Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-17 / 141. szám
Kedd, 1958. . június 17.. ÖRÖMKIÁLTÁS fjog áll Whitman a föld nagy, _ kiterített térképe előtt, mint az emberiség ihletett állomásfőnöke ... — írja a »Fűszálak« nagy poétájáról, az Emberi Öröm öreg Amerikai Harsonájáról, »Klasszikusok társaságában” című elbájoló esszé-gyűjteményének Walt Whitman-fejezetében Claude Roy. A Vernéről szóló írás élén óceánillatú remes mondat — »A világnak nem új kontinensekre, hanem új emberekre van szüksége« — hirdeti nem csupán a »Grant kapitány gyermekei” klasszikussá lett szerzőjének ma is aktuális humanizmusát, hanem Claude Roy kongeniális buzgalmát is, hogy a francia és nem francia kultúra történetében felleljes korunk színvonalához, feladatainak nagyságához méltóan felerősítse azokat az örömkiáltásokat, amelyeket a szorgos emberi alkotás és a bátor álmok hitvallói nehéz körülmények között, a filiszteri földhözragadtság sötétjében hallattak. Csupa ilyen hegyeket mozdító, hozzánk intézett, bennünket is buzdító öröm kiáltást tartalmaz a "Klasszikusok társaságában". Boccacciót és Theophilet, Dickensit és Whitmant, Sainte-Beuve-t és Vernét mind arról vallatja Claude Roy: mi volt a titkuk, miben rejlett, erejük, hogy meg tudtak birkózni a középkor még ki nem szellőztetett atmoszférájának nyomásával, hogy keresztül láttak — fényt szomjazva és fényt sugározva ■— züllesztő, raffináltan emberellenes nézeteken? A m megrendítő cikkében, amelyet »Kommunistának lenni, ma« címmel a L’Express május 29-i száma közölt — és amelyet a magyar sajtó is ismertetett — szintén egy klaszszikus örömkiáltásra hivatkozik. A fiatal Romain Rollandéra, akiinek hitvallásét — »a szocializmus elhozta nekem az emberiség testvériségét« —, Claude Roy most, Franciaország félhomályba lépésének drámai pillanatában.. . érces hangon megismételt. A szektás hibák s e hibákat raffináltan felhasználó revizionista propaganda hatására átmenetileg beárnyékolódott a nemes pátoszú francia író, a harcos publicista tisztánlátása. A francia kommunisták bátorsága és következetessége, a Massu tábornok bőrnadrágos, ejtőernyős »brahistái«-nak látványa, a féktelen, fasizmus eltemetettnek hitt veszélye újra azok mellé állította őt, akik sem hagyták — és sohanem is hagyják — abba a harcot az Új középkor szellemisége ellen, akik hűséget fogadtak daloló holnapokénak. Örömkiáltás ez a cikk, e mélységeket görgető vallomás is, mint ahogy nem véletlenül írta az Henri Alley inkvizíciós borzalmakról beszámoló könyvét, a "Vallatását méltató cikke fölé Jean-Paul Sartre is a biztató, büszke címet: »Une victoire« (Egy győzelem). Sartre — aki nem volt s minden valószínűség szerint nem is lesz kommunista, s aki a morált nem egyszer elvont Morálként, a konkrét, materialista értelmezést tagadva hirdeti — az algériai kérdésben, a kolonializmus és a fasizmus elleni küzdelem kérdéseiben a kommunisták mellé állt, a békeharcos hívének vallja magát esztendők óta. Győzelemnek nevezi Alleg leleplező könyvét, s győztesként tartja számon magát Alleget, akinek erkölcsi ereje és eszmei fölénye ,szégyennel borítja a kolonializmust, amely húsz éven aluli fiatalemberekből hóhérokat nevel. A több filozófiai és politikai művében pesszimista hangvételű Sartre megrendül az Alleg homályos, vértől iszamlós cellájából sugárzó fénytől. Érzi, látja, hogy nincs annyi, a butítás tételeit gájdoló magnetofon s olyan fejlett, technikája a "korszerű" kínzásnak, hogy meg lehetne ölni az öröm vágyát az emberek szívében. »/ hóhér és áldozat egyetlen gombolyagot alkotnak — hirdeti Sartre a maga sajátos, de mélyreláttató képeinek egyikével — s a hóhér egyre tragikusabb lesz, egyre esendőbb. ..« Nem e sorok feladata, hogy, elemezze vagy akár csak sorra vegye azokat az okokat, amelyek a nyugati értelmiség legjobbjait egymás után arra buzdítják, hogy meghallják — s visszhangozzák — az emberiség nagy gondolkodóinak, zseniális művészeinek ihletett örömkiáltásait. Mi csak néhány jelenségről adunk itt hírt, az irodalom világában bekövetkezett történésekről, amelyeket azonban, nem az Irodalomtörténet tiszteletre méltó, de egy kicsit pedáns és egy kicsit unalmas Múzsája fog majd könyvébe feljegyezni, hanem a szenvedélyes, termékeny, következetességét szeszélyes formákba rejtő Klio. Szólanunk kell itt több , átmenetileg zavarba került s most felocsúdó, zavarából kilépő haladó olasz íróról, költőről, akik most hitet tettek a fasizmus veszélyével szembeszálló népi erők egysége mellett — s akik újra korunk bérceiről zengik a Risorgimento, a tizenkilencedik századbeli »felserkenés« Mazzini megfogalmazta örömkiáltását: »A huszadik század az olasz és emberi szabadság kiteljesedése lesz.« A Német Demokratikus Köztársaságban egyre több fiatal költő, prózaíró, színpadi alkotó tör fel — ahogyan Majakovszkij megjósolta — mikor s az osztály mélységeiből, s ezek a nagymérésű fiatalok már nem csupán az NDK írói, hanem a német fiatalság életerejének megszólaltatói. Adanauer atomfegyverekkel szereli fel a Wehrmachtot, s idealista, aki tagadja az ebben rejlő világveszély nagyságát. De téved az is, aki azt hiszi, hogy atomfegyverek igézetével, dupla zsolddal és Hitler kannibáli jelszavainak újsütetű feltálalásával ki lehet ölni a német fiatalokból az öröm, a szabadság és a béke igényét. Nyugat- Berlin játékboltjainak kirakataiban a maguk nemében ötletes »atomjátékok« sorozatai láthatók, számos motorkerékpáron keresztbe tett halálfejek díszelegnek, de sok nyugatberlini fiatal esténként átszökik Kelet-Berlinbe s a Berliner Emsemble nézőterén, a Mutter Courage-nak, s a legújabb Mutter Courage-akinak tapsol. T Balázs Béla, amikor — több mint negyedszázados emigrációjából hazaérkezett Budapestre, az érdeklődő fiatal riporternek — esorok írójának — elmondotta, hogyan lett ő, a "Lélek a háborúban" szerzője, bonyolult , intellektuel-mániák megszállottja, 1918-ban kommunista. Voltak, akiket tudományos vizsgálódásaik, következetes, rendszeres filozófiai és közgazdasági kutatásaik hoztak közel Lenin eszméjéhez — mondotta Balázs, több olyan, a polgári műveltség, a polgári ideológia oldaláról jött intellektuelre célozva, akik már 1918 előtt komoly ellentmondásokat fedeztek fel ismereteik és a társadalmi élet jelenségei között. — Én azonban — folytatta — kalandozó elme, szeszélyes műveltségű humanista voltam, poéta, akit nem ezer és ezer tény szorgalmas egymás mellé állítása fejlesztett kommunistává, hanem az az örömkiáltás, amely a frontokról hazaözönlő, a békében és boldogságban bízó, katemamundéros munkások és parasztok ajkáról zengett fel.. . Balázs Béla — aki holtáig forradalmár maradt, vagyis holtáig tanult, hogy következetes elnélyültséggel helyettesítse ifjúsága termékeny, de vad csapongását — más úton lett forradalmárrá, mint — mondjuk — Varga Jenő vagy Rudas László s Claude Roy is másképp, mint Vaillant-Couturier, vagy Joliot-Curie. Az értelmiség azonban — ha valóban szívében lángol Brúnó máglyájának tüze, Mazzini reménye a huszadik században és Romain Rolland hitvallása az emberiség testvériségéről — a Nyugatot beárnyékoló félhomályban is meg kell, hogy találja a munkásosztály erős kezét, a munkásosztály pártjának elvi segítségét. Méltatlan a »Mégis mozog a föld« Galileijéhez, aki nem látja meg azt az erőt, amely korunkban mégis megmozgatta a földet! Vannak, akik filozófus módjára — lassan és módszeresen — vannak, akik poéta módjára — százbosszúsan és szánakozva távoztunk minap a fiatal költők estjéről. Sajnáltuk a fiatal költőket, mert méltatlanul bánt velük az Irodalmi Színpad. Nem rosszindulatból, de gondatlanságból. Már korábban több irodalmi esten is éreztük, hogy ez a kis színház nem formálta még ki teljesen a maga feladatkörét. Az irodalmi műsorokat nem szerkeszti, nem rendezi, nem válogatja és nem gondozza, inkább csak helyet ad nekik. Ady, Petőfi, a Nyugat nagyjai és a többi klasszikus ezt még átvészelték valahogy, a mostani évadzáró esten azonban teljes fájdalmasságával lepleződött le ez a sürgősen pótlandó hiány. Kezdődött mindjárt a válogatással. A műsorban hiába kerestük Csukás István, Csoóri Sándor és még jó néhány eredeti hangú, máris jelentős fiatal költő nevét. Helyettük találtak olyanokat is, akik ma még csak fiatalok. Manapság,, amikor a legifjabb irodalom folyóirata még nincs meg, önálló kötetek megjelentetésével papírnehézségek és sok-sok nagy feladat miatt évekig kell várni, az ilyen ritka, parádékat.. .jóval , nagyobb gonddal és lelkiismeretesebb elemzéssel kell öszszeállítani. . Hasonló dörmögést váltott ki belőlünk a novellák és a novellisták megválogatása is. Közismert magyar betegség, hogy nem tudunk röviden írni. A "short story" nálunk tíz oldalnál kezdődik, a tárcas novella kisregénnyé dagad. De nem kell Reinhardtnak lenni ahhoz, hogy egy rendező, ha lett volna, előre lássa: egy irodalmi estbe, amelyen huszonnégy vemet szavalnak, két dalt énekelnek és két szonáta-tételt játszanak, nem illik két olyan novella, amelyek külön-külön legalább negyed óráig tartanak. Tóth László ízig-vérig realista, sajátosan gurnyoros művészete nélkül fiatalok irodalmi estje valóban nem képzelhető el. De azzal már nem érthetünk egyet, hogy őmellette Hernádi Gyula kuszán* érzelgős, cseppet sem "fiatalos* története reprezentálná az új magyar novellairodalmat. A legbántóbb az előadás kivitele volt. A fiatal költők megérdemelték volna, hogy a bemondó is megvárja az est végét és ne kelljen az előadóknak önmagukat, meg egymást konferálniuk. De azt is megérdemelték volna, hogy műveiket legalább olyan előadógárda tolmácsolja, mint az Irodalmi Színpad többi rendezvényét. Csak a fiatal Egressy Istvánt dicsérhetjük tiszta szívvel, aki elmélyült munkával, alapos, kulturált verselemzéssel és igen nagy tehetséggel egy év alatt a legjobbak közé küzdötte fel magát. Férfiasan fegyelmezett, bensőséges lírája, példamutató művészi szerénysége és becsületes felkészültsége ezúttal is győzelmet aratott. Mellette Gáti Vilma és Nagy Marianne szavalótudása, az ifjú Petrik József rokonszenves tehetsége és Baracsi Ferenc vitatható, de átélt előadásmódja érdemel köszönetet. A többiek ajkán eltorzult vagy felismerhetetlen atomjaira hullt szét a vers. Szécsi Margit szép táncából például »csak« a ritmus maradt el, Kalász Márton költeményében a sorok is helyet cseréltek. Horváth Ferenctől szép gesztus volt, hogy tengernyi dolga közepette a fiatalok költeményeinek felolvasására is vállalkozott, de nem lett volna méltatlan hozzá, ha az alkotásokat a tőle megszokott alapossággal értelmezi és megtanulja. Vitatható a versek kiválogatása is. Nagy részük már korábbi, jól ismert termésből való, nem tükrözi a fiatalok újabb fejlődését. A hallottak alapján nehéz lenne megmondani, hogy meddig jutott el Tornai József kívül-belül forrongó, őszintén viaskodó tehetsége, Garai Gábor rokonszenvesen bensőséges lírája, hogy Papp László kilépett-e már a népdal felhőtlen gondtalanságából, Fodor András a szép, de langyos intellektualizmusból, és hogy az ifjú formaművész, Hárs György mennyit lépett tovább a saját egyéniségének mélységei felé. A válogatás nem tükrözte azt a kétségtelen formai és gondolati gazdagodást sem, amelyet Csepeli Szabó Béla korábbi idillizmusához képest az utóbbi időben elért. Nem változtathatott azon a vitatható, de pillanatnyilag stabilnak érzett értékrenden sem, hogy az itt felvonult fiatalok közül a legszebb reményeket, egyelőre Csanádi János, Demény Ottó, Győre Imre, Kalász Márton, Ladányi Mihály, Takács Imre és Szécsi Margit ébreszti. Mert ők a legsajátosabbak és a legérettebbek és belőlük szól a legtisztábban a jövő hangján a jelen. Ennek a reménynek a jogosságát vagy jogtalanságát majd eldönti a jövő. És eldöntik azok az irodalmi estek, amelyeket több gonddal és nagyobb szeretettel fognak megrendezni, esetleg még plakátokon is meghirdetnek, éppúgy mint a divatos dizőz estjét .. . Komlós János nyalva, s utólagos rendszerességet igénylően — közelednek a történelmi szükségszerűséget megvalósító erőkhöz, a szocializmus erőihez. Szétválik-e, egymásba torkollik-e e kétféle út? Hadd válaszoljon erre Claude Roy, a »Kommunistának lenini, ma« szerzője, aki öt esztendeje írta le a következő mondatot az igazsághódító Descartasről szóló eszszéjében: »Descartes-ot követni, az ő útjára térni annyi, mint kitartóan fáradozni a poéta- és filozófus-ész megbékélésén és egyre elevenebb lángra lobbantani a közös szikrát...« Antal Gábor Fiatal költők esete az Irodalmi Színpaddal _ MastarNonizet____ Az ötvenéves Szegedi Általános Munkás Dalegylet ünneplése A félszázados Szegedi Általános Munkás Dalegylet vasárnap ünnepi közgyűlést rendezett a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol megjelent és felszólalt Benke Valéria művelődésügyi miniszter. A forradalmi munkás-paraszt kormány képviselője beszédében méltatta a nagymúltú kórus harcos évtizedeit, majd kitüntetéseket nyújtott át a dalegylet vezetőinek, legrégibb tagjainak. Ifjabb Komócsin Mihály, az MSZMP szegedi városi bizottságának első titkára felolvasta azt az üdvözletét, amelyet Kádár János küldött a jubiláló énekkarnak. NAPLÓ Június 17 A magyar vöröskatonák emlékműve, amelyet a Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulójára Újpesten, a Szabadság téren állítanak fel, már készül Gyenes Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész műtermében. Vasárnap, a bakonyi hetek alkalmából népművész találkozót rendeztek Zircen, s Tóth József bakonyi faragó pásztor munkáiból kiállítást rendeztek. A Bakony vidék 25 ismert faragója, dalosa és mesemondója jelent meg a találkozón. A A legjobb öntevékeny szimfonikus nagyzenekarok ingyenes szabadtéri hangversenyeket adnak majd a nyáron a főváros különböző részein, a Vajdahunyad vára udvarán, a Népligetben, a Margitszigeten, a Városmajorban, a peremkerületekben, és esetleg a Halászbástyán is.* Vasárnap a győri Kisfaludy Színházban megtartott dalostalálkozón Győr-Sopron megye 15 legkiválóbb ifjúsági, felnőtt, üzemi és falusi énekkara vett részt. Bárdos Lajos Kossuthdíjas zeneszerző, főiskolai tanár az összkarokat vezényelte. Wolfgang Wagner, a bayreuthi ünnepi játékok rendezője Erdélyi Miklóst és Tóth Pétert, az Operaház két fiatal karmesterét kedves levélben hívta meg 21-én kezdődő ünnepi játékok, zenei munkatársának. Hasonló megtiszteltetés magyar muzsikust harminc évvel ezelőtt ért, akkor a fiatal Ferencsik János kapott meghívást Bayreuthba korrepetitornak. co jr DANKÓ-HÉJ Szegeden »Annyi temperamentumot és olyan eredetiséget senki se vitt dalköltészetünkbe, mint ez az impresszionista cigány, akinek mindenkinél több adatott a néplélek erejéből és bájából .. .* Móra Ferenc írta le ezeket a szavakat Dankó Pistáról, a szegedi Nótafáról, akinek születése centennáriumának alkalmából Dankó-hetet rendez Szeged városa. És éppen e Dankó-hét rendezvényei és ünnepségei bizonyítják legjobban, hogy Dankó Pista nem csupán a magyar zenetörténetnek volt érdekes alakja, hanem sajátos, egyedülálló figurája Szeged sajátos kultúrtörténetének, s akinek rövid, lázban égő élete sok szállal kapcsolódott irodalomhoz, újságíráshoz, képzőművészethez is... A Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában, az ország első Dankó-kiállításán kéziratok, fotók, rajzok és egyéb dokumentumok érzékletesen beszélnek a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveinek Szegedéről, arról az irodalmi és humanista Szegedről, ahol majdnem egyidőben élt és dolgozott Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Békefi Antal, Sebők Zsigmond, Lipcsey Ádám, Pósa Lajos, Újvári Péter. E "bohémek" törzsasztalánál — ahová az ugyancsak szegedi újságíróskodás után Pestre került nagy Mikszáth is le-lelátogatott — állandó törzsvendég volt Dankó Pista, aki számára a szegedi írók, költők és újságírók nemcsak dalszöveget szereztek, akivel nemcsak zenéről és egyéb művészeti kérdésekről leveleztek, hanem akitől — mint azt több érdekes dokumentum bizonyítja — a szegény cigányok s általában a legelesettebb rétegek életéről kaptak hiteles adatokat. Mint arra Gárdonyi Géza egy levele, Tömörkény István nekrológja és Móra Ferenc tanulmánynak is beillő, Dankóról szóló írása tanúskodik. Dankó Pista élete, sorsa, egyénisége számos újságcikkre, novellára, versre ihlette meg Szeged irodalmárait. " A Dankó-kiállítás anyagából s a kiállítás rendezőjének dr. Csongor Győző tudományos kutatónak adatokban és gondolatokban gazdag tanulmányából tudtuk meg, hogy Dankó 1890 táján daltársulatot szervezett s zenekarral, énekkarral bejárta az egész országot. Az énekkarból — amelylyel bátran és sikerrel vette fel a versenyt a „„zengerájok, orfeumok és ehhez hasonló intézmények kultúrszemete ellen — többen részt vettek később az éppen most ötvenedik évfordulóját ünneplő Szegedi Általános Munkás Dalegylet megalapításában. Nem véletlen hát, hogy e szép vasárnap délelőtt eljöttek a Móra Ferenc Múzeumba azok a munkásdalosok, akik — néhány lépéssel odább, a Szegedi Nemzeti Színházban — éppen az előbb fejezték be az ünnepi, jubileumi hangversenyt. Eljöttek a szegediek s velük együtt a budapesti, hódmezővásárhelyi, makói, békéscsabai, kisújszállási vendégek — a régi munkásdalosok, akik Dankó Pista életművében nem azt az olcsó, giccses műzenét látják, amelyet "cigányzene" címén oly sokat és oly sokszor feltálaltak nálunk, hanem a népdalok nagy tehetségű továbbfejlesztését. S bár kint, a Margó Ede festi csíny, kedves Dankó Pista-szobra előtt már befejeződött a hivatalos ünnepség, a híres szegedi és Csongrád megyei cigányprímások, az öreg Konstantin Pista bácsi, Lakatos Géza, Rácz Náci és a többiek még javában húzzák a víg és bánatos Dankó-nótákat, még ott állnak a Dankóra emlékező szegediek. A szegedi és más városbéli munkásdalosok belekeverednek a szobrot körülvevő embereit tömegébe s a "Cigánylegény, szegény cigánylegény . . .« után friss, pattogó, erőt sugárzó munkásindulók zengenek föl a virágokkal ékes szobrocska körül. Egy fehér bajszú bécsi — majdnem negyven éve tagja az Általános Munkás Dalegyletnek — Móra Ferencnek egy igen kis példányszámban. 1920-ban kiadott verseskötetét mutatja társainak. A kötetben — amelyet a nagy szegedi humanista író a Dalegylet könyvtárának ajánlott — ott szerepel a gyönyörű Dankóvers: "Minek a síremlék egy szegény cigánynak? .. .* A sépzenészek hegedűjén,töltők verseiben, elbeszélések furcsa, sajátos, árnyaltan a megrajzolt figuráiban, rajzokon, festményeken, szobrokon és a szegedi emberek szívében ott él Dankó Pista. .. Beethoven IX. — Debrecenben Tíz év után először csendült fel szombat este Debrecenben Beethoven testvériséget, humanizmust hirdető hatalmas alkotása, a IX. szimfónia. Előzőleg 1948-ban hallhatták a debreceniek a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő debreceni MÁV Filharmonikusoktól, s ezúttal is ők játszották, a Fővárosi Énekkar és Balogh Éva, Tiszay Magda, Bartha András, Fodor János közreműködésével, Pécsi István vezénylésével. Ahogyan a IX. szimfónia zárótételének kórusa az örömről szól, olyan öröm volt hallani vidéki együttestől — zsúfolásig megtelt hatalmas nézőtéren — ezt a nagy erőpróbát, rengeteg részletfinomságot, felmélyültséget igénylő művet. Az első részben elhangzó Beethoven I. szimfónia szinte hibátlanul, gondosan kidolgozva szólalt meg és csaknem hibátlan volt a IX. is. A szólókvartettből Fodor János szépen zengő basszbaritonja marad emlékezetes, kitűnően készült fel a Fővárosi Énekkar is, Péter József karigazgatásával. Pécsi Istvánnak sikerült egységben tartania a IV. tétel énekeseit, kórusát és zenekarát, legfeljebb csak a II. tétel tempóit éreztük a szokottnál indokolatlanul gyorsabbnak, és a III. tétel filozofikus mélysége, dallamformálása lehetett volna plasztikusabb és gondosabban kidolgozott. Pécsi István azonban a tehetséges tiszántúli együttes élén most vezényelte először e művet, bizonyos, hogy a későbbiekben elmélyültebb produkciót tud majd nyújtani. A közönség az apróbb hibák mellett is a kitűnően hangzó nagy Beethoven-alkotást rendkívül lelkesen, határtalan örömmel fogadta, és ebből a tapsorkánból a közreműködőkön kívül sok jutott a debreceni MÁV Filharmonikusoknak is. A zenekarnak ez a koncert, az idei debreceni évad záróhangversenye volt és joggal megilleti őket, hogy ilyen nagy erőfeszítést kívánó munka után visszapillantsunk múltjukra. Éppen harmincöt évvel ezelőtt, 1923-ban alakult meg ez az együttes, és két év múlva már neves muzsikus, ifjú Ábrányi Emil dirigálta őket. A zenekar szépen fejlődött, rövidesen olaszországi körúton is járt, pedig tagjai munka után, szolgálatuk elvégzése mellett muzsikáltak, mégis növekvő érdeklődést keltve és mind nagyobb igényeket kielégítve. Ám közbejött a háború, az emlékezetes nagy debreceni bombázás, amely százhetven zenekari mű kottáját és a hangszerek többségét pusztította el. A felszabadulás után mindent újra kellett kezdeniük; maguk másolták a kottákat, a romokból megmentett és kölcsönkért hangszereken játszottak — de játszottak. És 1952-ben zenei életünk örömére függetlenítették a debreceni MÁV Filharmonikusokat Most már teljes munkaidejüket a zenének szentelhették valamennyien. Ugyanakkor az opera-kultúrát is terjeszteni kezdték: a debreceni színházban opera- és operettelőadásokon vállalták a zenekari kíséretet, és végzik ma is ezt a munkát. Hány és hány nagyszerű debreceni operaelőadás idézi az énekesek mellett az ő nevüket is! És Debrecen után ma már megismeri a debreceni zenekart szinte az egész ország: koncertek mellett elkísérik a debreceni színház operatársulatát is. Eddig mintegy ötven városba látogattak el és a vidék zeneszerető közönsége hálás szeretettel köszöntötte játékukat. G. 1