzal a de Gaulle-lal, aki a nagy európai antifasiszta hullám idején lett feje egy olyan kormánynak, amelynek politikáját a benne részvevő kommunista miniszterek tevékenysége is befolyásolta. De Gaulle-t azzal ajánlgatják a hatalomra, hogy személye „megbékíti” a pártütő tá ji válságba homokokat, az algíri puccsistákat. Mintha nem de Gaulle lenne a központi figurája annak az összeesküvésnek, amelyet a „közüdv bizottságok” mozgalma a köztársaság ellen szőtt. Az algíri fórumon az ejtőernyősök május 13-a óta úgy üvöltözik de Gaulle nevét, ahogy valamikor, valamelyik római provinciában ajánlgatták a soron következő császárnak tábornokukat az éppen ott állomásozó légiók. Hát miért ne „békítené meg” őket, ha teljesedni látják legelső politikai követelésüket. A tábornok, ha nem egyenesen részese, legalábbis támogatója az összeesküvésnek. „De Gaulle, akinek szavai biztatták a zendülést, soha többé nem mondhatja magát a nemzeti egység bajnokának. Ha ez a vénülő tábornok hatalomra jut, csak zendülő tiszteknek és a demokrácia ellenségeinek lesz jelképes feje” — írta a minap a Daily Herald. A csaknem egészében gaulleistává változott francia polgári sajtó azzal próbálja hitegetni a közvéleményt, hogy de Gaulle véget vet az évtizedes francia politikai válságnak. De miben gyökerezik ez a válság? Franciaország mély társadalmi ellentmondásainak kifejezője csupán az a tény, hogy a háború óta a francia parlament negyedszáz kormányt „fogyasztott el”. A társadalmi és gazdasági viszonyok megváltoztatását igénylő tömegek választásról választásra növekvő arányban kommunista képviselőket küldenek a parlamentbe; a mostaniban a kommunista párt a mandátumok negyedrészét szerezte meg. A majdnem százfőnyi szocialista képviselőcsoport, a radikálisok és más köztársaságiak összefogása a kommunistákkal stabil többséget, szilárd kormányt adhatna Franciaországnak. A Francia Kommunista Párt évek óta nagy erőfeszítéseket tesz a baloldali többség képére és hasonlatosságára alakított kormány létrehozásáért. De a népfront feléledésétől rettegő politikai pártok a szocialista vezetők együttműködésével mindent elkövetnek, hogy kizárják a kommunista pártot a kormányzásban való részvételből. Koalíciójuk azonban sem elég erős, sem elég szilárd nem volt ahhoz, hogy fenntarthassa a hagyományos egyensúlyt a bal- és a jobboldal között Az egymást követő kormányok újra és újra néhány tucat szélsőjobboldali képviselő kegyeit keresték, hogy a koalíciót alkotó pártok ellentéteiből fakadó szavazatveszteség ellenére többséget toborozhassanak. Ily módon az alig százfőnyi szélsőjobb ellenőrizte, sőt irányította a „középpárti” kormányokat és mind túlzóbbá váló követelései kielégítésére használta fel azokat. Ennek következtében azonban a koalíciók újra meg újra szétestek. Az antikommunizmus, a népfronttól való félelem, a legnagyobb parlamenti párt nélkül, sőt ellenére történő kormányzás megbénította a parlament működését. A legutóbbi napok fejleményei ismételten megmutatják, hogy valahányszor a polgári parlamentarizmus nem tölti be a neki szánt szerepet, a burzsoázia mindig hajlandó félredobni s más, erőszakos eszközöket keresni a néptömegek feletti uralmának fenntartásához. De ezzel válság elől a válságba menekül. Ha eddig a kommunistákra szavazó ötmillió állampolgár akaratát hagyták figyelmen kívül, a szocialistákra szavazó tömegek szándékát csalták meg, de Gaulle hatalma a választók nagy többségével áll szemben. Személyében maga a válság jut kormányra, amelynek fő szülője az ellentét a francia imperializmus törekvései és Franciaország tényleges nemzeti érdekei között. Erősítsük tovább a társadalom és az iskola kapcsolatait Kállai Gyula beszéde a pedagógusnapi díszünnepségen A Magyar Szocialista Munkáspárt, a Hazafias Népfront, a Kommunista Ifjúsági Szövetség budapesti bizottsága és Budapest Főváros Tanácsának végrehajtó bizottsága a VII. pedagógusnap alkalmából szombat este a Magyar Néphadsereg Színházában díszünnepséget tartott. Az ünnepségen számos kitüntetett, kiváló munkát végző pedagógus mellett megjelent politikai és társadalmi életünk több vezetője. Az ünnepi beszédet Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöke tartotta. Az iskolák államosítása történelmi fordulópont a magyar pedagógusok életében A pedagógus a kulturális forradalom központi alakja Kállai Gyula a pedagógusnap alkalmából a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága és a forradalmi munkás-paraszt kormány nevében szeretettel üdvözölte az ünnepség részvevőit, és minden magyar pedagógust, majd így folytatta: — Ma hetedszer ünnepeljük e napot, ma az egész társadalom figyelme a nevelőkre irányul, jelezvén azt, hogy a mi rendszerünkben a gyermeknevelés valóságos közüggyé vált Az idei pedagógusnapnak különös jelentőséget ad az a tény, hogy egybeesik kulturális forradalmunk első lépésének, az iskolák államosításának 10. évfordulójával. Az iskolák államosítása történelmi jelentőségű fordulópont a magyar közoktatás történetében, következésképpen a magyar pedagógusok életében is. A Horthy-rendszer iskolapolitikája a munkásosztály és a parasztság gyermekeinek csak a termelés és a háborús készülődések szempontjából elengedhetetlenül szükséges minimális ismereteket nyújtotta. Hóman Bálint, a fasiszta rendszer vezető kultúrpolitikusa vallotta: »Nem véletlen, hogy honvédelmünk hivatott vezetői részéről többszörösen elhangzott az az óhaj, hogy a korszerű honvédelem érdekében pótoljuk a népiskolai nevelés és oktatás hiányait. Nem véletlen, hogy a közigazgatás emberei, az ipari és mezőgazdasági érdekképviseletek hasonló követelményeket támasztanak." Hóman Bálint: A nyolcosztályos népiskoláról, Néptanítók Lapja, 1940. 397. oldal. Érthető, hogy a középiskolákból kiszorították a munkásosztály és a szegényparasztság gyermekeit. Érthető, hogy abban a rendszerben, amely úgy félt a nép felvilágosodásától, mint ördög a tömjénfüsttől, a középiskolai tanulóknak mindössze 1,3 százaléka volt szegényparaszt, s 2,7 százaléka munkásszármazású. Ha felütjük Földes Ferencnek, pártunk fiatalon mártírhalált halt hű harcosának, a szocialista pedagógiai gondolat következetes hazai képviselőjének műveit, elénk tárulnak mindazok a bűnök, amelyeket a kapitalista társadalmi rend a tömegek ellen elkövetett, amikor ellopta, elrabolta tőlük a tanulás, a tudás, a felvilágosodás lehetőségeit. A kapitalista Magyarország iskolái méregként csepegtették a gyermekekbe a burzsoázia retrográd világnézetét, igyekeztek a munkásosztály és parasztság gyermekeit szolgai engedelmességre nevelni a kapitalista rend iránt. A kapitalista nevelés célja: kizsákmányolható bérrabszolgák és öntudatlan, az uralkodó osztály érdekében bármikor hadrafogható ágyútöltelékek képzése volt. E célok megvalósításának oroszlánrészét az egyházi iskolák vállalták. A Horthy-rendszer népiskoláinak és polgári iskoláinak mindössze 36,3 százaléka volt állami, vagy községi iskola; a többi túlnyomórészt az egyházak kezén volt. A római katolikus egyház birtokában volt az összes alsófokú iskolák 40 százaléka. A többi egyház az iskolák 23 százaléka felett rendelkezett. Ezek a feltételek határozták meg a pedagógusok munkáját. A szellemi megújhodásért, a társadalmi haladásért küzdő nevelők kénytelenek voltak tűrni az egyházi és világi iskolaszékek béklyóit. A tanügyigazgatás arra törekedett, hogy világnézeti rabságban tartson minden pedagógust, hogy kiöljön belőlük minden haladó gondolatot. Amikor 1948-ban a népi hatalom talaján szélesen kezdett kibontakozni hazánkban a kulturális forradalom, első tette az iskolák államosítása volt. A néptömegek műveltségének, világnézetének kialakításában a legfontosabb szerep az iskolának jut. Természetes, hogy az az államhatalom, amely legfőbb művelődéspolitikai céljául a szocialista világnézet és a szocialista kultúra elterjesztését tekintette, kivonta az iskolát a régi uralkodó osztályok befolyása alól, s az államosítással a dolgozó nép kezébe adta. Kállai Gyula hangoztatta, hogy az iskolák államosítása súlyos csapást mért a népi demokrácia mindennemű ellenségére és a klerikális reakció dühödt ellenállása közepette ment végbe. haladás harcosa, aki forrón szereti a szocializmus szabadságát és izzón gyűlöli a kapitalizmus zsarnokságát, küzd a népek közötti békéért, s a szocialista humanizmus szellemében dolgozik saját népe, s az emberiség felemelkedéséért. Van-e szebb, magasztosabb, felemelőbb feladat a pedagógusok számára, mint e célok megvalósításán munkálkodni? A szocialista kulturális forradalom a pedagógusok elé új feladatot állított az iskolán kívüli munkában, azt a feladatot, hogy a néppel egybeforrva, a pedagógus legyen az első, aki a kultúra elsajátításáért és a szocialista kultúra megteremtéséért küzdő munkás és paraszt tömegek segítségére siet. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy pedagógusaink többsége becsülettel vállalta és teljesítette ezt a feladatot! A szocialista kultúra megteremtése során eddig élég hatalmas eredményekben ott tükröződik a pedagógus munkája is: a pedagógus a kulturális forradalom központi alakjává vált. Köszönet és hála azoknak a pedagógusoknak, akik a nép mellé álltak és segítették őt a kultúra javainak elsajátításában, társadalmi és szellemi felemelkedésében. A szocialista rendszer új feladatainak megoldása közben változtak és változnak meg maguk a pedagógusok is. Míg 1938-ban mintegy 30 000 pedagógus volt az országban, ma 62 000 pedagógus dolgozik az általános és középiskolákban. Az osztatlan iskolák számának nagymértékű csökkentése, az általános iskolai szakrendszerű oktatás kiszélesítése, a középiskolai oktatás színvonalának emelése pedagógusaink szakmai képzettségének növekedésével járt együtt. A felszabadulás után sok ezer tanító szerezte meg a szaktanári oklevelet, a szaktanárok különböző tudományos igényű továbbképző tanfolyamokon, pedagógus szemináriumokon növelték képzettségüket. Ma pedagógusaink szakmai felkészültsége általában jobb, mint a felszabadulás előtt. Ezt mutatja az is, hogy a tanulmányi eredmények általában jobbak, mint a régi rendszer , nem nagy erkölcsi felszabadulás-e egymagában véve is, e nagy feladatok megoldásáért küzdeni? A szocialista rendszer a nevelésnek ezt a távlatát állítja a pedagógusok elé, s mi meg vagyunk arról győződve, hogy pedagógusaink örömmel vállalják azt a feladatot, hogy e célok megvalósításán fáradozzanak, idején voltak. Javultak a pedagógusok munkakörülményei is. Munkájukat mindenekelőtt megkönnyítette az a körülmény, hogy a felszabadulás után jelentősenemelkedett népünk életszínvonala. Régebben a gyermekek tömegével voltak kénytelenek rongyos ruhákban, vagy félig meztelenül, fagyoskodva és betegen járni az iskolába: egyes rétegeknél — városon és falun — szinte általános volt a lábbelihiány miatti mulasztás. A pedagógusnak meg kellett küzdenie a család nyomorából eredő, gyakran áthidalhatatlan nehézségekkel. Ma ezzel a problémával pedagógusaink már nem találkoznak, munkájukat teljes egészében az oktatás, a nevelés kérdéseire összpontosíthatják. Pedagógusaink, bekapcsolódva a tömegek kulturális felemelkedésének viharos sodrába, megszűntek a »nemzet napszámosaidnak lenni: megszűnt a lealázó függőség, amely a Horthy-rendszerben a pedagógus és az egyházi és világi hatalmasságok, a pedagógus és földbirtokos, pedagógus és nagytőkés között fennállt. A pedagógus megszűnt az ►urak szolgája, a "papok cselédje lenni. A szocializmust építő társadalom számára a pedagógus a munkásosztály és a parasztság legfontosabb szövetségese és segítője. Iskolában és iskolán kívül, a nép kulturális felemelkedésének, a néptömegek művelődésének legfontosabb tényezője a pedagógus. Társadalmunk a pedagógust a közmegbecsülés magas fokára helyezte. A pedagógusokat megtaláljuk az államhatalom vezető szerveiben, a községi és megyei tanácsoktól az országgyűlésig. Közéletünkben, társadalmi szervezeteinkben mindenütt jelen vannak a nevelők közösségének képviselői. A mi célunk, hogy felszabadult, öntudatos, bátor embereket neveljünk Az iskolák államosítása elindította a szocialista közoktatás megteremtésének folyamatát — folytatta. — Ennek során felszámoltuk az analfabetizmust, megszüntettük a volt uralkodó osztályok műveltségi monopóliumát. Hazánkban eddig nem látott mértékben kiszélesítettük az alsó-, közép- és felsőfokú oktatást. A munkásosztály és a parasztság gyermekei előtt megnyílt minden oktatási és tudományos intézmény kapuja. Alapjaiban változtak meg azok a nevelési célkitűzések, amelyek érdekében a pedagógusoknak dolgozniuk kell. A mi nevelésünk célja egészen más, mint a kapitalista rendszeré: nem a kizsákmányolható páriák, hanem az új típusú, kommunista ember kialakítása a cél. Az iskola a kommunista ember nevelésének eszköze. A mi célunk az, hogy felszabadult, öntudatos, bátor embereket neveljünk, olyanokat, akik saját egyéni életükért, boldogulásukért az egész társadalom közösségének boldogságáért folytatott harcban küzdenek. A mi nevelési célkitűzésünk olyan kommunista embertípust kialakítani, aki a társadalmi Az ellenforradalom garázdálkodása iskoláinkban Népi demokráciánk 13 éves nehéz, küzdelmes munkája során elért nagy eredményeinket, a szocialista társadalmi rendet akarta szétzúzni az 1956 októberében külföldi, imperialista segítséggel reánktörő ellenforradalom. A föld alól előszivárgó volt tőkések és nyilas fasiszták, a nyugati emigrációból hazamerészkedő arisztokraták és a volt jobboldali pártok politikusainak vezérletével a fasiszta Horthyrendszer restaurálása készült hazánkban. Nem véletlen, hanem természetes és az események logikájából következő tény volt, hogy amikor a szocializmus ellen indítottak támadást, a harc egyik legfontosabb hadszínterévé az iskola lett. Az ellenforradalom a haladó gondolkodású pedagógusok ellen üldöző hadjáratot indított. Állásukból eltávolították, nemegyszer tettlegesen bántalmazták őket vagy halállistákon szerepeltették nevüket. Az ellenforradalom idején a Horthy-rendszer tanügyigazgatásának vezető figurái, régi tankerületi főigazgatók, a pedagógus forradalmi tanácsokban bukkantak ismét felszínre, hogy az ún. forradalmi tanácsok segédletével a szocialista iskolarendszert felszámolják. A pedagógusokat több helyen, meggyőződésüket megcsúfolva, emberi méltóságukat meggyalázva arra kényszerítették, hogy visszaállítsák az iskolában az egyházi jelképeket, hogy kántori teendőket végezzenek, hogy visszaállítsák a kötelező hitoktatást. Amikor az ellenforradalom katonai téren vereséget szenvedett, fő működési területét az iskolákba helyezte át. 1957 első hónapjaiban a fakultatív vallásoktatás, az orosz nyelvoktatás, s az úttörőmozgalom ürügyén indított támadást a népi demokrácia ellen. Nem rajtuk, hanem a forradalmi erők éberségén, erején múlott, hogy ez a törekvésük is kudarcot val