Magyar Nemzet, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-26 / 174. szám
s cA, mAühzet fiakcieléfa( ebben sem vagyok egyedül —, ha a nyári dzsesszestek, az esztrádműsorok kabarétréfái nem leporolt vagy le se porolt ócskaságok lennének, hanem eleven, új, most született művek bemutatói. Mit kellene s mit lehetne tenni? Sokat, bizonyára sokkal többet, mint amire magam még csak gondolni is tudnék, csak meg kellene hallgatni színészek, rendezők, fiatal s nem fiatal írók ötleteit, és segítő kezet nyújtani minden olyan próbálkozásnak, amelyben a siker reménye csillog. Miért ne lehetne a nyár s a nyáron elszaporodó esztrádműsorok új slágerszerzők kísérletező területe? Miért ne lehetne itt közel hozni ehhez a népszerű területhez a fiatal költőket, zeneszerzőket? Szinte bizonyos, hogy nekik is, az új magyar slágernek is hasznára lenne ez az erőfeszítés. MIÉRT KELL a világirodalom klasszikusainak és félklasszikusainak polcra vonulÚGY LÁTSZIK, a művészet fárasztó dolog. Mert hogy a művészek elfáradnak a művészetbe és nyáron pihenni vágynak, az természetes; de, amint a nyári plakátokról látjuk, egy részük testi fáradtságát elég gyorsan kiheveri s újra pódiumra pattam, giccset, szentimentális álművészetet a legnagyobb frisseséggel produkál — csak a művészettől tartózkodik, mert úgy látszik, az fárasztó. De félre a tréfával: nem is olyan mulatságos a helyzet. A főváros kétmillió lakójának, azt hiszem, már nagyobb része elmegy nyaralni. Az emberek többsége két hetet tölt lakásától távol, valamilyen üdülőben. Tehát a kétmillió ember, váltakozó turnusokban ugyan, de állandóan itthon van, csak igen kis része nyaralóban, s a hiányt külföldiek, fellátogató vidékiek bőségesen kitöltik. Ugyanakkor két hónapon át megszűnik Pesten a művészeti produkció. "Humor-kikötő"-ből indul a merészen »Repülj hajóm!«nak nevezett ósdi bárka, melyen öreg sanzonok, öreg műsorszámok zengenek az »ótórai tea« ideje alatt, s azon is túl, míg el nem ér egy f elsejére kiadó szigetihez — ha ugyan le nem marad róla, ami szintén nem nagy baj. Vagyis júliusban elöntötte a nyári színpadokat a másod- és harmadrendű esztrád, és nem sok reményünk van arra, hogy augusztusban megjavul a helyzet. A művészetre vágyó pesti pedig menjen Szegedre, ha éppen nem zenekedvelő s nem éri be a Szolnokról importált Szentivánéji álom és a megzenésített, különben bájos Bunbury egy-egy előadásával. Aki meg éppen a könnyű műfaj kedvelője, az érjedeménnyel is jár, s a harmadik átütő siker lesz? S nem lenne-e gazdaságilag is jobb eredményű hat bátor kísérlet, mint hat langyos, poros, igazán semmiféle lelkesedést fel nem korbácsoló szokványműsor? És éppen a legmerészebb kísérletezésre könnyű lehetőséget nyújtó tarka estek területén ne akadna senkinek egy ni nyárára? Vajon a télen oly nagy sikerrel játszott Lysistrate nem érdemelne meg egypár nyári és szabadtéri előadást , ahol a szabad tér nyilván kihatna a rendezésre, olyan változtatásokat követelve, melyek fokozottabban idéznék a mű születésének korát? S nem lenne rendező, aki esetleg más Arisztofanész-vígjátékot szeretne modernül megszólaltatni a szabad ég alatt, vagy egy-egy Plautus-darabot? Nincs-e sok mulatságos Moliére-, Marivaux-vígjáték, ami zenésítve vagy zene nélkül legalább annyi művészi élvezetet okozna, mint egy-egy belsejére kiadó sziget"? S hány fiatal vagy nem is egészen fiatal színészünk van, aki a téli szezon alatt nem jutott megfelelő szerephez ilyen vagy azzal, amit kap: agyonkoptatott téli műsorszámokkal új jelentésben. MI TÖRTÉNIK ITT? Kérdezi ámuldozva a kívülálló, mert nem érti a helyzetet. Színészben, rendezőben nem lehet hiány, hiszen rangos és tehetséges drámai színésznőink is sláger-esteken igyekeznek meggyőzni a közönséget, hogy "őmellettük elaludni nem lehet" — pedig a közönség ezt nekik prózai szerepekben jobban elhiszi. Valahol a rendezés, szervezés terén kell a hibának lennie, mert ötlet bizonyára idén is lett volna elég; a tény azonban az, hogy ezen a nyáron művészi téren hátrább vagyunk, mint tavaly, amikor legalább a körszínház antik tragikusai adtak különös csemegét a művészetre áhítozó pesti lakónak. A nyár kezdete előtt megint sok szó volt arról, hogy a körszínház kísérlete felújul — úgy tudom, a szép terv azon bukott meg, hogy nem volt fórum, mely szervezését és anyagi gondját vállalta volna. Beszéltek arról, hogy egy üres grundon "irodalmi cirkusz" lesz, különleges, modern sátorban, a legjobb művészek felléptével, érdekes, valóban irodalmi programmal: egy új, különös szintézis-kísérlet, melyben a cirkusz és az irodalom együttélés-lehetőségét sápadt próbálkozásnyi ötlete? Ami meg a sokat emlegetett közönségigényt, tömegektől való el nem szakadást illeti: mi bizonyítja, hogy a közönség valóban azt igényli, amit kap, ha nincs érdembeli választóiul? Ismét a tavalyi görög tragikusokra kell utalni: úgy látszik, a közönség ezt is igényli. S a másik nagy bizonyíték, a Károlyi-kert koncertjei: míg a "széles közönség" állítólagos igényeit szolgáló különböző esztrádműsorok általában tisztes közepes házak mellett zajlanak, a koncertek minden jegye előre bérletben elkel, s valóban tömegek verekszenek minden hozzáférhető helyért. Vajon ez nem azt bizonyítja-e, hogy a közönség már megint túlfejlődött a róla alkotott képzeteinken, hogy revideálni kell elképzeléseinket a széles közönségigényről, s ehhez alakítani többek között a nyári műsorokat is? Sokszor s joggal beszélünk a kulturális forradalom nagy eredményeiről — de mintha, a kultúra területén nem vennénk mindig számba. Ha kulturális forradalom van — mint ahogy van — hazánkban, akkor kulturális területen sem lehet meghirdetni nyári hónapokra a »kultúrszünetet" — nem, mert a már általunk forradalmasított tömegek tiltakoznak ellene, egyelőre csak halkan, szerényen, de ha ez így fog tovább folyni, talán erőteljesebben is. A közönség igen jelentős részeit szoktattuk hozzá színházban, hangversenyteremben a magas művészi színvonalhoz; érthetetlen és ildomtalan, hogy éppen ezt a közönségréteget hagyjuk szellemi táplálék nélkül a nyári hónapokra s kényszerítjük jobb híján olyan műsorokra, amelyeket télen nem nézne meg. NEM AZT KÍVÁNOM, hogy száműzzük a pesti nyári éjszakából a slágeresteket, a kabaréműsorokat. Annál kevésbé, mert magam is szeretem a jó dzsesszt, szeretek nevetni a kabaréban. Csak azt kívánom — s tudom, ebben nem vagyok egyedül —, hogy ne legyen egyedüli színházi táplálékom a nyári hónapokban a dzsesszest és a kabaréműsor egy-egy öreg operett modernizálásával megspékelve, hanem mehessek olyan nyári színházba is, ahol modern vagy régi, magyar vagy külföldi író valóban művészi alkotásán nevehtetek, vagy — uram bocsá’! — sírhatok. S azt is szeretném — s tudom, akarták kitapogatni. Ez is meghalt, mielőtt megszületett volna: állítólag egy kerületi tanács sovinizmusa nem engedte levegőhöz jutni. S mindennek mi az eredménye? A nyári színpadokat elönti a giccs, a százszorosan lejárt, lejátszott esztrádszámok poros kavalkádja, a neves mulattatók úgy érzik, elég a nevük ahhoz, hogy bejöjjön a közönség, új számokra már nincs is szükségük, s tizedszer, huszadszor adják elő más-más körítéssel ugyanazokat a számokat, amelyek már évekkel ezelőtt sem voltak remekek; a kitöltő számok előadói meg teljesen tisztában vannak nem éppen dicsőséges szerepükkel, s ennek megfelelő ambícióval dolgoznak. MÁR ELŐRE HALLOM a választ: mit csináljunk, ezt kívánja a közönség, nem szakadhatunk el a tömegektől, feszes gazdasági tervet kell teljesítenünk stb. Csupa ismert válasz: a könnyű műfaj stagnálásának előre gyártott érvei. De vajon mi garantálja a hitelességüket, érvényességüket? Vajon a gazdasági sikertelenség feltétlenül kísérője a bátrabb kezdeményezésnek? Nem inkább az a valószínű, hogy három kísérlet közül ha egy félresikerül is, de a másik tisztességes anyagi eredolyan okból, s boldogan venne részt egy színvonalas nyári vállalkozásban, hogy végre feladathoz jusson s azon át a fokozottabb téli foglalkoztatottság reményéhez? Az ilyen kérdéseket s a rájuk adandó válaszokat még hosszan lehetne sorjáztatni, szinte a végtelenségig. Az idei nyár programján már valószínűleg nem sokat lehet változtatni, kapkodni nem is érdemes. De szolgáljon ez a nyár tanulságul: jövőre ne elégedjünk réteg az unalomig kitapozott utak újra végigtaposásával, hanem időben kezdjük előkészíteni a "nyári évadot", melynek ha változik is az arculata, nem kell színvonaltalanabbnak lennie, mint az azt megelőző vagy az utána következő téli szezonnak. A kultúra munkásainak nyáron sem más a feladatuk, mint télen. Nagy Péter ☆ A szegedi napok alatt tekintse meg a Képcsarnok iparművészeti bemutatóját A legnevesebb művészek alkotásaiból válogathat Szeged : Klauzál tér 6 ☆ Magyar Nemzet tudósítónk jelenti Szegedről sráros — ünneplőben Máskor mulatságos látvány lenne, de szombaton természetes volt, hogy mindenki az eget kémlelte, melyet a kora délutáni órákban felhők takartak el. Kisebb eső is esett. A meteorológia azonban azzal biztatott, hogy a játékok megnyitásáig kiderül az idő. A szegedi Dóm és a színpad környéke napok óta olyan, mint egy középkori várudvar, egymás mellett hatalmas műhelyek, szerelőcsarnokok, varrodák, "fegyver"-raktárak, ruhatárak, szorgalmasan dolgozó emberek. Az óriási reflektorok üvegét méteres ponyvák védik a nap elől, sátor alatt áll a televízió és a rádió, s a filmhíradó tornya. A színpadon hatalmas díszletek hevernek, egyet-egyet megmozdítani is tíz-húsz ember képes csak. Általában mindenre, amit itt látunk a hatalmas, óriási, monumentális jelző illik. Reméljük, a produkciókat is megajándékozhatjuk később ezekkel a jelzőkkel. Péntek este tartották a János vitéz főpróbáját, a tér méretei és a statisztéra tömege konstruálták. Vannak olyan — nyolc-tíz tonna súlyú — emelvények, amelyeknek másodpercek alatt el kell tűnniük. Ezt úgy oldották meg, hogy míg a közönség előtt erős fénysugár borítja homályba a színpadot, ezek az építmények egyszerűen összeomlanak. Néhány jellemző szám: az előadások alatt kétszáz műszaki munkás dolgozik. Körülbelül háromezer a kellékek száma. A raktárakban kétezer kosztüm, ezerötszáz fiaróka, nyolcszáz bajusz és szakáll van. A díszletekhez — annak ellenére, hogy tekintélyes részüket vetítik — annyi vásznat használtak fel, amivel négy futballpályát lehetnebeborítani. A technikai személyzet — mint a főpróbán bebizonyosodott — jól oldotta meg az állat-»szereplők«, a juhnyáj, a lovak, a szamarak elhelyezését, fékentartását és mozgatását. Az augusztus 1-én színre kerülő Esmeralda című balett kottái öblös ládákban Szombaton érkeztek meg Moszkvából, a szegedi Nemzeti Színházba. Itt találkoztunk a moszkvai Sztanyiszlavszkij -Nyemirovics Dancsenko Színház díszlet- és jelmeztervezőjével, Lukinnal. — A díszlettervezéshez már Moszkában hozzáláttunk ,— mondotta. — A Dóm tér fotói, a színpad méretei és adatai alapján egy hét alatt megterveztem a maketteket, melynek alapján a kitűnő magyar mesterek már majdnem be is fejezték a balett díszleteinek elkészítését. Sajnálom, hogy a templomot nem tudom háttérnek felhasználni. Az Esmeralda története a párizsi Notre Dame-ban játszódik — a szegedi Dóm azonban még csak nem is hasonlít a Notre Daméhoz, így hát vetítjük a keretdíszleteket. Szombaton délelőtt nyitották meg a szegedi ipari vásárt, melyet tíz év óta először rendeztek meg az idén. Tízezer négyzetméteres területen a város és a megye csaknem száz üzeme, szövetkezete és kisiparosa mutatja be a vidék legjellegzetesebb termékeit. Az élelmiszeripar pavilonjában a Szegedi Szalámigyárnak harmincféle készítményét állították ki és árulják. A Paprikafeldolgozó Vállalat szintetikus műanyagcsomagolásban kínálja a brüsszeli világkiállításon nagydíjat nyert csemegepaprikát, a Papucskészítő Kisz a szegedi hímzett papucsokat, a Konzervgyár a halászlékonzervet. A halászlét, melyet konzerv alakban árulnak a vásáron, inkább eredetiben ízlelgetik a mai napon már tömegesen érkező látogatók. Zsúfolt lett a város. Az első budapesti különvonat ezerötszáz embert hozott. Makóról csaknem ezm jöttek el. Megérkeztek a csehszlovák vendégek is. Még húsz külföldi újságíró érkezését jelezték, és Olaszországból jövet ellátogat Szegedre az UNESCO ICOM-elnöke is. A múzeumban megnyílt »A szegedi festészet száz éve« című kiállítás, melynek máris sok látogatója van. A Széchenyi téren térzenét adnak a városi fúvószenekarok. Vasárnap városi és járási ifjúsági találkozót rendeznek a VIT tiszteletére. Délelőtt és délután az öntevékeny művészeti csoportok tartanak bemutatót az újszegedi szabadtéri színpadon, este pedig színes karneváli felvonulás lesz a városban. Sok kiránduló autóbusz indul a környékre, elviszik a vendégeket a Fehér tóra, a kioskundorozsmai szélmalomhó®, a szatymazi őszibarack kiállításra és a tiszaparti halászcsárdákba. Tamás István Hétfő délelőtt kedves vendégek érkeznek a TU—104-essel hazánkba a szegedi szabadtéri játékokra: a moszkvai Sztanyiszlavszkij-Nyemirovics Dancsenko Színház kitűnően sikerült. Ezrek szorongtak a környéken, hogy hallják a kiszűrődő hangokat. Vaszy Viktorral beszélgettem a megnyitás előtt. — Az érdeklődés — mondta — kezd ijesztő méreteket ölteni. Ezt nem tréfából mondom: félek, hogy két hét alatt a jegyigénylők fele sem láthatja az előadásokat. — Bevallom, izgatott vagyok. A Hunyadi Lászlót még nem játszották szabadtéren soha. Arra törekedtünk, hogy a monumentális tér nyújtotta összes lehetőségeket kihasználjuk, hogy e méltó keretben még jobban érvényesüljön az opera szuggesztív ereje — a látványos színpadi miliőben semmi ne sikkadjon el a gondolati lényegből, a dalmű szelleméből. A hangzásnak a szabadtéren nincs olyan poézise, mint a színházban, mert a hangokat kőépületek verik vissza. Ezt a nagy, csaknem száztagú zenekarral ellensúlyozzuk. A műszaki szakemberek — Bakó Józsefnek, a budapesti Nemzeti Színház szcenikusának irányításával — nyolc hete dolgoznak a színpadi munkákon. A négy előadás díszleteihez körülbelül öt vagon anyagot, fát, textiliát, festéket használtak fel. Bár A szovjet balett élvonalába tartozó együttes eddig nagy sikerrel vendégszerepelt Párizsban, a Kínai Népköztársaságban, az együttes egy része pedig az USA-ban. Három hétig tartózkodnaknak Magyarországon: Szegeden kívül Budapesten, Veszprémben, Sztálinvárosban, Siófokon és Pécsett is fellépnek. Augusztus 5-én Pécsett és Veszprémben, 7-én Siófokon és Sztálinvárosban vegyes műsorú balettest lesz, 10-én és 11-én az Operaházban a Hatytyúk tavát adják elő 15-én és 16-án pedig ugyancsak az Operaházban három egyfelvonásos balettet. Augusztus 17-én a margitszigeti szabadtéri színpadon balettesten lépnek fel, szokatlanul nagy, a színpadi építményeket színházszerűen , száztagú balettkara. BENAMY SÁNDOR ! A .JIMO útja... I. Vihar tombolt. A köd szürkés, szenynyes vattacsomókban csüngött az égről, be az emberek orrába, szemébe. Ha ugyan egyáltalán járt valaki az utcán. A háromszögű, gótikus, emeletes faházak: egytől-egyig sötétben. Paplan alá bújtak lakóik. A tengerparti városkában az utolsó ház volt a kapitányé. Keskeny, zárt kapuján dörömböltek. Sátán felvonított kint a vackán. »Ki lehet az?« — gondolta a kapitány. Órájára nézett, de rögtön fel is pillantott róla: a torony harangja ütni kezdett. Egy ... kettő ... három ... négy ... öt... Leszállt ágyáról, magára kanyarította köpenyét... Kilenc ... tíz... tizenegy ... Megindult a tornácfolyosón. — Ki az? — A te... té ... éti... táltól... — Mi?! Erős szél fújt, a sziklákhoz csapódó hullámok is megsiketítették. Felrántotta a kaput. A késői jövevényt a vihar valósággal a mellére dobta. — A Tengerészeti Hivataltól. — Ilyenkor?! — Az alakot nem látta, csak a hang volt ismerős. — Maga az, öreg? — Én. — Csak be, be! Gyerünk. Taszítsa vissza a kaput. A szoba meleg, fehéres párázatában a hálófőkötős, kövéres kapitányné szuszogva aludt. A küldönc lehalkította hangját: — Indulási parancs. És egy külön, lezárt boríték. — Mi?! A kapitány átvette mindkettőt. A borítékon megpillantotta a vérpiros viaszpecsétet. Nem értette. Ilyet még nem kapott. »Felbontandó az 55. szélességi és a 12. hosszúsági fok keresztezésénél.* — Mi?! És már reggel 6-kor?! — az indulási parancsot messze tartotta, mint aki nem hisz a szemének. — Kevés idő... — mormolta az öreg és futólag az elhagyott ágyra, majd sokkal nagyobb érdeklődéssel a fafaragásos, sötétbarna tálalószekrényre lesett. A kapitány ösztönösen leemelt egy kis hasas rumosüveget, öntött két pohárkába, miközben megint közelebbhúzta a parancsot. — Prost! — A kimustrált s már csak küldöncszolgálatokra használt vén matróz kapkodva fölhörpintette. — De megyek ... ez még kézbesítendő. A fűtője, a gépésze és hat legény. — Hat?! — Csak hat. Én se értem. De hát, csak hat. Spórolnak, mint a margarinnal ... Ez már, ha akarjuk, bele is veszett a kinyílt kapun az orkánba. II. — Úristent... Megyünk! A ribnitzi barakkok deszkafalai, mintha maguk is ugrándoztak volna az örömtől. — Hallottátok! Indulunk!... Nem ... ez lehetetlen ... — Édes, drága Istenünk... igaz ez? — Pernyeszag!... Pernyeszag! Ez már Lengyelország felől jön. Kúszik ide a háború ... *— És mi megyünk innen! Négyszázhetvenen zsúfolódtak itt. Már három éve horkoltak egymás fejénél, lábánál, hosszan, keresztbe, némelyiknek a tyúkszeme a másik szájában, karja szorosan az oldalán, hogy néha nem tudhatták: az övék, vagy a szomszédjuké? ' —Kazimir Viszlicki!... — Jelen! — Kornél Pannov! — Jelen! — Jakob Goldmann!— Jelen! __ — André Turmain! — Jelen! — Ignatz Mandelstamm! — Jelen! — Eleutherios Papadopulos! — Jelen! Mind a négyszázhetvenet felolvasták. Kelet-, Közép-, Dél- és Nyugat-Európa összeszedett "népségét". Nevük, a három éven át, úgy csapódott létszámolvasásnál az arcukba, mint a korbács: ez vagytok! itt vagytok! üres hüvelyek! Még rosszabb volt ez a tábor, mint a csak számozottaké. De most nevük virgoncán, pufókon, hívogatva lidérckedett: jer! jer! az éned vagyok! újból beléd költözöm, az élet folytatódik! — Tehát, ahogy mondtam ... — A táborparancsnok engedékenyen juttatta rajtuk körbe tekintetét. Még feszesen álltak, mint mindig.— A Führer a jó munkájukért szabadon engedi magukat. Svédországba mennek, ott bevárhatják a háború végét, amíg hazakerülhetnek otthonaikba. Azt hiszem, ez egyszer maguk is velünk kiálthatják: Heil Hitler! Horgas orrok, vékony francia orrok, tömpe lengyel orrok alól fúvódott feléje a visszhang: — Heil Hitler! . . . Heil Hitler . .. Talán még lelkesen is. A múlt letörlődött. A jövő felnyílt. Állásuk lazult. Sírva-nevetve ide-oda Vasárnap, 1959. július 26.