Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-21 / 272. szám

Csütörtök, 1974. november 21. Magyar tanszék Delhiben PETŐFI INDIÁBAN „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok” — mint a szív­dobbanás minden szó, vérünk lüktetése: velünk, bennünk él a vers minden egyes sora; az anyanyelv édességére, a mú­landóságra és örökkévalóság­ra, önmagunkra döbbent. De, hogy hangzik a Szep­tember végén hindi, tamil, ben­­gáli, gudzsaráti, pandzsábi és telugu nyelven? Megérthetik-e szimbolikáját ott, ahol nincs, a nyár minden gazdagságát, pompáját még utolszór felra­­gyogtató szeptember, ahol az évszalílok változását csak a szűnni nem akaró eső és a szárazság váltakozása jelzi, és ahol az idő is, az elmúlás is mást jelent, mint nálunk. Cseppben a tenger A válasz kézbe fogható. Egyszerű vékonyka kötet — 21 Petőfi-vers, hat indiai nyelven és angolul. A mi dísztelen, az indiaiak mellett szinte csu­pasznak ható latin betűs írá­sunkból olvasom ki a fordítók nevét és a címeket, Füstbe ment terv, Szülőföldem, Nem­zeti Dal... A könyvet Vágó György hozta magával Ma­gyarországra. A történet két pólusa Delhi és Budapest. Az indiai főváros egyetemén megalakult a mo­dern európai nyelvek tanszéke, s a magyar szak lektori fel­adatainak ellátására 1970-ben a Kulturális Kapcsolatok In­tézete megbízásából Vágó György utazott el. A Petőfi­­kötet az időközben eltelt négy esztendő, a jól végzett munka termése, hogyne volna kedves. Első meggondolásra talán fur­csának tűnhet, hogy a delhi egyetemen magyar tanszék működik. Ám vendéglátóm még idejében figyelmeztet, nem sokra mennénk, ha a ha­gyományos európai fogalmak­kal közelítenénk az indiai va­lósághoz. A felszínnek is csu­pán egy kis részletét látnánk meg és szinte semmit azokból az óriási erőfeszítésekből, ame­lyeket e kontinens méretű or­szág tesz társadalmi előreha­ladásáért, s amelyekért India megbecsült helyet vívott ki magának a világban. Az, hogy a főváros rangos felsőoktatási intézménye szinte „begyűjti” a kis nyelveket — a magyaron kívül bolgár, lengyel és szerb­­horvát tanszék is működött—, része ennek a folyamatnak, és ki mondhatná, hogy a csepp­ben nincs benne a tenger. Nyelvészcsemege Az első évben öt-hat tanít­ványa volt a magyar előadó­nak, köztük egy matematikus professzorj­elölt, aki UNESCO- ösztöndíjjal járt már hazánk­ban és ismét ide készült. Egy másik diákja Magyarország­gal kapcsolatban álló cégnél dolgozott, de volt kormány­­párti képviselő és egyszerű ér­deklődő hallgatója is. A ma­gyar tanszék létszámban nem vehette fel a versenyt a legna­gyobb, orosz és német tanszék­kel,­ de a kevésbé népes fran­cia, olasz vagy spanyol tan­székkel sem. Vágó György munkájának eredményességét bizonyítja, hogy az utolsó esz­tendőben már 35 tanítványa volt. — A legtehetségesebb — emlékszik — egy tanár­csoport volt: a német tanszék vezető­je, az olasz nyelv professzora egy szikh férfi és egy indiai fizikus angol felesége, aki vi­szont franciát tanított. Az ő számukra a magyar nyelv hallatlanul egzotikus, — mint mondták —, a magán­hangzók gazdagsága, a tárgyas ragozás és sok más sajátossá­ga miatt igazi nyelvészcseme­ge. Tanultak is színes­ lélek­kel Hetente háromszor, reggel nyolcul tízig. Legalább m­eny­­nyi volt a hivatalos óraszám. „De látod amottan a téli vilá­got” — megértheti ezt szívvel és lélekkel is ennyi idő alatt a szikh professzor, a hi­­du ma­tematikus, a kereskedelmi szakember, vagy akár az an­gol asszony? Learn Hungárián (tanult magyarul), külföldiek használatára készült kitűnő tankönyv. Lapjai közé vajon beszorítható-e Petőfi világa? — 1973-ban a delhi egyete­men is megrendezték a Petőfi­­ünnepséget — mondja vendég­látóm —, amelyet az urdu, majd a bengáli tanszék vezető­je nyitott meg. Utána a hall­gatók mondták el a lefordított verseket magyarul és külön­böző indiai nyelveken. A kö­vetségünkön rendezett össze­jöveteleken pedig, ha némi se­gítséggel is, de már társalogni tudtak. Indiai módon gondolkozni Szegényebb lennék egy illú­zióval, mégsem­ olyan nehéz nyelv a magyar? Nem, úgy vélem más alapja van a jó eredményeknek. A kölcsönös érdeklődésen és megismerni vágyáson túl először is a bará­ti, személyes kapcsolat. Vágó György és felesége Ó-Delhiben lakott, rajtuk kívül nem volt európai messze környéken. In­diaiak között éltek, azok vol­tak a barátaik, részt vettek ünnepeiken és családi esemé­nyeiken. Kissé büszkén, mond­ják magukról: megtanultak in­diai módon gondolkodni. Így aztán nem csoda, hogy az évenként induló új tanfolya­mokra a volt hallgatók elküld­ték barátaikat és azok bará­tait. Vágóék indiai tartózkodása­kor ugyancsak megnőtt a delhi egyetem magyar hallgatóinak száma. A nyelvi nehézségeket legyőzte a szabadidő hasznos eltöltésének vágya. Erre ugyanis, különösen a fiatalok számára, kevés a lehetőség. A közös szórakozás, tánc, spor­tolás úgyszólván ismeretlen fo­galom annál inkább, mivel a hinduizmus szerint ez utóbbi eldurvítja a lelket. A nemek még ma is nagyon elkülönül­nek és ez alól kevés a kivétel, még az egyetemen is. S hogy mit tanultak meg legnehezeb­ben a lelkes, érdeklődő hindu fiatalok? Néhány példa a sok közül: nem érezték a hosszú és rövid magánhangzók közöt­ti különbséget, nem hallották meg az eltérést az o és az ö az u és ü között. Nehézséget oko­zott a magyar kötőhang-jelen­ség, továbbá az, hogy a tő­számnevek után egyes számot használ. — És mit kapott Vágó György és felesége Indiától, az indiai emberektől a­nyát is látni. És Benáresz, a szent város, a megtisztító Gangesszel, megszámlálhatat­lan templomával és vízbe futó, már-már végtelennek tűnő lépcsősorával, a végső állo­más, ahová gazdagok és sze­gények­ boldogan jönnek el meghalni. A legnagyobb élmény, s a legszebb emlék Indiából még­is magyar. Körösi Csorna Sán­dor sírja Darjeelingben, indiai viszonylatban is a világ végén. Új-Delhiből Uttar Pradeshen, Bihar államon és Nyugat-Ben­­gálián keresztül visz az út Si­­ligurig, ahonnan még hat óra egy kis fogaskerekű vasúton Darjeeling. „Körösi Csorna Sá­­dor magyar tudós, 1784—1842 nyugszik itt. Az egész világ­nak a keleti nyelvtudomány alapvető nagysága, nekünk, honfitársainak meg a haza­­szeretet és tudós önfeláldozás örök példája. Nemzetének böl­cső­jét kereste és a maga sírját találta itt — de halhatatlansá­gát is.” Ez emléktáblát emelte 1910. május 30-án a Magyar Tudományos Akadémia. A sír az angol temető ki­emelkedő helyén van, a Hima­lája felé vezető út mentén. A magyar házaspárt egy tibeti lány vezette és megkérdezte tőlük: „Miért keresik, talán rokonuk?” Igen, rokonunk, mindannyi­unké, az egész emberiségé. Sárvári Márta Gazdagok és szegények országa — A találkozás és felejthe­tetlen utazások élményét. Asz­­szam kivételével nincs olyan indiai állam, ahol ne jártunk volna. Mindig vonaton utaz­tunk. Ez ugyan hosszadalma­sabb és kényelmetlenebb, de olcsóbb és érdekesebb is, mint repülőn. Néha 40—60 órát is „tengelyen” töltöttünk, de egy­­egy utazás végén mindig azt mondtuk, megérte. Négy év — kötetre való em­lék, dokumentum. A legna­gyobb ellentét Benáresz és Goa. Az utóbbi portugál gyar­mat volt, egyetlen hely ahol beat-zene is szól és miniszok­ Magyar Nemzet Felavatták Mihályfi Ernő síremlékét A Mező Imre úti nemzeti sírkert művészparcellájában szerdán felavatták dr. Mihályfi Ernőnek, a Magyar Nemzet két éve elhunyt főszerkesztő­jének síremlékét. A síremléket Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész készítette, s a Hazafias Népfront, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és az MSZBT állította fel Mi­hályfi Ernő egykori ország­­gyűlési képviselő, a Népköz­társaság Elnöki Tanácsa és a HNF Országos Elnökségének tagja, az MSZBT alelnöke em­lékére. Az emlékmű avatásán dr. Ortutay Gyula akadémikus mondott beszédet, majd elhe­lyezték a kegyelet koszorúit. A családtagokon kívül ott volt politikai, társadalmi életünk számos ismert személyisége, részt vettek a kegyeletes ün­nepségen Mihályfi Ernő tisz­telői, egykori barátai, munka­társai, szülőfaluja, Bér kül­döttsége is. Mihályfi Ernő-díj Az idén első­ ízben döntött a Mihályfi Ernő-díj odaítéléséről a Magyar Nemzet szerkesztő bizottsága., E díjban dr. Mi­hályfi Ernő halálának évfor­dulóján évről évre a Magyar Nemzet egy-egy fiatal munka­társa részesül, aki a díjazás esztendejében a lap hasábjain kiemelkedő eredményt ért el. Az 1974. évi Mihályfi Ernő­­díjjal a szerkesztő bizottság Martin Józsefet jutalmazta. 62-féle személyautó Szovjet autókiállítás a Közlekedési Múzeumban A moszkvai Politechnikai Múzeum vendégkiállítását, amely a szovjet gépkocsigyár­tás fejlődését mutatja be, szerdán délelőtt 11 órakor Rödönyi Károly közlekedés- és postaügyi miniszter nyitotta meg a Közlekedési Múzeum­ban. Szovjet részről V. A. Petrusev professzor, a szovjet Autómotor Tudományos In­tézet igazgatóhelyettese mon­dott üdvözlő beszédet. A moszkvai Politechnikai Múzeum anyaga: 38 szemlélte­tő tabló és kilenc gépkocsi­­modell alaposabb visszapil­lantásra ad lehetőséget, és nemcsak a Szovjetunió, hanem a cári Oroszország gépkocsi­­gyártásának kísérleteit is be­mutatja. Az első tabló egy Leontij Sammurenkov nevű jobbágy nevével ismerteti meg a láto­gatót. Sammurenkov 1752-ben készítette az első „magától futó szekeret”. 1791-ben Kuli­­bin olyan háromkerekű kerék­párszerűséget gyártott, ame­lyen két utas fért el, hátul pedig egy ember taposta a pe­dálokat. A világ első elektro­mos meghajtású benzinmotor­ja 1884-ben látott napvilágot. A motor Koszlovics feltaláló műve. Az akkumulátoros kí­sérletezések kezdeti időpontja az 1836-os év, az első orosz személygépkocsi 1896-ban je­lent meg s a belső égésű mo­tor megépítésének ideje 1901. A szovjet gépkocsiipar 1924. november 7-én született meg. Ezen a napon a moszkvai Vörös téren tíz AMO—F—15 tehergépkocsi gördült végig. A kiállítás­t színes képeken idősorrendben mutatja be a szovjet autóipar termékeit, a személygépkocsikat, teherautó­kat, különféle terepjárókat, dömpereket. 1971-ben, a ki­lencedik ötéves terv első évé­ben több mint egymillió gép­kocsi hagyta el a szovjet gyá­rakat, ezt a számot 1975-re megduplázzák. A Szovjet­unióban jelenleg 224 fajta te­herautót, 62-féle személyautót és 35 fajta autóbuszt gyárta­nak. A kiállításon színes tér­kép jelzi a Szovjetunió jelen­tősebb­­gépkocsigyártó helysé­geinek nevét. —érték Tizenöt új lakásépítő szövetkezet alakult­­ A lakásszövetkezetek száma az elmúlt negyed­év alatt 34- gyel nőtt és elérte az 1163-at. Az érdekelt családok száma 124 626. A lakásfenntartó szö­vetkezetek az elmúlt negyedév alatt 18-cal szaporodtak, 3638- cal több lakás kezelése hárult reájuk. Somogy és Veszprém megye kivételével mindenütt növekedett a lakásfenntartó szövetkezetek kezelésébe tar­tozó lakások száma. Jelentős növekedés tapasztalható Bor­sod, Fejér, Hajdú, Pest me­gyében és Budapesten. A lakásfenntartó szövetke­zetek keretében működő gondnokságok és karbantartó szervezetek száma az elmúlt három hónap alatt lényegesen nem növekedett és ez különö­sen Budapesten problemati­kus. Jellemző, hogy a negyed­év során átadott lakások tu­lajdonosai nagyrészt már mű­ködő fenntartó szövetkezetek­hez csatlakoztak. Az egy-egy szövetkezetre jutó lakásszám így is alacsony, mindössze 140. A lakásépítő szövetkezetek száma az elmúlt negyedévben 333-ra növekedett, tehát 15 új szövetkezet alakult. Ez a las­sulás összefügg azzal a helyes törekvéssel, hogy a már meg­levő szövetkezetek keretében építkeznek tovább. A megala­kult szövetkezetek a IV. öt­éves tervben 17 225 lakás fel­építését irányozták elő, továb­bi 1250 lakás építése még szervezés alatt áll. Az építkezést befejező szö­vetkezetek egy része társas­házként kíván továbbműköd­ni. Ezek nyilván nem ismerik azokat a kedvezményeket, amelyeket csak lakásfenntar­tó szövetkezeti formában él­vezhetnek. Ezek közé tartozik például a szervezett lakáskar­bantartás, az örökösödés, vagy az elidegenítés esetén az ille­tékmentesség is. Az üdülőszövetkezetek száma az elmúlt negyedév alatt nem változott. Az eddig fel­épült üdülők száma 328, épí­tés alatt áll 88 szövetkezeti üdülő. Születésnap ERZSÉBET NAPJÁN, két nappal az újjáépített Erzsébet­­híd avatásának és átadásának tizedik évfordulója előtt ülök le az öreg írógép mellé. Föl szeretném idézni azt a napot, amikor Budapest birtokba vette a hidat, az utolsót, amely a háború esztelen pusztítása után feltámadt iszapsírjából. És fölidézni a többi napot Er­zsébet újjászületésének tizedik fordulóján, a háborús és bé­kés napokat, amelyek egybe­olvadtak ezen a meghitt dunai tájon, mert bár háború volt, de a régi Erzsébet kecsesen hintázott a folyó felett, s bár béke volt már, Erzsébet a me­der mélyén hevert, úgy tet­szett : mozdíthatatlanul. A régi Erzsébet? 1945. ja­nuár 16-án mentem át rajta utoljára Budáról Pestre és vissza, erős ágyútűzben és ak­nacsapkodásban, hajmánt kúszva és verejtékesen lohol­va, a láncokat beborító színes robbanótölteteket figyelve, mintha még lenne valami le­hetőség a menekülésre, ha ép­pen akkor... Akkor már ideg­­rendszeremben őriztem a Mar­­git-híd korai pusztulásának emlékképeit, öt perccel a tra­gédia után úszott be velem a Tahi gőzös a Pálfi téri hajó­állomásra. Még érezni lehe­tett a robbanószer keserű sza­gát, egy villamos halk csikor­gással még csúszott lefelé, a vízbe, a meredekké vált pá­lyán. De Erzsébet akkor még lábon maradt, január 18-án éjjel viszont elpusztult. Az Attila utcai óvóhelyen hallani lehetett­­ az egész Vár-hegyet megrázó robbantásokat. Más­nap nem voltak hídjaink. A HIDAK FELÉPÍTÉSE ége­tő létszükséglet volt, az Er­­zsébet-hídé­s nemzeti ügy. Milyen legyen? A régi lánc­szerkezet tartsa, legyen sima és nagyvonalú gerendahíd, va­gy kábelhíd? A romos Vi­gadó mellett Sávoly Pál szo­bájában álltam és a falakat borító rajzokat néztem. A híd­iroda vezetőjének nagy nap­fényes ablaka a Vigadónak egy kilőtt ablakszemére né­­­zett. Kemény tartású, ezüst­ősz férfi mutogatta a rajzokat, s azoknak a kesernyés hang­ján beszélt, akiket nehezen értenek meg. A világhírű híd­építő, aki négy világrészben száz és száz hidat tervezett, akkor jött haza­­önkéntes száműzetéséből, amikor Erzsé­bet már nem volt. Talán azért jött haza, hogy felépítse, köz­ben ott volt a szeme, a keze mindenütt, ahol hidat építet­tek Magyarországon. — Kábelhidat kell építeni — mondta csöndesen az ezüst­ősz álmodó, aki ezer tonnák­ban, fesztávolságokban, csa­varméretekben álmodott, köz­ben a logarléccel bíbelődött, mert hivatásában az álmok­nak is számrendszere volt. Mi­lyen csatákat vívott értetlen­séggel, kicsinyességgel, gya­nakvással, maradi hóborttal és a valóságtól elrugaszkodott képzelettel? — sohase mondta el. Csak mosolygott megbízha­tó ezüst-ősz mosolyával, gyér haját simogatta, s amikor el­dőlt a nagy per, fölvette a te­lefonkagylót. — Meglesz a kábelhíd — mondta kissé rekedtes hang­ján. — Végre megértették, hogy ennek a hídnak hűsége­sen ki kell fejezni a régi pesti jelképet, de az ezredfordulón is meg kell felelnie a követel­ményeknek. Lehet írni a híd­ról. A PER ELDŐLT, a csatazaj nem csitult. Siratták a régi Erzsébet kecsességét, féltek az újtól, nem számolva avval, hogy a hídirodában olyan em­ber bíbelődik a logarléccel, akinek az élete hidak építésé­vel telt el. A város és az or­szág figyelt. Hol rajongó vára­kozással, hol gyanakvással. Mit akar az az ember, aki csak most jött haza? Az a néhány ember, akit bizalmába foga­dott, már tudta, hogy mit akar. Sávoly Pál már az új Buda­pestbe álmodta, ágyazta bele Erzsébet­ hídját. Azt akarta, olyan jelképe legyen a modern Budapestnek, mint a régi Er­zsébet volt a századforduló Budapestjének. Ma már senki sem vitatkozna vele, de a híd­építő elment oda, ahol nincse­nek áthidalható távolságok. Csak végtelen van. Épült a híd, álltak a pilo­nok s közöttük, szédítő magas­ságban fémháló ritkás szövete hintázott. A szerelőszőnyeg. Felhívtam a hídépítőt és arra kértem, tegye lehetővé, hogy átmenjek a szerelőszőnyegen, a még nem létező hídon. — Ha jobb dolgod nincs — dörmögte a telefonba, de in­tézkedett. Másnap délelőtt — szép szeptemberi nap volt — rohamcsónak vitt át a budai oldalra, ott egy mackós járású hídmester fogadott és a szere­lőszőnyegre mutatott, amelyet a hídépítők úgy hívtak, hogy majomsétány. Másfél óráig ka­paszkodtam fel és le a mere­dek pilon hegyéig s majdnem a vízig, azután újra fel és új­ra le. Delet kongattak a Bel­városi templomban, amikor partot értem Pesten, tetőtől talpig bemázolva míniummal. A hídépítő az óriás betonbun­ker partján várt, enyhén csú­­fondáros mosolyával. — Megérte? — Megérte... . Nem mondtam el neki, hogy harangzúgás közben mentem át először az „új” Erzsébet-hí­­don és harangkongatás közben mentem át utoljára a régin, de akkor — 1945. január 16-án — egy becsapódó lövedék kon­gatta a Belvárosi templom re­pedt harangját. A hídépítő nem szerette az érzelmes pár­huzamokat. ÉS AZ A NAP, amikor be­emelték az úttest utolsó ele­mét. Tíz és tízezer ember a parton fel a Lánchídig és le a Szabadság-hídig, sűrű em­berfürtök a Gellérthegyen és a Várban, tömött sorok a bal parton. Az úszódaruk felemel­ték az utolsó hídelemet és las­san úszni kezdtek a híd felé. Lélegzetállító csönd volt, csak az építésvezető sípja szólt: — Bip-bip-bip ... Ez a madárhangú sípszó csalogatta, bűvölte, vezérelte közelebb a roppant hídlemezt. Halk szél fütyült a húrként fe­szülő drótkötelek között, az úszódaruk tompa orra víz alá merült. Negyed óra telt el, vagy két perc — ki tudná megmondani. Sokkal több zaj­lott le akkor, mint egyszerű műszaki művelet. Valami ösz­­szeforrott, bár akkor még nem villogtak az ívhegesztők kará­csonyi fényei. Az utolsó má­sodpercek ... Hídépítő mun­kások szélcserzett arca fehé­­redett el, mint a fal, egy fotós letette a gépét a földre, elő­vette a zsebkendőjét és letö­rölte a könnyeit. Azután egy­szerre a helyén volt a hídle­­mez, a kötelek megereszked­tek és csöndes csobbanással a zöld vízbe hullottak. A nézők néhány pillanattal később vet­ték észre, hogy a varázslat megtörtént. Talán százezer ember sóhajtott fel egyszerre s ez olyan volt, mint a tavaszi szélfúvás. A hídépítővel áll­tunk a pesti részen, s amikor a lemez a helyére simult, meg­fogta a könyökömet: — No, menjünk... 1964. NOVEMBER 21-ÉN délelőtt az utolsó simításokat végezték a hídon. Egykori tu­dósítások szerint lázas iram­ban végezték a festést, a sze­relést, a világítás bekapcsolá­sát. Tanúsíthatom, hogy a munka már nem volt lázas. Budapest volt lázas, mint egy vőlegény, a nászház kapujá­ban. Hányan álltak a két par­ton várva az átadás pillanatát, a forgalom megindulását, sen­ki sem számította ki. Minek is?... A híd egyszerre megha­totta és elbűvölte a várost, azon a napon mindenki át akart menni a hídon Pestről Budára és Budáról Pestre. Őszi farsang volt az a nap. A szépülő város méltóságteljes derűvel figyelte lakóinak vi­dám karneváli menetét. Vala­miképpen nyíltabb, egészebb, egységesebb lett a város. Meg­emelkedett a Tabán és kibon­takozott az addig szárnyasze­­gett Belváros. Egy ember álma teljesedett be azon a napon és egy nemzet óhaja. Ma tíz éve. Baróti Géza 5 A Magyar Hírlap vasárnap esti SZÁMÁHOZ MOZGÓ LAPÁRUSOKAT KERES A POSTA Jelentkezés: * vasárnap délután 17.30- tól a Lapkiadó Vállalat portáján BUDAPEST VII., LENIN KORT 1­9-11

Next