Magyar Nemzet, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-01 / 26. szám

____ A RÁDIÓ MELLETT ! Krimi ! Hiába, mi már f­i­nmi f­ügének vagyunk, mi magyarok. Magyar vér, magyar virtus. Vagy komoran nem iszunk egyáltalán, vagy kirúgjuk a csárda oldalát. Mégihogy arany középút? Még mit nem, azt csak járja az a fránya német! Az ő papucsos lelkinek való, nem a magyar­nak! Hej, kocsmárosné... Ide egy akó krimit az asztalom­ra! Dupla vagy semmi! Így mulatt egy magyar úr. Jó ma­gyar gyerek vagy, testvér? Az vagy? Amikor krimi! Bocsánat, úgy látom, kissé mámorosan kezdtem, de mos­t már józanodon... Nem a vér­­szagtól vagyok részeg. Dehogy. Ettől az ártalmatlan, mester­séges folyadéktól, ami a kri­mikben folyik, nem lehet be­rúgni. Olyan vegytiszta és desztillált. Pontosabban: vér­től vagyok részeg ugyan, de nem attól, ami a krimikben csörgedez, hanem a magyar vértől, ami bennem is buzog. Attól a határtalan tempera­mentumtól, ami ha egyszer kitör... Mert nézzük csak, drága magyar testvéreim, mi volt azelőtt? Volt a teljes absztinencia és kiátkozás. Rendszerünk alapjait ásta alá, aki a detekt­ívregény mellett — mert akkor még így hívták — egy jó szót mert szólni. (Szegény Babits Mihály, hogy röstellkedhetett a sírban, mert bizony ő imádta a detektív­­regényt Mondták is rá sokan, hogy arisztokratikus, elefánt­­csonttornyos, parnasszista. Ez a helyes kifejezés.) Ezekben az időkben a megszállott Babits­­ízlésűek zugpiacokra, a meg­boldogult Teleki térre jártak a tiltott kábítószerért. Azután rögtön a Teleki tér korszak után­ következett a bibliofil korszak. Keveset, drágán és kis példányszámban kezdtük kiadni a műfaj klasszikusait Komoly pénztárca és komoly összeköttetés kellett hozzá, hogy valaki megkaparintson egyet. Akinek volt elég pénze és összeköttetése, az elég érett­nek és eszmeileg szilárdnak számított ahhoz, hogy e má­­konnyal szemben is sziklának bizonyuljon. Azután lassan terjedni kezdett a bűvös nem­zetközi kifejezés: krimi ... Milyen bájos, játékos, becéző. Mit idéz fel az em­berben? Tőr helyett törésit, revolver he­lyett revcsit, hulla helyett huk­kcsercet. Kinek jut eszébe, hogy e szó papája egy hátbor­zongatóan komor hangzású bűnügyi szakkifejezés: krimi­nalisztika. Nem, nem, marad a becézően gyermekded krimi. Ami egyébként nemcsak a kö­zönség becéző szeretetének a jele, hanem egyúttal sokkal inkább helyére teszi a műfajt is: játék ez, kérem, társas szórakozás, mint az ulti — lám, ezt is becézik! — vagy a futball vagy a komámasz­­szony hol az olló. Nem ás alá semmit, se rendszert, se családot, legfeljebb az a baj, ha valakit ezenkívül semmi más nem érdekel. De ez baj akkor is, ha ultiról vagy fut­ball­ról van szó. De maradjunk a részegség­nél. Mi az, ami engem má­­morít? Az a nagy nemzeti temperamentum, ahogy immár tilalmaktól felszabadultan a krimire vetettük magunkat. Ahová nézek, ahová hallgatok, mindenütt krimi. Tizenöt évig futballoztunk, most krimizni fogunk? Az aranylábú fiúk helyett most jönnek az arany­kezű gyilkosok? Micsoda du­gó, arany lába van! — mond­tuk régen. Mi cso­d­b döfés, arany keze van! — mondjuk ezután. Ahogy a magyar vir­tus diktálja. Ha pedig most valaki azt hiszi, hogy én nem szeretem a krimit, akkor nagyon téved. Szeretem, vagy inkább mond­juk így: kedvelem. Amit nem szeretek, az az újgazdag atti­tűd, ahogy mi most felfedez­zük a műfajt Ahogy nyakló nélkül halmozunk. Ahogy or­szágos ügy lett belőle. Ahogy professzori nagyképűséggel fi­lozofálunk, vann­-e létjogosult­sága vagy nincs. Ahogy be akarjuk hozni az elmaradást. Ahogy olyan provinciálisan akarunk anti-provinciálisak lenni. Nem az a baj, hogy kri­­mizünk, hanem ahogy krimi­­zünk. Ahogy az »ez is van« helyére benyomul a »csal, ez van« parvenüsége. Azt se higgye senki, hogy nekem a vasárnap esti Pó­dium 66 krimi-összeállítása nem tetszett. Nem egyetlen műsorról beszéltem, hanem egy jelenségről. Mert ez a mű­sor jó volt, változatos, szelle­mes. Izgatottan és szívesen hallgattam, mint bizonyára nagyon sok rádióhallgató. He­lyére is tette a műfajt, egy kis iróniával, egy kis lemez­­telenítéssel, nem csinált mí­toszt belőle, sem a szerkesztő Gyenes György, sem a rendező Marton Frigyes. Ki ne hall­gatna szívesen máskor is ilyes­mit a rádióban? De azért egy kicsit már túl műfajszerűnek éreztem például a dramatizá­­lók és fordítók nevének el­hallgatását. Csak nem nekünk kell kitalálni, hogy az átdol­gozók és fordítók közül ki a feddhetetlen és ki a gyilkos? Hát már a bemondó is kri­mizik? 7~77~~~~ Nagyon szere- Szeljegyzet­t a vasár­nap délelőtt című rádiómaga­zint. Mégsem hallgattam vé­gig legutóbb, éppencsak­­be­lehallgattam­. Többek között, amikor Kristóf Károly hangos portrét rajzolt Oscar Peterson­­ról, aki a legnagyobb dzsessz­­zongora művészek közül való. Igaz gyönyörűséggel hallgat­tam játékát. És a kísérőszöveg csak fokozta érdeklődésemet. Mert ez a szöveg korszakal­kotó felfedezésekkel szolgált. Például ilyennel: -Nem a bő­re színétől függ, hogy valaki csodagyereknek születik-e vagy sem.- Tényleg!­s­ütöt­tem homlokomra döbbenten, hogy eddig erre nem jöttem rá. Micsoda aranyigazság, őrület, hogy ezt eddig senki nem fedezte fel, a tudatlanság sötétjében éltünk, emberek. És mindjárt el is tűnődtem a sors kegyetlenségén. Ha idejé­ben szól, mennyi bajt elkerül­hettünk volna e viharos szá­zadban! Görgey Gábor SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Don Carlos (L. béri. 5.) (7) — Erkel Színház: Bo­hémélet (7. béri. 6.) (7) — Nem­zeti Színház: Coriolanus (1. sor, A. béri. 5.) (7) — Katona József Színház: A szerelem ára (7) — Madách Színház: Koldusopera (7) — Madách Kamara Színház: A bolondok grófja (7) - Vígszínház: A trójai nők (B. béri. 4.) (7) — Ódry Színpad: Az idő vasfoga (fél 8) — Thália Színház: Az ördög és a Jóisten (7) — József Attila Szín­ház: Egérét (Repriz I. béri. 4.) (7) — Fővárosi Operettszínház: Bál a Savoyban (7) — Bartók Gyermek­­színház­a (Főv. Operettszínház­ban): Az olimpikon (du. 3) — Vi­dám Színpad: Nehéz a választás (fél 8) — Kis Színpad: Leszállás Párizsban (7) — Egyetemi Szín­pad: Bach-sorozat I. hangverseny (fél 8) — Kamara varieté: A zebra másik oldala (du. 6 és fél 9) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkusz a jégen (7) — Állami Bábszínház: Aladdin csodalámpája (de. 10); Irány az Ezeregyéjszaka! (du. 3) — Zeneakadémia: Marie Claire Jamert és a Weiner-vonósnégyes hangú. (Négy évszázad muzsiká­ja 4.) (fél 8). ­ Hogyan készül a siker ? Reklámhadjárat és művészet Franciaországban egyre job­ban­­érdeklődnek a képzőmű­vészeti alkotások iránt a ki­sebb városok lakói is, s ami a legfontosabb, a művek ébresz­tette hatások nemcsak esztéti­kaiak, nemcsak nézik a képe­ket, hanem veszik is. Egy egész új műgyűjtő sereg ala­kult már ki a vidéki műbará­tokból, a vidéki kiállítások szaporodnak s nő a jelentősé­gük is. A művészeti lapok részlete­sen beszámoltak a fiatal Bon­­compain kiállításáról, melyet Toumnon-ban rendezett, bemu­tatva tízévi munkásságát. A nagy reményű ifjú tudniillik 17 éves korában Valence mű­vészeti iskolájában tanulni kezdett, aztán áttért az ipar­művészetibe, de ezt sem vé­gezte el, megpróbálkozott a képzőművészetivel és még sok minden egyébbel, mert közben múltak az évek és élni is kel­lett valamiből. Színházaknak dolgozott, kosztümöket terve­zett, s állítólag nemcsak az ecsettel dolgozott ügyesen, de a könyökével is. Az eredmény: kiállítás Párizsban, Chicagó­ban, Palm­ Beachben. Most 27 éves, jogosan hir­deti tehát 10 év festői alkotá­sait életművéből, ha ezt a fur­csa propagandát és az erő­szakolt reklámot túlzottnak tartják is az igazi művészet barátai, akik azt állítják, hogy reklámhadjáratokkal nem le­het megismételni Bernard Buffet siker­sorozatát, mert azt Buffet aktív művészi ható­ereje és alkotásainak egyéni összetevői váltották ki, nála ez az értékmérő, nem a különös katalógus és az “évtized ter­mését­" hirdető stratégiai el­gondolás, mint a “kis Boncom­­pain«-nél. A kritikusok persze téved­hetnek, mert Párizsban több mint 4000 ügynök és több száz műkereskedő dolgozik s ezek abból élnek, hogy eladják a termést, ha jó, ha rossz, s ta­­­lán véletlenül sikerül vevőt találni olyan képekre is, mint Boncompain műved. Hogy ezek milyenek? A beszámolók sze­rint naiv természet­ utánzások, ahogyan egy 5—10 éves kis­gyermek látja a világot, s ami­nek a világon semmi köze a festőművészeihez. De miután már a dadaistáknak és a pop­­artosoknak is voltak nagy si­kerei, nem lehetetlen, hogy ezt kiharcolja erős akarattal egy olyan ifjú festő is, aki már tíz éve készül a kiugrásra. M. A. A. NAPLÓ Február 1 A Művelődésügyi Miniszté­rium és a Magyar Írók Szövet­sége országos drámapályázatot hirdet. Pályázni lehet szocialis­ta eszmeiségű, magas művészi értékű, bármilyen színpadi mű­fajú művel, amely nyilvános­ságra még semmilyen formá­ban — sem nyomtatásban, sem színpadon, sem rádióban, tévé­ben — nem került és amely színházainknak eddig műsor­terveiben sem szerepelt. A pá­lyázat jeligés, beküldési határ­ideje 1966. október 1. A pálya­művet hat példányban kell el­juttatni a Művelődésügyi Mi­nisztérium színházi főigazgató­ságára. Domenico Modugno Istenem, mennyire szeretlek című dala nyerte az idei San Remó-i dalfesztivált. A dalt Gigliola Cinquetti énekelte. • Peter Weisst meghívták Bu­dapestre, Marat­ drámájának bemutatójára. A mű teljes cí­me: “Jeann Paul Marat üldöz­tetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elme­gyógyintézet színjátszói előad­ják de Sade úr betanításá­ban.­" A magyar premiert feb­ruár 4-én tartják a Nemzeti Színházban.A 175 éves magyar színjátszás címmel képes albumot adott ki a Színháztudományi Inté­zet. A kötet Kelemen László színtársulatának első magyar nyelvű előadásától napjainkig követi a magyar színjátszás fejlődését. po A Bourdelle-díj idei nyer­tesének, Claude Mary szob­rászművésznek életútját is­mertetik a francia lapok. 1929-ben született és Germaine Richier szobrászművésznő nö­vendéke lett. Dinamikus lovas­szobraival, egyéni figurális kompozícióival már többször sikeresen szerepelt. 1952-ben neki ítélték a Blumenthal-dí­­jat, 1958-ban pedig a Fénéon­­díjat. A Bourdelle-múzeumban néhány hónap múlva nyílik meg gyűjteményes kiállítása. A Basilides Barna festőművész képeiből retrospektív kiállítás nyílik február 4-én az Ernst Múzeumban. Szegedi Anikó zongoramű­vésznő a közelmúltban több külföldi országban adott kon­certeket. Olaszországban a ró­mai Magyar Intézetben ren­dezték meg önálló estjét, az NDK-ban pedig három szóló­koncertet adott. Legutóbb a Szovjetunióban volt hét szó­lókoncertje, közülük az egyik a televízióban hangzott el. * A francia lapok nagy rész­véttel emlékeznek meg Nicole Vedres, a kitűnő írónő és filmrendező váratlan halálá­ról. A művésznőtől, aki Vedres Márk menye volt, Aragon lap­jában a munkatársak és bará­tok négy oldalon vettek bú­csút, méltatva könyveit, életét, jelentőségét. A Holnap kez­dődik az élet című, 1949-ben készült híres filmjében Le Corbusier, Picasso, Joliot- Curie, André Gide, Sartre és még sokan mások beszéltek a jövőről. Nicole Vedres szívét nagyon megviselte — írta róla Georges Sadoul — férje ha­lála, s hogy fiát Algériába vit­ték háborúzni. I­ H. G­.2­N­­ 2­0 TELJES SZOBABERENDEZÉS TARGYNYEREMENYSORSOLAS 2­0­0 DB VÁSÁRLÁSI UTALVÁNY FEBRUÁRBAN A 2000 NYEREMÉNYTARGY jrpr L­OTTON. KEROMIjSORSOUSRAA^^RUÁRi^^sZEV­ÉNYEKKoziip^^J •Kedd, 196­8. február 1 ÍGY TÖRTÉNT?!... Történelmi szatírák az Irodalmi Színpadon SOKAT AKART­­ műso­rában elmondani a történelem­ről az Irodalmi Színpad, s ta­lán éppen ezért sikerült keve­set közölni a témáról. Az a dráma­ mennyiség, amely öm­lesztve reánk zúdult­, inkább azt sugallta, hogy a történe­lem az irodalom nagyító és torzító tükrén át nézve bohó­ságok sorozata. Persze, nem ez volt az est eredeti célja: az Irodalmi Színpad tarka csok­rot akart összeállítani a törté­nelmi pamfletekből, szatírák­ból és krokikból. Csakhogy a műsor eltávolodott a céltól, és csak azt bizonygatta, hogy milyen vidám emberek a vi­lágirodalom nagyjai Anatole France-tól Osborne-ig és Shaw-tól Capekig. De ehhez nem volt szükség ilyen hang­zatos címre, és a világ dráma­termésének ilyen monstre fel­vonulására. Egyébként is: a világiroda­lomban nemcsak az a néhány szerző látta ilyen sajátos mó­don a történelmet, akiket az Irodalmi Színpad bemutatott, hanem minden valamirevaló író Plutarkhosztól és Hérodo­tosztól kezdve Shakespeare-en és Bonfinin keresztül Tolszto­jig és Dürrenmattig. A mammut-műsor három részből és tizenkét drámából, illetve jelenetből állt. Elhang­zott benne Heltai Jenő bájo­san frivol Úri jog című darab­ja, Szirmai Albert kedélyes zenéjével a földesúri első éj­szaka jogának eltörléséről, és hallhattuk Emnőd Tamás fran­ciásan könnyed, de kissé már porlepte jelenetét, A francia királyt. Ez a két darab azon­ban eltávolított bennünket Brecht gunyoros filozófiájától, Karinthy Frigyes pompásan anakronisztikus tréfájától és Osborne vitriolba mártott “tündérmeséjétől­", a Bam­­berg-vértől. Különböző hangok keveredtek tehát itt,­ és nem álltak össze egységes kórussá. Őszintén sajnáljuk, hogy az Osborne-darabból olyan meg­gondolatlanul válogatott része­ket láthattunk az egész he­lyett, s a részleteket is heve­nyészett, laza és rögtönzéssze­rű módon játszották el. Az Osborne-darab, amely oly maró gúnnyal utal angol uralkodóházi állapotokra, és amelyben a királyi hercegnő fotóriporter-férje félreérthetett­­en célzás bizonyos újabbkori botlásokra, több figyelmet és főképp jobb előadást érdemelt volna. AZ ELŐADÁS RENDEZÉ­SÉT Szendrő Ferenc vállalta el nagy igyekezettel. E bonyo­lult feladat azonban jóval ru­tinosabb rendező erejét is meghaladta volna; nem csoda, hogy amíg Anatole France-tól Osborne-ig ért az előadás, az igyekezetben a rendező is ki­fáradt. Szendrő Ferenc, aki te­hetségét számos remek előadá­son bizonyította már, és kitű­nő színpad­érzékét többi*­, drámai műfajban is megmu­tatta, ezúttal nem tudott elég figyelmet szentelni az egyes je­leneteknek. Ezért csúsztak be­le triviális elemek a Heltai­­darab előadásába, amely így­ időnként amatőrök jó szándékú kísérletének tűnt, ezért hatott közhelyszerűen Kástner nagy­szerű versének, A tábornok­nak a szcenírozása és emiatt lett jámbor bohózat a vitrio­­los Bamberg-vérből. A színészek közül csupán Béres Ilona, Horváth Tivadar és Szendrő József tudott egyé­ni színt­ és ízlést vinni a jele­netekbe. Csak helyeselhetjük, hogy Dévai Hédi fanyar egyé­niségének pódiumot adott az Irodalmi Színpad, ám sajátos humora több rendezői munkát érdemelt volna. Szatmári Ist­ván ezúttal külsőségekkel pó­tolt belső tartalmat. Kár, hogy az előadás fogyatékosságai né­mileg homályba borították Köpeczi Bócz István frappán­san szatirizáló díszleteit és András Bélának ezúttal is re­mekül jellemző kísérőzenéjét, amely főképp az Osborne-da­ra­bot és a Kástner-verset ke­retezte stílusosan. Gábor István Vas István-est az Irodalmi Színpadon kapott szellemi körkép lenyű­göző. Benne él századunk és a század emberének gondolata, élete, harca az oly sokszor fe­nyegető katasztrófákkal, az el­múlással. Mély emberi felelős­ség visszhangzik ezekben a versekben, olyan, amely méltó a Nyugat régebbi nemzedékei­hez, amelyeknek örököseként Vas István pályáján elindult, s amelyet öntörvénye eljuttat az önmagáért s a társadalo­mért való harcig. Igazságke­reső költő, aki értelmünket és érzelmeinket egyszerre kavar­ja fel, gondolkozásra késztet, mert maga is gondolati a szó nemes és igaz értelmében. In­­tellektualizmusa nem pótszer, nem semmit rejtő homály, ha­nem rendező magatartás, amely helyére teszi az élet egyéni és társadalmi problé­máit. Nem könnyű dolog Vas Ist­ván igazi hangjának eltalá­lása pódiumon, s a félrecsú­­­szás talán hamisítás lenne. Épp ezért a pontosságért és megértésért jelentettek külö­nös élményt a versek a fel­­lépő művészeik — Gáti József, Mensáros László, Szakáts Mik­lós, Ilosvay Katalin Csernus Marian, Kovács P. József Dem­ján Éva és Szentpál Mó­nika — tolmácsolásában A közönség melegen ünnepelte a költőt, aki Radnóti naplóját olvasva című versével maga is a pódiumra lépett. Vas István nehéz veretű, gondolkozó és elgondolkozta­tó lírájából nyújt át egy csok­rot a Szállj költemény soro­zatban megrendezett szerzői est keretében a vers kedvelői­nek az Irodalmi Színpad. A k­ét művész kiállítása A II. kerületi Nőtanács ren­dezésében kiállítás nyílt Já­­nossy Ferenc festőművész és Hadik Gyula szobrászművész alkotásaiból (II. ker., Moszkva tér 3.). A kis tárlaton Jánossy képei vonják először magukra a néző figyelmét. Egy változó karakterű tehetség műveit lát­hatjuk: csendéleteket, figurá­lis kompozíciókat és néhány egészen különös, látnoki jelle­gű festményt, melyeken a tel­jesen szabad képzettársítás a szürrealizmus szimbólumvilá­gával keveredik. A képek fő erőssége a me­leg és rendkívül dús kolorit, a színek sárgától vörösig izzó skálája. Ez a szuggesztív színe­zés már a csendéletképeken is felfedezhető, de még karakte­resebbé válik azokon a kom­pozíciókon, amelyek Csont­­váry festményeinek útmutatá­sait látszanak követni. Egyik legérdekesebb közülük a Dó­zsa című, amelyen ez a kolo­rit a legsejtelmesebb lilákig finomul. A sokalakos kompo­zíciókon megbomlik a földi rend, és az álomvilág szaba­don lebegő tárgyai és alakjai töltik be a képmezőt. Ezeknek a festményeknek is megtalál­hatjuk az előzményeit a ma­gyar képzőművészetben, első­sorban A­mos Imre szürrealista karakterű olajképein. Jánossy legkiérleltebb művei azok az apró grafikák, melyeken a művész fantáziájának játékos formái és alakzatai áttetsző törékenységgel és sejtelmes­­séggel jelennek meg. A festményeket szerencsésen egészítik ki Hadik Gyula plasz­tikái. Hadik Mészáros László és Medgyessy Ferenc öröksé­gét, vagyis a legnemesebb tra­díciók egyik vonalát folytatja. Tömör mintázású fejek és ala­kok, az anyag erőtől duzzadó súlya jellemzők művészetére. Különösen értékes Nagy-Ba­­logh Jánosról mintázott port­réja, amely az ismert Nagy- Balogh önarcképek ihletését mutatja. P. G.

Next