Magyar Nemzet, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-25 / 47. szám
4 Vendég a Don Juanban és a Borisz Godunovban A Falstaff második szereposztása PAVEL GERDZSIKOV neve az őszi budapesti Erkel-énekversenyen bukkant fel, ahol a dalénekesek kategóriájában indult és kapott külön díjat. Ehhez a műfajhoz pedig nem eléggé érett és nem eléggé csiszolt énekes még, ellenben — mint sejteni lehetett — operaszínpadon ,jobban mutat-e tehetsége: talán ezt a lehetőséget jutalmazta nála az énekverseny zsűrije, ha már az ária-versenyben nem indult. Most alkalma volt az operaszínpadon is bizonyítania: a Don Juan és a Borisz Goduljov címszerepében lépett fel Budapesten. S így legalább meggyőződhettünk róla, hogy valóban tehetséges. A huszonegynéhány éves bolgár basszbariton pedig szerepeihez kissé túlságosan fiatal és tapasztalatlan énekes még: ez a kamasz-Don Juan még híjával van például az igazi súlynak és fenyegető erőnek, az igazi fölénynek és ellenállhatatlanságnak. Helyenként egy iskolásfiú buzgalmát érezni rajta. A drámabeli Don Juan sem lehet pedig lényegesen idősebb nála, csak éppenséggel mégis érettebb, határozottabb, tapasztaltabb-cinikusabb és ellenállhatatlanabb. Gerdzsikov egy merész fiatalember elányát szegezi szembe ezekkel a hiányokkal (kétségtelen, hogy ez is belefér a Don Juan-portréba), s mert valóban tehetséges, s vannak szuggesztív pillanatai, ezzel időnként mégis meggyőzi közönségét. Meggyőzi, annak ellenére, hogy énekesi eszköztára sem eléggé gazdag még ahhoz, hogy a szerep valamennyi árnyalatát felvillantsa (dicséretére legyen mondva, mégis a jó iskola egészséges alapvetése, s dicséretérelegyen mondva az olasz szövegtudás, a szerep eredeti nyelvén). Vannak mindenesetre igen jó alapadottságai is: hangjának ereje érce van, csengése egyszeriben hitelessé teszi a nagy d-moll finálé pátoszát és méltóságát; önbizalmából és lélegzetéből pedig kétszeres Pezsgőáriára is futja — ami technikai teljesítménynek sem lebecsülendő. Borisz Godunov súlyos szerepére még kevesebb garanciát ígért ez a "kamaszos" fiatalság; annál meglepőbb, hogy ebben az alakításban mégis jóval több illúziót adott, mint előre képzelhettük volna — a szláv operaszerepben mintha kissé "hazatalált* volna, az is_merős stílus és ismerős drámai atmoszféra tájaira. Igaz, eb] ben az ismerős világban sémi rendelkezik még azzal a súly] lyal, tapasztalattal és érettség-| gel, mint az igazán nagy és] érett szláv énekesek (akár az elmúlt hónapok budapesti ven] dégeire, Ognyivcevre, vagy Borisz Szokolovra is joggal hivatkozhatnánk itt, nem is be-,szélve Gerdzsikov világhírű1 honfitársairól, Borisz Chris-toffról, vagy Gyaurovról). Az> ősz fürtű Borisz Godunov] maszkján bizony gyakran át- ütnek a fiatalember arcvonásai. S a játékkészség, az alaki ábrázolás tudatos törekvése] néhol bizony nem óv meg a túljátszástól. Mégis, Boriszt négy jelenete közül legalább a, központi nagy jelenet: a középső felvonás "szoba"-képe és a víziójelenete megmutatott vallamit az alak nagyságából és (ami a koronázási jelenetben vagy a záróképben sajnos már kevésbé sikerült) az alak igazi ■ erejéből, a szerep zenei, éne' kesi súlyából is. . Az előadásnak így határo-' zott sikere volt, s hadd említ sük ez alkalommal külön Lu- kács Ervin fogékony és pontos] partitúra-tolmácsolását is a si- ker egyik legértékesebb összetevőjeként. A FALSTAFF MÁSODIK SZEREPOSZTÁSA az Operaház egyik legfiatalabb karmesterének, Oberfrank Gézának irányításával mutatkozott be, aki most újból (a Vérnász óta második alkalommal) bebizonyíthatta, hogy rövid pályafutásához képest feltűnően koncepciózus tehetség, s komoly ígérete az Operaháznak. Tolmácsolása mintaszerű felkészültségről, Verdi partitúrájának alapos és mély ismeretéről tanúskodott. Építményének körvonalai persze néhol nem eléggé élesek és markánsak még — ez nemcsak művészi tapasztalat, hanem sajátosan karmesteri tapasztalat kérdése is. De elképzelése, ízlése és technikai rátermettsége alapjában jól állta meg a próbát, egyáltalán nem "kezdő" fokon, egy nem kezdőknek való igényes és bonyolult művészi feladatban. Radnai György, a második szereposztás címszereplője alakításában a szerep sok értékes hagyományát, tapasztalatát összegezte. A csalogó, "briliáns" Falstaff helyett a kesernyésebb humor és a kedélyesebb, aranyosabb önirónia színei jellemzik ábrázolását: diszkrétebb, de egyszersmind a szerep tradíciójához, szelleméhez közelálló tónusok. S mindez egy kiegyensúlyozott, mindvégig szolid és megbízható énekes-produkció keretein belül: rokonszenves és szeretetre méltó Falstaff. Radnai György mellett mások is helyet kaptak ebben a szereposztásban a darab régebbi tapasztalattal rendelkező szereplői közül: Sándor Judit (Mrs. Meg Page), Külkey László (Cajus), Kishegyi Árpád (Bardolph), Domahidy László (Pistol), Ágay Karola (Alice; az 1961-es rádiófelvételhez képest új szerepkörben). Az újak közé tartozik Sebestyén Sándor (az ambiciózus, de még nem eléggé súlyos és átütő Ford); a Fenton—Annuska-párt körvonalazó Mátray Ferenc és Andor Éva; s az Irtott még nem eléggé "mélytüzű", de tehetséges és színes Mrs. Quickly: Szirmay Márta. NÉHÁNY SZÓT MÉG a szöveg fordításáról és a színpadképről. Oberfrank Géza és Blum Tamás szövegátdolgozását (legalábbis amennyire néhány előadásban megfigyelhettem) sokhelyütt feleslegesnek éreztem. Lányi Viktor Falstaff-fordítása (amely tudtommal a darab 1927-es első magyarországi előadásához készült) az elmúlt évtizedek operafordítás-irodalmának egyik legsikerültebb, nyelvi szempontból legidőtállóbb munkája — méghozzá néhány ötletes és kitűnő, közismertté vált fordulattal. Lehet, sőt valószínű, hogy apróbb csiszolásokra, prozódiai korrekciókra az ilyen szöveg is újból és újból rászorul — de kérdés, hogy ezúttal másra is?! Hogy csak egyetlen megfigyelt példát említsek (a példák számát még szaporítaná lehetne): mi szükség volt a "Bolond, bolond, kinek a szerelem gond .. .* (»Amor, amor...«) prozódiailag ugyan nem kifogástalan, de mégis hajlékony és szellemes fordulatát a még sokkal nehézkesebb, ügyetlenebb (s ráadásul laposabb) "Így van, így van, akit a szíve kerget...«ted helyettesíteni?! Ami a színpadképeket illeti, magam is szívesen csatlakozom Makai Péter önmagukban derűs, játékos és igen tehetséges színpadmegoldásainak dicséretéhez, s azt vallom, hogy a Falstaffot éppenséggel ebben a keretben is el lehet játszani. Mégsem lelkesedem fenntartás nélkül a »Globe-színházi*, "shakespeare-i* színpad eszméjéért. Részben azért nem, mert nem is annyira korszerű, új és frappáns ötlet: a "Globeszínházi* színpadértelmezést a többi között már Felsensteinék Falstaff-vendégjátékánál is láthattuk, az ötvenes évek elején, a "nyitott színpad* meg éppenséggel divatszámba megy már: az Operaház idei szezonjában is másodszor visszatérő "hamupipőkés" ötlet. Aztán, Verdi Falstaffjáról lévén szó, a stílus kérdését elvben is felvethetnénk: 1600 vagy 1893? Globe-színház vagy Milánói Scala? Shakespeare vagy Verdi? »Windsori víg nők«, vagy — ami nem mindegy — a »Falstaff«?! Nyer-e azzal valamit Verdi műve, ha különböző stílus-rétegeket egymásba oldunk? Egy mindenáron "új* (vagy mindenáron archaizálóan új) Falstaff célkitűzése helyett, gondolom többet ér egy mindenáron jó Falstaff célkitűzése — s ha így van, nincs mit félni bármiféle "korszerűtlenség" veszélyétől. Kovács János MEGNYÍLT . AZ ÁLLAMI KÖNYVTERJESZTŐ VÁLLALAT Új antikvár KÖNYVESBOLTJA Budapest, VII., Majakovszkij utca 81. VÉTELI ELADÁS __Magyar Nemze. /Q hazatért yPlednyánszky (László Pár nappal ezelőtt éreztük, láttuk, hogyan engedik le a Kerepesi-temető homokjába Mednyánszky László Bécsben kihantolt , hazahozott földi maradványait. Csendesen, ahogyan elment, hazatért. Szerette az Alföldet is, akárcsak a Kárpátokat, és a vizeket, piktúrája ismert sugalmazóit. Mikor szívbéli pajtása, a hasonlóan érzékeny Justh Zsigmond, parasztjaival Shakespeare-t adat elő, az első, aki Pusztaszenttornyára a népszínház megtekintésére megérkezik, Mednyánszky László. Az Alföld is sugalmazója volt, Budapest is, a fiumei tengerpart is. Bejárta ezt az országot,mint Petőfi. Hazatért, s ahogy most fellapozom Kállai Ernő kitűnő Mednyánszky-monográfiáját, érdekes dátum tárul elém: ötven éve éppen, hogy Mednyánszky megérkezett művészete utolsó fordulójához, ahhoz a realista "szerencsés fordulathoz*, miként Naplójában feljegyezte, mely "teljes öszszeköttetés jelenem és múltam között*. 1916-ban történt, amikor ismét kijuthatott a harctérre. Már nem a tájat, snem a megejtő kék és zöld színeket kereste, csak az embert. "Háborús tömegek. Sok mozgás. Az alakokat úgy rajzolom, mint ahogy magamnak szoktam.* Évtizedekkel előbb érezte, szimatolta, emberinél érzékenyebb ösztönnel, hogy tűzbe borul a világ, nagy tragédia örvénye várja a hazát, s az ember tehetetlen. 1916-ban száz meg száz vázlattal, sejtései igazolásával tér haza: lövészárkok, harctéri temetések, halott katonák, vérző sebesültek, fölperzselt falvak, ernyedt városok, kátyúba rekedt trénszekerek rajzaival. S megfestette a csavargók és züllött proletárok villogó szemei helyett ezt a béna, szomorú háborús emberséget. Mintha csak Ady utolsó verskötetét illusztrálná, ráírhatta volna címül ő is, hogy: Halottak élén. « Jártam Beckón, ahol született, s láttam a Poprád hidegzöld völgyében Nagyőrt, ahonnan anyai ősei, a Szirmayak származtak. Messzire világít a kastély nagy fehér tornya, mint egy intő ujj. Apja és két testvére, a három Mednyánszky fiú, részt vett a szabadságharcban. Haynau a legidősebbiket kivégeztette, a legfiatalabb, Cézár, a regényhős emigrált, a középsőnek, Eduárdnak, a Habsburgok megkegyelmeztek. Olyan ez a családi história, mint a Kőszívű ember fiaié. Eduardnak a fiai volt Mednyánszky László, aki keresztnevét kivégzett nagybátyjától kapta. Ezzel az örökséggel indult el ■*' a kis, fehér bőrű, riadt szemű báró. Elindult a várkastélyból, s belépett a kunyhóba. Szó szerint így. Életét a kompenzáció irányította, hogy jóvá tegye mindazt, amit vétkes emberi igazságosztás dolgában ősei elkövettek. Eötvös József hasonlítható csak hozzá arisztokratáink közül. Mednyánszky Lászlónak azonban nem kellett a kegyetlen és kegyeletlen apát feledtetnie a nemzettel, mint Eötvös Józsefnek. Mednyánszky elvszerűen választódott el társadalmi osztályától. Az a szüntelen vándorló piktor, aki éjjel-nappal rótta a fehér országutat, s személyesen ismerte Magyarország minden nevezetesebb csavargóját, akit a hegyi legelők pásztorai testvérükként fogadtak, ha átment a havason, vándorlásával nemcsak a regényes napfelkeltéket és a még regényesebb naplementéket kereste, hanem a másik társadalmat, az alatta levőt, amelybe beolvadt, mivelhogy ez volt a szíve vágya. Beckó híres vára, a Mednyászkyak fészke, hidegen hagyta, de az istálló lent a kastélyudvar végén gyerekkorától vonzotta, a kocsisokhoz húzódott, egy födél alá az állatokkal. "Nagyőrben, különösen a harangtorony architektúrájában van valami középkoriasan borzalmas, amit zöldben és violettben, ezekben a melankolikus színekben jól lehetne visszaadni* — írja Naplójában. Nagyot lélegzett, amikor elfödték az erdő fái, s járt útról a járhatatlanra tért. Szabadnak érezte magát. Olyan volt, mint egy szent. Ember és állat ösztönszerűen vonzódott hozzá. Minden vagyonáról lemondott, minden pénzét, ezernyi festménye árát, szétosztogatta a szegények között. Képes volt betegen, elcsigázott testtel is ecsethez nyúlni, ha nem volt pénze s valakinek rongyos ismerősei közül orvosságra, kórházra kellett. Naplójában írja, az erdei és mezei állatok hozzáléptek s tenyeréből ették a morzsát, Féúri barátai az átdorbézolt éjszaka után azt a hajnalt várták, amikor valaki behozza a váltó-aláírót s megmenthetik életüket. A lelkiismeretével viaskodó Mednyánszky László másnapfelkeltét várt: "Hajnalodik, talán számomra is felkél nemsokára a nap. Kevesen szenvedtek többet, mint én és mégsem veszett el bennem a jobb jövőbe vetett hit, amikor majd az én lelkem is szabad szárnyakra kap .. .* — olvassuk a csodálatos Naplóban. Az úri osztály el fog égni, mert jön a "nagy tűzvész", s vége. Igazság szerint ki kell hullania a rostán, ahogyan Ady látomása szólt. Igaz ember, tiszta lélek kívánt lenni, nem félelemből, emberségből. Démoszról beszélt, azaz a népről, emberré válása gyógyfürdőjéről. Mert mi teszi boldoggá az embert? "Csak a legnagyobb önzetlenség által érhetjük el a belső nyugodalmat" — jegyzi fel 1912-ben. Soká azt hitte, a belső nyugalmat a színek és formák teremtésében és változataiban leli meg. Órákig képes volt vízben, hóban, szélben állni és festeni, vázlatokat készíteni, hogy ellesse a természet titkát és szépségét. S valóban, amit szem felfoghat a tájból, Mednyánszky zsákmánya lett. Könnyed, simulékony technikája elénk varázsolja a kárpáti tájat, vagy az alföldi lapályt olyan teljességgel, mint senki más tájfestőink közül. De a háború borzalmai láttán szétfosztik minden szín mámora, az ember jelenik meg vásznain, egyszerűen és végzetszerűen a mi létünk, melyet mi rontunk meg, mi magunk. A művészet a legtisztább emberség. Mednyánszky Lászlót, a tájképfestőt és emberábrázolót nem lehet elképzelni őszinte humanizmusa nélkül. A nagy országjáró, aki tapasztalatból ismerte Magyarország szövevényes társadalmát, igaz híve volt a nemzetiségek egyenjogúságának, sőt testvériségének a magyarokkal. A Kállai-monográfia, mely összegyűjtötte adatszerűségeit, a Napló, melyben maga jegyezte fel megfigyeléseit, a monda, mely felismeréseit őrzi a már nagyon öregek között, akik még élnek s ismerték Mednyánszkyt, az emberbarátról szól. Megvetette a gyűlölködőket, a komolyhintőket, nemcsak a tévelygő magyarokat, hanem a nemzetiségi értelmiség nacionalistáit is. A népet szerette, szlovák megbecsülése is a népnek szólt "Magyarnak, szlováknak, svábnak, zsidónak, közös a nyomorúsága" — jegyzi fel még 1898-ban, több mint egy évtizeddel a Magyar jakobinus dala előtt. 1911-ben Pozsonyban egy Duna-parti kocsmában munkások között iddogál és énekel. "Egy közös, igazán testvéri érzület kötötte össze ezt a sok, különféle nemzetiségű embert. Itt ismertem meg azt, ami az internacionalizmus poézise* — írja. Mint képeinek kifejező ereje, olyan végtelen Mednyánszky László következetes s megalkuvástalan embersége. Adyhoz és az Adynemzedékhez tartozik ő is. Óriási alkotó munkássága legszebb darabjait hamarosan kiállítják a Nemzeti Galériában, a Kerepesi-temető új lakója élő és ható erővé válik közöttünk. Szalatnai Rezső Eltemették Escher Károlyt Csütörtök délután a Farkasréti temetőben nagy részvéttel kísérték utolsó útjára Escher Károly fotóművészt, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét. A Magyar Fotóművészek Szövetségének nevében Tabák Lajos, a szövetség elnökségi tisztségviselője búcsúztatta, felidézve az idős pályatárs életútjának emlékezetes eseményeit, fotóriporteri eredményeit és szakmai bravúrjait. A fotózásnak kevés gyakorlati művelője ért el eddig olyan kiemelkedő sikersorozatot, aminővel Escher Károly büszkélkedhetett hat évtizedes fotóriporteri, fotóművészi munkásságának beteljesüléseként — mondotta. A MUOSZ képviseletében Vécsei György mondotta el a magyar riportfotósok és az újságíró társadalom búcsúztatóját. Nemzetközi sajtópályázat Moszkvában csütörtökön kezdődtek meg az előkészítő megbeszélések arra a nemzetközi sajtópályázatra, amelyet a szocialista országok barátságának népszerűsítésére a moszkvai Szovjetszkaja Roszszija kezdeményezett. A pályázaton részt vevő hat népi demokratikus ország mindegyikében háromhetes külföldi úttal jutalmazzák a legjobb pályamunkákat. A pályázatot magyar részről az Ország— Világ szerkesztősége szervezi. A pályázat márciusban kezdődik és november 7-én zárul. Színházi technikum kezdte meg működését a drezdai Állami Színházban. Az új intézményben színházi technikai szakembereket képeznek az egész ország számára. A tanulmányi idő 13 hónap. SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaház: Don Pasquale (Szemere béri. 6.) 1i) — Erkel Színház: Sámson és Delila (10. béri. 6.) (7) — Nemzeti Színház: Coriolanus (4. sor. A. béri. 6.) (7) — Katona József Színház: Kerti ünnepély (7) — Madách Színház: Egy hónap falun (7) — Madách Kamara Színház: Szemenszedett igazság (7) — Vígszínház: Trójai nők (II. kért. 4.) (7) — Ódry Színpad: Az idő vasfoga (fős 8) — Thália Színház: Fiorenza, Mario és a varázsló (7), Godot-ra várva (8) — József Attila Színház: Párizs bolondja (I. kért. 4.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban): Az olimpikon (du. 3) — Vidám Színpad: Mi ebből a tanulság? (fél 8) — Kis Színpad: Hippolyt, a lakáj (7) — Kamara Varieté: A zebra másik oldala (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: Dani Bogárországban (de. 10): Irány az Ezeregyéjszaka! (du. 3) — Kamaraterem: Fellegi Ádám zongoraestje (fél 8). .Péntek, 1966. február 30. Mjuda Jablonszkaja előadása a mai szovjet festészetről A mai szovjet festészet néhány problémája címmel tartott tegnap vetített képes előadást Mjuda Jablonszkaja művészettörténész, a moszkvai egyetem adjunktusa a Magyar Nemzeti Galéria és a Kulturális Kapcsolatok Intézete rendezésében. Előadásának bevezető részében a századeleji orosz festészet mozgalmairól és a XIX. század hagyományairól beszélt a szovjet művészettörténésznő. Elemezte a művészcsoportok tevékenységét és rávilágított szerepükre, amelyek a későbbiekben a szovjet művészet kialakításában játszottak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a polgárháború időszaka nagy változást hozott a festészet és általában a művészetek szerepében az új szovjet államban — hangsúlyozta. — A Lenin által meghirdetett monumentális propaganda új követelmények egész sorát állította a művészek elé. Felmerült a közérthetőség, a mondanivaló hozzáférhetőségének problémája, amelyre a cél eléréséhez feltétlenül szükség volt. Mlada Jablonszkaja ezután elemezné azokat a folyamatokat, amelyek a szociológia és esztétika vulgarizálásához, az irodalmiasság előretöréséhez vezettek a szovjet művészetben, majd a jelenlegi megújulási törekvéseket és a fiatal szovjet képzőművészek munkáit mutatta be a megjelent magyar művészeknek és művészettörténészeknek. NAPLÓ Február 25 Hétfőn megkezdik a Madách-kiállítás lebontását a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Helyébe egy újabb tárlat kerül, amely a reformkor és a szabadságharc irodalmát mutatja be. marrta Vicky, a magyar származású, világhírű karikaturista haláláról vezető helyen emlékeznek meg az angol lapok.Az évszázad legnagyobb karikaturistája volt* — írja a Daily Mirror. A Guardian "Vicky: a hatalomban levők ellensége, a baloldal barátja* címmel írt méltatást. Daily Worker:Vicky gyakran ált a magasabb bért és jobb életkörülményeket követelő vasutasok, bányászok, munkások mellé.* A Daily Mail Vicky Super-Mac sorozatára utal, amely túléli Macmillan igazi arcának emlékét. Vicky utolsó karikatúrája halála napján jelent meg az Evening Standardben, Wilson moszkvai útja alkalmából. Anette T. Rubinstein amerikai irodalomkritikus, aki az Országos Béketanács vendégeként néhány napot hazánkban töltött, és látogatása idején eszmecserét folytatott a magyar békemozgalom és irodalmi élet képviselőivel, csütörtökön elutazott. De Mészáros Dezső a debreceni Dohánygyár új épületének homlokzatára 12 négyzetméteres figurális vörösréz domborítást készített. Danny Kaye, a népszerű amerikai komikus vezényel a London Philharmonic Orchestra segélyalapja javára, az Albert Hallban rendezett koncerten. Nyolc Ady-vers bengál fordítását adományozta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak Asit Sarkar bengáli költő. Fordításai először a New Hungarian Quarterly-ban jelentek meg, 1962-ben. A most érkezett, dedikált kötet Kalkuttában jelent meg. Asit Sarkar magyar versantológián dolgozik és bengálra fordította Hubay Miklós C’est la guerre című színművét. Bessenyei Györgynek, Szabolcs megye szülöttének sírr emléket állítanak a nyíregyházi északi temetőben. A megye lakossága jelentős összeggel járult hozzá az emlékmű létesítéséhez. Angliában egyszerre két musical szerzője választotta darabja témájául a londoni gyufagyári munkásnők 1881-es sztrájkját. Az egyik darab producere elhatározta, hogy a vidéki bemutató után nem viszi föl Londonba a darabot, hanem azonnal amerikai turnéra indul, nehogy ütközzék a hasonló témájú két musical. A Gyufagyári lányok című musicalben egyébként szerepel a sztrájk lelkes támogatója, Annie Besant, G. B. Shaw egykori jó barátnője is. A párizsi Seul kiadónál Le Style et le Cri címmel megjelent Michel Seuphor tizennégy tanulmánya századunk művészetéről. A tanulmányok ismertetik a művészeti mozgalmakat és a különböző stílusokat, valamint acri* megnyilvánulásait. .