Magyar Nemzet, 1960. december (16. évfolyam, 285-310. szám)
1960-12-04 / 288. szám
8 ___Magyar Nemzet IMNÉ BIllEM VILLI! Új törekvések az Ernst Múzeum kiállításán Régen láttunk olyan csoportkiállítást, mely nagyobb körképben adott volna fogalmat arról, hol tart ma a magyar képzőművészet, iránya merre mutat, milyen új eszközöket keres az ember és a világ közötti kapcsolatok kifejezésére. A nagy kiállítások vendégkönyvei az utóbbi években lassanként átvették a panaszkönyv szerepét; a bejegyzésen szinte kórusban harsogták a látogatók nem ok nélküli türelmetlenségét a magyar piktúra elbátortalanodása, korszerűtlensége miatt. A magyar festészet másfél évszázad alatt nemzeti kincsünkké nőtt, az ötvenes évek viszont fejlődését nemigen vitték előre, bár egy pillanatra sem merült fel a tehetség elakadásának, kimerülésének gondolata. Inkább olyasféle érzésünk volt, mint amikor a tűz levegő híján nem tud teljes erővel, teljes férvnyel fellángolni. Az Ernst Múzeum Dolgozó emberek között című kiállítása azt a benyomást kelti, hogy képzőművészetünk az utóbbi években friss levegőhöz jutott. Mintha valami jótékony áprilisi szél süvített volna a magyar képzőművészet nagy fájának ágain keresztül, lesodorva róla a fonnyadt, elsárgult leveleket, letördelve az életképtelen fattyúhajtásokat, hogy ne szívják fel az éltető nedveket s egészségesebbé váljék a vérkeringés. A kiállítást a Képzőművészek Szakszervezete tette lehetővé. Hetven állami gazdaságban és tsz-ben, harminc nagyüzemben szervezte meg festők, szobrászok, grafikusok számára, hogy hosszabb időt tölthessenek — mint a kiállítás címe mondja —, a dolgozó emberek között. Ezekre a tanulmányutakra nem csupán a munka beható megismerése, a tematika elmélyítése miatt volt szükség. A szakszervezet kezdeményezése talán éppen annak a helyes felismerésnek volt a következménye, hogy művész és gyárimunkás, művész és mezőgazdasági dolgozó közelebb kerülve egymáshoz, a művészi munka kialakítására hatással lesz a környezet légköre és szelleme. A kiállítás sajtófogadásán többen elmondták, milyen megértést, őszinte érdeklődést tanúsítottak üzemekben, állami gazdaságokban a művészek készülő munkái iránt. A múltban is tett már kísérletet többször a magyar képzőművészet arra, hogy a lenini tanács szerint gyökereit a nép közé eressze. Ez alkalommal mintha a gyökérzet talajára talált volna. A kiállítás korszerű hangja, jó irányú kísérletei, újszerű megoldásai mögött kétségtelenül ott áll az egyszerű dolgozó em-i bér biztatása, bátorítása és elsősorban megértése a korszerű képzőművészet kialakításai iránt. * Sok festmény és grafika, s egy kisebb plasztikai anyag * szerepel ezen a kiállításon. A rendezőség felkért részvételre minden művészt, aki mezőgaz-zdasági vagy üzemi tematikával* foglalkozott, azokon kívül is, akik a szakszervezeti mozga-lom útján teremtették meg a kapcsolataikat. Elég gazdag és változatos az a keresztmetszet, amit élő művészetünkből a jól válogatott anyag elénk tár. Nagy gyakorlatú mestereink egy-egy névjegyét látjuk itt , találkozunk az aranyló, terméékeny magyar nyár nagykultú rájú, finom lírikusával, Szo-Jbotka Imrével, a kis méretben* is monumentális, dinamikus Vén Emillel, Holló László szí-* neiben robbanékony romanti-J kájával, Szentiványi Lajos ta-karékos eszközökkel előadott ] balatoni tájával, Fenyő A. Endre, ősz Dénes, Kunti Ernő festményeivel, Ku,rucz D. István sajátos hangú és levegőjű, érdekesen tovább ferjesztett piktúrájával, Gráber Margit kiérlelt, útépí- tést ábrázoló falkép-tervével (s a kitűnő grafikai anyagban remek mozgás-tanulmányai-ival), a gyári élet régi ismerő- jével, meseszerű ábrázolójával,' Ruzicskay Györggyel, Kling György festőileg megoldott' Kazánszerelők című szép mun-kájával. « Helyes volt ez a, bár sze-rény, szerepeltetése annak a nemzedéknek, amely mögött értékes múlt s kiteljesedett stílus áll. Helyes volt azért is, mert elmélyülésben, tartalmasságban, művészi magatartásban van mit tanulni tőlük a fiataloknak. A kiállítás hangjában és hangulatában a fiatalok dominálnak, a fiataloké itt a tér és a terep. Egy új szellemű képzőművészeti arculat kialakulását látjuk itt, fiatalokat, akik sok mindennel leszámoltak és sok mindent felszámoltak, ami eddigi működésükre visszagondolva gátja volt a fejlődésnek. A századforduló nagyhatású műtörténésze, Richard Muther teszi fel egyhelyütt a kérdést: vajon művészet marad-e a művészet, ha nevelésügyi segédtudománnyá fokozza le magát? A fiatal képzőművészek úgy mutatják meg magukat ezen a kiállításon, mint akik semmiképpen sem akarnak a művészetből segédtudományt csinálni, mint akik nem érik be sem a napi feladatokra mozgósító plakát stílussal, sem a valóság novellisztikusidillikus ábrázolásával. Az ember áll ennek a többrétű új törekvésnek a középpontjában, persze nem öntelten a megelégedettségtől. Ha a képek témáit nézzük, a dolgozó ember, az ember és a munkája a festmények zömének mondanivalója, tárgya és tartalma. De szerencsére, a fiatalok már belátták, hogy a téma egymagában nem üdvözít. S ha korszerűek akarnak lenni, a kompozíció újszerű szervezettségére, a szerkesztési elvek tisztázására van szükség, mert új monumentalitás van kialakulóban, amely megköveteli a kép tektonikus felépítését a színek és formák újszerű felhasználásának segítségével. Úgy tűnik, hogy a fiatal képzőművészek nemcsak látnak és törekvésük nemcsak a valóság imitálására irányul, hanem gondolkodnak és töprengenek is. Némelyik festményből még az is kicsendül, hogy alkotójuk dudás akar lenni és ezért hajlandó a poklokat megjárni. Bátran szakítanak olyan hagyományokkal, melyek kerékkötői a nagyvonalú monumentális stílus kialakulásának. Rátért volna festészetünk végre az igaz útra? Évek óta nem láttuk a magyar képzőművészetet ennyire meg nem alkuvónak és szilárdnak abban a törekvésében, hogy saját hangján, korunk életérzését szólaltassa meg. Persze, szerepelnek itt vázlatos, nem eléggé kiérlelt munkák és az ilyen nagy együttesből, melyben száznál több művész vesz részt, nem maradhatnak ki a könnyű sikerekre apellálók, a felületi látványosság megszállottjai sem. És egyesek talán túlságosan is ügyesek a téma tálalásában, raffinált előadásában. Hogy kik jutottak kísérleteikben jó eredményekhez? Nincs elég helyünk a felsorolásra, de utalnunk kell Tury Mária, Aczél Ilona, Balázs József, Bőd László, Gádor Emil, G. Molnár István, Molnár József, Harb József, Móricz Sándor, Nuridsányi Zoltán, Pleidell János, Scholz Erik, Somos Miklós, Szinte Gábor festményeire, Breznay József hibáktól nem mentes, igen figyelemre méltó képalakítására, Orosz János reményekkel biztató, elmélyült munkáira, Szentgyörgyi Kornél szép faktúráid, saját stílusát előbbre vivő kompozíciójára, Benedek György szerkesztési képességére, Izsák József egyszerű, őszinte hangjára, Nemcsics Antal találékony dekorativitására, Csernó Judit erőteljességére, V. Bazsonyi Arany ó-perzsa miniatűrökre emlékeztető képeire, Béres Jenő ökonomikus színkultúrára alapozott munkáira, Vecsési Sándornak a klasszikus kubizmusból merítő új útkeresésére. Láthatjuk tehát, távolról sem egysíkú a kísérletezés, ami folyamatban van. Mindenki hajlama, elgondolása szerint ötvözheti formába mondanivalóját. A mondanivaló világos, szocialista mondanivaló, a munkáról beszélnek a képek művészi kifejezéssel. A Dolgozó emberek között című kiállítást azzal összegezhetjük, hogy a pozitív, tovább fejleszthető kísérletek egész sora sok oldalról, sokrétűen igyekszik korunk stílusát megfogalmazni. Egy új, egységes szellemű komoly hang szólalt meg festészetünkben, olyan erőteljes csengésű művészi hangzásokkal, melyre fel fog figyelni a közönség. És a panaszkönyvből vendégkönyv lesz ismét, melybe a látogatók elismerésüket, kifogásukat egyaránt bejegyezhetik. ^ Dutka Mária H. Barta Lajos: A FALÉPCSŐ • Részlet a fiatal munkásírónak S a Kossuth Kiadónál rövidesen megjelenő "Munkásarcok című novelláskötetéből. " A vén Csutorást mindenki ő utálta. Az egész műhely. Mertátkozott természete volt... S És az ábrázata, akár az ördöggé. Megborzadt a hátunk, habelenéztünk az arcába. Ragyász volt és fekete. A füléből megnagy, ősz szőrök lógtak ki. Jénger alsó volt rajta mindig. / Télen-nyáron. Különcködött. Nem fürdött /velünk, nem öltözött velünk, s Bejáró ruháját a falbavert /kampós szögre akasztotta és ieletakarta újságpapírral. / Ebédelni sem jött az asztaliunkhoz. A sarokba állított /háromfokú, korhadt falépcsőn is evett. Ráült, mint valami király a trónra, térdére fektette rs a kopott bőrtáskát és kenyeréből, meg szalonnából katonákat csinált Mint a gyerekek. Percek alatt befalt min-dent — meg sem rágta, csak ■) nyelt — és már ment a gép- Vhez. Nem értettük a természetét.Az asztalnál annyi hely volt,*hogy még duplaennyien elfértünk volna... Az ebédidőmeg törvény szerint járt, még-I sem tartotta be. Mindig loholt, mint valami bolond. Délidőben haragudtunk rálénk, szikrázott a tekintete és ordított: — Annak parancsolsz, akinek kenyeret adsz ... Senkiháziak!..! Zöldfülűek!... Pfű! így ment ez minden nap. De egyszer aztán elhatároztuk, hogy véget vetünk a zsörtölődésnek. Felbíztattuk Hanákot, menjen, hívja el egy békítő fröccsre. Hanák nehezen hajlott a szóra, de aztán ment. Amikor az esztergához ért, Csutorás hátat fordított neki. De Hanák ottmaradt. Felénk kacsintott és az öreg elé lépett ... Hogy mit mondott, nem hallottuk, de Csutorás egyszerre csak felordított: — Mi?!... He?!... Magukkal! Én?!... Azzal a taknyos, semmiházi bandával!... Erősen integettünk Hanáknak, ne hagyja magát, vágjon vissza. Erre méregbe jött ő is, kiabált: — Ne beszéljen így!... Nincs joga!... Vén trotli! Az öreg végképp dühös lett, felkapott egy vasdarabot és hozzácsapta. Hanák sántítva menekült. — Vén bolond!... ezt még megkeserülöd! — mondta, amikor visszajött Mi meg, a hasunkat fogva nevettünk. De Hanák nem felejtett. Este fröccsözés közben láttuk, hogy nagyon tört a feje. Könyököl és hallgat -— Na, sánta, mi van? — kérdeztük csúfkodva. Hanák csak nézett maga elé és hajtogatta: — Megkeserült ... ezt megkeserüli... Schneider tovább húzta: — Mit teszel? ... Leütöd? — Marha! — mondta komolyan. — Hát? Hanák egykedvűen morogta: — összetöröm a falépcsőjét — Na, ezt még megvárjuk — mondtuk és megint nagyot nevettünk. Másnap reggel korábban mentünk be és előszedtük a nagykalapácsot. Hanák izgatott volt Mi meg vihogtunk. Schneider keresztet vetett a falépcsőre és fennhangon mormolta: — Fájó szívvel búcsúzunk tőled ... Te, aki most egy csapás által átmész a másvilágra, bevégezted földi hivatásodat, kiszolgáltad a vén, öreg trotlit... nyugodjál békében. Elhallgatott, felénk nézett. Hanák szuszogva megemelte a nagykalapácsot. A lélekzet is elállt. Éppen ütni akart amikor Schneider felkiáltott: — Megállj!... Jobbat teszünk! Akkor törjön, ha ül. Essen hátra... Meglazítjuk benne a szögeket. Hanák megkönnyebbülten sóhajtott letette a kalapácsot és csavarhúzóért ment — Nézzétek — mondta közben Schneider —, a lépcső teteje teljesen ki van dörzsölve... Látszik a fara helye. Egészen elérzékenyültünk. a gépzörgésért, sokszor kórusban kiabáltuk is: — Leállni!... Leállni! Ilyenkor rázta az öklét fe Tehetségek a válaszúton Az angol drámaírás fiataljairól MÉG AKI MESSZELÁTÓVAL távolból figyeli az angol drámairodalmat, annak is feltűnik valami különös izgalom, feszültség, várakozás — szinte a messzeségből is érzik ez a furcsa íz, a frisseség, újat akarás tavaszi illata. Nem a polgári dráma reneszánszáról van szó, ezt szögezzük le tüstént. A polgári dráma előkelő képviselői — legyenek bár olyan tehetségesek, mint Graham Greene — nemigen hoznak újat. Greene legutóbbi vígjátéka, az »Udvarias szerelmesek" messze alatta marad prózai műveinek. Konvencionális háromszögtörténet, ismert alakokkal. Amolyan szmoking-darab ez a szellemes és udvarias párbeszéd, pergő tréfákkal, a jóízlés határain belül kihúzott szituációkkal, de nem több. Amíg Greene egy lépéssel sem haladja meg mondjuk a befutott régieket, Galsworthyt, Priestleyt, a londoni külvárosokból induló csoport, Joan Littlewood rendezővel az élen új műhely lehetőségét nyújtotta a fiatal s kezdő drámaíróknak. Nem akármilyen íróknak. Ez a "műhelyszínház" — a Theatre Workshop — a mai életről próbál újat mondatni szerzőivel s egy megújhodott, realista alapelveken nyugvó színjátszást művészeivel. Joan Littlewoodot a siker is igazolta — egy-egy bemutatott darabja, mint mondani szokás, szériát futott, s a West End, a lenézettebb kulturális körzet felvette a versenyt az előkelő East Enddel. A siker persze önmagában semmit se igazol. De mint jelzésre, oda kell figyelni. A színházi bukás gyakorta véletlen, de a siker ritkán az. Kivált Joan Littlewoodé — őt nemcsak a közönség érdeklődése igazolta, hanem egy ifjú nemzedéké, mely felfigyelt a kezdeményre és lehetőségre és — mint lenni szokott — olykor az eredeti centrumtól függetlenül is — már számos színházat lát el friss és új darabbal. Angliában növekszik egy nemzedék, melyet több joggal lehetne a "kezdők, mintsem az■dühöngő fiatalok elnevezéssel illetni. Közös jegyük igaz, a lázadás, de tán még jellemzőbb rájuk az indulás bizonytalankodó nyugtalansága. Lázadó indulatuk sokféle forrásból táplálkozik s alapvetően még nem fűzi egybe e nemzedéket. Osborne — a legkiforrottabb, legnevesebb — egy félig-meddig anarchista temperamentum szemtelenségével támad, de jobbára a már gyakran támadott, még maradványaiban létező viktoriánus Anglia ellen. Brendan Behan — a Túsz szerzője — a jogos ír kisebbségi nyugtalanságnak ad hangot. Arnold Wesker — trilógiájának egy darabjával nemsokára a magyar közönség is megismerkedhet — sokkal közelebb áll társainál a baloldalhoz. A KÖZÖS tehát inkább csak az, hogy jelenleg az új angol drámaírás az elégedetlenség és nyugtalanság visszhangja. Mindez persze nem feledtetheti, hogy a nyugtalanság forrásai különbözők. Egyik szerzőből már-már látszik, hogy csupán a fiatalságörök- s korán megbékélő generációs izgatottságával beszél — a másikból mélyebb és népibb gond szólal meg. A különbözőség hangsúlyozása mellett mégis fel kell figyelni az áramlatra is. Az angliaiúj hullám különböző minőségi és világnézeti szinten új drámai világot állít színpadra. S ez elsősorban még nem a szerzőket dicséri — inkább a társadalom mélyén felgyülemlett nyugtalanság és feszítő erő jelenlétét jelzi. Az új drámai írók, szinte kivétel nélkül az egyszerű emberek gondjairól szólnak, s jobbára külvárosok népét, a napi léttel küzdő kisemberek környezetét ábrázolják. S a darabokban meghúzódó életérzés jobbára a változás szükségéről győz meg. A nyomornak ilyen szuggesztív képeivel, mint az új angol drámaírók, még a múlt század végi naturalizmus sem ismertetett meg. Jobbára persze a külvárosi lumpen-elemek környezetében keresik a színt — de a frakkhoz szokott angol színpadon ebben van valami »shocking«, — felháborító és lázító. Az angol lólét visszáját leplezik le ezek a darabok — a létbizonytalanságnak kiszolgáltatott tömegek közérzetének adnak hangot. Kivált egy fiatal író, Harold Pinter "A gondviselő című háromszemélyes drámája ad megrázó képet egy öreg, mindenünnen kiebrudalt férfiről. Ahogy Davies, az öregember egy ismeretlen lakásban meghúzódik, ahogy gyanakvó szemével s a meglepetésekre felkészült halandzsájával az örök védekezés állapotában él — abban egy eddig íróilag felfedezetlen Anglia mutatkozik meg. S ugyanígy a fiatal Robert Bolt "Cseresznyevirágzás" című kétfelvonásosában. Jim Cherry, a darab főhőse az a bizonytalan egzisztencia, aki a kispolgári jólét álmától mármár olyan talajtalan álmodozóvá züllik, mint Willy Loman, az "Ügynök halálának" központi alakja. Az önámítás e kórrajzából pedig megintcsak a társadalmi viszonyok éles kritikája bontakozik ki. AKAD ÍRÓ, aki még e bírálatnál is messzebb tart s nem csupán a felszínen érzékelhető, de irodalmilag kellőkéen nem tükrözött jelenségeket vetíti vissza, hanem a hajdani angol impérium egész rendszerét veszi célba. Brendan Behan aTúszkban az írországi lázadók eleven és izgalmas akcióinak egy pillanatát mutatja be. A lázadók egyik emberét az angolok fogva tartják, s kivégzésére készülnek. A lázadók erre egy angol katonát vetnek fogságba túszként, akit amennyiben a kivégzést végrehajtják, bosszúból ugyancsak halálra ítélnek. S a darab e nagy erők csatájába személy szerint ártatlanul keveredett ifjú katona utolsó napjának eseményeit ábrázolja drámai erővel — naivitásának, fiatalságának erejét, egyéniségének vonzó vonásait, s a sorsát, melyről alig tehet, s melyben másokért kell felelnie, másokért kell fizetnie. A politika, a világnézet szerepe — ugyancsak jellemző vonás, mely témaként, izgalmas és megoldandó gondként szerepel az új írók darabjaiban. Polgárjogot a világnézet kérdése az angol színpadon Bernard Shawnál nyert. De Shawnál egy kissé a szereplők sorsán kívül esik, inkább szellemes kommentárokban foglalkoznak vele. Az új íróknál a világnézet a drámai hős sorsának elemi és fontos része. Wesker trilógiájának első darabjában épp a drámai konfliktus csúcsa a vita a kommunizmusról Sarah és Bonnie között. S ha egy-egy replikában olykor az egyik fél kételyeinek ad hangot — a szerző a darabhoz fűzött jegyzetében eleve tiltakozik, hogy bármely rendezés, vagy feldolgozás egy-egy vitában elhangzó mondatnak szovjet-ellenes élt adjon. Nem mintha Wesker álláspontja teljesen fedné a marxista szemléletet. Ezt jószerivel egyik ifjú angol drámaíróról sem állíthatjuk. De ezekben a tehetségekben valami alapvető jóhiszeműség nyilatkozik meg — a világ felfedezésének szenvedélye, az újítás vágya. Kérdés persze: melyikük hová kanyarodik, s beérik e majd az indulat erejéből táplálkozó, de világnézeti bizonytalanságoktól gyengített kezdeményük. Van közöttük olyan, akinek pályája már megannyi kérdőjelet rajzol. Shelagh Delaneyt, azEgy csepp méz- íróját például ugyancsak Joan Littlewood hozta színre, új darabja azonban korántsem érte el még az "Egy csepp méz- nívóját és sikerét sem. John Osborne, a "Nézz vissza haraggal- szerzője sem talált magára ismert és nálunk is játszott darabjai után. S helyükön egyelőre csak kezdő és ismeretlen nevek szerepelnek. Beverley Cross egy izgalmas, detektív-drámaszerű tengerészdarabbal; John Mortimer egykét kísérlettel. S csak a jövő döntheti el: sikerül e megújítaniuk az angol drámát. Ungvári Tamás ■Vasárnap, 1960. december 4. A Kamara Varieté műsora Két részből áll a Kamara Varieté új műsora, az elsőben a mai körutat — a mai Pestet — igyekszik bemutatni, illanó színeit, ízeit, hangulatait megragadni, a második rész olyan kísérlet (nem a műfaj, hanem a fantázia kísérlete, próbája), amely ugyanilyen szándékkal azt kutatja, milyen lesz a pesti körút 2000-ben. Szemrehányásunk nem abból a nevetséges és lehetetlen kívánságból ered, hogy valóban azt szeretnénk látni, milyen lesz 2000-ben a Körút, milyen lesz a társadalom s benne a pesti ember akkorra, és erre éppen a Kamara Varieté színpadán keressünk feleletet. De ha már fantáziára épült a műsor, miért nem működik jobban a fantázia, hiszen ha nincsenek is képességeink negyven év távlatába látni, a realitásokból táplálkozó sejtés képessége megadatott, vagy legalábbis az, hogy lényegesebb dolgokat sejtsünk meg, nemcsak a magvas társadalmi problémák, hanem a »"könnyebb« dolgok: szerelem, férfi hűség, szórakozás minden bizonnyal nem kevésbé fontos viszonylatában is. Kiemelkedő jelenetet, tréfát nem találunk ebben a műsorban; általában szokványos, helyenként teljesen üres, s egy-két alkalommal az ízléstelenség határát súrolja. Van a műsorban sok kedves és kellemes szám is — például a Zacc című villámtréfa, a Sugár mondta című bohózat, melynek főszerepét Salamon Béla játssza, az akrobata- és zsonglőr-mutatványok közül a két Deák, a két Cziáki produkciója, Tabányi Mihálynak és szólistáinak jó magánszámai és kísérőmuzsikája, Géczy Dorottya táncdalai. Ezek, s néhány más szereplő és műsorszám több jó percet szereznek a nézőnek. A szellemességek azonban többnyire inkább éber tájékozottságból és rutinból, semmint igazi derűből fakadnak. A "Pesti körút" környezetéből magasan kiemelkedik egy vendégszereplő műsora. Georges Belletti párizsi sanzonénekes lép fel a műsor második részében. Bellettit Berlinben láttam néhány héttel ezelőtt, a Friedrichstadtpalast Revüben szerepelt, óriási sikerrel. Akkor sajnáltam, hogy nincs módom néhány elismerő szót írni róla; a véletlen most úgy hozta, hogy megtehetem. Párizsi gamin, rokonszenves siheder a Pigalle-ról; az "Yves Montand-iskola" kitűnő képviselője. Nagyszerű énekes és nagyszerű színész, öröm hallgatni. A Kamara Varieté műsorát Breitner János, Garai Imre, G. Dénes György, Harsányi Béla, ifj. Kalmár Tibor, Kellér Dezső, Nádasi László, Rapcsányi László, Tardos Péter írta, Deák István rendezte, Major Éva konferál. T. L