Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-21 / 272. szám
Csütörtök, 1974. november 21. Magyar tanszék Delhiben PETŐFI INDIÁBAN „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” — mint a szívdobbanás minden szó, vérünk lüktetése: velünk, bennünk él a vers minden egyes sora; az anyanyelv édességére, a múlandóságra és örökkévalóságra, önmagunkra döbbent. De, hogy hangzik a Szeptember végén hindi, tamil, bengáli, gudzsaráti, pandzsábi és telugu nyelven? Megérthetik-e szimbolikáját ott, ahol nincs, a nyár minden gazdagságát, pompáját még utolszór felragyogtató szeptember, ahol az évszalílok változását csak a szűnni nem akaró eső és a szárazság váltakozása jelzi, és ahol az idő is, az elmúlás is mást jelent, mint nálunk. Cseppben a tenger A válasz kézbe fogható. Egyszerű vékonyka kötet — 21 Petőfi-vers, hat indiai nyelven és angolul. A mi dísztelen, az indiaiak mellett szinte csupasznak ható latin betűs írásunkból olvasom ki a fordítók nevét és a címeket, Füstbe ment terv, Szülőföldem, Nemzeti Dal... A könyvet Vágó György hozta magával Magyarországra. A történet két pólusa Delhi és Budapest. Az indiai főváros egyetemén megalakult a modern európai nyelvek tanszéke, s a magyar szak lektori feladatainak ellátására 1970-ben a Kulturális Kapcsolatok Intézete megbízásából Vágó György utazott el. A Petőfikötet az időközben eltelt négy esztendő, a jól végzett munka termése, hogyne volna kedves. Első meggondolásra talán furcsának tűnhet, hogy a delhi egyetemen magyar tanszék működik. Ám vendéglátóm még idejében figyelmeztet, nem sokra mennénk, ha a hagyományos európai fogalmakkal közelítenénk az indiai valósághoz. A felszínnek is csupán egy kis részletét látnánk meg és szinte semmit azokból az óriási erőfeszítésekből, amelyeket e kontinens méretű ország tesz társadalmi előrehaladásáért, s amelyekért India megbecsült helyet vívott ki magának a világban. Az, hogy a főváros rangos felsőoktatási intézménye szinte „begyűjti” a kis nyelveket — a magyaron kívül bolgár, lengyel és szerbhorvát tanszék is működött—, része ennek a folyamatnak, és ki mondhatná, hogy a cseppben nincs benne a tenger. Nyelvészcsemege Az első évben öt-hat tanítványa volt a magyar előadónak, köztük egy matematikus professzorjelölt, aki UNESCO- ösztöndíjjal járt már hazánkban és ismét ide készült. Egy másik diákja Magyarországgal kapcsolatban álló cégnél dolgozott, de volt kormánypárti képviselő és egyszerű érdeklődő hallgatója is. A magyar tanszék létszámban nem vehette fel a versenyt a legnagyobb, orosz és német tanszékkel, de a kevésbé népes francia, olasz vagy spanyol tanszékkel sem. Vágó György munkájának eredményességét bizonyítja, hogy az utolsó esztendőben már 35 tanítványa volt. — A legtehetségesebb — emlékszik — egy tanárcsoport volt: a német tanszék vezetője, az olasz nyelv professzora egy szikh férfi és egy indiai fizikus angol felesége, aki viszont franciát tanított. Az ő számukra a magyar nyelv hallatlanul egzotikus, — mint mondták —, a magánhangzók gazdagsága, a tárgyas ragozás és sok más sajátossága miatt igazi nyelvészcsemege. Tanultak is színes lélekkel Hetente háromszor, reggel nyolcul tízig. Legalább menynyi volt a hivatalos óraszám. „De látod amottan a téli világot” — megértheti ezt szívvel és lélekkel is ennyi idő alatt a szikh professzor, a hidu matematikus, a kereskedelmi szakember, vagy akár az angol asszony? Learn Hungárián (tanult magyarul), külföldiek használatára készült kitűnő tankönyv. Lapjai közé vajon beszorítható-e Petőfi világa? — 1973-ban a delhi egyetemen is megrendezték a Petőfiünnepséget — mondja vendéglátóm —, amelyet az urdu, majd a bengáli tanszék vezetője nyitott meg. Utána a hallgatók mondták el a lefordított verseket magyarul és különböző indiai nyelveken. A követségünkön rendezett összejöveteleken pedig, ha némi segítséggel is, de már társalogni tudtak. Indiai módon gondolkozni Szegényebb lennék egy illúzióval, mégsem olyan nehéz nyelv a magyar? Nem, úgy vélem más alapja van a jó eredményeknek. A kölcsönös érdeklődésen és megismerni vágyáson túl először is a baráti, személyes kapcsolat. Vágó György és felesége Ó-Delhiben lakott, rajtuk kívül nem volt európai messze környéken. Indiaiak között éltek, azok voltak a barátaik, részt vettek ünnepeiken és családi eseményeiken. Kissé büszkén, mondják magukról: megtanultak indiai módon gondolkodni. Így aztán nem csoda, hogy az évenként induló új tanfolyamokra a volt hallgatók elküldték barátaikat és azok barátait. Vágóék indiai tartózkodásakor ugyancsak megnőtt a delhi egyetem magyar hallgatóinak száma. A nyelvi nehézségeket legyőzte a szabadidő hasznos eltöltésének vágya. Erre ugyanis, különösen a fiatalok számára, kevés a lehetőség. A közös szórakozás, tánc, sportolás úgyszólván ismeretlen fogalom annál inkább, mivel a hinduizmus szerint ez utóbbi eldurvítja a lelket. A nemek még ma is nagyon elkülönülnek és ez alól kevés a kivétel, még az egyetemen is. S hogy mit tanultak meg legnehezebben a lelkes, érdeklődő hindu fiatalok? Néhány példa a sok közül: nem érezték a hosszú és rövid magánhangzók közötti különbséget, nem hallották meg az eltérést az o és az ö az u és ü között. Nehézséget okozott a magyar kötőhang-jelenség, továbbá az, hogy a tőszámnevek után egyes számot használ. — És mit kapott Vágó György és felesége Indiától, az indiai emberektől anyát is látni. És Benáresz, a szent város, a megtisztító Gangesszel, megszámlálhatatlan templomával és vízbe futó, már-már végtelennek tűnő lépcsősorával, a végső állomás, ahová gazdagok és szegények boldogan jönnek el meghalni. A legnagyobb élmény, s a legszebb emlék Indiából mégis magyar. Körösi Csorna Sándor sírja Darjeelingben, indiai viszonylatban is a világ végén. Új-Delhiből Uttar Pradeshen, Bihar államon és Nyugat-Bengálián keresztül visz az út Siligurig, ahonnan még hat óra egy kis fogaskerekű vasúton Darjeeling. „Körösi Csorna Sádor magyar tudós, 1784—1842 nyugszik itt. Az egész világnak a keleti nyelvtudomány alapvető nagysága, nekünk, honfitársainak meg a hazaszeretet és tudós önfeláldozás örök példája. Nemzetének bölcsőjét kereste és a maga sírját találta itt — de halhatatlanságát is.” Ez emléktáblát emelte 1910. május 30-án a Magyar Tudományos Akadémia. A sír az angol temető kiemelkedő helyén van, a Himalája felé vezető út mentén. A magyar házaspárt egy tibeti lány vezette és megkérdezte tőlük: „Miért keresik, talán rokonuk?” Igen, rokonunk, mindannyiunké, az egész emberiségé. Sárvári Márta Gazdagok és szegények országa — A találkozás és felejthetetlen utazások élményét. Aszszam kivételével nincs olyan indiai állam, ahol ne jártunk volna. Mindig vonaton utaztunk. Ez ugyan hosszadalmasabb és kényelmetlenebb, de olcsóbb és érdekesebb is, mint repülőn. Néha 40—60 órát is „tengelyen” töltöttünk, de egyegy utazás végén mindig azt mondtuk, megérte. Négy év — kötetre való emlék, dokumentum. A legnagyobb ellentét Benáresz és Goa. Az utóbbi portugál gyarmat volt, egyetlen hely ahol beat-zene is szól és miniszok Magyar Nemzet Felavatták Mihályfi Ernő síremlékét A Mező Imre úti nemzeti sírkert művészparcellájában szerdán felavatták dr. Mihályfi Ernőnek, a Magyar Nemzet két éve elhunyt főszerkesztőjének síremlékét. A síremléket Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész készítette, s a Hazafias Népfront, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és az MSZBT állította fel Mihályfi Ernő egykori országgyűlési képviselő, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa és a HNF Országos Elnökségének tagja, az MSZBT alelnöke emlékére. Az emlékmű avatásán dr. Ortutay Gyula akadémikus mondott beszédet, majd elhelyezték a kegyelet koszorúit. A családtagokon kívül ott volt politikai, társadalmi életünk számos ismert személyisége, részt vettek a kegyeletes ünnepségen Mihályfi Ernő tisztelői, egykori barátai, munkatársai, szülőfaluja, Bér küldöttsége is. Mihályfi Ernő-díj Az idén első ízben döntött a Mihályfi Ernő-díj odaítéléséről a Magyar Nemzet szerkesztő bizottsága., E díjban dr. Mihályfi Ernő halálának évfordulóján évről évre a Magyar Nemzet egy-egy fiatal munkatársa részesül, aki a díjazás esztendejében a lap hasábjain kiemelkedő eredményt ért el. Az 1974. évi Mihályfi Ernődíjjal a szerkesztő bizottság Martin Józsefet jutalmazta. 62-féle személyautó Szovjet autókiállítás a Közlekedési Múzeumban A moszkvai Politechnikai Múzeum vendégkiállítását, amely a szovjet gépkocsigyártás fejlődését mutatja be, szerdán délelőtt 11 órakor Rödönyi Károly közlekedés- és postaügyi miniszter nyitotta meg a Közlekedési Múzeumban. Szovjet részről V. A. Petrusev professzor, a szovjet Autómotor Tudományos Intézet igazgatóhelyettese mondott üdvözlő beszédet. A moszkvai Politechnikai Múzeum anyaga: 38 szemléltető tabló és kilenc gépkocsimodell alaposabb visszapillantásra ad lehetőséget, és nemcsak a Szovjetunió, hanem a cári Oroszország gépkocsigyártásának kísérleteit is bemutatja. Az első tabló egy Leontij Sammurenkov nevű jobbágy nevével ismerteti meg a látogatót. Sammurenkov 1752-ben készítette az első „magától futó szekeret”. 1791-ben Kulibin olyan háromkerekű kerékpárszerűséget gyártott, amelyen két utas fért el, hátul pedig egy ember taposta a pedálokat. A világ első elektromos meghajtású benzinmotorja 1884-ben látott napvilágot. A motor Koszlovics feltaláló műve. Az akkumulátoros kísérletezések kezdeti időpontja az 1836-os év, az első orosz személygépkocsi 1896-ban jelent meg s a belső égésű motor megépítésének ideje 1901. A szovjet gépkocsiipar 1924. november 7-én született meg. Ezen a napon a moszkvai Vörös téren tíz AMO—F—15 tehergépkocsi gördült végig. A kiállítást színes képeken idősorrendben mutatja be a szovjet autóipar termékeit, a személygépkocsikat, teherautókat, különféle terepjárókat, dömpereket. 1971-ben, a kilencedik ötéves terv első évében több mint egymillió gépkocsi hagyta el a szovjet gyárakat, ezt a számot 1975-re megduplázzák. A Szovjetunióban jelenleg 224 fajta teherautót, 62-féle személyautót és 35 fajta autóbuszt gyártanak. A kiállításon színes térkép jelzi a Szovjetunió jelentősebbgépkocsigyártó helységeinek nevét. —érték Tizenöt új lakásépítő szövetkezet alakult A lakásszövetkezetek száma az elmúlt negyedév alatt 34- gyel nőtt és elérte az 1163-at. Az érdekelt családok száma 124 626. A lakásfenntartó szövetkezetek az elmúlt negyedév alatt 18-cal szaporodtak, 3638- cal több lakás kezelése hárult reájuk. Somogy és Veszprém megye kivételével mindenütt növekedett a lakásfenntartó szövetkezetek kezelésébe tartozó lakások száma. Jelentős növekedés tapasztalható Borsod, Fejér, Hajdú, Pest megyében és Budapesten. A lakásfenntartó szövetkezetek keretében működő gondnokságok és karbantartó szervezetek száma az elmúlt három hónap alatt lényegesen nem növekedett és ez különösen Budapesten problematikus. Jellemző, hogy a negyedév során átadott lakások tulajdonosai nagyrészt már működő fenntartó szövetkezetekhez csatlakoztak. Az egy-egy szövetkezetre jutó lakásszám így is alacsony, mindössze 140. A lakásépítő szövetkezetek száma az elmúlt negyedévben 333-ra növekedett, tehát 15 új szövetkezet alakult. Ez a lassulás összefügg azzal a helyes törekvéssel, hogy a már meglevő szövetkezetek keretében építkeznek tovább. A megalakult szövetkezetek a IV. ötéves tervben 17 225 lakás felépítését irányozták elő, további 1250 lakás építése még szervezés alatt áll. Az építkezést befejező szövetkezetek egy része társasházként kíván továbbműködni. Ezek nyilván nem ismerik azokat a kedvezményeket, amelyeket csak lakásfenntartó szövetkezeti formában élvezhetnek. Ezek közé tartozik például a szervezett lakáskarbantartás, az örökösödés, vagy az elidegenítés esetén az illetékmentesség is. Az üdülőszövetkezetek száma az elmúlt negyedév alatt nem változott. Az eddig felépült üdülők száma 328, építés alatt áll 88 szövetkezeti üdülő. Születésnap ERZSÉBET NAPJÁN, két nappal az újjáépített Erzsébethíd avatásának és átadásának tizedik évfordulója előtt ülök le az öreg írógép mellé. Föl szeretném idézni azt a napot, amikor Budapest birtokba vette a hidat, az utolsót, amely a háború esztelen pusztítása után feltámadt iszapsírjából. És fölidézni a többi napot Erzsébet újjászületésének tizedik fordulóján, a háborús és békés napokat, amelyek egybeolvadtak ezen a meghitt dunai tájon, mert bár háború volt, de a régi Erzsébet kecsesen hintázott a folyó felett, s bár béke volt már, Erzsébet a meder mélyén hevert, úgy tetszett : mozdíthatatlanul. A régi Erzsébet? 1945. január 16-án mentem át rajta utoljára Budáról Pestre és vissza, erős ágyútűzben és aknacsapkodásban, hajmánt kúszva és verejtékesen loholva, a láncokat beborító színes robbanótölteteket figyelve, mintha még lenne valami lehetőség a menekülésre, ha éppen akkor... Akkor már idegrendszeremben őriztem a Margit-híd korai pusztulásának emlékképeit, öt perccel a tragédia után úszott be velem a Tahi gőzös a Pálfi téri hajóállomásra. Még érezni lehetett a robbanószer keserű szagát, egy villamos halk csikorgással még csúszott lefelé, a vízbe, a meredekké vált pályán. De Erzsébet akkor még lábon maradt, január 18-án éjjel viszont elpusztult. Az Attila utcai óvóhelyen hallani lehetett az egész Vár-hegyet megrázó robbantásokat. Másnap nem voltak hídjaink. A HIDAK FELÉPÍTÉSE égető létszükséglet volt, az Erzsébet-hídés nemzeti ügy. Milyen legyen? A régi láncszerkezet tartsa, legyen sima és nagyvonalú gerendahíd, vagy kábelhíd? A romos Vigadó mellett Sávoly Pál szobájában álltam és a falakat borító rajzokat néztem. A hídiroda vezetőjének nagy napfényes ablaka a Vigadónak egy kilőtt ablakszemére nézett. Kemény tartású, ezüstősz férfi mutogatta a rajzokat, s azoknak a kesernyés hangján beszélt, akiket nehezen értenek meg. A világhírű hídépítő, aki négy világrészben száz és száz hidat tervezett, akkor jött hazaönkéntes száműzetéséből, amikor Erzsébet már nem volt. Talán azért jött haza, hogy felépítse, közben ott volt a szeme, a keze mindenütt, ahol hidat építettek Magyarországon. — Kábelhidat kell építeni — mondta csöndesen az ezüstősz álmodó, aki ezer tonnákban, fesztávolságokban, csavarméretekben álmodott, közben a logarléccel bíbelődött, mert hivatásában az álmoknak is számrendszere volt. Milyen csatákat vívott értetlenséggel, kicsinyességgel, gyanakvással, maradi hóborttal és a valóságtól elrugaszkodott képzelettel? — sohase mondta el. Csak mosolygott megbízható ezüst-ősz mosolyával, gyér haját simogatta, s amikor eldőlt a nagy per, fölvette a telefonkagylót. — Meglesz a kábelhíd — mondta kissé rekedtes hangján. — Végre megértették, hogy ennek a hídnak hűségesen ki kell fejezni a régi pesti jelképet, de az ezredfordulón is meg kell felelnie a követelményeknek. Lehet írni a hídról. A PER ELDŐLT, a csatazaj nem csitult. Siratták a régi Erzsébet kecsességét, féltek az újtól, nem számolva avval, hogy a hídirodában olyan ember bíbelődik a logarléccel, akinek az élete hidak építésével telt el. A város és az ország figyelt. Hol rajongó várakozással, hol gyanakvással. Mit akar az az ember, aki csak most jött haza? Az a néhány ember, akit bizalmába fogadott, már tudta, hogy mit akar. Sávoly Pál már az új Budapestbe álmodta, ágyazta bele Erzsébet hídját. Azt akarta, olyan jelképe legyen a modern Budapestnek, mint a régi Erzsébet volt a századforduló Budapestjének. Ma már senki sem vitatkozna vele, de a hídépítő elment oda, ahol nincsenek áthidalható távolságok. Csak végtelen van. Épült a híd, álltak a pilonok s közöttük, szédítő magasságban fémháló ritkás szövete hintázott. A szerelőszőnyeg. Felhívtam a hídépítőt és arra kértem, tegye lehetővé, hogy átmenjek a szerelőszőnyegen, a még nem létező hídon. — Ha jobb dolgod nincs — dörmögte a telefonba, de intézkedett. Másnap délelőtt — szép szeptemberi nap volt — rohamcsónak vitt át a budai oldalra, ott egy mackós járású hídmester fogadott és a szerelőszőnyegre mutatott, amelyet a hídépítők úgy hívtak, hogy majomsétány. Másfél óráig kapaszkodtam fel és le a meredek pilon hegyéig s majdnem a vízig, azután újra fel és újra le. Delet kongattak a Belvárosi templomban, amikor partot értem Pesten, tetőtől talpig bemázolva míniummal. A hídépítő az óriás betonbunker partján várt, enyhén csúfondáros mosolyával. — Megérte? — Megérte... . Nem mondtam el neki, hogy harangzúgás közben mentem át először az „új” Erzsébet-hídon és harangkongatás közben mentem át utoljára a régin, de akkor — 1945. január 16-án — egy becsapódó lövedék kongatta a Belvárosi templom repedt harangját. A hídépítő nem szerette az érzelmes párhuzamokat. ÉS AZ A NAP, amikor beemelték az úttest utolsó elemét. Tíz és tízezer ember a parton fel a Lánchídig és le a Szabadság-hídig, sűrű emberfürtök a Gellérthegyen és a Várban, tömött sorok a bal parton. Az úszódaruk felemelték az utolsó hídelemet és lassan úszni kezdtek a híd felé. Lélegzetállító csönd volt, csak az építésvezető sípja szólt: — Bip-bip-bip ... Ez a madárhangú sípszó csalogatta, bűvölte, vezérelte közelebb a roppant hídlemezt. Halk szél fütyült a húrként feszülő drótkötelek között, az úszódaruk tompa orra víz alá merült. Negyed óra telt el, vagy két perc — ki tudná megmondani. Sokkal több zajlott le akkor, mint egyszerű műszaki művelet. Valami öszszeforrott, bár akkor még nem villogtak az ívhegesztők karácsonyi fényei. Az utolsó másodpercek ... Hídépítő munkások szélcserzett arca fehéredett el, mint a fal, egy fotós letette a gépét a földre, elővette a zsebkendőjét és letörölte a könnyeit. Azután egyszerre a helyén volt a hídlemez, a kötelek megereszkedtek és csöndes csobbanással a zöld vízbe hullottak. A nézők néhány pillanattal később vették észre, hogy a varázslat megtörtént. Talán százezer ember sóhajtott fel egyszerre s ez olyan volt, mint a tavaszi szélfúvás. A hídépítővel álltunk a pesti részen, s amikor a lemez a helyére simult, megfogta a könyökömet: — No, menjünk... 1964. NOVEMBER 21-ÉN délelőtt az utolsó simításokat végezték a hídon. Egykori tudósítások szerint lázas iramban végezték a festést, a szerelést, a világítás bekapcsolását. Tanúsíthatom, hogy a munka már nem volt lázas. Budapest volt lázas, mint egy vőlegény, a nászház kapujában. Hányan álltak a két parton várva az átadás pillanatát, a forgalom megindulását, senki sem számította ki. Minek is?... A híd egyszerre meghatotta és elbűvölte a várost, azon a napon mindenki át akart menni a hídon Pestről Budára és Budáról Pestre. Őszi farsang volt az a nap. A szépülő város méltóságteljes derűvel figyelte lakóinak vidám karneváli menetét. Valamiképpen nyíltabb, egészebb, egységesebb lett a város. Megemelkedett a Tabán és kibontakozott az addig szárnyaszegett Belváros. Egy ember álma teljesedett be azon a napon és egy nemzet óhaja. Ma tíz éve. Baróti Géza 5 A Magyar Hírlap vasárnap esti SZÁMÁHOZ MOZGÓ LAPÁRUSOKAT KERES A POSTA Jelentkezés: * vasárnap délután 17.30- tól a Lapkiadó Vállalat portáján BUDAPEST VII., LENIN KORT 19-11