Magyar Nemzet, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-25 / 47. szám

4 Vendég a Don Juanban és a Borisz Godunovban A Falstaff második szereposztása PA­VEL GERDZSIKOV neve az őszi budapesti Erkel-ének­­versenyen bukkant fel, ahol a dalénekesek kategóriájában indult és kapott­ külön díjat. Ehhez a műfajhoz pedig nem eléggé érett és nem eléggé csi­szolt énekes még, ellenben — mint sejteni lehetett — opera­színpadon ,jobban mutat-e te­hetsége: talán ezt a lehetősé­get jutalmazta nála az ének­verseny zsűrije, ha már az ária-versenyben nem indult. Most alkalma volt az opera­színpadon is bizonyítania: a Don Juan és a Borisz Godu­­ljov címszerepében lépett fel Budapesten. S így legalább meggyőződhettünk róla, hogy valóban tehetséges. A huszon­­egynéhány éves bolgár basszba­­riton pedig szerepeihez kissé túlságosan fiatal és tapaszta­latlan énekes még: ez a ka­­masz-Don Juan még híjával van például az igazi súlynak és fenyegető erőnek, az igazi fölénynek és ellenállhatatlan­ságnak. Helyenként egy isko­lásfiú buzgalmát érezni rajta. A drámabeli Don Juan sem lehet pedig lényegesen idősebb nála, csak éppenséggel mégis érettebb, határozottabb, ta­­pasztaltabb-cinikusabb és el­lenállhatatlanabb. Gerdzsikov egy merész fiatalember elán­yát szegezi szembe ezekkel a hiányokkal (kétségtelen, hogy ez is belefér a Don Juan-port­­réba), s mert valóban tehetsé­ges, s vannak szuggesztív pil­lanatai, ezzel időnként mégis meggyőzi közönségét. Meggyőzi, annak ellenére, hogy énekesi eszköztára sem eléggé gazdag még ahhoz, hogy a szerep valamennyi árnyalatát felvillantsa (di­cséretére legyen mondva, még­is a jó iskola egészséges alapvetése, s dicséretére­­le­gyen mondva az olasz szöveg­tudás, a szerep eredeti nyel­vén). Vannak mindenesetre igen jó alapadottságai is: hangjának ereje­ érce van, csengése egyszeriben hitelessé teszi a nagy d-moll finálé pátoszát és méltóságát; önbi­zalmából és lélegzetéből pedig kétszeres Pezsgőáriára is futja — ami technikai teljesítmény­nek sem lebecsülendő. Borisz Godunov súlyos sze­repére még kevesebb garan­ciát ígért ez a "kamaszos" fia­talság; annál meglepőbb, hogy ebben az alakításban mégis jóval több illúziót adott, mint előre képzelhettük volna — a szláv operaszerepben mintha kissé "hazatalált* volna, az is­_­merős stílus és ismerős drámai­ atmoszféra tájaira. Igaz, eb­] ben az ismerős világban sémi rendelkezik még azzal a súly­] lyal, tapasztalattal és érettség-| gel, mint az igazán nagy és] érett szláv énekesek (akár az­ elmúlt hónapok budapesti ven­] dégeire, Ognyivcevre, vagy­ Borisz Szokolovra is joggal hi­­­vatkozhatnánk itt, nem is be-,­szél­ve Gerdzsikov világhírű1 honfitársairól, Borisz Chris-­­toffról, vagy Gyaurovról). Az> ősz fürtű Borisz Godunov] maszkján bizony gyakran át-­ ütnek a fiatalember arcvoná­­­sai. S a játékkészség, az alak­i ábrázolás tudatos törekvése] néhol bizony nem óv meg a­ túljátszástól. Mégis, Boriszt négy jelenete közül legalább a, központi nagy jelenet: a kö­­­zépső felvonás "szoba"-képe és a víziójelenete megmutatott val­­lamit az alak nagyságából és­ (ami a koronázási jelenetben­ vagy a záróképben sajnos már­­ kevésbé sikerült) az alak igazi ■ erejéből, a szerep zenei, éne­' kesi súlyából is. . Az előadásnak így határo-' zott sikere volt, s hadd említ­­ sük ez alkalommal külön Lu-­ kács Ervin fogékony és pontos] partitúra-tolmácsolását is a si-­ ker egyik legértékesebb össze­tevőjeként. A FALSTAFF MÁSODIK SZEREPOSZTÁSA az Opera­ház egyik legfiatalabb karmes­terének, Oberfrank Gézának irányításával mutatkozott be, aki most újból (a Vérnász óta második alkalommal) bebizo­nyíthatta, hogy rövid pályafu­tásához képest feltűnően kon­cepciózus tehetség, s komoly ígérete az Operaháznak. Tol­mácsolása mintaszerű felké­szültségről, Verdi partitúrájá­nak alapos és mély ismereté­ről tanúskodott. Építményének körvonalai persze néhol nem eléggé élesek és markánsak még — ez nemcsak művészi tapasztalat, hanem sajátosan karmesteri tapasztalat kérdése is. De elképzelése, ízlése és technikai rátermettsége alap­jában jól állta meg a próbát, egyáltalán nem "kezdő" fokon, egy nem kezdőknek való igé­nyes és bonyolult művészi fel­adatban. Radnai György, a második szereposztás címszereplője ala­kításában a szerep sok értékes hagyományát, tapasztalatát összegezte. A csalogó, "bri­liáns" Falstaff helyett a keser­­nyésebb humor és a kedélye­sebb, aranyosabb önirónia szí­nei jellemzik ábrázolását: diszkrétebb, de egyszersmind a szerep tradíciójához, szellemé­hez közelálló tónusok. S mind­ez egy kiegyensúlyozott, mind­végig szolid és megbízható énekes-produkció keretein be­lül: rokonszenves és szeretet­­re méltó Falstaff. Radnai György mellett má­sok is helyet kaptak ebben a szereposztásban a darab ré­gebbi tapasztalattal rendelke­ző szereplői közül: Sándor Ju­dit (Mrs. Meg Page), Külkey László (Cajus), Kishegyi Ár­pád (Bardolph), Domahidy László (Pistol), Ágay Karola (Alice; az 1961-es rádiófelvé­telhez képes­t új szerepkörben). Az újak közé tartozik Sebes­tyén Sándor (az ambiciózus, de még nem eléggé súlyos és át­ütő Ford); a Fenton—Annus­­ka-párt körvonalazó Mátray Ferenc és Andor Éva; s az Irt­ott még nem eléggé "mélytü­zű", de tehetséges és színes Mrs. Quickly: Szirmay Márta. NÉHÁNY SZÓT MÉG a szö­veg fordításáról és a színpad­képről. Oberfrank Géza és Blum Tamás szövegátdolgozá­sát (legalábbis amennyire né­hány előadásban megfigyel­hettem) sokhelyütt felesleges­nek éreztem. Lányi Viktor Falstaff-fordítása (amely tud­tommal a darab 1927-es első magyarországi előadásához ké­szült) az elmúlt évtizedek ope­­rafordítás-irodalmának egyik legsikerültebb, nyelvi szem­pontból legidőtállóbb munkája — méghozzá néhány ötletes és kitűnő, közismertté vált fordu­lattal. Lehet, sőt valószínű, hogy apróbb csiszolásokra, prozódiai korrekciókra az ilyen szöveg is újból és újból rászorul — de kérdés, hogy ez­úttal másra is?! Hogy csak egyetlen megfigyelt példát em­lítsek (a példák számát még szaporítaná lehetne): mi szük­ség volt a "Bolond, bolond, ki­nek a szerelem gond .. .* (»Amor, amor...«) prozódiai­­lag ugyan nem kifogástalan, de mégis hajlékony és szelle­mes fordulatát a még sokkal nehézkesebb, ügyetlenebb (s ráadásul laposabb) "Így van, így van, akit a szíve kerget...«­­ted helyettesíteni?! Ami a színpadképeket illeti, magam is szívesen csatlako­zom Makai Péter önmagukban derűs, játékos és igen tehetsé­ges színpadmegoldásainak di­cséretéhez, s azt vallom, hogy a Falstaffot éppenséggel ebben a keretben is el lehet játszani. Mégsem lelkesedem fenntartás nélkül a »Globe-színházi*, "shakespeare-i* színpad esz­méjéért. Részben azért nem, mert nem is annyira korszerű, új és frappáns ötlet: a "Globe­­színházi* színpadértelmezést a többi között már Felsenstei­­nék Falstaff-vendégjátékánál is láthattuk, az ötvenes évek elején, a "nyitott színpad* meg éppenséggel divatszámba megy már: az Operaház idei szezon­jában is másodszor visszatérő "hamupipőkés" ötlet. Aztán, Verdi Falstaff­járól lévén szó, a stílus kérdését elvben is felvethetnénk: 1600 vagy 1893? Globe-színház vagy Milánói Scala? Shakespeare vagy Verdi? »Windsori víg nők«, vagy — ami nem mind­egy — a »Falstaff«?! Nyer-e azzal valamit Verdi műve, ha különböző stílus-rétegeket egy­­másba­ oldunk? Egy mindenáron "új* (vagy mindenáron archaizálóan­ új) Falstaff célkitűzése helyett, gondolom többet ér egy min­denáron jó Falstaff célkitűzé­se — s ha így van, nincs mit félni bármiféle "korszerűtlen­ség" veszélyétől. Kovács János MEGNYÍLT . AZ ÁLLAMI KÖNYVTERJESZTŐ VÁLLALAT Új antikvár KÖNYVESBOLTJA Budapest, VII., Majakovszkij utca 81. VÉTEL­I ELADÁS __Magyar Nemze. /Q hazatért yPled­nyánszky (László P­ár nappal ezelőtt éreztük­­, láttuk, hogyan engedik le a Kerepesi-temető homokjába Mednyánszky László Bécsben kihantolt­­ , hazahozott földi maradványait. Csendesen, aho­gyan elment, hazatért. Szeret­te az Alföldet is, akárcsak a Kárpátokat, és a vizeket, pik­­túrája ismert sugalmazóit. Mi­kor szívbéli pajtása, a hason­lóan érzékeny Justh Zsig­­mond, parasztjaival Shakes­­peare-t adat elő, az első, aki Pusztaszenttornyára a nép­színház megtekintésére megér­kezik, Mednyánszky László. Az Alföld is sugalmazója volt, Budapest is, a fiumei tenger­part is. Bejárta ezt az orszá­got,­­mint Petőfi. Hazatért, s ahogy most fel­lapozom Kállai Ernő kitűnő Mednyánszky-monográf­iáját, érdekes dátum tárul elém: öt­ven éve éppen, hogy Med­nyánszky megérkezett művé­szete utolsó fordulójához, ah­hoz a realista "szerencsés for­dulathoz*, miként Naplójában feljegyezte, mely "teljes ösz­­szeköttetés jelenem és múl­tam között*. 1916-ban történt, amikor ismét kijuthatott a harctérre. Már nem a tájat, snem a megejtő kék és zöld szí­neket kereste, csak az embert. "Háborús tömegek. Sok moz­gás. Az alakokat úgy rajzo­lom, mint ahogy magamnak szoktam.* Évtizedekkel előbb érezte, szimatolta, emberinél érzékenyebb ösztönnel, hogy tűzbe borul a világ, nagy tra­gédia örvénye várja a hazát, s az ember tehetetlen. 1916-ban száz meg száz vázlattal, sejtései igazolásával tér haza: lövészárkok, harctéri temeté­sek, halott katonák, vérző se­besültek, fölperzselt falvak, ernyedt városok, kátyúba re­kedt trénszekerek rajzaival. S megfestette a csavargók és züllött proletárok villogó sze­mei helyett ezt a béna, szomo­rú háborús emberséget. Mint­ha csak Ady utolsó versköte­tét illusztrálná, ráírhatta vol­na címül ő is, hogy: Halottak élén. « J­ártam Beckón, ahol született, s láttam a Poprád hideg­zöld völgyében Nagyőrt, ahon­nan anyai ősei, a Szirmayak származtak. Messzire világít a kastély nagy fehér tornya, mint egy intő ujj. Apja és két testvére, a három Med­nyánszky fiú, részt vett a szabadságharcban. Haynau a legidősebbiket kivégeztette, a legfiatalabb, Cézár, a regényhős emigrált, a középső­nek, Eduárdnak, a Habsbur­gok megkegyelmeztek. Olyan ez a családi história, mint a Kőszívű ember fiaié. Eduard­­nak a fiai volt Mednyánszky László, aki keresztnevét ki­végzett nagybátyjától kapta. E­zzel az örökséggel indult el ■*­' a kis, fehér bőrű, riadt sze­mű báró. Elindult a várkas­télyból, s belépett a kunyhó­ba. Szó szerint így. Életét a kompenzáció irányította, hogy jóvá tegye mindazt, amit vét­kes emberi igazságosztás dol­gában ősei elkövettek. Eötvös József hasonlítható csak hoz­zá arisztokratáink közül. Med­nyánszky Lászlónak azonban nem kellett a kegyetlen és ke­gyeletlen apát feledtetnie a nemzettel, mint Eötvös József­nek. Mednyánszky elvszerűen választódott el társadalmi osz­tályától. Az a szüntelen ván­dorló piktor, aki éjjel-nappal rótta a fehér országutat, s sze­mélyesen ismerte Magyaror­szág minden nevezetesebb csa­vargóját, akit a hegyi legelők pásztorai testvérükként fogad­tak, ha átment a havason, vándorlásával nemcsak a re­gényes napfelkeltéket és a még regényesebb naplementéket kereste, hanem a másik tár­sadalmat, az alatta levőt, amelybe beolvadt, mivelhogy ez volt a szíve vágya. Beckó híres vára, a Med­­nyászkyak fészke, hidegen hagyta, de az istálló lent a kastélyudvar végén gyerek­korától vonzotta, a kocsisok­hoz húzódott, egy födél alá az állatokkal. "Nagyőrben, külö­nösen a harangtorony archi­tektúrájában van valami kö­­zépkoriasan borzalmas,­ amit zöldben és violettben, ezekben a melankolikus színekben jól lehetne visszaadni* — írja Naplójában. Nagyot lélegzett, amikor elfödték az erdő fái, s járt útról a járhatatlanra tért. Szabadnak érezte magát. Olyan volt, mint egy szent. Ember és állat ösztönszerűen vonzódott hozzá. Minden va­gyonáról lemondott, minden pénzét, ezernyi festménye árát, szétosztogatta a szegé­nyek között. Képes volt bete­gen, elcsigázott testtel is ecset­hez nyúlni, ha nem volt pénze s valakinek rongyos ismerősei közül orvosságra, kórházra kellett. Naplójában írja, az er­dei és mezei állatok hozzálép­tek s tenyeréből ették a mor­zsát, Féúri barátai az átdorbézolt éjszaka után azt a hajnalt várták, amikor valaki behozza a váltó-aláírót s megmenthe­tik életüket. A lelkiismereté­vel viaskodó Mednyánszky László más­napfelkeltét várt: "Hajnalodik, talán számomra is felkél nemsokára a nap. Ke­vesen szenvedtek többet, mint én és mégsem veszett el ben­nem a jobb jövőbe vetett hit, amikor majd az én lelkem is szabad szárnyak­ra kap .. .* — olvassuk a csodálatos Napló­ban. Az úri osztály el fog ég­ni, mert jön a "nagy tűzvész", s vége. Igazság szerint ki kell hullania a rostán, ahogyan Ady látomása szólt. Igaz em­ber, tiszta lélek kívánt lenni, nem félelemből, emberségből. Démoszról beszélt, azaz a nép­ről, emberré­ válása gyógyfür­dőjéről. Mert mi teszi boldoggá az embert? "Csak a legnagyobb önzetlenség által érhetjük el a belső nyugodalmat" — jegyzi fel 1912-ben. Soká azt hitte, a belső nyugalmat a színek és formák teremtésében és válto­zataiban leli meg. Órákig ké­­pes volt vízben, hóban, szél­ben állni és festeni, vázlatokat készíteni, hogy ellesse a ter­mészet titkát és szépségét. S valóban, amit szem felfoghat a tájból, Mednyánszky zsákmá­nya lett. Könnyed, simulékony technikája elénk varázsolja a kárpáti tájat, vagy az alföldi lapályt olyan teljességgel, mint senki más tájfestőink kö­zül. De a háború borzal­mai láttán szétfosztik minden szín­ mámora, az ember jelenik meg vásznain, egyszerűen és végzetszerűen a mi létünk, melyet mi rontunk meg, mi magunk. A művészet a legtisztább emberség. Mednyánszky Lászlót, a tájképfestőt és em­berábrázolót nem lehet elkép­zelni őszinte humanizmusa nélkül. A nagy országjáró, aki tapasztalatból ismerte Ma­gyarország szövevényes társa­dalmát, igaz híve volt a nem­zetiségek egyenjogúságának, sőt testvériségének a magya­rokkal. A Kállai-monográfia, mely összegyűjtötte adatszerű­ségeit, a Napló, melyben maga jegyezte fel megfigyeléseit, a monda, mely felismeréseit őr­zi a már nagyon öregek kö­zött, akik még élnek s ismer­ték Mednyánszkyt, az ember­barátról szól. Megvetette a gyűlölködőket, a kom­olyhin­­tőket, nemcsak a tévelygő ma­gyarokat, hanem a nemzetisé­gi értelmiség nacionalistáit is. A népet szerette, szlovák­ meg­becsülése is a népnek szólt "Magyarnak, szlováknak, svábnak, zsidónak, közös a nyomorúsága" — jegyzi fel még 1898-ban, több mint egy évtizeddel a Magyar jakobinus dala előtt. 1911-ben Pozsony­ban egy Duna-parti kocsmában munkások között iddogál és énekel. "Egy közös, igazán test­véri érzület kötötte össze ezt a sok, különféle nemzetiségű embert. Itt ismertem meg azt, ami az internacionalizmus poézise* — írja. Mint képei­nek kifejező ereje, o­lyan vég­telen Mednyánszky László kö­vetkezetes s megalkuvástalan embersége. Adyhoz és az Ady­­nemzedékhez tartozik ő is. Óriási alkotó munkássága leg­szebb darabjait hamarosan ki­állítják a Nemzeti Galériában, a Kerepesi-temető új lakója élő és ható erővé válik közöt­tünk. Szalatnai Rezső Eltemették Escher Károlyt Csütörtök délután a Farkas­réti temetőben nagy részvéttel kísérték utolsó útjára Escher Károly fotóművészt, a Magyar Népköztársaság érdemes mű­vészét. A Magyar Fotóművé­szek Szövetségének nevében Tabák Lajos, a szövetség el­nökségi tisztségviselője bú­csúztatta, felidézve az idős pályatárs életútjának emléke­zetes eseményeit, fotóriporteri eredményeit és szakmai bra­vúrjait.­­ A fotózásnak kevés gyakorlati művelője ért el ed­dig olyan kiemelkedő sikerso­rozatot, aminővel Escher Ká­roly büszkélkedhetett hat év­tizedes fotóriporteri, fotómű­vészi munkásságának betelje­süléseként — mondotta. A MUOSZ képviseletében Vécsei György mondotta el a magyar riportfotósok és az újságíró társadalom búcsúztatóját. Nemzetközi sajtópályázat Moszkvában csütörtökön kezdődtek meg az előkészítő megbeszélések arra a nemzet­közi sajtópályázatra, amelyet a szocialista országok barátsá­gának népszerűsítésére a moszkvai Szovjetszkaja Rosz­­szija kezdeményezett. A pá­lyázaton részt vevő hat népi demokratikus ország mind­egyikében háromhetes külföl­di úttal jutalmazzák a legjobb pályamunkákat. A pályázatot magyar részről az Ország— Világ szerkesztősége szervezi. A pályázat márciusban kezdő­dik és november 7-én zárul. Színházi technikum kezdte meg működését a drezdai Ál­lami Színházban. Az új intéz­ményben színházi technikai szakembereket képeznek az egész ország számára. A ta­nulmányi idő 13 hónap. SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaház: Don Pasquale (Szemere béri. 6.) 1i) — Erkel Színház: Sámson és Delila (10. béri. 6.) (7) — Nemzeti Színház: Coriolanus (4. sor. A. béri. 6.) (7) — Katona József Színház: Kerti ünnepély (7) — Madách Színház: Egy hónap falun (7) — Madách Kamara Színház: Szemenszedett igazság (7) — Vígszínház: Trójai nők (II. kért. 4.) (7) — Ódry Szín­pad: Az idő vasfoga (fős 8) — Thá­­lia Színház: Fiorenza, Mario és a varázsló (7), Godot-ra várva (8) — József Attila Színház: Párizs bo­londja (I. kért. 4.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban): Az olimpikon (du. 3) — Vidám Színpad: Mi eb­ből a tanulság? (fél 8) — Kis Szín­pad: Hippolyt, a lakáj (7) — Ka­mara Varieté: A zebra másik ol­dala (du. 6 és fél 9) — Állami Báb­színház: Dani Bogárországban (de. 10): Irány az Ezeregyéjszaka! (du. 3) — Kamaraterem: Fellegi Ádám zongoraestje (fél 8). .Péntek, 1966. február 30. Mjuda Jablonszkaja előadása a mai szovjet festészetről A mai szovjet festészet né­hány problémája címmel tar­tott tegnap vetített képes elő­adást Mjuda Jablonszkaja mű­vészettörténész, a moszkvai egyetem adjunktusa a Magyar Nemzeti Galéria és a Kultu­rális Kapcsolatok Intézete ren­dezésében. Előadásának bevezető részé­ben a századeleji orosz festé­szet mozgalmairól és a XIX. század hagyományairól beszélt a szovjet művészettörténésznő. Elemezte a művészcsoportok tevékenységét és rávilágított szerepükre, amelyek a későb­biekben a szovjet művészet kialakításában játszottak. A Nagy Októberi Szocialista For­radalom és a polgárháború időszaka nagy változást ho­zott a festészet és általában a művészetek szerepében az új szovjet államban — hangsú­lyozta. — A Lenin által meg­hirdetett monumentális propa­ganda új követelmények egész sorát állította a művészek elé. Felmerült a közérthetőség, a mondanivaló hozzáférhetősé­gének problémája, amelyre a cél eléréséhez feltétlenül szük­ség volt. Mlada Jablonszkaja ezután elemezné azokat a folyamato­kat, amelyek a szociológia és esztétika vulgarizálásához, az irodalmiasság előretöréséhez vezettek a szovjet művészet­ben, majd a jelenlegi megúju­lási törekvéseket és a fiatal szovjet képzőművészek mun­káit mutatta be a megjelent magyar művészeknek és mű­vészettörténészeknek. NAPLÓ Február 25 Hétfőn megkezdik a Ma­­dách-kiállítás lebontását a Pe­tőfi Irodalmi Múzeumban. Helyébe egy újabb tárlat ke­rül, amely a reformkor és a szabadságharc irodalmát mu­tatja be. ma­rrta Vicky, a magyar származású, vi­lághírű karikaturista haláláról ve­zető helyen emlékeznek meg az angol lapok.­­Az évszázad legna­gyobb karikaturistája volt* — ír­ja a Daily Mirror. A Guardian "Vicky: a hatalomban levők el­­lensége, a baloldal barátja* cím­mel írt méltatást. Daily Worker:­­Vicky gyakran ált a magasabb bért és jobb életkörülményeket követelő vasutasok, bányászok, munkások mellé.* A Daily Mail Vicky Super-Mac sorozatára utal, amely túléli Macmillan igazi arcá­nak emlékét. Vicky utolsó karika­túrája halála napján jelent meg az Evening Standardben, Wilson moszkvai útja alkalmából.­­ Anette T. Rubinstein ameri­kai irodalomkritikus, aki az Országos Béketanács vendége­ként néhány napot hazánkban töltött, és látogatása idején eszmecserét folytatott a ma­gyar békemozgalom és irodal­mi élet képviselőivel, csütörtö­kön elutazott. De Mészáros Dezső a debreceni Dohánygyár új épületének homlokzatára 12 négyzetméte­res figurális vörösréz dombo­rítást készített. Danny Kaye, a népszerű amerikai komikus vezényel a London Philharmonic Orchest­­ra segélyalapja javára, az Al­bert Hallban rendezett kon­certen. Nyolc Ady-vers bengál for­dítását adományozta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak Asit Sarkar bengáli költő. Fordítá­sai először a New Hungarian Quarterly-ban jelentek meg, 1962-ben. A most érkezett, de­dikált kötet Kalkuttában je­lent meg. Asit Sarkar magyar versantológián dolgozik és bengálra fordította Hubay Miklós C’est la guerre című színművét.­ ­ Bessenyei Györgynek, Sza­bolcs megye szülöttének sírr emléket állítanak a nyíregy­házi északi temetőben. A me­gye lakossága jelentős összeg­gel járult hozzá az emlékmű létesítéséhez.­­ Angliában egyszerre két musi­cal szerzője választotta darabja té­májául a londoni gyufagyári mun­kásnők 1881-es sztrájkját. Az egyik darab producere elhatározta, hogy a vidéki bemutató után nem viszi föl Londonba a darabot, hanem azonnal amerikai­ turnéra indul, nehogy ütközzék a hasonló témá­jú két musical. A Gyufagyári lá­nyok című musicalben egyébként szerepel a sztrájk lelkes támoga­tója, Annie Besant, G. B. Shaw egykori jó barátnője is.­­ A párizsi Seul kiadónál Le Style et le Cri címmel megje­lent Michel Seuphor tizennégy tanulmánya századunk művé­szetéről. A tanulmányok is­mertetik a művészeti mozgal­makat és a különböző stíluso­kat, valamint a­­cri* megnyil­vánulásait. .

Next