Magyar Nemzet, 1965. szeptember (21. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
10 Magyar N Nemzet A fimiházi hétkönnajfiúk ATAMARJÁBAN három olyan jelenséget ragadnék ki, amelyek a hétköznapi gondok jó részét okozzák, s amelyek a színház "hatáskörén" kívül- és felülálló, objektív, külső körülményekkel függnek össze — tehát amelyekkel a színház többé-kevésbé tehetetlenül áll szemben. A túlterhelést, a megfelelő művészi verseny és kiválasztódás hiányát, s végül énekesképzésünk és énekesnevelésünk válságát említem. A túlterhelésnek számos megjelenési formája van, és sokféleképpen üt vissza az általános színvonalra. Jelentkezik például a szükségesnél alacsonyabb létszámban — mint státuskérdés —, ami a művészeti személyzet egyes csoportjait (például a két színházat ellátó kórust) különösen súlyosan érinti. A munkafeltételek ebből eredő szorongatottsága, hajszoltsága törvényszerűen a színvonal rovására megy. Jelentkezik, mint mellékmunka, "hakni", tehát fokozott — s néha erőn felüli — tehervállalás. Jelentkezik a két színház még mindig igen nagy repertoárjában (bár ez a repertoár az utóbbi időben gyakorlatilag valamit csökkent); jelentkezik abban, hogy bizonyos darabok évtizedekig szürkülnek-kopnak elegendő felújítási lehetőség híján. Jelentkezik a mindennapi művészi karbantartó munka (emlékeztető, tisztító* próbák) korlátozott lehetőségében, vagy formális mivoltában — s bizonyára számos más módon jelentkezik még a "kulisszák mögött, amire maguk a színháziak tudnának a legjobban adatokkal szolgálni. A túlterhelés részben a színházi munka bizonyos belső aránytalanságaival függ össze, amelyek — mint látni fogjuk — megint csak külső okok eredményeképpen jönnek létre. Részben pedig gazdasági tényezők függvénye is. A MEGFELELŐ művészi ki** választódásnak és egészséges versenynek eddig részben a "nyugdíjas állások" rendszere állott útjában. Verseny és kiválasztódás nélkül pedig nemcsak megrekedésre, hanem kifejezett visszafejlődésre, lanyhulásra, a nívókövetelmények elhomályosulására van ítélve az előadóművészet. Az új színházi szerződtetési törvény ebből a szempontból most előnyös változást hozhat: a magánénekesek körében növeli a kiválasztódási és szelekciós lehetőséget, s fokozottabban "érdekeltté teszi" az egyes művészeket a saját nívójuk fejlődésében. De persze az egésznek csak úgy van értelme, ha a szelekcióban kizárólag művészi szempontok érvényesülnek, mégpedig következetesen, s ha mód van rá, hogy az utánpótlás kiválasztása ésszerűen történjék. (Hogy az Operaház nem egykönnyen "válogatható az utánpótlási lehetőségekben, arról alább még szó lesz.) Hosszú évek óta napirendre kívánkozó kérdés az úgynevezett "szakmai nyugdíj" hiánya is. Az általános nyugdíjtörvény művészeti munkakörökre is kötelező, pedig egyes ilyen munkakörökben —s éppen az Operánál! — az 55—60 éves átlagos nyugdíjkorhatár nem reális. (Legszembetűnőbb ez a balettnél: ki gondolná, hogy táncosoknak 55—60 éves korukig kell a színpadra lépniük — pedig a jelenlegi rendelkezések szerint így van!) A szerződtetési rendelet hatályán kívül eső, "nyugdíjképes" csoportos személyzet tagjaira (karénekesekre, a zenekar fúvósaira) hasonlóan áll a probléma, pedig a "kiöregedés" időpontja itt egyénileg is változó. A szakmai nyugdíj hiánya (végső soron ez is gazdasági kérdés!) szintén gátolja az egészséges kiválasztódást, s nem éppen kedvezően hat vissza a színvonalra. A színháznak így olyanokat is hoszszabb-rövidebb ideig magával kell hordoznia, akik — képességeik csökkenésével — részben az előadási színvonal terhelő tényezőiként jelentkeznek, részben elzárják a helyeket a frissebb utánpótlás elől; vagy pedig, bizonyos "belső emigrációra" kényszerülve, a művészi személyzet többi részére rónak fokozott megterhelést. Bizonyos művészeti "szakmákban* pedig teljesen normális és átlagos jelenségnek számít a teherbíróképesség és teljesítőképesség korábbi csökkenése az 55—60 éves országos korhatárnál (énekeseknél, különösen magas hangfajoknál; zenekari fúvósoknál, táncosoknál), a nyugdíjkorhatár leszállítása itt feltétlenül indokolt és kívánatos rendelkezés volna. S VÉGÜL itt van az énekpedagógia és énekes-nevelés válsága; aválság* kifejezés nem is túlzott Szándékosan használom a megkülönböztetetést: az előbbi az "iskolára* tartozik; az utóbbi — a nevelés — a színházra is tartoznék, amelynek feladatai közé szármit hogy gazdálkodjék a gondjaira bízott énekesek képességeivel. A tüneteket így foglalhatnám össze: túlságosan, sok "félkész ember* és "félkész produkció*. Kész énekest, igaz, meglehetősen ritkán talál az Operaház a mai magyar énekes-utánpótlás piacán. Pedig az Operaháznak, mint a magyarországi operakultúra reprezentatív, elit intézményének jól képzett (s lehetőleg már többé-kevésbé gyakorlott) "kész" utánpótlásra kellene támaszkodnia — ha egyáltalán létezne ilyen manapság nálunk, s ha fejlett és virágzó énekeskultúra állna a háttérben. E bázis híján a színháznak gyakran reprezentatív rangjához méltatlan, kezdetleges betanítási, képzési problémákkal kell szembenéznie, amelyek ólomsúllyal fékezik művészi munkájának lendületét. Ami az utánpótlásikínálatot illeti: sok esetben a zenei alapképzettség is komoly hiányokat árul el. S még ritkább eset, hogy a technikai felkészültség teljesen kielégítő volna. Mindez, hosszú évek múltán, jogosan vethet fel aggályokat aziskolával szemben is; az eredmények legalábbis nem azt mutatják sajnos, mintha énekpedagógiánkban a legbiztatóbb és legkonszolidáltabb állapotok uralkodnának. (Megfelelő külföldi *pedagógus-import* vajon nem jelenthetne itt komoly segítséget?) Az eddigiek már önmagukban is magyarázhatják, hogy — szigorúbb mértékkel mérve — miért van oly kevés perfekt tudású énekesünk, s hogy miért számít még legragyogóbb tehetségeink között is viszonylagos ritkaságnak, aki nemzetközi fórumokon is százszázalékig versenyképes, hibátlan felkészültségű művésznek bizonyul. Az eddigiekből következik az is, hogy a "félkész" emberek jó része a színházon belül sem nevelődikegésszé*, sőt nem egy esetben visszafejlődik. Nehéz néha egyetérteni a kiválogatás szempontjaival is: a többé-kevésbé használható énekes ugyanis még nem jelent szükségképpen művészi perspektívát; a szép hang önmagában pedig (vagy néha csak a szép hang lehetőségét ígérő csiszolatlan hanganyag) még csak használható énekest sem jelent. Téves elképzelés (s a tapasztalat számos esetben cáfolja), hogy a szép hang természeti adottsága mellé minden más — muzikális képesség, technikai tudás, művészi fogékonyság — automatikusan hozzáfejleszthető. Ha hiányzik a kellő szellemi és muzikális fogékonyság, akkor az énektechnikai tudás, a zenei felkészültség utólag éppoly kevéssé fejleszthető, mint egy süketnéma ember hangja. Igaz, a színház nehéz helyzetben van sokszor: honnan vegyen jobbat, mikor időnként sem az "iskola*, sem az iskolán kívüliszabad* énekespiac jobbat nem kínál? ILYEN, ILDÚZIÓKBÓL és * kényszerű utánpótlási megalkuvásokból is adódik aztán, hogy olyan sok a félig-meddig biztatóan induló, de kellően meg nem alapozott, és előbb-utóbb összeomlással végződő énekesi karrier. A "félkész ember" ugyanis —a kivételes tehetségek ritka eseteitől eltekintve — menthetetlenül elszürkül, vagy teljesen felőrlődik a színházi munka iramában, s ennek magyarázata részben belső művész"gazdálkodási* okokban és nehézségekben is rejlik. Kiemelt produkciók (bemutatók, felújítások) személyi előkészítésére, betanítására ugyan néha rendkívül hosszas, gondos munka és fáradság jut (s ez néha meg is látszik egy-egy személyi teljesítményen); a rendszeres egyéni fejlődésre, "tréningre" viszont már nem marad kellő figyelem, idő, szabad energia a színházi "nagyüzem" munkatempójában — ehhez kinek-kinek kész, egyénileg vértezett, perfekt művésznek kellene lennie! Némely esetben — s éppen a tehetségesnek mutatkozó, jól használható énekesek esetében — még a meggondolatlanul túlzott igénybevétel, vagy az idő előtt túladagolt feladatok is károsan befolyásolják a fejlődést. (Gyakran persze itt is a kényszerűség diktál: az égető szereposztási gondokkal szembekerülő színház kénytelen újból és újból legfrissebb tartalékait is bevetni.) A "félkész ember", ha perspektívája teljesen össze nem omlik, legfeljebb a többé-kevésbé "használható" középszerűek táborát növeli, esetleg évtizedeken át terhelve a színház művészi összetételét. Aki csak kívülről kicsit is ismeri a színházat, tudhatja, hogy ez az összetétel, arányaiban ma sem mondható éppen ideálisnak. Tünetszámba menő jelenség például, hogy bemutatók alkalmából az Operaház évek óta magánénekes-gárdájának csak meglehetősen szűk körére támaszkodhatik rendszeresen, s hogy évenként három-négy bemutató szereposztásában is újból és újból azonos nevekkel találkozhatunk. (Tünet ez, közvetve, a "hétköznapokra" is, amelyek színvonala a többiek képességei szerint alakul.) Kénytelen-e vajon a színház ezekbe az adottságokba minden esetben belenyugodni? Néha megfigyelhető a belső igényesség bizonyos lazasága is: a túlságosan könnyed beletörődés a "félkész" produkciókba. Úgy tűnik, a színház sok esetben nem is követel eleget művészeitől , s ezzel nem követel eleget önmagától sem. Túl sok hivatkozást hallani a "tehetség" bűvös jelszavára, amely gyakran elegendő, hogy az alapos tudás és a kidolgozott, érett produkció igényét helyettesítse (s általában érthetetlennek, sőt ellenséges indulatúnak tartják az olyan kritikát, amely az utóbbiakat kérné számon, s nem éri be az előző dicséretével.) A SZÍNHÁZNAK mindenesetre nem könnyű a helyzete , nem volt könnyű az elmúlt évek folyamán, s ma sem sokkal könnyebb, az új évad kezdetén. Nehézségeire, s belső problémáira mégis most a legaktuálisabb felhívni a figyelmet: új ötéves gazdasági tervünk elkészítésének idején, hiszen a gazdasági és egyéb külső feltételek változásain igen sok múlhatna a színvonal további fejlődése érdekében. Sikeres és magas művészi hőfokú bemutatókra, ünnepi előadásokra minden bizonnyal az új évadban is számíthatunk — de ezek is, s az elmúlt évek legszebb sikerei is hovatovább féleredmények maradnak, ha a "hétköznapok" problémái végre meg nem oldódnak: az átlagszínvonal kiegyenlítése az Operaház tovább már nemigen halasztható, legaktuálisabb feladata. Anélkül, hogy állandó "fesztivál-nívó" irreális követelményét támasztanánk egy tíz hónapon keresztül játszó repertoár-operaszínházzal szemben, az európai hírnévnek, amelyre igényt tartunk, csak úgy lehet tartalma, ha minden előadásunk eléri azt a minimális rangot, amely egy európai főváros operaházához méltó. A körülmények ma sem teszik ezt könnyűvé , mégis, ehhez szeretnék sikert kívánni az Operaháznak az elkövetkezendő évekre. Kovács János A Szovjetunióba való elindulásuk előtt a Brit Gyapjú Szövetség felkérte Sir Laurence Oliviert és a Brit Nemzeti Színház társulatának több vezető színészét, hogy moszkvai tartózkodásuk alatt csináljanak propagandát a brit gyapjúiparnak és az angol férfidivatnak. Sir Laurence Olivier négy új öltözet ruhát és két kabátot vitt magával, amelyek a legújabb — de túlzásoktól mentes, szolid — angol férfidivat irányzatát követik. .Vasárnap, 1965. szeptember 12. „Három évszázad divatja 54 kiállítás az Iparművészeti Múzeumban SZÁZADIK alkalommal nyitott most kiállítást a felszabadulás óta az Iparművészeti Múzeum. Nevezetes ez a dátum azért is, mert e századik kiállításon egy értékes és látványos kosztümtörténeti gyűjtemény kerül a közönség elé, a múzeumnak olyan szekciója, mely a felszabadulás óta jött létre. A kosztüm- és divattörténet bevonult a múzeumokba; a londoni Victoria és Albert Múzeum mérhetetlenül gazdag gyűjteményeit például újabban kosztümtörténeti kiállítás egészíti ki. Miért tarthat számot különös érdeklődésre egy kosztüm, egy viselettörténeti kiállítás és miért fordult a múzeumok figyelme a régi öltözetek gyűjtése felé? Minden bizonnyá elsősorban azért, mert a régi évszázadok viselettörténeti emlékei — mivel ember számára készültek, emberek viselték — sokkal inkább kapcsolhatók az emberhez, mint bármi más műtárgy, vagy művészi értékű használati tárgy. A ruha, az öltözék amellett, hogy sokat elmond koráról, a kor társadalmi nézetéből fakadó ízlésről, egyszersmind tükrözi a személyt is, aki viselte. Azonkívül egy ruha a régebbi századokból több kézművesipari, művészi ágat egyesít, hiszen selyemszövők, paszománykészítők, csipkeverők ötvösök munkája is fekszik benne. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM századik kiállításán három évszázad mintegy nyolcvan ruhatörténeti emléke sorakozik föl. Vannak közöttük olyanok, melyek egykor királyi testeket fed tele, mint Lipót 1657-i koronázási dolmánya, vagy a Bécset felszabadító Szobieszki János lengyel király öltözéke. Formájuk, szabásuk keleties, törökös jellegű s jellemzően utalnak arra a korra, amikor akarva, nem akarva szoros volt a kapcsolat a törökkel. A XVII. századi parádés férfiruhák között megtaláljuk a derékba szabott, teljes felületükön hímzéssel vagy csipkével borított dolmányokat éppúgy, mint a törökös szabású bő, korállal, úrihímzéssel, aranyezüst csipkével díszített hoszszú ujjú mentét. Szerepel a kiállításon az a pompás ruha, amelyet 1663-ban a költő Zrínyi Miklóssal a török ellen harcoló s később nádorrá választott Esterházy Pál részére készítettek aranybrokátból. A magyar főúri öltözködés egyik legfényűzőbb és magas ízlésű példája Esterházy Miklós eljegyzési piros bársony dolmánya, mely erdélyi zománcos ötvösmívű virágos-galambos, szíveket formáló kapcsokkal csukódik. Dátuma 1603. E régi főúri öltözetek valóságos Móricz Zsigmond-i Tündérkertet varázsolnak elénk. A viselettörténeti kuriózumok zöme főúri kincstárakban maradt fenn s nem egy esetben »romantikus« körülmények között került múzeumba. A felszabadulás után kriptafeltárások sok régi öltözéket hoztak a felszínre s különösen az 1949-es várbeli mentés, mely az Esterházy kincstárat szabadította ki a bombatölcsérből. Természetesen itt is nagy muzeális értékek feküdtek a földtömeg alatt összeroncsolva, a hajdani vagyont érő díszruhák pedig szinte foszlányokban. Az Iparművészeti Múzeum hoszszú évek türelmét és odaadását igénylő, virtuóz restaurátori munkájának köszönhető, hogy az Esterházy kincstár öltözékei, csakúgy, mint az ötvösművek, megmenekültek a pusztulásból. A kiállításon szereplő XVII. századi főúri ruhák, az arany-ezüst hímzéssel, igazgyöngyökkel ékített bársonyszoknya a fényűző életmód emlékei. Rákóczi korából tárgyi emlék nem maradt fenn, csupán az ábrázolások utalnak a divatra. A fényűzés azonban a XVIII. században is magyar főúri jellemvonás. Legalábbis erre vall az a feljegyzés, melyből megtudjuk, hogy amikor Rákóczi Ferenc a szabadságharc finanszírozása végett a hollandokhoz fordult anyagi segítségért, a hollandok azt válaszolták: a követek mentőgombjainak árából akár három háború költsége is kitelne. A pompaverseny olykor oktalan tékozlássá torzult. Egy történeti anekdóta szerint a Czobor- család utolsó sarja, meg akarván mutatni, mi a szerénynek látszó, ám a legdrágább öltözék, fogadását azzal nyerte meg, hogy Mária Terézia előtt Tizian-festménnyel bélelt mentében jelent meg. A "HÁROM ÉVSZÁZAD DIVATJA" kiállítás a többi között bonyolult rejtvényt is ad fel mind a szakemberek, mind a közönség számára. Ez pedig nem más, mint a divat terjedése, elterjedése, iránya és irányváltozása. A XVIII. században hazánkban a francia és a magyar divat egyaránt divat. Éppenúgy viselték a francia módi térdnadrágot, a zsabós francia kabátot, mint az előbbi század hagyományai szerint készült magyar szabású férfiruhát. A nagyasszonyok ruhatárában éppúgy megtaláljuk a vállfűzőt, az ingvállas magyar ruhát, mint az abroncsszoknyás francia ízlésű toaletteket. A francia forradalom forradalmasította a divatot is. Száműzte a női öltözékből az abroncsszoknyát, véget vetett az értelmetlen fényűzés világának. A férfiak ekkor kezdenek pantallót és carmagnolt viselni s tulajdonképpen a marseille-i halászok viseletéből fejlődött ki a mai férfiruha, természetesen bizonyos áttételekkel. Belejátszott az európai férfidivat alakulásába az angol ízlés is. A XVIII. század végén jelennek meg az első divatlapok s ezzel egyidejűleg kialakul a konfekciós ipar; a szabóik már nem csupán méretre, egyéni ízlésre, hanem raktárra is dolgoznak. Mindinkább nemzetközi sajátságok mossák össze az országhatárokat a divatban. A magyar öltözködés is nemzetközivé alakul át, a magyaros jelleg a díszruhákra korlátozódik s csupán a nemzeti mozgalmak korszakaiban, mint a reformkor vagy a szabadságharc, jut ismét kifejezésre az öltözködésben a sajátosan magyar ízlés. E KIÁLLÍTÁSOn áttekinthetjük az európai divat alakulását, s azt látjuk, hogy a francia forradalomig a divat irányítása egyes uralkodóházak, királyi udvarok erejének, hatalmának függvénye. Régebben a burgund, később a spanyol udvar, a XVIII. századtól kezdve a francia teszi rá bélyegét az európai öltözködésre. A francia forradalom a divat irányát 180 fokos szögben fordította el, ami addig felülről jött lefelé, most alulról megy felfelé. Az angolok vértelen forradalma viszont már előbb polgárjogot szerzett a polgári viseletnek. Az Iparművészeti Múzeum most nyilvánosság elé kerülő viselettörténeti gyűjteménye nagyrészt az utóbbi húsz év szerzeménye. A rendkívül érdekes, látványos és gazdag anyag jelentékeny művészetés művelődéstörténeti értéket képvisel. Mihalik Sándor NAPLÓ Szeptember 12 Honthy Hanna Kossuth-díjas kiváló művész és Mihalik Sándor, a művészettudományok kandidátusa nyitotta meg szombaton az Iparművészeti Múzeumban azt a kiállítást, amely Három évszázad divatját mutatja be. Babits Mihály szekszárdi szülőházát múzeummá alakítják át. Az ódon épületet rendbehozzák és a földszinten, ahol a költő lakott, emlékszobát rendeznek be. Később az egész házat irodalmi és művészeti múzeummá alakítják. Hazaérkezett Jugoszláviából a KISZ Központi Művészegyüttese, amely tíz napig turnézott Jugoszlávia magyar lakta vidékein. co A franciaországi Cahors, Gambetta szülővárosa mellett van Boissiérette, Bissiére francia festőművész vidéki rezidenciája, aki itt dolgozott legszívesebben s itt is halt meg 1964 decemberében. A parkban temették el, felesége mellé. Fia, Louttre festő- és szobrászművész azóta parkmúzeumot létesített szülei emlékére, óriási betonszobrokkal, amelyek a Húsvét-sziget hatalmas kőemlékeire, vagy Brancusi alkotásaira hasonlítanak. De van kubista ihletésű és más modern stílusú mű is ebben az országúttól 20 kilométerre levő, nehezen megközelíthető, kevesek által látható helyen, e különleges együttesben. * Szombaton ünnepélyesen megnyitották az Állami Gorkij Könyvtár újjáalakított központi olvasótermét. A száz személyes olvasóteremben, amelynek renoválására fél millió forintot költöttek, 150 ezer orosz, angol, francia és német nyelvű kötet áll a látogatók rendelkezésére. A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban Orosz László, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője szombaton megnyitotta az I. Országos Diákképzőművészeti Kiállítást. ☆ Kemény László festőművész munkáiból nyílt meg szombaton kiállítás a Lenin körúti Derkovite-teremben. Az Országos Széchenyi Könyvtár megvásárolta Orbók Attila, a tavaly elhunyt író hagyatékát, amelyben megtalálhatók az író kéziratai és terjedelmes levelezése is. A hajómozi után megszületett a hajószínház. A France című hajó fedélzetén az óceánon nem filmet vetítenek, hanem darabot játszanak, mégpedig kísérletképpen két nyelven, franciául és angolul. A bemutatót, Noel ■ Coward "Quadrille" című vígjátékát tetszés fogadta, bár a viharos tenger miatt a színészek kissé ingadoztak a színpadon. A Simon János iparművész a kecskeméti ABC-ámház részére dekoratív jellegű, hatnégyzetméteres térelválasztó rácsot mintázott. 4) Sibelius-díjjal tüntették ki Brittent A Nemzetközi Sibelius-díjat, amelynek összege 25 000 dollár, az idén Benjámin Britten angol zeneszerzőnek ítélték oda. Abból az alkalomból, hogy 1965-ben van a nagy finn zeneszerző születésének 100. évfordulója, kiadtak még egy 25 000 dolláros rendkívüli díjat is, amelyet három finn zeneszerző, Erik Bergman, Oski Merilainen és Eino Racutavaara között osztották meg. A díjakat a jövő hónapban Helsinkiben adják át. A nemzetközi díj korábbi nyertesei között vannak Paul Hindemith, Dmitrij Sosztekovics és Igor Sztravinszkij. Pályázat Madách Imre szobrának elkészítésére Madách Imre szobrának elkészítésére pályázatot hirdet a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága és a Művelődésügyi Minisztérium. Az új műalkotást a Margitszigeten állítják majd fel, az egykori Yblfürdő helyén kialakított pázsitos parkban. A szobrászművészek és építőművészek a pályázatra egyéni, vagy közös tervet egyaránt beküldhetnek. A szobor csak egyalakos lehet, a kompozíció akár álló, akár ülő helyzetben ábrázolhatja Madáchot. Részvételi szándékát minden pályázónak a Fővárosi Emlékmű Felügyelőségnél — VI. kerület, Liszt Ferenc tér 10. — kell bejelenteni szeptember 20-tól október 15-ig. Az írásbeli jelentkezés alapján a művészek részletes tájékoztatást kapnak, s átvehetik a szobor felállításihelyének terep- és környezetrajzát. A pályaművek beküldési határideje: 1965. december 15. A pályázatra beérkező legjobb szoborterv beküldője megbízást, kap a Madách-szobor megalkotására. Ezenkívül 10 000—10 000 forintos két 2. díjas és három — egyenként 7000 forintos — 3. díjat ítélnek oda.