Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-03 / 154. szám
FOLYÓIRATSZEMLE Tudomány és környezet „Az országos tudománypolitikai irányelvek helyi viszonyokra alkalmazása még éppen csak kezdetét vette. Számos tárgyi és intellektuális feltételt kell biztosítani ahhoz, hogy országrészünkben a közvetlen környezethez kapcsolódó, az országos kutatási programok részeként kezelhető, a nemzetközi versenyben is helytálló kutatások bontakozzanak ki.” Havasi Zoltán veti fel — a többi között — fentieket a szegedi Tiszatáj júniusi számában. Kifejti, hogy „a magyar helyzetben szerves összefüggéssel kell számolnunk a fővárosi kutatóintézeti hálózat túlfejlesztését ellensúlyozó vidéki kutatások megerősítése és vidéki városaink nagyvárossá fejlődése között. A modern kutatási vállalkozások olyan technikai, gazdasági környezetet, olyan személyi ellátottságot, kommunális ellátást, oly szellemi atmoszférát, feltételeket követelnek, amelyeket igazán és korszerűen csak az urbanizálódás magasabb fokára jutott települések tudnak biztosítani”. Ugyanakkor azonban a vidéki kutatógócokban dolgozóknak közel kell lenniük egy-egy országrész társadalmi és földrajzi sajátosságaihoz, „a tájban jelentkező termelési, művelődési tudományos kutatási problémákhoz”. A szerző szerint azok a célkitűzések valóban reálisak, amelyek számolnak mind „az anyagi-gazdasági tényezőktől meghatározott tudományos tevékenység elméleti és gyakorlati fejlettségi állapotával”, mind „a társadalmi tudatnak a társadalmi haladás irányában ható erejével”. A környezet közvetlen megváltoztatásának összefüggéseiről is szól Márkus István „Az agrárszakma jövője” címűírásában a kecskeméti Forrás új számában. Márkus szerint a mezőgazdaságot is mindinkább olyan „tudományosan képzett szakembergárda irányítja és ellenőrzi majd, amelyben együtt dolgoznak agrármérnökök, gépészmérnökök, állatorvosok, vegyészmérnökök, biológusok stb. — és mindezeknek a szakmáknak a technikusai”. Egyáltalán nem utópizmus azt igényelni, hogy „lehetőleg már az 1980-as években az agrárpályára készülő férfiak és nők abszolút többsége 22—23 éves korig, egy jelentős hányada pedig azon túl is tanulhasson”. Semmi kétség, hogy egy ilyen, a kutatást és termelést magas színvonalú szintézissé fejlesztő oktatási intézményhálózat kiterjesztése igen nagy költségekkel jár. „Feltehetjük azonban, hogy a költségek — bármily tetemesek lennének is — megtérülnének a terméshozamok emelkedése, a termékek minőségének és nemzetközi versenyképességének javulása és a termelés gazdaságosságának fokozódása révén. Emellett arra is gondolhatunk, hogy a költségek egy részét, talán jelentős részét, megtakaríthatjuk, ha az élenjáró üzemek saját szervezetükkel, szakembereikkel, elszállásolási és eltartási lehetőségeikkel szervezetten bekapcsolódnának az oktatási folyamatba.” A szerző a középfokú — és nem utolsósorban felsőfokú — agrároktatás radikális kibővítése mellett van tehát, bár tudja, hogy „a felsőfokú képzés nagyarányú és gyors kiterjesztése kétségkívül a minőség romlásának veszélyével is jár”. E veszélyt intenzív oktatási és nevelési módszerekkel lehet ellensúlyozni. „Semmi sem indokolja, hogy főiskoláinkból és egyetemeinkből sokezres létszámú diplomagyárakat csináljunk (vagy engedjük az ez irányú spontán folyamatnak), ridegen tárgyiasult oktatási és minősítési módszerekkel, személytelenségbe süllyedő hallgatótömeggel. A kívánatos fejlesztési irány nyilvánvalóan a sok, kisebb létszámú főiskola és egyetem, amelyek mindegyike szervesen illeszkedik egy-egy szakterület vagy földrajzi táj életében szoros kapcsolatot tart a tudományos intézkedésekkel és termelőüzemekkel, s a végzett hallgatók folyamatos továbbképzésének is centruma.” Márkus szerint a technikaitudományos forradalom korában a fejlődés „nem egyszerűen sok és képzett szakembert kíván, hanem előírja a permanens továbbképzést, a szakmai tudás folyamatos továbbfejlesztését. A felsőfokú oktatás egyre kevésbé fejeződhet be a diploma átnyújtásával; a kívánalom a jövőben az, hogy a végzett szakember később is, egész életében kapcsolatban maradhasson és maradjon is egyetemével, visszajárjon oda, otthonosan mozogjon az elvégzett iskola tanszékein és kutatólaboratóriumaiban, klubjaiban és tudományos ülésszakain, maga az oktatási intézmény pedig folyamatosan szemmel tarthassa kibocsátott növendékeinek tevékenységét és szakmai továbbfejlődését”. A fenti témához is kapcsolódik, elvi síkon, Balázs Sándor „Környezetmódosítás és emberi felelősség” című tanulmánya a Kolozsvárott megjelenő Korunk ez évi 5-ös számában. Balázs szerint két olyan folyamattal kell számolnunk napjainkban, amelyek „együtt léteznek ugyan, de a kettő ellentétes irányban hat”. Az egyik a természettudományok robbanásszerű fejlődése, a műszaki forradalom kibontakozása, amely alkalmat nyújt arra, hogy „egyre pontosabban ismerjük meg természeti környezetünket, s hogy a természeti erők felhasználásának mind nagyobb és nagyobb lehetőséget biztosítsunk”.Jelentkezik azonban az a folyamat is, amelynek során „a természet mind nagyobb és nagyobb része kapcsolódik be a társadalmi anyagcsere-folyamatba, főleg úgy, hogy termelési ciklusok részévé válik”. Ez magával hozza ugyanakkor, hogy növekszik „a kevésbé ellenőrizhető, s a nehezen kitapintható társadalmi következmények száma”. • Balázs szerint, ha van is ilyen probléma, az ember mégsem jutott kiúttalan dilemmához. „Az előrehaladás mindenképpen kimutatható, az említett kettősség csupán ennek a fejlődésnek az ellentmondásos jellegére utal. Megismerésünk állandóan előrehaladó folyamat, ami — többek között — abban is megnyilvánul, hogy mind több és mind biztosabb ismeretünk halmozódik fel a jövőt illetően még akkor is, ha ez az előrelátás csak bizonyos valószínűségek határain belül mozoghat.” Ellentmondás az is, hogy míg egyrészt nagy szükség van a kisebb — vagy bizonyos tájegységekhez kapcsolódó — kutatógárdák munkájára, „társadalmi szintű, vagyis szélesebb keretek közé beépített, a különböző tudományok művelőinek kollektív közreműködésével kiformált távlatbeállítás nélkül egy ilyen kollektíva nem mérheti fel valóságalakító tetteinek legtávolabbi következményeit”. Márkus István — az agrárszakma vonatkozásában — az oktatás, a kísérlet és az egész társadalomnak hasznot hajtó termelés közvetlen kapcsolatáról szól. Balázs Sándor arra utal, hogy a kutatásnak vannak olyan területei is, ahol csak közvetve — és nem mindig pontosan kiszámítható módon és időben — jelentkezik a gyakorlati haszon. „Míg a természeti folyamatokban tudattal nem rendelkező tényezők egymásra hatása formálja a végső eredményt, addig a társadalmi következményeknél számolni kell a szubjektív szűrővel, a tudattal.” S az embereket differenciált eszközökkel (többek között rugalmasabb, „otthonosabb” iskolákkal is) kell segíteni abban, hogy nagyobb tudással és több felelőséggel is vegyenek részt a környezetalakításban. A. G. 4 Magyar Nemzet — A magyar fúvósötös és Mos Ferenc estje a kiscellil múzeugyibakt A ROKOKÓ HÁZI MUZSIKA szellemét idézte a Kiscelli Múzeumban tartott koncert első fele: Haydn és Mozart divertimento- és szerenád-jellegű tételei, különösen ha fúvósok adják elő — és leginkább, ha a Magyar Fúvósötös játssza •—, valami olyan boldog szépséggel hangzik és olyan képszerű asszociációkat támaszt a hallgatóban, mintha csak maga is ott ülne a kétszáz év előtti rokokó kastély közönségének soraiban. Lehet, hogy ők nem hallgatták ilyen áhítatos csendben, mint mi, de az is igaz, hogy az ő gesztusaik, érzelmeik és gondolataik annyira közvetlenül fejeződtek ki az ilyenféle „asztali zenében”, hogy minden különösebb koncentráció nélkül érthették meg és szívhatták magukba, olyan természetesen, mint ahogyan az ember lélegzik. Nekünk persze ma már érdemes figyelnünk ezekre a gesztusokra, sőt, kell is figyelnünk rájuk, hogy időközben alaposan megváltozott érzelmigondolati világunkban valami ahhoz hasonló rezonancia keletkezhessék, amit a szerző akart. Erre ad alkalmat a Magyar Fúvósötös minden produkciója. MAGASAN FELETTE ÁLLANAK annak, amit általában „felkészült”, „virtuóz”, „kidolgozott” stb. jelzőkkel szoktunk illetni. Ez az öt bámulatos muzsikus azt a kivételes és ritka zenei gyönyörűséget nyújtja, amelytől az ember szíve összeszorul, mint mikor valami nagy öröm éri. Az ő virtuozitásukat csak a szakember érzékeli — de ő is jobban teszi, ha nem figyel rá. Érdemesebb arra figyelnie, ahogyan egy könnyű, gáláns lépés és mozdulat az ő előadásukban egyszerre mintha félúton megállna, valami apró felhő (egy alkalmatlan gondolat?) hirtelen beárnyékolja a cselekményt — de azután minden egyszeriben világos, tiszta és egyértelmű lesz. Valóban, ezek az apró, érzékeny váltások teszik szinte beszédszerűen értelmessé a Magyar Fúvósötös muzsikáját. Lajos Attila (fuvola), Pongrácz Péter (oboa), Kovács Béla (klarinét), Tarjáni Ferenc (kürt) és Fülemile Tibor (fagott) az együttes közel tíz éves fennállása óta olyan harmonikus egységet és ezen belül olyan kimeríthetetlen gazdag változékonyságot hozott létre, amelyről korábban nem is álmodhattunk. Haydn fúvósötösében és Mozart B-dúr Divertimentójában (K. 270) olyan érzése támad az embernek, mintha hangszereiket is folyvást cserélnék: a klarinét másként szól, ha fuvolával játszik együtt, másként, ha fagottal vagy oboával és megint másként, ha töltő- vagy kísérő-szólamot hoz. És mindezt a kürt szinte a végtelenbe tágítja messziről hangzó „staffázs”-hangjaival. A két klasszikus között kedves színfoltot jelent Maros Rudolf illusztratív jellegű, hangulatos és ízléses Musica leggierá-ja. A KONCERT MÁSODIK FELÉBEN az együttes hangzása az előadott mű jellege és jelentése szerint alapvetően megváltozott Az Esz-dúr zongoraötös (K. 452) már alig mutat valami közösséget a rokokóval — sokkal inkább közelít a kései nagy Mozart-műveknek ahhoz a rétegéhez, amelyet a Varázsfuvolával szoktunk szimbolizálni. E sajnálatosan ritkán hallható remekműben Mozart a zongora mellett négy fúvóst alkalmaz — a fent felsoroltakat, fuvola nélkül. Rados Ferenc produkciójáról nehéz lenne nagyobb dicséretet mondani, mint hogy kongeniális kamarapartnernek bizonyult. Rendkívül ritmikus és velejéig értelmes zongoraszólamával úgy lendítette előre a darab drámai folyamatát, hogy közben figyelmét egyetlen partnerének egyetlen zenei mozdulata sem kerülte el. öt remek muzsikus gyönyörű zenei társalgásának lehetett tanúja a Kiscelli Múzeum udvarának népes közönsége. Pernye András Két fiatal hegedűs képviseli Magyarországot a Concertino Praga ’70 nemzetközi rádiós versenyen „Nemzetközi rádiós verseny fiatal muzsikusok számára” — ez az alcíme annak az évenként megrendezendő versengésnek, mellyel a csehszlovák rádió ezúttal a Beethovenbicentenárium eseménysorozatát gazdagítja A verseny, a Concertino Praga ’70 válogatói azokban az országokban folynak, melyeknek nemzeti rádiótársasága a két nagy nemzetközi rádiós szervezet valamelyikének, az EBU- nak, vagy — mint a Magyar Rádió és Televízió — az OIRT-nek tagja A versenyt — melyen a részt vevők felső korhatára 16 esztendő — ebben az évben zongoristák, hegedűsök és gordonkások erőpróbájaként rendezik meg. A verseny kötelező számai Beethoven kompozíciói közül kerültek ki. Az Ifjúsági Rádióban e héten dőlt el, melyik fiatal magyar kerül be a verseny nemzetközi döntőjébe. A hazai zsűri — melynek elnöke Sólymos Péter zongoraművész volt, tagjai sorában pedig Irsai Vera zenepedagógus, Banda Ede gordonkaművész, Bónis Ferenc zenetörténész, Fischer Sándor karnagy, Sándor Frigyes karnagy és Sebestyén András karnagy foglalt helyet — egyhangú döntéssel két ifjú hegedűs, a 14 esztendős Horváth János és a 12 éves Hargitai Géza teljesítményét ítélte a legjobbnak. Az ő játékukról készült hangszalag képviseli tehát Prágában a magyar muzsikus-fiatalságot. További öt muzsikus, ugyancsak a zsűri javaslata alapján, rövidesen bemutatkozik az Ifjúsági Rádió műsorában: két hegedűs (Masopust Péter és Bánfalvi Béla), két zongorista (Dráfy Kálmán és Horváth Ágnes) és egy csellista (Bálint Gábor). A Prágában összeülő nemzetközi zsűri döntéséről annak idején beszámolunk majd olvasóinknak. NAPLÓ Július 3 Évadzáró társulati ülés volt csütörtökön a Miskolci Nemzeti Színházban. Sallós Gábor igazgató elmondta, hogy a következő évad programján tizenkét bemutató szerepel. A többi között a Bánk bán, Gyárfás Miklós Dinasztia és Darvas József Kegyelmes úr hozománya című műve. Az új évad végén — budapesti és vidéki színházak részvételével — megrendezik a miskolci vígjátékhetet. Nyári karnevál kezdődik július 4-én Egerben. A szombat esti vidám felvonulás és az ünnepi megnyitó után Louis Pelland Kékszakáll igazi pere című darabja kerül színre. A hatnapos programban az ország amatőr színjátszó együttesei, irodalmi színpadai és zenekarai adnak műsort a várban, a megyei művelődési házban, a tavernában, a piacon és a fagylaltkertben. A gazdag műsorban a többi között színre kerül Arisztophanész Madarak és Racine Pereskedők című vígjátéka, és külön műsor ad ízelítőt a középkori irodalomból Szamártestamentum címmel. Nemzetiségi múzeumot rendeznek be Tatán. A múzeum a magyarországi németség, s részben a dunántúli szlovákság történeti és kulturális emlékeit gyűjti össze. Békéscsabán a hazai szlovák és román lakosság történeti emlékei kapnak otthont, a délszláv folklór gyűjtésére pedig a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum kapott megbízást. Az öt részre tervezett Felszabadítás című szovjet játékfilm harmadik részét szeptemberben mutatják be. A második világháborút idéző filmalkotás első két részét, A lángoló ív és Az áttörés címűt — mint ismeretes — májusban, a győzelem napján tűzte műsorra Európa valamennyi fővárosa. Péntek, 1970. Július 3. OPIRAVBISCA UGYANAZOKRÓL A NEVEKRŐL kell beszélnünk — kevés eltéréssel —, akikről tavaly ilyenkor együtt rajzoló, s még most is nagyjából összetartozó növendékgenerációról a Zeneművészeti Főiskola operatanszakán. Tavalyi vizsgabeszámolónkban úgy búcsúztunk tőlük, mint egy „középfokú vizsga” részvevőitől. Azóta ki-ki „felsőbb osztályba lépett” — nem egyformán meggyőzően: van, aki csak papíron, az iskola ranglétrája szerint; van aki a valóságban is, aki csakugyan felnőttebb, magabiztosabb lett, közelebb került az élethez, a hivatás követelményeihez. Csengery Adrienné kezdte a nyolc operarészletből öszszeállított vizsgaműsort, egy Don Juan-részlettel, Zerlina második áriájával. Másik szerepe a Bohémélet Mimije volt, Puccini operájának harmadik felvonásában. Csengery Adrienné a talpraesett, „ügyes” növendékek típusába tartozik — nem kiforrott még: természetesebbé kell válnia, túlzásaiból egyet-mást még le kell faragni, színpadi játékban, éneklésben egyaránt. De mindenesetre jól tájékozódik már a színpadon; hangja is valamelyest megnőtt és „kinyílt”; zeneileg mindenütt megbízható, amit hallani tőle. Ötvös Csaba a Végzet hatalma Carlosát, a Don Carlos Posa márkiját és a Bohémélet Marceljét személyesítette meg ezen a vizsgán. Nagyjából ugyanazokat a kvalitásokat és ugyanazokat a problémákat mutatta, mint az elmúlt évben: baritonjának magvasabbá, markánsabbá kell még válnia; rutin és színpadi tapasztalat dolgában egyébként évről évre csiszolódik: sok szempontból máris használható énekesnek számíthat Zsigmond Gabriella a Carmen Seguidilláját, és a Don Carlos III. felvonásának második képében Eboli jelenetét és áriáját énekelte , — s Eboli áriájának magasságaival válságos helyzetbe sodródott. Mezzoszoprán-e vagy alt? — nem kockázatos kísérlete Ebolival próbálkoznia annak, aki tavaly az Orfeusz feltűnően formás és muzikális megoldásával vonta magára figyelmünket, mint az akkori vizsga egyik legjobbja? A Carmen-szerep még egyeztethető az alt fekvéssel , mint énekfeladat sikerültebb megoldásnak is bizonyult; maga az alak megközelítése, zenei és színpadi atmoszférájának megteremtése azonban itt is kissé kérdéses maradt. Jó képességű énekesnövendékről van szó, segíteni kell őt abban, hogy újból biztonsággal magára találjon. Hantos Balázs, aki most nagy feladatokat kapott, a Don Carlos Főinkvizítorát és az Istenek alkonya Hagenját (az I. felvonás monológjának egy részletét), bizonyos mértékig még iskolásnak tűnt ezekre a feladatokra. Túlságosan ellágyítja ezeket a szerepeket; kevés még a kontraszt, a dinamikai és kifejezésbeli ellentét énekszólamaiban; kevés a ritmikai határozottság — valami alapvető naivitáson kell még túljutnia, alakításában, zenei megfogalmazásában egyaránt. Nagy Márta produkciói éppen ellenkezőleg: élesebb, kissé talán túlságosan is éles körvonalakat mutattak a Hunyadi László Szilágyi Erzsébetjében (La Grange-ária) és a Don Carlos Erzsébet királynéjában — nála a folyékonyabb, simább hang, a melegebb tónus, az árnyaltabb, gazdagabb kifejezés volna az elérendő cél. Berkes Jánosra, a főiskolás gárda egyetlen tenoristájára pozitív és negatív értelemben egyaránt fel kellett figyelnünk. Talán tőle hallottuk a zenei és technikai szempontból legbizonytalanabb, leglabilisabb teljesítményeket — sok félrecsúszással, disztonálással, ritmikai bizonytalansággal, a Bohémélet Rodolpho-jában még önkényes szólam-áthelyezésekkel is. (Kérdés, hogy a vizsgán megengedhető-e az ilyen „punktírozás”, amely különben az „életben”, bármilyen Bohémélet előadásában biztosan elfogadhatatlan lenne. S mi szükség van a magas bék oktávval lejjebb helyezésére — szólóban —, mikor a kettősökben biztosan megszólalnak a magas hák is?) Berkes Jánost még nagyon-nagyon sok mindenre kell megtanítani. Egyet azonban már ösztönösen tud: készsége van a dallamvonal végigrajzolására, nagy ívek végigéneklésére. S a Végzet hatalma Don Alvarójával azt is bizonyítja, hogy ebben a szép színű tenoralapanyagban a hősibb fények, a „spinto”-szerepkör lehetőségei is benne rejlenek. Ha nem is volna állandósult, krónikus hiány megfelelő tenorhangokban, akkor is érdemes volna felfigyelni rá, a lehetőség határáig minden zenei és technikai biztonságot megszerezni számára. Kováts Kolos a jelenlegi főiskolás énekes-generációnak legbiztosabb ígéretei közé számít. Magvas baszbaritonja nálunk ritkaságszámba menő érték; produkciói — a Lammermoori Lucia Raimondója, s különösen a Don Carlos Fülöp királya — azt mutatják, hogy az énektechnikai képességekkel is alapjában rendjén állnak a dolgok. Kár, hogy zenei szempontból bizonyos elnagyoltság, ritmikai szabadosság, szinte azt mondhatnánk, szemernyi lomposság jellemzi alakításait , s itt érdemes volna föltenni a kérdést: vajon a szorosan vett énektanulmányokon túl jut-e elég figyelem a vizsgára való készülődés közben a szerepek gondos zenei megalapozására is? A jó alapképességeken persze nincs mit vitatni Kováts Kolosnál: nem hiszem, hogy akadna zenés színház Magyarországon, amelynek előbb-utóbb ne volna szüksége ilyen kvalitású hangra. Forgács Júlia teljesítménye végül, szintén a vizsga kellemes meglepetései közé tartozik. Ha az egyéni fejlődést tesszük mérlegre, talán, ő fejlődött valamennyi társa között a legtöbbet: hangja is előnyösen kerekedett, sokat halványultak régebbi élességének nyomai; koloratúrtechnikája megbízhatóvá vált. A Lammermoori Lucia őrülési jelenetében talán az egész vizsgaelőadás leginkább végiggondolt, leggondosabban megformált produkcióját hallottuk tőle — kétségtelen próbáját a szakmai rátermettségnek. A nyolc főszereplő mellett még néhány, alacsonyabb évjárathoz tartozó név rövidebb epizód-alakításokkal: Kincses Veronika, Lugosi Melinda, Gáti István, Németh Gábor, Kutész Tamás, Polgár László — róluk alighanem a következő években fog még bővebben szó esni. Ami a hangok minőségét, az énekes-készséget illeti, az idei „kínálat”, a vizsga összképe végül is átlagosan nem rossz. Amire a jövőben fokozottabban érdemes gondot fordítani: a még pontosabb és igényesebb zenei megalapozásra —, hogy minél készebben bocsássa, pályára növendékeit a Főiskola operatanszaka. Kovács János Az Országos Népművelési Tanács hazánk felszabadulásának 25. évfordulója tiszteletére országos mozgalmat indított községi klubkönyvtárak építésére. A felépülő könyvtárak megkapják a Felszabadulási Emlékkönyvtár címet és emléktáblát. A Nógrád megyei tanács 440 000 forinttal támogatja a mozgalmat, az összegből Erdőtarcsán, Alsópetényben, Bánkon, Romhányban, Littkén és Magyargécen rendeznek be klub könyvtárat. ŐS A fiatal iparművészek első országos kiállítása szombaton, július 4-én délben nyílik meg az Ernst Múzeumban. Nyolcvan művész textil-, kerámia-, üveg-, ötvös-, bútor- és formatervezői munkái láthatók ezen a tárlaton — július 19-ig. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Figaró házassága (Mozart—Wagner cikl. 10.) (7) — Budai Parkszínpad: A víg özvegy (Fővárosi Operettszínház) (8) (esőnapok: július 6. és 7) — Városmajori Színpad: Charley nénje (8) (esőnapok: júlus 6 és 7).