Magyar Nemzet, 1959. november (15. évfolyam, 257-281. szám)

1959-11-20 / 273. szám

Péntek, 1969. november 30.. felvörös SC APOSPU­LÁN Dombról le, dombra fel, ka­nyarog az út a somogyi ősz­ben. Az út mentén jegenyék állnak fázva, régen levetették már sárga ruhájukat. Egy sze­kér pedig a kukoricát hordja elkésve a határból. A megyei tanácsháza egyik kis szobájában sokat be­szélgettünk a főagronómus­­sal a somogyi parasztság életé­ről, így került szóba Kapos­­pula is. Hogy ott milyen szé­pen összefogott a fahr. Amint híre járt tavasszal, hogy egy­másután alakulnak a környé­ken az új termelőszövetkeze­tek, nem vártak ők sem to­­­vább: az egész falu belépett az Ezüstkalászba, amelynek így több mint másfélezer holdra szaporodott a földje. Összefo­gott a falu, összeadták az em­berek amijük volt és nem vár­tak hitelre sem, munkához lát­tak nyomban, önerejükből hozták tető alá az istállókat, ólakat, ma már 300 darab törzskönyvezett szarvasma­rhá­­­jl­k van a közösben. Barkóczi bácsi és a többiek Még egy kapaszkodó és máris előbukkan a völgyben, Kapospula. Kora délután van mikor odaérünk, de félóra múlva már tele a tanácselnök szobája. Itt a v. b.-titkár, a tsz könyvelő, így brigádvezető és a járási tanácstól is éppen most jöttek ki. Mandenki ismeri a történetet. Talán tizedszer mesélik el. Bi­zonyos, hogy apáról-fiúra száll majd. Pedig nem fordulatok­ban gazdag és izgalmas törté­net ez, csak emberi. — Az úgy volt — kezdi Ko­vács Ernő v. b.-titkár —, hogy két nap alatt belépett az egész falu. Megválasztották nyomban az elnököt is, Retek Józsi bá­csit, a tizennyolc holdas gaz­dát. Összeírták az állatállo­mányt és kiderült, hogy a 214 tagnak 480 szarvasmarhája van. Némelyik családnak há­­■ rom is. Na, akkor itt sok is­tálló kell. És jó istálló, mert a kaposvölgyi emberek szemefé­­nye a szarvasmarha... így meséli a titkár és a töb­biek bólogatnak, mert így volt szóról szóra. Belépett az egész falu, ez rendjén is van, dehát ez még nem elegendő a boldo­guláshoz. Mi lesz tovább? Bekopog másnap a tanács­­házán Barkóczi Nándor bácsi. Azt mondja, hogy ő is tag. Hát aztán? De a bognár ám! Na jó! De nem addig van az. Mert brigádot akar alakítani. Ismeri a gazdákat, tudja, hogy ki ért a barkácsoláshoz, összeszedi őket, aztán azok meg össze­gyűjtik a faanyagot, a deszkát, a gerendát, téglát szereznek, szerszámot fognak és dolgoz­nak. Így készült el 27 istálló. — Mennyi? — Annyi. Huszonhét. De ezek persze főleg megnagyobbí­tott istállók. Így is több mint egymillióba került volna, ki­számítottuk. A brigád azonban kihozta harmincezerből. — Mi épült még saját erő­ből? — Mi mindent saját erőből építünk. Csak akkor kérünk hitelt, ha rövidnek bizonyul a takarónk — mondja a tanács­elnök. — Építettünk még saját erőből sertésfiaztatót és egy kétszáz férőhelyes hizlaldát. Ez az utóbbi 110 000 forint he­lyett csak 96 000-be került. * — És a gépek? — veszi át a szót a tanácstitkár. — Vett az Ezüstkalász 4 kaszálógépet ara­tó felszereléssel. A traktorhoz azonban kölcsönt is kaptak­ Vi­szont itt van a két takarmány­­füllesztő, ami m­a érkezett, ezt ők vették. Van aztán még da­ráló, szecska­, répavágó és egy tizenöt vagonos góré. „Béla gyere haza” Az elnök előttem lépked a sárban, nyomot tapos, úgy jár­juk sorra az istállókat. Közben elmondja, hogy mi a tagság véleménye a saját erőből tör­ténő építkezésekről. — Azt mondták, inkább osz­­szunk egy forinttal kevesebbet, de ne verjük magunkat adós­ságba. Megáll, alacsony ember, erős, mokány somogyi. — Majd meglátja, mi lesz itt jövőre! Tíz vagon műtrágyát szórtunk szét a határban. Az agronómus pedig azt mondta, hogy kertészkedni is érdemes. — Agronómust hogy sze­reztek ilyen gyorsan? — A mi fiúnk az, a Béla — meséli. — Az apja itt dolgozik nálunk. Az öreg Ezeres, így hívják, ő is belépett közénk. Meg is írta nyomban a fiának, aki a Felsőbagodi Gépállomá­son volt főagronómus. Viszi a levelet a postára, találkozik a tanácselnökkel. Mert egy épü­letben van a posta és a ta­nácsháza. Azt mondja neki az elnök: Jó volna az a gyerek most itthon. Sok hasznát ven­né a falu. Haza kellene hívni. A boríték azonban már le volt ragasztva. Erre ráírták a hát­lapjára piros ceruzával: Béla, gyere haza, vár­a tsz! — És hazajött? — Két nap múlva. A terv­készítésnél már segített. Bejártunk közben négy is­tállót, megtekintettük a major­ságot, amely néhány év múlva központja lesz az új falunak. Ismét a tanácsháza előtt va­gyunk. Ég bent a lámpa. Be­néz az elnök: nincs valami új­ság? Nincs. A falon egy kimu­tatást látok. A titkár készítette. E szerint ma száznyolcvan ház van Kapospulán és száztíz rá­dió. Huszonöt motorkerékpár és egy autó. Az autót Bíró Imre vette, a tsz brigádvezetője. Hát ez a jelen. Mindenki akarja ! És a jövő? Zseblámpa fénye villan. Este van már, köd ereszkedett a völgyre. Szorosan egymás mellett lépkedünk és a jövő­ről beszélgetünk. •­ Én 18 holdas gazda voltam. Sok állatom volt, most építettem új házat. Amikor beléptem, nem láttam még a jövőt. De azért hittem benne. Aztán megválasztottak elnöknek és azóta sokat töprengek. Lehet még jobb? Hogyan? Cuppog a cipőnk a sárban. Hogyan? Felröppent a kérdés. Hány ember szívét rágja, ho­­gyan? Leülünk az Ezüstkalász sze­rény kis irodájában. — Én már látom. És a többiek is tudják, hogy ezek az istállók, ólak, amiket épí­tettünk, végeredményben ne­künk épültek. A mi tehénállo­mányunk kiváló, de még jobb is lehet. El akarjuk érni a négyezer liter évi átlagot. Aztán ezerszámra fogjuk majd be a hízókat. A sok állat sok trágyát is jelent. Ez pedig több termést. Hát így tervezünk. Biztos, hogy jó lesz. Mindenki akarja... Búcsúzom, mert későre jár az idő. Az elnök elkísér. A domb tetejére igyekszik. — Ott jövünk össze minden este, fent a Gazdakörben. Most nyitottuk meg. Megbeszéljük a közös dolgainkat. Illés Sándor "S node nem is részletezem, kész tragédia volt az egész, ami szinte szemünk láttára lefolyt. Végül már mint csont és bőr, szántó mozdulatlanul feküdt az ágyon, erőtlenül és érdektele­nül a számára napról napra, óráról órára mind idegenebbé és gyűlöltebbé vált világ iránt. Végén már suttogni is alig tu­dott, szinte már csak tekinte­tével és kiszáradt ajkainak alig látható rebbenésével jelezte előttünk, látogatók előtt sze­rény kívánságát. — Egy cigarettát kérek — suttogta —, most nincs itt az igazgató! — Ezt suttogta és még mosolygott is melléje, mint aki valami nagyon jót mondott nekünk, mert ebben az esetben, ebből az utolsó al­kalomból éppen mi hárman voltunk a látogatók, csekélysé­gem, Pozsgai és Perge Attila­­­■ nagy dohányosok és szenvedé­lyes füstölők mindhárman —, úgyhogy joggal remélhette megértésünket ebb­en a szerény kívánságban. — Valóban nincs itt az igaz­gató — mondottuk —, de nem lehet és ha nem lehet, hát nem lehet!... Merénylet lenne az életed ellen és ezt sehogy sem tudnánk elviselni... Majd ha jobban leszel és innen hazake­rülsz, finom cigarettákat vi­szünk . .. Annyit bohjányzol megint, amennyit akarsz.. Várd ki még ezt a néhány he­tet, Vazul... ezt mondottuk, bevallom most már utólag, hogy kevés, nagyon kevés, a minimálisnál is kevesebb meg­győződéssel. Kanizsai, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, elfordította fejét. Ránk se tekintett, töb­bet, kérdéseinkre nem vála­szolt, csak szája szélén jelent meg egy kesernyés, megvető mosoly. Két napra rá, éppen azokban az órákban, amikor a Baumstedn darabot próbáltuk a ház­színpadon, érkezett a je­lentés a Rókus-kórházból, hogy hajnalban kiszenvedett.-t. Ez a szomorú hír, ha meg is rendített bennünket, de egyi­künket sem ért váratlanul, hisz az elmúlt hetek éppen elég bizonyossággal előkészítettek bennünket, szegény művész­társunk, Kanizsai Vazul előre láthat­ó halálára. A temetésről természetesen a színház gon­doskodott, és éppen úgy, mint kedves öreg súgónk, Pacséri Ödön barátunk temetése alkal­mából, ezúttal is az egész szín­ház kivonult a Kerepesi teme­tőbe, hogy lerójjuk utolsó tisz­teletünket szegény szerencsét­len Kanizsai Vazul művésztár­sunkkal szemben. Színművé­szek épp úgy, mint a műsza­kiak, élünkön Mittay Kornél igazgatónkkal, valamennyien tisztes sötét, vagy fekete ruhá­ban, komoran és megrendülten, sőt magam részéről — és ezt be kell vallanom —, még valami szaggató bűntudattal is ostoba­ságom, merevségem, és értel­metlenségem miatt, mert na­gyon bántott és még bánt ma is, ha reá visszaemlékezem, hogy mikor a kórházi ágyon felém fordult szegény Kanizsai Vazul, akár egy próféta vagy akár maga a büntető Isten, megtagadtam utolsó­­kérését, ami már semmiképpen sem árthatott neki, de ami nyilván még utoljára boldoggá tette volna szegényt — a cigarettát! Hát igen, rossz volt a szám -íze és mint ahogy mondom, bán­tott a bűntudat. Némán, egyenletes léptekkel haladtunk a koporsó után és mintha csak a mi nagy szín­padunkon lettünk volna, vagy még inkább az Opera színpa­dán, rendezett, sűr­ű, nagy ka­réjban álltuk körül a sírt. Az egyházi szertartás után még felharsant a búcsúztató, és már éppen elérkezett a pillanat, hogy a sírásók lapátolni kezdjék a koporsór­a a rögöt, amikor nem tudom miféle ösztön sugalla­tából, de zsebembe nyúltam és tárcámból kiemelve néhány ci­garettát, mit ahogy rögökkel szokás, kegyeletképpen a ko­porsóra, a sírba dobtam. Erre a többiek is, színművészek épp­úgy mint a műszakiak, színpadi munkások és jegy­szedők, ügye­lők és világosítók, mintha csak összebeszéltek volna, sőt mi több, mintha kezdettől fogva ez lett volna egymás előtt is titkolt elhatározásuk, zsebük­ből előkotortak egy-egy ciga­rettát — némelyik kelták is, sőt mi több, akadtak egyesek, akik egy egész marokkal — és szór­ták, szórták a sírba, a földdel még nem bori­tott koporsó tete­jére. Így tartott ez egy per­cig, anélkül, hogy bármelyi­künk is megbotrán!::or­ött vol­na, vagy kivonta volna magát a közös megemlékezés kötele­zettsége alól. Ugyanekkor Mittay Kornél igazgatónk is előlépett. Mi, akik köz­vetlen mellette állot­tunk, mármint Csapó Lóránt, Pozsgai Ubul és Perge Attila, abban a hitben, hogy talán va­lami kis beszédet, aféle bú­csúztatót kíván még szegény szerencsétlen művész kői té­gánk, Kanizsai Vazul sírgödre fölött tartani, helyet szorítot­tunk neki, készségesen oldalra és hátra húzódva, szabad teret hagyva nyilvánvalóan várható széles mozdulatainak. De mind­erre nem volt szükség, mert Mittay igazgatónk egy szót sem szólt, csak zsebébe nyúlt, és egy csomag cigerettát, méghoz­zá igen, igen finom, és drága egyiptomi cigarettát halászott ki onnan. Néhány pillanatig kezében tartotta némán és mozdulatlanul, majd a kis do­bozkát ő is a sírba dobta, sze­gény Vazul koporsójára. Újból eltelt néhány pillanat. Ekkor még megemelte kalapját és visszalépett a sorba lehajtott fejjel és szótlanul. Arca ko­moly volt, tekintete pedig meg­értő és szomorú. Igen, megértő és szomorú, és talán még restelkedő és bocsá­­natszérp ió, mint ahogy megál­lapítottam, és kifelé haladva a temetőből a sírok között, közöl­tem is Attilával, Lóránttal és Ubullal, akik botjukra tá­maszkodva haladtak mellettem a széles, sárga porral behintett úton, a temető nagy fái alatt. Nem tehetek róla, de még igaz­gatónk szomorú tekintetében is látnom kellett a megértést és restelkedést — és ez volt az alkalom és az a pillanat, ami­kor magam is több belátásra és megértésre lettem hajlandó Mittay Kornél igazgatónk irá­nyában — de túl mindezeken, minden élő ember szenvedése, szenvedélye, boldogsága, bol­dogtalansága, szerencséje és nyomorúsága irányában is, le­gyenek azok közismertek és nyilvánvalóak, vagy akár tit­koltak és rejtettek, mint any­­nyi sok-sok szenvedély, gond, bánat és nyomorúság ebben a bonyolult, annyi gonddal, szen­vedéssel átitatott emberi világ­ban. Természetesen ezen a teme­tésen újságírók is szép szám­mal voltak jelen, de még volt bennünk annyi elővigyázatos­ság és lelemény, hogy lelkükre kötöttük ezeknek az újságot író férfiaknak, nehogy a te­metés most elmondott részle­tét akár így, akár úgy, kipel­lengérezzék, vagy akárcsak szóvá is tegyék festékszagú lapjaikban. Állták is adott sza­vukat, így ez a történet minn a mai napig titokban maradt, és azt hiszem én ■vagyok az egyet­len és első, aki ezt nyilvános­ságra hozom, igaz, hogy egy­előre csak saját magam és meghitt barátaim számára ké­szült irkafirkáimban, de lehet­séges, hogy egy távoli jövőben eljön az idő, amikor ezt a tör­ténetet, szegény Kanizsai Va­zul művésztársunk szenvedé­lyének, szenvedésének, halálá­nak és temetésének történetét az örök emberi dolgok iránt megértést tanúsító nagyobb emberi közösséggel is megis­mertetem . 1­5 Magyar Nemzet -t. Hormonkrém a hormon nélkül Az élelmezésügyi miniszter egy rendelete alapján minden élettani hatású anyagot, így például a hormonokat, méh­­pempőt, enzimeket tartalmazó kozmetikai készítmények elő­állításához gyártási engedélyt kell kérni. Ez az intézkedés a vásárlók védelmében született, miután többször előfordult, hogy a for­galomba hozott szépítőszerek egyike-másika nem tartalmaz­ta azokat a hatóanyagokat, amelyeket rajta feltüntettek. Az élettani hatású anyagokat tartalmazó termékek összeté­telének vizsgálatára az Orszá­gos Élelmezés és Táplálkozás­­tudományi Intézet hivatott. A közelmúltban megvizsgálták a Technokémia Vegyi Rtsz né­hány termékét, így a Hemobiol hormonkrém, a Gynandron zsíros és száraz hormonkrém, továbbá a Lecith arckrém ösz­­szetételét is. A készítő szövet­kezet receptje szerint a kré­meknek kétféle hormont kelle­ne tartalmazniuk. Az intézet szakvéleménye megállapította, hogy a Hemo­biol és a Gynandron krémek­ben az egyik hormont csupán nyomokban, a másikat pedig egyáltalán nem találták meg. Nem meglepő hát, ha a Lecith hormonos krém -csodahatása* elmarad, mert úgy látszik --ki­felejtették-- belőle a hormont. A kalkulációból viszont egyik krémnél sem felejtették ki a -felhasznált-­ hormon árát. A Gynandron száraz -hormon­­krém nagy tégelye -potom- 77 forintért vásárolható. A ktsz árverése szerint viszont a krémhez felhasznált nyers­anyag értéke kilogrammon­ként mindössze 32,03 forint, amiből az eltűnt vitaminok és hormonok körülbelül 14,70 fo­rintot jelentenek. A 77 fo­rintért tehát a vásárló közön­séges zsíros vagy száraz arc­krémet vitt haza, amelynek hormonhatása gyakorlatilag egyáltalán nincs. Mindezek alapján az Élel­mezésügyi Minisztérium letil­totta mind a négy kozmetikai készítmény gyártását és árusí­tását — egyelőre hatvan nap­ra. Ezalatt a türelmi idő alatt intézkednek majd a készít­mény átdolgozásáról, vagy ha szükséges, megsemmisítéséről. Felmerül azonban még egy kérdés: miként járnak el a burkolt árdrágítást elkövető ktsz ellen?! (f. r.) 00 0000000 OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOPOOOOOOOO-* p o Ő 0 \)CU* UuMHte • 0 0 Egy időben hetenként lát­tuk egymást. Aztán nem ta­lálkoztunk vagy másfél év­tizedig. Én számon tartot­tam, hogy megvan, él, mű­ködik. Csattanó* kis törté­netei felüdítenek olykor a fodrásznál, a hajszárító­­bura gutaütástól vemhes gőzkörében. Pár évvel ezelőtt láttam is egy ízben, messziről. A Széchényi Könyvtár folyó­irat termében ült, elsár­­gult, bekötött újságokból írt ki valamit. Akkorra már végzett Tóth Béla Anekdo­ta-kincsével, a Kakas Már­ton és a Borsszem Jankó köteteivel. H., a folyóirat olvasóterem­ felügyelője súgta meg ezt nekem, s azt is hozzátette, hogy az el­múlt ötven év hetilapjai­nak végigböngészése után már a húsz év előtti napi­lapok olvasásánál tart. Sie­tős dolgom volt, nem kö­szöntem rá. Különben sem ismert volna meg messziről. Nem tett jót neki az örege­dés. Mintha még rövidlá­tóbb volna, mint régen. Nagy, dülledt szemét fél­arasznyira tartotta az ápo­­rodott újságpapírtól, míg az én szemem úgyszólván szinte visszafiatalodott az évek során: rövidlátásom egyre csökken, távollátá­som egyre növekszik, már háromféle szemüveggel is csak azt látom meg, akit nem akarok, őt azonban vi­lágosan felismertem. Tanúm rá ti., aki ott ül az olvasó­terem kis pulpitusán s halkan és udvariasan igaz­gatja a böngészde napi éle­tét. Három héttel ezelőtt is­mét a burában száradtam és a tikkasztó hőség ellen a humor jótékony vitaminját szedtem magamba kedvenc újságomból. Ügyes kis tör­ténetkére bukkantam. Egy régi színészházaspárról szólt, abból az időből, mi­kor még hazánkban nem vezették volt be a polgári házasságkötést. A színész­­párt furcsa öreg pap adta össze. Három hét múltán elment a szinészpár nagy veszekedve a paphoz s kérte, hogy tüstént válassza el őket, ha lehet, s ha nem, in­dítsa meg a válási eljárást. El vagytok válva lelkem — mondta nekik a pap, hiszen én színészt, cigányt, s más efféle veszekedős népet elv­ből be sem írok a matriku­­lába mert — de tovább ta­lán mégsem folytatom az idézést, hiszen, bevallom, ezt a történetet már több­ször — megírtam! Illetve... én már régebben megírtam többször is. Most, frissé­ben, alig pár hete, klasszi­kusokat megillető szöveg­­hűséggel, noha idézőjel használata és forrás meg­nevezése nélkül ő írta meg, drága barátom, a humoris­ta. A szerző személye felől semmi kétségem sem lehet: a cikk alá teljes neve oda van nyomtatva. Elrohan két hét, megyek a Hungária-palota előtt a Körúton, orromon a zöld dioptriás szemüvegem, ami­vel csak sötétben nem lá­tok, de sütött a nap. Neki­szaladok a humoristának. Megörvendek neki, rákö­­szönök, fogadja. — Te — mondom s hoz­záteszem a megszólításhoz közismert becenevét —, ts, olvastam a — humoresz­künket! — Melyiket? — kérdi ő faarccal. — Amit még nagyanyám­tól hallottam volt, gyermek­koromban. Tudod, azt a vénpaposat. A kötetembe is beletettem. — Ő — mondta ő. — Mennyire sajnálom! Én ak­kor nem teszem bele az enyémbe. Ne haragudj, drá­gám. Nagyon elvonultan élek. Hogy honnan vettem, meg nem foghatom, de hidd el, meg voltam győződve róla, hogy te már régen nem élsz. Rázogatta egy pár pilla­natig a kezemet, melegen, a régihez hasonló, szinte megújított barátsággal, amit nem tehetett volna meg holtom után. Ignácz Rózsa AZ ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ 8 hetes nagy Általános Háztartási Biztosítási pályázatának 4. heti kérdése Havi IS Ft díjért tűz, villámcsapás, vihar, betöréses­ lopás esetére milyen összegre szól az általános háztartási biztosítás A pályázaton mindenki részt vehet, aki a választ az Állami Biztosító propaganda osztályának (Budapest, IX., Üllői út 1.) levelezőlapon november 27-ig beküldi. A BEKÜLDŐK KÖZÖTT 10­­KUKTA* GYORSFŰZŐ FAZEKAT SORSOLUNK KI. A nyertesek nevét december 4-én közöljük. KORSZERŰ HÁZTARTÁS! - KORSZERŰ BIZTOSÍTÁS! ? A 2. heti kérdésre beérkezett válaszok sorsolásán egy-egy villany­vasalót nyertek: Tamás Andor, Bp., Il. Eszter utca 14. Dudás Gizella, Bp., VII., Kazinczy u. 5. Bogár Andrásné, Bp., XI., Egri József u. 17. Joó Oszkárné, Bp., XIII., Ipoly u. 16. Frey Vilma, Bp., XIII., Pannónia U- 17.b. Holicza Nándor, Bp. XIV., Dorozsma köz 14. Petrussa Antalné, Bp., XIX., Hunyadi u. 33. Marsa Erzsébet, Kecskemét, Mária krt. 9. Szűcs Endréné, Debrecen, Szabadság u. 97. Vig Mihályné, Pécs, Bajcsy-Zsilinszky u. 37. A nyeremény átvételére jogosító utalványt az ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ távéiban küldi meg

Next