Magyar Nemzet, 1965. október (21. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-24 / 251. szám
12 f Magyar Nemzet F. Rácz Kálmán Történet az Már második napja hajléktalan voltam, abban reménykedtem, ahol feltehetően sok ember megfordul, talán nem tűnik fel, ha valaki egy félreeső klubfotelben kis időre lehunyja a kialvatlanságtól elrongyolódott szemhéjait. A hallban alattomosan körülnéztem, mint egy tolvaj, aki terepszemlét tart tettének elkövetése előtt. Kevesen és elszórtan ültek, annál több volt a távozó és érkező szállóvendég, némelyik nyomában cifra kis boyok vagy csíkos mellényű londinerek, tarka-barka cimkékkel teleragasztott bőröndöket cipeltek. Kiszemeltem a fotelemet. Díszpálma alatt állt, nagy, kerek asztal mögött, malasztos árnyékban, mintha egyenesen a diszkrét szundikálás céljait szolgálta volna. A közvetlen körzet megnyugtatónak látszott. Vagy tíz méter választott el a legközelebbi bőrgarnitúrától. Még horkolhatok is, senki sem hallja meg, de azért jobb lesz nem horkolni, ami túlzás, túlzás. Felnyögtem. Újra ülök! Végre elengedhetem magam, a kutya sem törődik velem. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Szaggató, tépő érzésre riadtam. Úristen, éhes vagyok, iszonyúan éhes! Most mit csináljak? Ha kimegyek, hogy egyem valamit, már nem lesz bátorságom visszatérni. Vártam. Éhségem hátha megszán, hátha elül első rohama után. Már jól ismertem az éhség természetrajzát. Néha szeszélyes, feledékeny, nagylelkű. De azt is tudtam, ha következetes, ha kitartó, irgalmatlanul elvesztem, felülkerekedik álmosságomon, és akkor a kettő együtt: ördög és pokol. Éhségem pimaszul tartotta magát A nyárs féktelenül forgolódott a gyomromban, már a torkomat is átszúrta, már a szememet is csiklandozta. A szemem éledezni kezdett. Észrevettem, hogy a portásfülkétől néhány lépésnyire, a habból hatalmas terem nyílik, hosszú T alakban végződő, terített asztallal simitt-amott fekete pacnikkal, sötétruhás emberekkel. Ott valami készül! Valami nagy vacsora. Valami nagy, testületi vacsora. Valami nagy, testületi díszvacsora. Rágyújtottam és nyeltem a keserű füstöt, pillanatonként felbőszült a nyárs. Elég volt, ha megmoccantam, már üvölteni tudtam volna. Időközben figyeltem, fényképeztem. A forgóajtó okádta a különféle méretű sötét pacnikat, és ezek közül voltak, akik a ruhatárhoz siettek, vagy egyenesen a hatalmas terembe, ahol valami készül. Már ott is mind több és több a fekete pacni a hosszú, T alakban végződő asztalnál. Nyeltem a keserű füstöt. A nyárs, a nyárs... Borzalom, megint kezdi! Lassan, kínosan lehunytam a szemem. Csak ez a nyárs ne forgolódnék bennem. Nyárs ne mozdulj! Kedves nyárs, légy könyörületes!... Újabb meglepetés. Egy fiatalember közeledett felém, egy fiatalember, sötétkék ruhában, vakító keménygallérral és alpakkafényű, kipeckelt nyakkendővel. Szende szívrabló, nőegyleti cotillon ok hőse. Megállt előttem, katonásan összecsapta a bokáját és így szólt: — Kérlek, fáradj be, mindjárt tálalják a vacsorát. A miniszter úr őnagyméltósága már útban van — tette hozzá gyöngéden, és újra összecsapta a bokáját Csaknem kiszaladt a számon, ez alighanem tévedés .. De a nyárs újra megfordult bennem. — Köszönöm — mondtam, és rossz lelkiismeretem parancsára én is összecsaptam a bokámat. — Köszönöm, akkor hát mehetünk ... — Csak fáradj be magad, nekem még körül kell néznem, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Ülj le nyugodtan, ahol üres helyet találsz. Nincsenek névre szóló helyek. — Értem — bólintottam kegyesen. — Parancsolj! — mutatott a jólnevelt fiatalember a terem felé, majd sietve sorsomra hagyott. Gyerünk hát. Nekilódultam, anélkül, hogy tudtam volna, kik közé ülök le a megtérített asztalhoz. De nem számított. Meghívtak, bemegyek, hiszen a miniszter úr őnagyméltósága már útban van, úgy illik, hogy mindenki a helyén legyen. A teremben nagyon sokan ültek. Eggyel több vagy kevesebb aligha érdekelt valakit. Számos teríték még várta gazdáját. Leültem a bejárat közelében egy idős ember mellé. Rendetlen, fehér hajpamacsok borították a fejét, az arca nyájas és rózsaszínű volt, az ajka élveteg és nedves, mint a legtöbb borisszáé. Rám sem hederített, a szomszédjával beszélgetett. Ez is javakorabeli volt, kissé szögletes testtartású, és az állán diónagyságú dudor éktelenkedett. Szemérmes bazsalygásai, mintha arról árulkodtak volna, hogy restelli azt a jókora és hivalkodó dudort az állán. Vidékieknek néztem őket, jómódú gazdálkodóknak. Valahogy megszilárdították biztonságérzetemet. Hiszen én is vidéki származású vagyok, bár egyáltalában nem jómódú gazdálkodó ember. Fiatalok jóval többen voltak, mint öregek, körülbelül korombeliek vagy még fiatalabbak, mint a hirtelenszőke is, aki rászabadított erre az ismeretlen gyülekezetre. Itt-ott felbukkant szorgoskodva, fontoskodva, hellyel kínálva egy-egy újonnan érkezettet. Ekkor tűnt fel, hogy valamilyen jelvényt visel a szíve alatt, kék alapon nemzetiszínű, koronás címert, ilyet... Törtem a fejem. Miféle jelvény lehet? Gyerekkoromban sem érdeklődtem a jelvények iránt s íme most megbosszulják magukat. Ez a jelvény, hogy, hogy nem, rendkívül aggasztott. Itt csakugyan valamilyen kiváltságos társaság gyűlhetett össze, tehát ha lebukom, ugyancsak elverik rajtam a port. Szemközt három teríték várta tulajdonosát. Bár elmaradnának! Egy távolabbi szembeszomszédom, aki tőlem balra csücsült, rögtön megnyerte rokonszenvemet. Ez a velem egykorúnak látszó fiatalember volt az egyetlen, aki ameddig a szem ellátott, sötétszürke ruhát viselt a sok fekete és kék között. Arcát közelfekvő szempárja és csibészes mosolya mulatságossá és egyben bizalomgerjesztővé tette. Ő is egyedül és elszigetelten ült, és percenként vörös bort kortyolgatott, mintegy csak unaloműzésből. Maga a megtestesült gondtalanság és fesztelenség volt ebben a kivilágított hodályban, ebben a népes és ünnepélyes gyülekezetben. Mégis ő volt az, aki csakhamar páni félelemmel töltött el. Figyelme hirtelen felém fordult és ettől kezdve le sem vette rólam a szemét. Minden pillanatban attól rettegtem, hogy közelebb húzódik, és beszélgetésbe kezd velem. Ennek aztán nem járnék túl az eszén, amilyen fifikusnak látszik, könnyen leleplezne, s sikker kész a botrány. Hiába igyekeztem elnézni a feje fölött, hiába vágtam elfogulatlan arcot, untalan magamon éreztem kíváncsi tekintetét, kedvesen csúfondáros mosolyát. Istenem, ha a fejéhez vághatnék valamit! Végre megérkezett a miniszter. Lelkes éljenzés és taps. A miiszter elfoglalta helyét a kellős közepén, szerencsére nagyon tisztes távolságban, egyik oldalán a hirtelenszőke fiatalember, a másikon egy magas rangú katonatiszt, akinek búzakék atillája, szikrázó aranygallérja, temérdek sújtása és sok rendjele tökéletesen feledésbe merítette emberi lényét. A terem oldalajtaján át frakkos pincérek szivárogtak befele, libasorban és levescsészékkel megrakott tálcákkal. A csészékben májgombócleves gőzölgött már az illatától megrészegedtem. Ó, gyönyörűséges percek! Az első májgombócon fennakadt a nyárs. Aztán következett a második bevonulás. Rózsaszínű rántottszeletek, kövér csirkecombok, kacsamellek mindenféle körítéssel. S én csak ettem, ettem és ettem. Amíg valaki szentségtörően meg nem bökte a könyökömet. Kissé felocsúdtam. Az idős és fehér, pamacsos hajú szomszédom volt. Neheztelve mondta: — Hozzád szóltam, öcsém! — Tessék parancsolni!... — Azt kérdeztem, öcsém, hogy mikor avattak? Jézusmária, mikor avattak! Úgy látszik, kezdődik! De most már semmi baj, legfeljebb elégis mit mondjak? Tehát fel kellett volna, hogy avassanak! De miért és mivé, az ég szerelmére! — Alapjában véve nem is olyan régen ... — mondtam kitérően, hogy időt nyerjek, és még egy csirkezúzát gyorsan eltüntessek. — Ha jól emlékszem, három évvel ezelőtt, harminckettőben volt tömeges avatás. Felejthetetlen ünnepség volt. A Vérmező ... — Igen, a Vérmező!... — kaptam el a szavát. — Valóban felejthetetlen volt, nincs más kifejezés. — Szegény apád is büszke lett volna... Ne felejtsd el, mindent neki köszönhetsz. No és nekünk öregeknek, akik tudjuk, mi a kötelességünk. Nem hagyjuk az árvákat, nem bizony! Én megmaradtam, szerencsém volt... Ez már a személyes visszaemlékezés hangja volt. Úgy éreztem, kikerültem a csapdából. Elérzékenyült szomszédom fenékig kiürítette a poharát. Már réveteg és könnyes volt a szeme. Váltig az járhatott az eszében, ő megmaradt, neki szerencséje volt. Valami derengeni kezdett bennem. Avatás, Vérmező, szegény apád, én megmaradtam... És ezek a jelvények! Ohé, alighanem vitézek és vitézi árvák közé csöppentem! Most aztán, ha egyetlen mód van, szépecskén elpárologni, ha nem is vitézi módra. De a pincérhad újra feltűnt. Fánkok! Óriási tálakon óriási fánkok. És sok, sok kicsi tányér illatos barackízzel. Nem, nem szökhettem meg, sosem bocsátanám meg magamnak. Nekiestem a fánkoknak. Gyorsan végzek velük, aztán kifelé! Igen ám, de tapsorkán zúgott fel. A miniszter már állt, pohárral a kezében. Állt és imbolygót. Imbolygóit és beszélt. De mintha ezen a kerek arcon minden hiányoznék, olyanynyira elmosódott számomra a fánkok bűvöletében. Pohárköszöntőjéből is csupán szófoszlányok értek el a dobhártyámig: ... a ... di ... gon .., mely ... a háb ... tár... tár... új szeli... az te... ter... mi... kor... ki... Ilyesféléket hallottam, mély értelmük felől természetesen nem lehetett kétségem. A miniszter bizonyára az új szellemet ünnepelte, én viszont miközben faltam a fánkokat, megkönnyebbülten gondoltam arra: a második szónoklatot már nélkülem ejtik meg. A miniszter az asztalfőn egyelőre még folytatta lelkes pohárköszöntőjét: — ...kér ...alom ...met mag... hogy az egy... össze ...te ...seg ...nem ....be ...ről ... hogy a met ... dalom ... és ... Nagyjából ekképpen. Újbb tapsorkán. De nem, nem volt vége, csak újabb tapsorkán. Tekintetem a szemközti, szürkeruhás fiatalomjellegűen mosolygott rám, mint aki hosszú idő óta egyebet sem tesz, mint rajtam mulat. Hé, mit mosolyogsz te vitézi árva! Könnyű neked mosolyogni, téged nem hagynak az öregek, nem bizony. Fogadok, hogy neked van állásod, kis földecskéd is, amit a jelvényed mellé kaptál. Neked könnyű, de nekem! ... Akinek még két pengője sem volna, ha Jakab úr, a biztosítási vezérképviselő ki nem fizeti előre a heti óradíjakat. S a miniszter most felemelte a poharát s a poharával együtt a hangját is: — ... ürítem poharamat a szebb és boldogabb magyar jövendőre! ... Újabb tapsorkán. Az utolsó, a végső, a szűnni nem akaró. Itt az alkalom! Most mindenki feláll! Úgy van! Mindenki felállt. Zúgott a tapsvihar. Kivörösödött arcok, csillogó szemek, tüzes kiáltások. ... jen ... él...jen ...él... Szedtem a lábam. Még el sem értem a kijáratot, éreztem, hogy valaki követ, ilyesmire érzékeny az ember. A szürkeruhás fiatalember nyargalt utánam. Csak nem detektív, akinek kezdettől gyanús voltam, és most végére akar járni, kiféle, miféle vagyok? Lassítottam. Ne higgye, hogy szököm előle. A forgóajtónál megálltam, hogy utat engedjek neki. Aki efféle feszültséges helyzetben váratlanul kezdeményez, mindig némi előnyt szerez, megzavarja a szembenálló számításait. — Csak tessék, tessék ... — mondta a fiatalember láthatóan tanácstalanul. — Vagy tudja mit, mehetünk egyszerre is — tette hozzá már közvetlenebb hangon. Pillanatokon belül kint álltunk a szálloda bejárata előtt. Most mi lesz? — Magának is már elege volt? — kérdezte a fiatalember s benyúlt a zsebébe. — Rágyújt? — tartott elém két cigarettát. Kínálásmódja megnyugtatott. A kispénzű dohányosok tesznek így, »zsebből gyújtanak rá, akkor nem kell másokat megkínálni. A fiatalember bőkezűsége külön bizalomra hangolt. — Talán... — ötöltem-hatoltam s kezet nyújtottam neki. Bemutatkoztam. — Kajári vagyok — mondta. — Vitéz Kajári? Ez jól hangzik — negédeskedtem. — Jól hangzik és mégsem vitéz Kajári. — Tehát ugyancsak nem? ... Ezért nézett hát folyton? Kajári felnevetett, olyan öblösen nevetett, mint egy operai basszus. Sehogy sem illett vékonydongájú alakjához. — Én meg azt hittem, hogy maga figyel engem. A ruhám kissé feltűnő lehetett Mindenki sötétkékben vagy feketében volt De hát nincs egész sötét ruhám, csak ez a szürke. — Nekem pedig csak ez a sötétkék. Az ilyenen kevésbé látszik a kopás. — Boldog ember. A látszat nagyon fontos. Sötét ruhában az ember érkezik, szürkében vagy más színűben csak jön... — De ebben a szürkében sem történt semmi baja., Sőt, Irigyeltem. Olyan magabiztosan ült az asztalnál. — A rutin is számít. Te is vezetsz címtárat? — Nem értem. Miféle címtárat? — Az ilyen társasvacsorákról. Napokkal előbb olvashatók az újságokban. Ezt a mait is közölték. Az Országos Vitézi Szék vacsorája a vitézi árvák budapesti csoportjának tiszteletére. Én már régen címtárat vezetek. ő is kiskabátban volt és hajadonfőtt. Fázhatott, mert felgyűrte a gallérját. Már november eleje volt. Jólesett, hogy tegezésbe csapott át, noha a nevén és címtárán kívül nem tudtam egyebet róla. — Ez igazán életrevaló ötlet — mondtam elismerően. — Én véletlenül csöppentem a vitézek közé. Egy fiatalember beinvitált. Nem tudtam ellenállni. Megérte. Nagyon jó vacsora volt. — Különösen a májgombócleves! De én ugyanitt ettem már jobb vacsorákat is. Legutóbb a Kereskedelmi és Iparkamara jubileumán. Akkor előétel is volt, a pecsenyéken kívül tok tartármártással, háromféle torta és gyümölcstál. Egy csomó ennivalót zsebre is vágtam. De egy alma valahogy kiesett a zsebemből, ez kellemetlen volt. Szerencsére, senki sem látta. — Neked mi a foglalkozásod? — Magántisztviselő vagyok. Második éve nincs állásom. A szüleimnél lakom, nyugdíjasok. Gondolhatod, őket sem veti fel a pénz. Te is állástalan vagy? — Én is. Francia nyelvleckéket adok, de nagyon keveset Tudod, minek néztelek, amikor utánam jöttél? Detektívnek. Különben kezdettől nagyon drukkoltam. Szégyelltem volna, ha rájönnek... Kajári kis arcfintort vágott. — Nekem mindig az a véleményem, bárhol díszvacsorázom, szégyelljék ők magukat Érted, ugye? — Igazad van, és mégis.. . — Hát én elpályázom most. Itt lakom a közelben. Vezess te is címtárat! Mibe kerül? Naponta egy újságba. Nekem volt olyan hetem, amikor háromszor is díszvacsoráztam. Néha egy-egy helyet hosszabb időre ki kell hagyni, a pincérek jó fiúk, de a portásokkal szemben légy óvatos. Itt van például a Ritz. Holnapután este ott is nagy vacsora lesz az egyik különteremben. A Százak Társasága rendezi. Gazdag pasasok, úgynevezett műpártolók, mindig meghívnak a zabáikra egy-két ágról szakadt festőt, ebből áll a műpártolásuk. Sajnos, most nem vehetek részt a vacsorájukon. Elég baj az, isteni vacsorákat szoktak adni. Aztán micsoda borokat szervíroztatnak! De a Ritzet egy időre ki kell hagynom. A múlt hónapban kétszer vacsoráztam a Ritzben. Tulajdonképpen ezért jöttem utánad... — Miért? — Gondoltam, ha te is potyavendég vagy, átadom neked a tippet. Te elmehetsz holnapután a Ritzbe. A vacsora kilenckor kezdődik. Ha negyed tízre érkezel, már elvegyülhetsz a nagy felhajtásban. Szabad teríték mindig van. Ne hagyjuk veszni ezt a Százak vacsoráját! Megígéred, hogy elmész? Mert ha nem, másnak adom a tippet. — Jó, elmegyek. — De biztos! — Biztos. Férfiasan kezet ráztunk. — Akkor szervusz! Majd csak összeakadunk valahol. De ha meglátsz valamelyik szállodában, menj el sürgősen. Én is megígérem, ha meglátlak valahol, visszafordulok. Ne rontsuk egymás esélyeit. Rendben van? — Rendben van. — Akkor még egyszer szervusz! Tehát ne felejtsd el: holnapután este a Ritzben, kilenc óra. Százak vacsorája. Nem spórolunk nekik, ne-eem barátom! ... Felhúzta vállát, kezét nadrágzsebébe süllyesztette s elindult. A közeli épületkanyarnál eltűnt a szemem elől. Már én is fáztam,, és olyan nehéznek éreztem magam, mintha ólommal béleltek volna ki. Hát igen, szokatlanul bőséges volt ■ez a vacsora. Szinte vonszoltam magam, pedig még előttem volt a hosszú, hosszú éjszaka. Darázs Endre két verse Zrínyi idézése Bárha én is volnék Szép oroszlánfőmet Ejtő vas könyökre, Most és mindörökre. Könyökhajlásomban, Felhős álmaimban Tüzes Istent látnék És véle vitáznék. Villámos átkokkal Egymást megsebeznénk, Majd kart öltve karba Gyújtanánk vad dalra. Naponta tusáznánk Zöldellő berekben Páncélos vitézek: Én is, meg a végzet. Játszótér Néhány még vonaglik Legtöbbje már kihűlt Géppisztolyok puskák Sisak tetején gumimackó ül És sipog Hirtelen árnyék Felülnek Fázni lehet az első csillagok alatt És hazafutnak kezet mosni Azután kalácsot csipegetnek A székük mögött ott áll A tündér .Vasárnap, 1965. október 11.