Magyar Nemzet, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-08 / 187. szám

12. KURUCZ GYULA Alkonyatkor A hosszú, forró alföldi nya­rak határban végigcsavargott napjai után még mindig ott voltak a lassan sárguló, ragyo­gókékből a vörösön át a le­bukó Nap világította, majd csillagfényes sötétkékbe hajló estéi. Apa lemosta magáról a mű­hely kormát, piszkát, kopott, foltozott, tiszta inget húzott, s míg egy sok szódával hígított félliteres fröccsel nyugtatta­­frissítette magát, felé oda­tették a kislavórt, először ar­­cot-nyakat-kezet mosott, az­tán a sámlira ült, addig dör­zsölte bokáját meg a talpát, míg megbámult a víz, anya még rászólt: — A térdedet! S hogy azt is teljesítette, szandálba bújt, odaülhetett a verandán a kecskelábú asztal­hoz. Míg fényesre nem töröl­ték az összes tányért, szó nem esett. S mert „Tele hassal nem me­hetsz ágyba!”, vacsora után még mindig ott volt neki egy hosszú, boldog óra, hogy csa­varogjon az utcán (üzőcskéz­­ni, focizni nem mehetett, hi­szen már túlesett a mosdáson, s az ágynemű, az ágynemű...), leggyakrabban a szomszédba szaladt hát mamuka meséit hallgatni. Eleinte igazi meséket a nagyot halló, pihekönnyű, hajlott hátú, szívós öregasz­­szonytól, aztán — első évtizede vége felé — egyre mohóbban a falu, a család hibátlanul megőrzött történeteit követel­te. Senki nem zavarta őket, mert Géza bácsi és Árnás nénje leg­többször átjöttek hozzájuk; nagybátyja hatalmas karjait az asztalra támasztva kinn be­szélgetett apával: tornyos ha­jú, kövér óvónőnénje meg a konyhába húzódott nővérével (anyjával). Ám néha már vacsora köz­ben hangos nevetgélést hallot­tak a szomszédból, s alig vár­ta, hogy felálljanak az asztal­tól, iszkolhasson Géza bácsiék­­hoz. Átszaladt a két portát elvá­lasztó orgonabokrok nyílásán, lelassult a lépte, oldalazva, za­vartan közeledett a tornáh­oz. Mamuka ilyenkor a folyosón, falnak vetett háttal meredt az alkonyatba — nem szerette a fényt. Először hozzá húzódott jó magyarázatot lelvén jötté­re, de a füle, dobogó szive min­dig Kati segédóvónéni hang­jához tapadt, s mikor elég bátorságot gyűjtött, előreme­részkedett az ajtófélfához. A két nő meg Géza bácsi az asztalnál beszélgettek, nevet­géltek. Már előre szorongott: úgy üljön a szép Kati néni, hogy rögtön észrevegye az aj­tókeretben, mert akkor min­dig rámosolyog: — Szervusz Imrus! Hogy vagy? Gyere ide! S ő m­ár fonva, vérvörösen odasomfordált hozzá, az óvó­néni magához ölelte, mellére vonta fejét a nagy, puha pár­nára, megsimogatta, s mikor már csak véletlenül nyugo­dott vállán a keze, még marad­hatott, míg egy mozdulat, he­ves magyarázat ellendítette a szép Kati karját, s kénytelen­­kelletlen arrébb mehetett tor­kában dobogó szívvel. Volt olyan túlfűtött este, mi­kor nem bírta izgalommal Kati néni ölelését, kiszakította magát a karjából, elrohant az ajtóig, ott egymásnak fordult két lábfeje és vakarózva, idét­lenül állongott. — Mi lett Imrus? — kaca­gott a lány. — Sejti ez már, mitől dög­­lik a légy — nevetett Géza bá­csi. — Cseréljünk helyet, ócs­­kos, meglásd, én nem rohanok el. Felszikrázott Árnás néni te­kintete, ám a beszélgetés to­vább gyűrűzött, megfeledkez­tek róla. Befészkelte magát a tűzhely mellé, egy kisszékre, lehetőleg árnyékba, hogy ne lássák az arcát, de ő kedvére bámulhassa Kati nénit, szép ívű szemöldöke alá húzódó mélykék szemét, cseresznye­­ajkát és képzeleghessen, hogy megfogja a kezét meg minden­féléről, amit a nagyfiúk me­séltek. Géza bácsi csak akkor be­szélt, ha pohár került az asz­talra, ha Kati néni a vendég­nek kijáró, de a nőknek nem , dukáló apró korttyal oldotta fel az „ökör iszik magában” tilalma alól. A jó­ étvágyú nézelődésben kedvet és fogódzót talált Gé­za bácsi, hogy valami izgal­mas történettel férfiember­vizekre terelje a beszélgetést, s magára vonja Kati áhítatos és felesége gunyoros-unott te­kintetét. Mindig egymás mellett ül­tek, jelezvén, hogy ők isten és ember előtt összetartoznak, egy irányba fordítják ábrázatukat — ám egészen másként fordí­tottak abba az irányba,, viszont megmenekültek — legalábbis Géza bácsi — a másik vélemé­nyének arcra ülő kifejezésé­től. Kati meg még olyan fiatal volt — tizennyolc—tizenkilenc éves? —, hogy bízvást megfe­ledkezhetett az oldalpillantá­sokról. Ha kettesben voltak Árnás nénivel, soha semmiféle utalás el nem hagyta az asz­­szony száját, azonfölül szerette is a szeleburdi, szép segéd­óvónőt.­­ Akkor válhatott igazán gondtalan élvezőjévé az esté­nek, ha a férfiak őnáluk üldö­géltek a teraszon, s a két óvó­nő vidáman mesélt, pletykált a falu „nagyvilágáról”. Árnás néni elhomályosodó szemmel regélt szép lánykoráról, az őt körülrajongó, minden áldozat­ra kész udvarlók rajairól­­ még egy állatorvos-gyakornok is akadt köztük, de annak rövi­den kiadta az útját (bárhogy vérzett is a szíve): ugyan, mit keresne egy parasztlány (ha óvónő is) egy úriember mel­lett. De akadt mindenféle, a falu nyelvén füllentősnek, áll­hatatlannak ítélt legény, s mi­előtt Géza bácsihoz, a biztos révhez érkezett volna, mindig felbukkant valami új emlék, valaki, aki jó lett volna, szép lett volna, ki tudja, mi min­dent adott volna, de hát bi­zonytalanra, házamra mégsem lehet, nem lehet. Voltak, akik mundérba bújva rejtegették hibáikat, de „mindenkihez, csak katonához soha”, tért vissza a bölcsességhez örökké, mert „ki tudja, mikor jön újabb háború, még rendes ipa­ros férj mellett sem biztos az ember élete, hát még ha az urát eleve ágyútölteléknek szán­ták”. Ha Mamuka mellé menekült az izgalom elől, a néne néha szusszantott egyet lánya nagy­­ralátó meséi hallatán: — Mit össze nem zagyvál, csakhogy nagyobbnak lássák — mormolta maga elé. — Anyádnak soha valótlan el nem hagyja a száját. De hát azért adtuk képzőbe Amált, mert nem bírtunk vele, , mert csak felfelé látott, törtetett a szerencsétlen, mintha érezte volna, hogy nem menekedhet a meddőségtől. Még szerencse, hogy ilyen áldott embert vetett útjába a sors. Mamuka nagyokat hümmö­­gött, csóválta a fejét, amíg a konyhából tovább áradtak ki­felé a hangos mesék, kacagá­sok. Egyetlen dologra figyelt fel a történetek áradatában, s az aszsonyok beszélgetéseiben , hogy egyiküknek sincs gyerek­kora, igazi, titkokkal terhes. Mindegyikük süldőlánykorá­­nál kezdi, amikor megjelen­nek a legények, onnan bomlik ki művirágokba az életük. A férfiak sem beszéltek a gye­rekkorukról, de egy-egy el­árult titokkal mindig életre keltették: hogyan faraghat fűz­fasípot, hogyan öntik az ürgét, csinálnak kukoricahegedűt és ezer más csodát. Ha Kati mesélt a körülötte legyeskedő férfiakról, Amal néni mindegyikre rákontrá­zott: — Nehogy engedj neki! Nézz a tükörbe, Kati, te szabad meg az árad! Neked többre kell vinned! Majd én szólok, hogy mikor értél révbe, mikor vesd ki a hálódat! Még nem késtél el, várhatsz egy-két évet, s in­kább várj, minthogy belega­balyodj valamibe, amitől egy életen át fájhat a fejed. Lá­tod, én is ... Fél év múlva furcsa, hosszú fejű, magas állatorvos-gyakor­nok került Danka doktor úr mellé. Esténként sajgó szívvel leste Gézáit Kati nénivel, hall­gatta nénje áradó tanácsait a konyhából, végül Kati elment a városba az állatorvosjelölt jegyeseként, s mikor az ott­hagyta, már nem mert vissza­jönni a faluba. Pestre cipelte szégyenét, elveszített lánysá­­gát, és pusmogó, rosszalló hí­rek szálldostak róla. Ha néha hazakerült, irigykedve, gyűlöl­ködve bámulták meg a legé­nyek és a férfiak. Lesütött szemmel, majd egyre kihívóbb, dacosabb tekintettel, kifestve, divatosan öltözve vonult végig az utcán a boltig és vissza a szüleihez. Csak egyetlenegyszer akad­tak össze a fúrott kútnál, s amikor azt mondta a nénjé­­nek: — Igazad volt, Amál. — Mintha villám csapott volna dacot, üldözött tekintetéből. Amál néni csak annyit nyö­gött: — Én nem így gondoltam. S mert a szép Kati hátat fordított neki, szökött hazafelé vele, portájuk oltalmazó kerí­tése mögé és aznap szótlanabb volt, mint máskor. Ám Kati utódjába, a szőke, ringó csípőjű Évába ugyan­úgy csöpögtette a mákonyi. Éva udvariasan odafigyelt a vezető óvónő meséire és min­denkiére, mosolyokkal, komoly képpel követte a történeteket, soha nem időzött el ábrán­dos tekintettel egy-egy részlet­nél és sohasem szakította félbe Amál nénit. Ritkábban ment át a szom­szédba, ha felhangzott a szőke kacagása. Amál néni meg egy­re többet dicsérte Évát, s mert dicsérte, neki még kevesebb kedve támadt látni, hallani, s a mamukával eltöltött esték maradtak neki. Kinn ültek ket­ten a kisugárzó villanyfény pásztája mellett a sötétben, odabenn Géza bácsi koccintga­­tott Évával. — Nem, nem lesz ennek jó vége — suttogta a szülő, de nem értette, mire mondja és tovább faggatta nagyapjáról, dédapjáról. Egy langyos-hűvösödő ősz eleji alkonyatkor váratlanul ott találta Évát — tojásért sza­­lajtották át a tésztagyúrásra készülődő asszonyok, mamuka is odaát volt. Géza bács kisüstit ivott a feszes szoknyá­jú Évával. Megkapta a tojást, szolgá­latkészen megkérdezte: — Szóljak Amál néninek, hogy ?.... — Nem! Annyi fenyegetés csendült nagybátyja hangjából, hogy odaát mukkanni se mert, át­adta a tojásokat és visszapu­colt a homályba, mert érezte, elárulná az arca. Tanácstalanul csatangolt, ön­kéntelenül is lábujjhegyen a disznóól, a fészer, a kukorica­kas és a fehér eperfa megszo­kott, megnyugtató foltjai kö­zött, de rakoncátlan lába vé­gül csak az átjáróhoz vitte. Fé­lig behajtották a konyhaajtót, nem látott be az asztalra, de a résben kibukkanó padon sen­ki nem ült és hang se szűrő­dött ki odabentről. Hátrafelé settenkedett, hátha többet lát a hasadékban. Akkor hallotta meg a műhely felől az elnyúj­tott szusszanásokat, fojtott jáj­­gatást. Halálra dermedten állt, fülelt a sötétben, pontosan érezte, hogy csak Géza bácsi és Éva néni lehetnek azok, s azt művelik, amiről a nagy­fiúk mesélnek. Elhaló nyögé­seik mégis a verés, az ölés, a halál minden iszonyatát a fe­jébe, remegő lábába kergették. Első eszmélő ösztöne a mene­külést diktálta, mégis ott tar­totta az olthatatlan kíváncsi­ság. Mélyen behúzódott a bok­rok tövébe, hogy soha ember­fia észre ne vehesse, s mohón hegyezte fülét az egyre erő­södő zihálásra. Egész testében tombolt az izgalom és a rémü­let, elzsibbadt a lába, bár alig pár perc telhetett el. Hirtelen felegyenesedett a fészer mellett két alak. Egyszerre, hátulról Amál né­ni hangját hallotta az ő udva­rukról : — Hozom mindjárt! Közeledtek a lépései. Majd megfulladt a rémülettől. Géza bácsi­ék meggyorsítot­ták a lépteiket, s épp a kony­haajtó előtt futottak össze a buzgón fújtató háziasszonnyal. Szótlanul meredt meg mind­­hármójuk. — Hát ez?! — tört ki Amál néni, s ő még beljebb fúrta magát az orgonaágak közé. — Éva hátrament, én meg elé jöttem — hangzott Géza bácsi fátyolos hangja. — Hogy mondod?! — Hallottad. — Mars ki innen! — süví­tett Amál néni. — Amál, ne csinálj jelene­tet, mielőtt bármit is tudnál! . — Arra van a vécétek, nem? — csattant hetykén Éva néni. — A kapunk meg arra! — hörögte az asszony. — Amál! — Semmi Amál! Mars ki! — Menjél Évike, majd én el­intézem. Három árny közül egy átha­ladt a konyhaajtó fénysávján, nyikordult a kiskapu, léptek kopogtak a téglajárdán. A má­sik kettő szótlanul állt. Végre megszólalt Géza bácsi: — Mire jó ez? — Fogd be a pofád! Egy fenyegető lépés, és az örök mondat: — Pofája a lónak van, meg neked! Az asszony megrebbent, el­hallgatott, Géza bácsi keze megállt félúton, s mögülük fel­hangzott mamuka vékony, éneklő hangja: — Éva volt látogatóban? Senki nem válaszolt, csak Amál néniből tört ki a zoko­gás. Géza bácsi rágyújtott, és hátraindult, le a kertbe. Fe­lesége berohant a házba. Mamuka elálldogált egy ideig a sötét udvaron, maga elé mormolta: — Melyik tyúk olyan isten­verte marha, hogy a kakasához édesgessen egy jércét? Aztán lassú léptekkel be­ment a konyhába a lánya után, s egy idő múlva egyedül in­dult vissza az átjárón, kezében egy apró szitával. Ekkor aztán menekült a bok­rok alól, otthon a kertnek in­dult volna, de eszébe jutott, hogy a szomszédban ott füstö­lög valahol Géza bácsi, így hát végigvágtatott az utcán, fel a fúrott kútig meg vissza, az­tán az udvarban lekuporodott a betonvályúra és egyre ott forogtak agyában a sűrű este eseményei, míg anya aludni hívta, de az ágyban is sokáig csak színlelte az alvást. A szőke Éva sohasem tűnt fel többé náluk, s nem csodál­kozott, mikor elbocsátották az óvodából, s rövidesen el is tűnt a faluból. A sánta, örökké mosolygó Szabó Margitka került a helyé­be, ő aztán évekig látogatta Amál nénit és soha nem adott okot a sírásra. De ekkor ő már végleg mamukához szegődött, ki, a sötét folyosóra, és hall­gatta végtelen történeteit a fa­luról és a családjukról. ­ é­ a Nem­zet. Takáts Gyula RAJTA ÁT MINDEN E láva tiszta, szép hajlásain a tűz helyett a zöld parázs világít és jelen van itt, s kinéz az ablakon a láz ... És az a ház. 11 Nem is a kő, de ami lényege! Mellyel megszálltuk e hegyet s leraktuk mind ... Legyen helye. 1. 6 tanyázik már e tűz E zöld parázs fényében nézzed e hegyet. Rajta át minden s a hegy is teljesebb... TAJTÉKON ÁTZUHANVA Kitombolta magát... Nem úgy, mint a céda . Derűsre vált a szenvedély!­­ Ragyog a szirtek omladéka s hol lángrojtú kárpit a rom falához csapva zengett, most halk-lilán világít.. Az árnyék és a berkek ajka suttog bordánkhoz érve s fénylőn zirregő nádba hajónk is enyhét találva zöld barlangból szikrázik égve. Tajtékon átzuhanva már tündér légcsavar forog s délről telt tömlőcskékből fújva könnyű ezüsttel körbefog. Kitombolva pihen hajónk körül három elem. Csupán a föld!... E vén parázna sminkel tündöklő lázba. Vén ringyó, nézd, az árboc szűz zászlója is integet.... Horgonyról kötni vas bikára, rajtad, de van e még szived?. Apáti Miklós Zimonyi Tibor ENNYI Tömbökben hever a csönd. Szinte mindent egybeforraszt. Álmélkodom, hogy jelen van. Egy dongó légy a kontraszt. Fehér fogait a nyárvég lágy közegünkbe ejti. Még egy lobbanás, mindössze ez ■ .lesz. Pontosan ennyi. .Vasárnap, 1916. augusztus *• TÁNC Mily idegen tánc lett a magamé! (A másét még elviselem.) Vasát semmilyen rend nem rakta rám. Táncolhatnék. Volna helyem. Ám anom a külső mozdulatot, a csinált, „megérlelt”, formált látványt, a cukrászati díszt, a torta­cirkalmú habot, a fulladástalan kiáltást, a fenyítő időt, a tökéletes múlást, a sikert, a felnyikkanó fél­nevetést, a kölyökmacskákra tékozolt tejet, déli vajat, az estvéli feredést, de mások táncát még elviselem. Ha szép, ha büszke, ha remek. Ha a magamé. Ha olyan, amit magam is — belül — rejtegetek. Károlyi Amy , E. D. ÖSSZEGYŰJTÖTT LEVELEI Térdig hamuban levelekben járok idegen szeretetben Bevetett ágyak bezárt szekrények faltól-falig pók­szövedékek­­ Idegen tinta sötét pecsétje micsoda kézből milyen levélre Megszólítások búcsúzások száz­ esztendős dátumozások Lyukas szita az emlékezet elejtett szavakat sepregetek térdig hamuban szeretetben járok idegen levelekben

Next