Magyar Nemzet, 1965. október (21. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-24 / 251. szám

12 f­ Magyar Nemzet F. Rácz Kálmán Történet az Már második napja hajlék­talan voltam, abban remény­kedtem, ahol feltehetően sok ember megfordul, talán nem tűnik fel, ha valaki egy félre­eső klubfotelben kis időre le­hunyja a kialvatlanságtól el­­rongyolódott szemhéjait. A hallban alattomosan kö­rülnéztem, mint egy tolvaj, aki terepszemlét tart tettének el­követése előtt. Kevesen és elszórtan ültek, annál több volt a távozó és érkező szállóven­dég, némelyik nyomában cifra kis boyok vagy csíkos mellé­nyű londinerek, tarka-barka cimkékkel teleragasztott bő­röndöket cipeltek. Kiszemel­tem a fotelemet. Díszpálma alatt állt, nagy, kerek asztal mögött, malasztos árnyékban, mintha egyenesen a diszkrét szundikálás céljait szolgálta volna. A közvetlen körzet meg­nyugtatónak látszott. Vagy tíz méter választott el a legköze­lebbi bőrgarnitúrától. Még hor­kolhatok is, senki sem hallja meg, de azért jobb lesz nem horkolni, ami túlzás, túlzás. Felnyögtem. Újra ülök! Végre elengedhetem magam, a kutya sem törődik velem. Ekkor azonban váratlan dolog tör­tént. Szaggató, tépő érzésre riadtam. Úristen, éhes vagyok, iszonyúan éhes! Most mit csi­náljak? Ha kimegyek, hogy egyem valamit, már nem lesz bátorságom visszatérni. Vár­tam. Éhségem hátha megszán, hátha elül első rohama után. Már jól ismertem az éhség ter­mészetrajzát. Néha szeszélyes, feledékeny, nagylelkű. De azt is tudtam, ha következetes, ha kitartó, irgalmatlanul elvesz­tem, felülkerekedik álmossá­gomon, és akkor a kettő együtt: ördög és pokol. Éhsé­gem pimaszul tartotta magát A nyárs féktelenül forgolódott a gyomromban, már a torko­mat is átszúrta, már a szeme­met is csiklandozta. A szemem éledezni kezdett. Észrevettem, hogy a portásfülkétől néhány lépésnyire, a hab­ból hatalmas terem nyílik, hosszú T alak­ban végződő, terített asztallal s­imitt-amott fekete pacnikkal, sötétruhás emberekkel. Ott va­lami készül! Valami nagy va­csora. Valami nagy, testületi vacsora. Valami nagy, testületi díszvacsora. Rágyújtottam és nyeltem a keserű füstöt, pilla­natonként felbőszült a nyárs. Elég volt, ha megmoccantam, már üvölteni tudtam volna. Időközben figyeltem, fényké­peztem. A forgóajtó okádta a különféle méretű sötét pacni­­kat, és ezek közül voltak, akik a ruhatárhoz siettek, vagy egyenesen a hatalmas terem­be, ahol valami készül. Már ott is mind több és több a fe­kete pacni a hosszú, T alakban végződő asztalnál. Nyeltem a keserű füstöt. A nyárs, a nyárs... Borzalom, megint kezdi! Lassan, kínosan lehuny­tam a szemem. Csak ez a nyárs ne forgolódnék bennem. Nyárs ne mozdulj! Kedves nyárs, légy könyörületes!... Újabb meglepetés. Egy fiatal­ember közeledett felém, egy fiatalember, sötétkék ruhában, vakító keménygallérral és alpakkafényű, kipeckelt nyak­kendővel. Szende szívrabló, nőegyleti cotillon­ ok hőse. Megállt előttem, katonásan összecsapta a bokáját és így szólt: — Kérlek, fáradj be, mind­járt tálalják a vacsorát. A mi­niszter úr őnagyméltósága már útban van — tette hozzá gyön­géden, és újra összecsapta a bokáját Csaknem kiszaladt a szá­mon, ez alighanem tévedés .. De a nyárs újra megfordult bennem. — Köszönöm­ — mondtam, és rossz lelkiismeretem paran­csára én is összecsaptam a bo­kámat. — Köszönöm, akkor hát mehetünk ... — Csak fáradj be magad, nekem még körül kell néznem, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Ülj le nyugodtan, ahol üres helyet találsz. Nincsenek névre szóló helyek. — Értem — bólintottam ke­gyesen. — Parancsolj! — mutatott a jólnevelt fiatalember a terem felé, majd sietve sorsomra ha­gyott. Gyerünk hát. Nekilódultam, anélkül, hogy tudtam volna, kik közé ülök le a megtérített asztalhoz. De nem számított. Meghívtak, bemegyek, hiszen a miniszter úr őnagyméltósága már útban van, úgy illik, hogy mindenki a helyén legyen. A teremben nagyon sokan ültek. Eggyel több vagy keve­sebb aligha érdekelt valakit. Számos teríték még várta gaz­dáját. Leültem a bejárat köze­lében egy idős ember mellé. Rendetlen, fehér hajpamacsok borították a fejét, az arca nyá­jas és rózsaszínű volt, az ajka élveteg és nedves, mint a leg­több borisszáé. Rám sem he­derített, a szomszédjával be­szélgetett. Ez is javakorabeli volt, kissé szögletes testtartású, és az állán diónagyságú dudor éktelenkedett. Szemérmes ba­­zsalygásai, mintha arról árul­kodtak volna, hogy restelli azt a jókora és hivalkodó dudort az állán. Vidékieknek néztem őket, jómódú gazdálkodóknak. Valahogy megszilárdították biztonságérzetemet. Hiszen én is vidéki származású vagyok, bár egyáltalában nem jómódú gazdálkodó ember. Fiatalok jóval többen voltak, mint öregek, körülbelül korom­beliek vagy még fiatalabbak, mint a hirtelenszőke is, aki rá­szabadított erre az ismeretlen gyülekezetre. Itt-ott felbukkant szorgoskodva, fontoskodva, hellyel kínálva egy-egy újon­nan érkezettet. Ekkor tűnt fel, hogy valamilyen jelvényt vi­sel a szíve alatt, kék alapon nemzetiszínű, koronás címert, ilyet... Törtem a fejem. Mi­féle jelvény lehet? Gyerekko­romban sem érdeklődtem a jelvények iránt s íme most megbosszulják magukat. Ez a jelvény, hogy, hogy nem, rend­kívül aggasztott. Itt csakugyan valamilyen kiváltságos társa­ság gyűlhetett össze, tehát ha lebukom, ugyancsak elverik rajtam a port. Szemközt három teríték várta tulajdonosát. Bár elma­radnának! Egy távolabbi szembeszomszédom, aki tőlem balra csücsült, rögtön meg­nyerte rokonszenvemet. Ez a velem egykorúnak látszó fia­talember volt az egyetlen, aki ameddig a szem ellátott, sötét­szürke ruhát viselt a sok fe­kete és kék között. Arcát közel­­fekvő szempárja és csibészes mosolya mulatságossá és egy­ben bizalomgerjesztővé tette. Ő is egyedül és elszigetelten ült, és percenként vörös bort kortyolgatott, mintegy csak unaloműzésből. Maga a meg­testesült gondtalanság és fesz­telenség volt ebben a kivilá­gított hodályban, ebben a né­pes és ünnepélyes gyülekezet­ben. Mégis ő volt az, aki csak­hamar páni félelemmel töltött el. Figyelme hirtelen felém fordult és ettől kezdve le sem vette rólam a szemét. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy közelebb húzódik, és be­szélgetésbe kezd velem. Ennek aztán nem járnék túl az eszén, amilyen fifikusnak látszik, könnyen leleplezne, s sikker kész a botrány. Hiába igye­keztem elnézni a feje fölött, hiába vágtam elfogulatlan ar­cot, untalan magamon éreztem kíváncsi tekintetét, kedvesen csúfondáros mosolyát. Istenem, ha a fejéhez vághatnék vala­mit! Végre megérkezett a minisz­ter. Lelkes éljenzés és taps. A miiszter elfoglalta helyét a­­ kellős közepén, szerencsére na­gyon tisztes távolságban, egyik oldalán a hirtelenszőke fiatal­ember, a másikon egy magas rangú katonatiszt, akinek búza­kék atillája, szikrázó aranygal­lérja, temérdek sújtása és sok rendjele tökéletesen feledésbe merítette emberi lényét. A te­rem oldalajtaján át frakkos pincérek szivárogtak befele, libasorban és levescsészékkel megrakott tálcákkal. A csé­székben májgombócleves gő­zölgött­ már az illatától meg­részegedtem. Ó, gyönyörűséges percek! Az első májgombócon fennakadt a nyárs. Aztán kö­vetkezett a második bevonulás. Rózsaszínű rántottszeletek, kö­vér csirkecombok, kacsamellek mindenféle körítéssel. S én csak ettem, ettem és ettem. Amíg valaki szentségtörően meg nem bökte a könyökömet. Kissé felocsúdtam. Az idős és fehér, pamacsos hajú szomszé­dom volt. Neheztelve mondta: — Hozzád szóltam, öcsém! — Tessék parancsolni!... — Azt kérdeztem, öcsém, hogy mikor avattak? Jézusmária, mikor avattak! Úgy látszik, kezdődik! De most már semmi baj, legfeljebb el­­égis mit mondjak? Tehát fel kellett volna, hogy avassanak! De miért és mivé, az ég szerel­mére! — Alapjában véve nem is olyan régen ... — mondtam ki­térően, hogy időt nyerjek, és még egy csirkezúzát gyorsan eltüntessek. — Ha jól emlékszem, három évvel ezelőtt, harminckettőben volt tömeges avatás. Felejthe­tetlen ünnepség volt. A Vér­mező ... — Igen, a Vérmező!... — kaptam el a szavát. — Valóban felejthetetlen volt, nincs más kifejezés. — Szegény apád is büszke lett volna... Ne felejtsd el, mindent neki köszönhetsz. No és nekünk öregeknek, akik tudjuk, mi a kötelességünk. Nem hagyjuk az árvákat, nem bizony! Én megmaradtam, sze­rencsém volt... Ez már a személyes vissza­emlékezés hangja volt. Úgy éreztem, kikerültem a csapdá­ból. Elérzékenyült szomszédom fenékig kiürítette a poharát. Már réveteg és könnyes volt a szeme. Váltig az járhatott az eszében, ő megmaradt, neki szerencséje volt. Valami de­rengeni kezdett bennem. Ava­tás, Vérmező, szegény apád, én megmaradtam... És ezek a jelvények! Ohé, alighanem vi­tézek és vitézi árvák közé csöppentem! Most aztán, ha egyetlen mód van, szépecskén elpárologni, ha nem is vitézi módra. De a pincérhad újra feltűnt. Fánkok! Óriási tálakon óriási fánkok. És sok, sok kicsi tányér illatos barackízzel. Nem, nem szökhettem meg, sosem bocsá­­tanám meg magamnak. Neki­estem a fánkoknak. Gyorsan végzek velük, aztán kifelé! Igen ám, de tapsorkán zúgott fel. A miniszter már állt, po­hárral a kezében. Állt és im­bolygót. Imbolygóit és beszélt. De mintha ezen a kerek arcon minden hiányoznék, olyany­­nyira elmosódott számomra a fánkok bűvöletében. Pohárkö­szöntőjéből is csupán szófosz­lányok értek el a dobhár­tyámig: ... a ... di ... gon .., mely ... a háb ... tár... tár... új szeli... az te... ter... mi... kor... ki... Ilyesféléket hallottam, mély értelmük felől természetesen nem lehetett kétségem. A mi­niszter bizonyára az új szelle­met ünnepelte, én viszont mi­közben faltam a fánkokat, megkönnyebbülten gondoltam arra: a második szónoklatot már nélkülem ejtik meg. A mi­niszter az asztalfőn egyelőre még folytatta lelkes pohárkö­szöntőjét: — ...kér ...alom ...met mag... hogy az egy... össze ...te ...seg ...nem ....be ...ről ... hogy a met ... da­lom ... és ... Nagyjából ekképpen. Újbb tapsorkán. De nem, nem volt vége, csak újabb tapsorkán. Tekintetem a szem­közti, szürkeruhás fiatalom­jellegűen mosolygott rám, mint aki hosszú idő óta egyebet sem tesz, mint rajtam mulat. Hé, mit mosolyogsz te vitézi árva! Könnyű neked mosolyogni, té­ged nem hagynak az öregek, nem bizony. Fogadok, hogy neked­ van állásod, kis földecs­­kéd is, amit a jelvényed mellé kaptál. Neked könnyű, de ne­kem! ... Akinek még két pen­gője sem volna, ha Jakab úr, a biztosítási vezérképviselő ki nem fizeti előre a heti óradí­­jakat. S a miniszter most fel­emelte a poharát s a pohará­val együtt a hangját is: — ... ürítem poharamat a szebb és boldogabb magyar jö­vendőre! ... Újabb tapsorkán. Az utolsó, a végső, a szűnni nem akaró. Itt az alkalom! Most mindenki feláll! Úgy van! Mindenki fel­állt. Zúgott a tapsvihar. Kivö­rösödött arcok, csillogó sze­mek, tüzes kiáltások. ... jen ... él...jen ...él... Szedtem a lábam. Még el sem értem a kijára­tot, éreztem, hogy valaki kö­vet, ilyesmire érzékeny az em­ber. A szürkeruhás fiatalember nyargalt utánam. Csak nem detektív, akinek kezdettől gya­nús voltam, és most végére akar járni, kiféle, miféle va­gyok? Lassítottam. Ne higgye, hogy szököm előle. A forgó­ajtónál megálltam, hogy utat engedjek neki. Aki efféle fe­­szültséges helyzetben váratla­nul kezdeményez, mindig némi előnyt szerez, megzavarja a szembenálló számításait. — Csak tessék, tessék ... — mondta a fiatalember látha­tóan tanácstalanul. — Vagy tudja mit, mehetünk egyszerre is — tette hozzá már közvet­lenebb hangon. Pillanatokon belül kint áll­tunk a szálloda bejárata előtt. Most mi lesz? — Magának is már elege volt? — kérdezte a fiatalember s benyúlt a zsebébe. — Rá­gyújt? — tartott elém két ci­garettát. Kínálás­­módja megnyugta­tott. A kispénzű dohányosok tesznek így, »zsebből­ gyújta­nak rá, akkor nem kell máso­kat megkínálni. A fiatalember bőkezűsége külön bizalomra hangolt. — Talán... — ötöltem-hatol­­tam s kezet nyújtottam neki. Bemutatkoztam. — Kajári vagyok — mondta. — Vitéz Kajári? Ez jól hangzik — negédeskedtem. — Jól hangzik és mégsem vitéz Kajári. — Tehát ugyancsak nem? ... Ezért nézett hát folyton? Kajári felnevetett, olyan öb­lösen nevetett, mint egy operai basszus. Sehogy sem illett vé­­konydongájú alakjához. — Én meg azt hittem, hogy maga figyel engem. A ruhám kissé feltűnő lehetett Min­denki sötétkékben vagy feke­tében volt De hát nincs egész sötét ruhám, csak ez a szürke. — Nekem pedig csak ez a sötétkék. Az ilyenen kevésbé látszik a kopás. — Boldog ember. A látszat nagyon fontos. Sötét ruhában az ember érkezik, szürkében vagy más színűben csak jön... — De ebben a szürkében sem történt semmi baja., Sőt, Irigyeltem. Olyan magabizto­san ült az asztalnál. — A rutin is számít. Te is vezetsz címtárat? — Nem értem. Miféle cím­tárat? — Az ilyen társasvacsorák­ról. Napokkal előbb olvasha­tók az újságokban. Ezt a mait is közölték. Az Országos Vitézi Szék vacsorája a vitézi árvák budapesti csoportjának tiszte­letére. Én már régen címtárat vezetek. ő is kiskabátban volt és ha­jadonfőtt. Fázhatott, mert fel­gyűrte a gallérját. Már novem­ber eleje volt. Jólesett, hogy tegezésbe csapott át, noha a nevén és címtárán kívül nem tudtam egyebet róla. — Ez igazán életrevaló ötlet — mondtam elismerően. — Én véletlenül csöppentem a vité­zek közé. Egy fiatalember be­invitált. Nem tudtam ellenáll­ni. Megérte. Nagyon jó vacsora volt. — Különösen a májgombóc­leves! De én ugyanitt ettem már jobb vacsorákat is. Leg­utóbb a Kereskedelmi és Ipar­kamara jubileumán. Akkor előétel is volt, a pecsenyéken kívül tok tartármártással, há­romféle torta és gyümölcstál. Egy csomó ennivalót zsebre is vágtam. De egy alma valahogy kiesett a zsebemből, ez kelle­metlen volt. Szerencsére, senki sem látta. — Neked mi a foglalkozá­sod? — Magántisztviselő vagyok. Második éve nincs állásom. A szüleimnél lakom, nyugdíjasok. Gondolhatod, őket sem veti fel a pénz. Te is állástalan vagy? — Én is. Francia nyelvlecké­ket adok, de nagyon keveset Tudod, minek néztelek, amikor utánam jöttél? Detektívnek. Különben kezdettől nagyon drukkoltam. Szégyelltem volna, ha rájönnek... Kajári kis arcfintort vágott. — Nekem mindig az a véle­ményem, bárhol díszvacsorá­zom, szégyelljék ők magukat Érted, ugye? — Igazad van, és mégis.. . — Hát én elpályázom most. Itt lakom a közelben. Vezess te is címtárat! Mibe kerül? Naponta egy újságba. Nekem volt olyan hetem, amikor há­romszor is díszvacsoráztam. Néha egy-egy helyet hosszabb időre ki kell hagyni, a pincé­rek jó fiúk, de a portásokkal szemben légy óvatos. Itt van például a Ritz. Holnapután este ott is nagy vacsora lesz az egyik különteremben. A Szá­zak Társasága rendezi. Gazdag pasasok, úgynevezett műpárto­lók, mindig meghívnak a zabáikra egy-két ágról szakadt festőt, ebből áll a műpártolá­suk. Sajnos, most nem vehetek részt a vacsorájukon. Elég baj az, isteni vacsorákat szoktak adni. Aztán micsoda borokat szervíroztatnak! De a Ritzet egy időre ki kell hagynom. A múlt hónapban kétszer vacso­ráztam a Ritzben. Tulajdon­képpen ezért jöttem utánad... — Miért? — Gondoltam, ha te is potyavendég vagy, átadom ne­ked a tippet. Te elmehetsz hol­napután a Ritzbe. A vacsora kilenckor kezdődik. Ha ne­gyed tízre érkezel, már elve­gyülhetsz a nagy felhajtásban. Szabad teríték mindig van. Ne hagyjuk veszni ezt a Százak vacsoráját! Megígéred, hogy elmész? Mert ha nem, másnak adom a tippet. — Jó, elmegyek. — De biztos! — Biztos. Férfiasan kezet ráztunk. — Akkor szervusz! Majd csak összeakadunk valahol. De ha meglátsz valamelyik szállo­dában, menj el sürgősen. Én is megígérem, ha meglátlak vala­hol, visszafordulok. Ne rontsuk egymás esélyeit. Rendben van? — Rendben van. — Akkor még egyszer szer­vusz! Tehát ne felejtsd el: hol­napután este a Ritzben, kilenc óra. Százak vacsorája. Nem spórolunk nekik, ne-eem bará­tom! ... Felhúzta vállát, kezét nad­rágzsebébe süllyesztette s elin­dult. A közeli épületkanyarnál eltűnt a szemem elől. Már én is fáztam,, és olyan nehéznek éreztem magam, mintha ólom­mal béleltek volna ki. Hát igen, szokatlanul bőséges volt ■ez a vacsora. Szinte vonszol­tam magam, pedig még előt­tem volt a hosszú, hosszú éj­szaka. Darázs Endre két verse Zrínyi idézése Bárha én is volnék Szép oroszlánfőmet Ejtő vas­ könyökre, Most és mindörökre. Könyökhajlásomban­, Felhős álmaimban Tüzes Istent látnék És véle vitáznék. Villámos átkokkal Egymást megsebeznénk, Majd kart öltve karba Gyújtanánk vad dalra. Naponta tusáznánk Zöldellő berekben Páncélos vitézek: Én is, meg a végzet.­ ­Játszótér Néhány még vonaglik Legtöbbje már kihűlt Géppisztolyok puskák Sisak tetején gumimackó ül És sipog Hirtelen árnyék Felülnek Fázni lehet az első csillagok alatt És hazafutnak kezet mosni Azután kalácsot csipegetnek A székük mögött ott áll A tündér .Vasárnap, 1965. október 11.

Next