Magyar Nemzet, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-08 / 187. szám
12. KURUCZ GYULA Alkonyatkor A hosszú, forró alföldi nyarak határban végigcsavargott napjai után még mindig ott voltak a lassan sárguló, ragyogókékből a vörösön át a lebukó Nap világította, majd csillagfényes sötétkékbe hajló estéi. Apa lemosta magáról a műhely kormát, piszkát, kopott, foltozott, tiszta inget húzott, s míg egy sok szódával hígított félliteres fröccsel nyugtattafrissítette magát, felé odatették a kislavórt, először arcot-nyakat-kezet mosott, aztán a sámlira ült, addig dörzsölte bokáját meg a talpát, míg megbámult a víz, anya még rászólt: — A térdedet! S hogy azt is teljesítette, szandálba bújt, odaülhetett a verandán a kecskelábú asztalhoz. Míg fényesre nem törölték az összes tányért, szó nem esett. S mert „Tele hassal nem mehetsz ágyba!”, vacsora után még mindig ott volt neki egy hosszú, boldog óra, hogy csavarogjon az utcán (üzőcskézni, focizni nem mehetett, hiszen már túlesett a mosdáson, s az ágynemű, az ágynemű...), leggyakrabban a szomszédba szaladt hát mamuka meséit hallgatni. Eleinte igazi meséket a nagyot halló, pihekönnyű, hajlott hátú, szívós öregaszszonytól, aztán — első évtizede vége felé — egyre mohóbban a falu, a család hibátlanul megőrzött történeteit követelte. Senki nem zavarta őket, mert Géza bácsi és Árnás nénje legtöbbször átjöttek hozzájuk; nagybátyja hatalmas karjait az asztalra támasztva kinn beszélgetett apával: tornyos hajú, kövér óvónőnénje meg a konyhába húzódott nővérével (anyjával). Ám néha már vacsora közben hangos nevetgélést hallottak a szomszédból, s alig várta, hogy felálljanak az asztaltól, iszkolhasson Géza bácsiékhoz. Átszaladt a két portát elválasztó orgonabokrok nyílásán, lelassult a lépte, oldalazva, zavartan közeledett a tornához. Mamuka ilyenkor a folyosón, falnak vetett háttal meredt az alkonyatba — nem szerette a fényt. Először hozzá húzódott jó magyarázatot lelvén jöttére, de a füle, dobogó szive mindig Kati segédóvónéni hangjához tapadt, s mikor elég bátorságot gyűjtött, előremerészkedett az ajtófélfához. A két nő meg Géza bácsi az asztalnál beszélgettek, nevetgéltek. Már előre szorongott: úgy üljön a szép Kati néni, hogy rögtön észrevegye az ajtókeretben, mert akkor mindig rámosolyog: — Szervusz Imrus! Hogy vagy? Gyere ide! S ő már fonva, vérvörösen odasomfordált hozzá, az óvónéni magához ölelte, mellére vonta fejét a nagy, puha párnára, megsimogatta, s mikor már csak véletlenül nyugodott vállán a keze, még maradhatott, míg egy mozdulat, heves magyarázat ellendítette a szép Kati karját, s kénytelenkelletlen arrébb mehetett torkában dobogó szívvel. Volt olyan túlfűtött este, mikor nem bírta izgalommal Kati néni ölelését, kiszakította magát a karjából, elrohant az ajtóig, ott egymásnak fordult két lábfeje és vakarózva, idétlenül állongott. — Mi lett Imrus? — kacagott a lány. — Sejti ez már, mitől döglik a légy — nevetett Géza bácsi. — Cseréljünk helyet, ócskos, meglásd, én nem rohanok el. Felszikrázott Árnás néni tekintete, ám a beszélgetés tovább gyűrűzött, megfeledkeztek róla. Befészkelte magát a tűzhely mellé, egy kisszékre, lehetőleg árnyékba, hogy ne lássák az arcát, de ő kedvére bámulhassa Kati nénit, szép ívű szemöldöke alá húzódó mélykék szemét, cseresznyeajkát és képzeleghessen, hogy megfogja a kezét meg mindenféléről, amit a nagyfiúk meséltek. Géza bácsi csak akkor beszélt, ha pohár került az asztalra, ha Kati néni a vendégnek kijáró, de a nőknek nem , dukáló apró korttyal oldotta fel az „ökör iszik magában” tilalma alól. A jó étvágyú nézelődésben kedvet és fogódzót talált Géza bácsi, hogy valami izgalmas történettel férfiembervizekre terelje a beszélgetést, s magára vonja Kati áhítatos és felesége gunyoros-unott tekintetét. Mindig egymás mellett ültek, jelezvén, hogy ők isten és ember előtt összetartoznak, egy irányba fordítják ábrázatukat — ám egészen másként fordítottak abba az irányba,, viszont megmenekültek — legalábbis Géza bácsi — a másik véleményének arcra ülő kifejezésétől. Kati meg még olyan fiatal volt — tizennyolc—tizenkilenc éves? —, hogy bízvást megfeledkezhetett az oldalpillantásokról. Ha kettesben voltak Árnás nénivel, soha semmiféle utalás el nem hagyta az aszszony száját, azonfölül szerette is a szeleburdi, szép segédóvónőt. Akkor válhatott igazán gondtalan élvezőjévé az estének, ha a férfiak őnáluk üldögéltek a teraszon, s a két óvónő vidáman mesélt, pletykált a falu „nagyvilágáról”. Árnás néni elhomályosodó szemmel regélt szép lánykoráról, az őt körülrajongó, minden áldozatra kész udvarlók rajairól még egy állatorvos-gyakornok is akadt köztük, de annak röviden kiadta az útját (bárhogy vérzett is a szíve): ugyan, mit keresne egy parasztlány (ha óvónő is) egy úriember mellett. De akadt mindenféle, a falu nyelvén füllentősnek, állhatatlannak ítélt legény, s mielőtt Géza bácsihoz, a biztos révhez érkezett volna, mindig felbukkant valami új emlék, valaki, aki jó lett volna, szép lett volna, ki tudja, mi mindent adott volna, de hát bizonytalanra, házamra mégsem lehet, nem lehet. Voltak, akik mundérba bújva rejtegették hibáikat, de „mindenkihez, csak katonához soha”, tért vissza a bölcsességhez örökké, mert „ki tudja, mikor jön újabb háború, még rendes iparos férj mellett sem biztos az ember élete, hát még ha az urát eleve ágyútölteléknek szánták”. Ha Mamuka mellé menekült az izgalom elől, a néne néha szusszantott egyet lánya nagyralátó meséi hallatán: — Mit össze nem zagyvál, csakhogy nagyobbnak lássák — mormolta maga elé. — Anyádnak soha valótlan el nem hagyja a száját. De hát azért adtuk képzőbe Amált, mert nem bírtunk vele, , mert csak felfelé látott, törtetett a szerencsétlen, mintha érezte volna, hogy nem menekedhet a meddőségtől. Még szerencse, hogy ilyen áldott embert vetett útjába a sors. Mamuka nagyokat hümmögött, csóválta a fejét, amíg a konyhából tovább áradtak kifelé a hangos mesék, kacagások. Egyetlen dologra figyelt fel a történetek áradatában, s az aszsonyok beszélgetéseiben , hogy egyiküknek sincs gyerekkora, igazi, titkokkal terhes. Mindegyikük süldőlánykoránál kezdi, amikor megjelennek a legények, onnan bomlik ki művirágokba az életük. A férfiak sem beszéltek a gyerekkorukról, de egy-egy elárult titokkal mindig életre keltették: hogyan faraghat fűzfasípot, hogyan öntik az ürgét, csinálnak kukoricahegedűt és ezer más csodát. Ha Kati mesélt a körülötte legyeskedő férfiakról, Amal néni mindegyikre rákontrázott: — Nehogy engedj neki! Nézz a tükörbe, Kati, te szabad meg az árad! Neked többre kell vinned! Majd én szólok, hogy mikor értél révbe, mikor vesd ki a hálódat! Még nem késtél el, várhatsz egy-két évet, s inkább várj, minthogy belegabalyodj valamibe, amitől egy életen át fájhat a fejed. Látod, én is ... Fél év múlva furcsa, hosszú fejű, magas állatorvos-gyakornok került Danka doktor úr mellé. Esténként sajgó szívvel leste Gézáit Kati nénivel, hallgatta nénje áradó tanácsait a konyhából, végül Kati elment a városba az állatorvosjelölt jegyeseként, s mikor az otthagyta, már nem mert visszajönni a faluba. Pestre cipelte szégyenét, elveszített lányságát, és pusmogó, rosszalló hírek szálldostak róla. Ha néha hazakerült, irigykedve, gyűlölködve bámulták meg a legények és a férfiak. Lesütött szemmel, majd egyre kihívóbb, dacosabb tekintettel, kifestve, divatosan öltözve vonult végig az utcán a boltig és vissza a szüleihez. Csak egyetlenegyszer akadtak össze a fúrott kútnál, s amikor azt mondta a nénjének: — Igazad volt, Amál. — Mintha villám csapott volna dacot, üldözött tekintetéből. Amál néni csak annyit nyögött: — Én nem így gondoltam. S mert a szép Kati hátat fordított neki, szökött hazafelé vele, portájuk oltalmazó kerítése mögé és aznap szótlanabb volt, mint máskor. Ám Kati utódjába, a szőke, ringó csípőjű Évába ugyanúgy csöpögtette a mákonyi. Éva udvariasan odafigyelt a vezető óvónő meséire és mindenkiére, mosolyokkal, komoly képpel követte a történeteket, soha nem időzött el ábrándos tekintettel egy-egy részletnél és sohasem szakította félbe Amál nénit. Ritkábban ment át a szomszédba, ha felhangzott a szőke kacagása. Amál néni meg egyre többet dicsérte Évát, s mert dicsérte, neki még kevesebb kedve támadt látni, hallani, s a mamukával eltöltött esték maradtak neki. Kinn ültek ketten a kisugárzó villanyfény pásztája mellett a sötétben, odabenn Géza bácsi koccintgatott Évával. — Nem, nem lesz ennek jó vége — suttogta a szülő, de nem értette, mire mondja és tovább faggatta nagyapjáról, dédapjáról. Egy langyos-hűvösödő ősz eleji alkonyatkor váratlanul ott találta Évát — tojásért szalajtották át a tésztagyúrásra készülődő asszonyok, mamuka is odaát volt. Géza bács kisüstit ivott a feszes szoknyájú Évával. Megkapta a tojást, szolgálatkészen megkérdezte: — Szóljak Amál néninek, hogy ?.... — Nem! Annyi fenyegetés csendült nagybátyja hangjából, hogy odaát mukkanni se mert, átadta a tojásokat és visszapucolt a homályba, mert érezte, elárulná az arca. Tanácstalanul csatangolt, önkéntelenül is lábujjhegyen a disznóól, a fészer, a kukoricakas és a fehér eperfa megszokott, megnyugtató foltjai között, de rakoncátlan lába végül csak az átjáróhoz vitte. Félig behajtották a konyhaajtót, nem látott be az asztalra, de a résben kibukkanó padon senki nem ült és hang se szűrődött ki odabentről. Hátrafelé settenkedett, hátha többet lát a hasadékban. Akkor hallotta meg a műhely felől az elnyújtott szusszanásokat, fojtott jájgatást. Halálra dermedten állt, fülelt a sötétben, pontosan érezte, hogy csak Géza bácsi és Éva néni lehetnek azok, s azt művelik, amiről a nagyfiúk mesélnek. Elhaló nyögéseik mégis a verés, az ölés, a halál minden iszonyatát a fejébe, remegő lábába kergették. Első eszmélő ösztöne a menekülést diktálta, mégis ott tartotta az olthatatlan kíváncsiság. Mélyen behúzódott a bokrok tövébe, hogy soha emberfia észre ne vehesse, s mohón hegyezte fülét az egyre erősödő zihálásra. Egész testében tombolt az izgalom és a rémület, elzsibbadt a lába, bár alig pár perc telhetett el. Hirtelen felegyenesedett a fészer mellett két alak. Egyszerre, hátulról Amál néni hangját hallotta az ő udvarukról : — Hozom mindjárt! Közeledtek a lépései. Majd megfulladt a rémülettől. Géza bácsiék meggyorsították a lépteiket, s épp a konyhaajtó előtt futottak össze a buzgón fújtató háziasszonnyal. Szótlanul meredt meg mindhármójuk. — Hát ez?! — tört ki Amál néni, s ő még beljebb fúrta magát az orgonaágak közé. — Éva hátrament, én meg elé jöttem — hangzott Géza bácsi fátyolos hangja. — Hogy mondod?! — Hallottad. — Mars ki innen! — süvített Amál néni. — Amál, ne csinálj jelenetet, mielőtt bármit is tudnál! . — Arra van a vécétek, nem? — csattant hetykén Éva néni. — A kapunk meg arra! — hörögte az asszony. — Amál! — Semmi Amál! Mars ki! — Menjél Évike, majd én elintézem. Három árny közül egy áthaladt a konyhaajtó fénysávján, nyikordult a kiskapu, léptek kopogtak a téglajárdán. A másik kettő szótlanul állt. Végre megszólalt Géza bácsi: — Mire jó ez? — Fogd be a pofád! Egy fenyegető lépés, és az örök mondat: — Pofája a lónak van, meg neked! Az asszony megrebbent, elhallgatott, Géza bácsi keze megállt félúton, s mögülük felhangzott mamuka vékony, éneklő hangja: — Éva volt látogatóban? Senki nem válaszolt, csak Amál néniből tört ki a zokogás. Géza bácsi rágyújtott, és hátraindult, le a kertbe. Felesége berohant a házba. Mamuka elálldogált egy ideig a sötét udvaron, maga elé mormolta: — Melyik tyúk olyan istenverte marha, hogy a kakasához édesgessen egy jércét? Aztán lassú léptekkel bement a konyhába a lánya után, s egy idő múlva egyedül indult vissza az átjárón, kezében egy apró szitával. Ekkor aztán menekült a bokrok alól, otthon a kertnek indult volna, de eszébe jutott, hogy a szomszédban ott füstölög valahol Géza bácsi, így hát végigvágtatott az utcán, fel a fúrott kútig meg vissza, aztán az udvarban lekuporodott a betonvályúra és egyre ott forogtak agyában a sűrű este eseményei, míg anya aludni hívta, de az ágyban is sokáig csak színlelte az alvást. A szőke Éva sohasem tűnt fel többé náluk, s nem csodálkozott, mikor elbocsátották az óvodából, s rövidesen el is tűnt a faluból. A sánta, örökké mosolygó Szabó Margitka került a helyébe, ő aztán évekig látogatta Amál nénit és soha nem adott okot a sírásra. De ekkor ő már végleg mamukához szegődött, ki, a sötét folyosóra, és hallgatta végtelen történeteit a faluról és a családjukról. é a Nemzet. Takáts Gyula RAJTA ÁT MINDEN E láva tiszta, szép hajlásain a tűz helyett a zöld parázs világít és jelen van itt, s kinéz az ablakon a láz ... És az a ház. 11 Nem is a kő, de ami lényege! Mellyel megszálltuk e hegyet s leraktuk mind ... Legyen helye. 1. 6 tanyázik már e tűz E zöld parázs fényében nézzed e hegyet. Rajta át minden s a hegy is teljesebb... TAJTÉKON ÁTZUHANVA Kitombolta magát... Nem úgy, mint a céda . Derűsre vált a szenvedély! Ragyog a szirtek omladéka s hol lángrojtú kárpit a rom falához csapva zengett, most halk-lilán világít.. Az árnyék és a berkek ajka suttog bordánkhoz érve s fénylőn zirregő nádba hajónk is enyhét találva zöld barlangból szikrázik égve. Tajtékon átzuhanva már tündér légcsavar forog s délről telt tömlőcskékből fújva könnyű ezüsttel körbefog. Kitombolva pihen hajónk körül három elem. Csupán a föld!... E vén parázna sminkel tündöklő lázba. Vén ringyó, nézd, az árboc szűz zászlója is integet.... Horgonyról kötni vas bikára, rajtad, de van e még szived?. Apáti Miklós Zimonyi Tibor ENNYI Tömbökben hever a csönd. Szinte mindent egybeforraszt. Álmélkodom, hogy jelen van. Egy dongó légy a kontraszt. Fehér fogait a nyárvég lágy közegünkbe ejti. Még egy lobbanás, mindössze ez ■ .lesz. Pontosan ennyi. .Vasárnap, 1916. augusztus *• TÁNC Mily idegen tánc lett a magamé! (A másét még elviselem.) Vasát semmilyen rend nem rakta rám. Táncolhatnék. Volna helyem. Ám anom a külső mozdulatot, a csinált, „megérlelt”, formált látványt, a cukrászati díszt, a tortacirkalmú habot, a fulladástalan kiáltást, a fenyítő időt, a tökéletes múlást, a sikert, a felnyikkanó félnevetést, a kölyökmacskákra tékozolt tejet, déli vajat, az estvéli feredést, de mások táncát még elviselem. Ha szép, ha büszke, ha remek. Ha a magamé. Ha olyan, amit magam is — belül — rejtegetek. Károlyi Amy , E. D. ÖSSZEGYŰJTÖTT LEVELEI Térdig hamuban levelekben járok idegen szeretetben Bevetett ágyak bezárt szekrények faltól-falig pókszövedékek Idegen tinta sötét pecsétje micsoda kézből milyen levélre Megszólítások búcsúzások száz esztendős dátumozások Lyukas szita az emlékezet elejtett szavakat sepregetek térdig hamuban szeretetben járok idegen levelekben