Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-27 / 22. szám
Vasárnap, 1980. január 37., Magyar Nemzet Emlékezés az alma materre Önálló gondolkodásra nevelni Beszélgetés Magyar Imre professzorral „Maga volt a szerénység. Modora szinte a félispegségig egyszerű volt... Szavaiban óriási műveltsége csillogott, ismerete és tudása mindannak, amit az emberi szellem és az emberi szív alkotott... Lénye a századok nagy humanistáinak lényével volt azonos ...” — írja Korányi Sándorról, mesteréről és eszményképéről Magyar Imre professzor. Csak le kell jelen időre „fordítanunk” e mondatokat és előttünk áll Korányi Sándor „unoka-utódának”, az I-es számú Belklinika mai igazgatójának portréja. A nagy emberek szerénységével, szinte félszegségig egyszerű modorában fogadja az újságírót elődei „megszentelt” munkahelyén, az egykori III-as számú Belklinika földszinti dolgozószobájában. Szavaiból óriási műveltség, lényéből a századok nagy humanistáinak lénye sugárzik. — Több iskolám is volt — mondja Magyar professzor azoknak a ritka képességű embereknek a megfontoltságával, akik „nyomdakész” formában tudják szavaikat tanítványaiknak, hallgatóiknak megfogalmazni. — A középiskola első fele erősen inspirált az általános műveltség megszerzésére, a második fele pedig nem volt olyangyenge, hogy ezt kitörölje belőlem. Az alsó négy osztályt a zsidó gimnáziumban végeztem, ahol az egész életre kiható, első lépéseket tettem meg az általános műveltség megszerzése útján. Az igazgató Heller Bernát, a kiváló hebrológus, a Rabbiképző Intézet későbbi tanára volt, aki közvetlenül nem tanított ugyan, de a francia és a magyar irodalom „megszállottja”ként, mint a latin és a francia nyelv és irodalom tudósa erős kapcsolatot alakított ki a diákokkal. Bájos, kedves ember, mindenkit, megnyert, meggyőzött. Osztályfőnököm: Fuchs Fokos Dávid finnugor nyelvész, akadémikus megkapó általános műveltségű férfi. Latint, németet tanított. Ő ösztönzött német versek magyarra fordítására; később latinokat, főleg Horatiust fordítottam, talán ezt is neki köszönhetem. A bibliával, az óhéber nyelvvel és irodalommal is ebben az iskolában ismerkedtem meg. A német órákon pedig előhegedültem megzenésített Heine-verseket, és az osztály így tanulta meg énekelni őket. Magyar versek, Kölcsey- és Vörösmarty-költemények megzenésítésére is kedvet kaptam, ebben magánhegedűtanárom is sokat segített. A sok iskolán kívüli tevékenység mellett a kötelező feladatokra is jutott idő? — Az első osztályban „az iskola dísze” voltam, aztán fokozatosan romlottam. Időm túlnyomó részét olvasással, versfordítással töltöttem; hanyag, rossz tanuló lettem és azt hittem, ebben az iskola a hibás. Ezért átmentem a Kölcsey gimnáziumba. De kiderült: én vagyok a hibás, az ötödik osztályban ott is roszszak voltak az eredményeim. Milyen volt a Kölcsey gimnázium szelleme a húszas évek közepén? — Egészen más, mint a zsidó gimnáziumé. Átlagiskolái tömegszellem. Nagyon szürke tanáraim voltak, akik inkább visszahúztak, mintsem előrevittek volna. A Kölcsey akkor lett reálgimnázium, az iskolareform következményeképpen latin és német mellett franciát is tanultam. Az iskolának akkoriban néhány kiváló, országos hírű tanára volt. — Valóban, de ők nem tanítottak engem. Csak Reidner Márton, aki papból lett tanár, és a franciát oktatta. Franciául ugyan nem tudott jól, velünk együtt tanulta meg a leckéket, de igen kiváló görög—latin filológus volt. Kallós Ede, a kiváló klaszszika-filológus csak bejött egy-egy órára helyettesíteni, ilyenkor mitológiáról mesélt és művelődéstörténetről. A mitológia annyira kedvencemmé vált, hogy ötödikes koromban mitológiai lexikont kezdtem írni, a C betűig jutottam, ma is megvan a kézirat. Endrei Gerzson görög—latin— francia szakos volt, engem szintén nem tanított, de bejött egy-egy órára, érdeklődött a munkánkról, szépre, jóra nevelt. Sokat köszönhetek neki. A kölcséysta, nagydiák Magyar Imrét csak a humán tárgyak érdekelték? — Nem. Mende Jenő kiváló matematika—fizika tanár volt, és jóllehet én humán beállítottságú voltam, megkedveltette velem a természettudományokat, aminek később az egyetemen nagy hasznát vettem. Ugyanezt mondhatom Regős József természetrajz tanárról, a későbbi igazgatóról, aki a darwinizmussal ismertetett meg, Cuvier-t, Lamarckot, Heckelt olvastatta velem. Részben ennek a kitűnő és felvilágosodott embernek és így az iskolának köszönhetem, hogy humán és természettudományos érdeklődésem már ekkor párhuzamos volt. A családi hagyományok azonban — mint ez emlékezéseiben olvasható — inkább a humán műveltség felé orientálták. — Igaz, de az iskolai tanterv is ezt erősítette. Negyedikben stilisztikát, ötödikben poétikát, hatodikban retorikát tanultunk, és ezenközben a világirodalom nagy epikus műveit éppúgy megismerhettük, mint a modern irodalom irányzatait. Kár, hogy magyartanárom nemtörődöm ember volt, a magyar irodalmat a nagyon szegényes „kis Pintér” szerint vettük. Engem ez fölháborított, nem elégített ki, és a „nagy Beöthy”-ből hozzáolvastam. Az osztály számára így a magyar érettségi tételeket én dolgoztam ki, sokszorosítottam őket, s eközben sokat tanultam. Az egyetemi felvétel miatt a hatodik osztálytól arra törekedtem, hogy jeles legyek, és ezt el is értem. A családban kik voltak mentorai? — Két anyai nagybátyám. Az egyik francia—német— tanár volt Lőcsén. A szó jó értelmében mindennel foglalkozott. A német és a francia irodalom tudósa, filozófus volt, versolvasásra, verselemzésre és a fordítás szabályaira tanított. Tizenhat éves koromban listát kaptam tőle, hogy a világirodalomban Homérosztól Thomas Mannig mit kell elolvasni. A lista, amelyet abszolváltam, ma is megvan. Miután elolvastam, megbeszéltük az egyes műveket. Ő indított el életpályámon. Fiatalon meghalt. A másik nagybátyám Bécsben volt orvos, igen sok nyelven beszélt. Zseniális volt, egyszer-egyszer eljátszotta, hogyan beszél egy olasz franciául, vagy egy cseh állomásfőnök németül. Kitűnően csellózott, a nyarakat együtt töltöttük Gyetván. Emlékszem, lefeküdt a nyugágyba és a kottát úgy olvasta, mint én a könyvet. Azóta azt gondolom, a zenét úgy kellene tanítani, hogy a kottát a gyerekek ugyanúgy tudják olvasni, mint a könyvet. Az egyik nagybátyám az irodalom, a filozófia, a másik a zene, a nyelvek és az élet szépségeinek szeretetét oltotta belém. Ilyen családi légkörben minden ösztönzés az egyetemre irányította. De vélhetőleg inkább a bölcsészkarra. — Arra vágytam, hogy tanítsak is, gyógyítsak is. Az orvoslásban összeegyeztethetőnek láttam a humán és a természettudományos szemléletet, a medicinát és a pedagógiát. Az egyetemen nagy egyéniségek hatottak az orvosnövendék Magyar Imrére. — Legnagyobb ideálom Korányi Sándor volt, és marad is. Megtestesítette azt a fogalmat, amit én nagy embernek tartok- Nemcsak mint professzort, hanem mint magánembert is megismerhettem, amikor hosszú betegsége idején a legfiatalabb orvosként a lakásán és balatonföldvári nyaralójában ápolhattam. Sok időt töltöttem a közelében, soha senkiről rosszat nem tételezett fel, a családi asztalnál is magasrendű dolgokról beszélt, nem süllyedt le a hétköznapokba, nem volt benne hiúság, olyan eszménykép volt, amilyen ma hiányzik. Iskolát teremtő unokautódaként büszke vagyok arra, hogy iskolája szellemének megőrzésére törekedhettem. Mesterei közül kit említene még? — Hetényi Gézát, aki közvetlen tanárom volt és aki emberként, szakemberként egyaránt kiválónak bizonyult. Verebély Tibor nem volt olyan nagy sebész, de nagyszerű ember, aki légkört teremtett maga körül és Korányihoz, Hetényihez hasonlóan ideálként tiszteltük. Az előbb említette, hogy Korányi Sándor szellemének megőrzésére törekedett és törekszik. Miben fejeződik ki ez? — A klinika igazi demokratikus szellemének megvalósításában. Mindenki szabadon szólhat és kritizálhat; itt az orvos és a beteg egyenlő, értékű ember. Azt szoktam mondani: mindenféle vitában a betegnek van igaza. Az orvosnak és a nővéreknek sohasem szabad a beteggel szemben ingerlékenynek lennie. Nem szabad visszagorombáskodnia, meg kell értenie, hogy a beteg sajátos szituációban, érzékeny lelkiállapotban van. Eszerint az orvosi működésnek fontos része a pedagógia? — A bánásmód a beteggel külön szakma, ha nem is pedagógia. El kel vetni és meg kell szüntetni azt a szemléletet, amely szerint a beteg „agydarab”, az orvos pedig adminisztratív tisztviselő. Az orvos tevékenysége társadalmi feladat. Professzor úrnak eddig három regénye, két esszékötete és számos tanulmánya jelent meg. Mi ösztönzi szépirodalmi munkásságra és milyen tervei vannak hetvenedik életévében? — Az életnek sok oldala van, és mindegyik érdekes- Szeretnék legalább néhányat bemutatni. Az évszázad gyermeke címmel önéletrajzi ihletésű regényt írtam, amely az 1910— 1920-as években játszódik; sajtó alatt van és már a folytatásán dolgozom. A Gondolat Kiadónál tanulmánygyűjteményem jelenik meg, Doktor Behrens és társai címmel, ebben a világirodalomban szereplő orvosokról írok. Négy gyermeket nevelt fel, valamennyien elvégezték már a középiskolát és az egyetemet. Milyen tapasztalatokat szerzett közvetve a mai oktatásról, nevelésről? — Túlterhelés címén a középiskolai oktatás olyan minimumra zsugorodott, hogy az már szégyen. És a helyzet mind súlyosabbá válik, mert akik ma tanítanak, azok már e szűkkeblű koncepció szellemében nőttek fel. Nagyon nehéz lesz visszaállítani az egykori igényességet, meggyőzni a kormányzatot, a nevelőket, az ifjúságot arról, hogy az általános műveltségre is szükség van, hogy az Iliászt ismerni kell. Számos e tárgyban írt cikkének, felszólalásának volt-e hatása? —. Sokat hadakoztam az egyetemi felvételi vizsga átszervezéséért. Talán némi eredménnyel. Azt is javasoltam, hogy az érettségin ne csak a szaktárgyakból legyen kötelező a vizsga. Most a történelem visszaállítása alkalmasint az én szerény harcomnak is eredménye. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy ma mindent el lehet mondani szabadon; a véleményt elfogadják, a helyzetet felmérik, de a változások lassúak, nehézkesek. Mia már nagyon sokan elismerik, hogy az általános műveltség színvonalát emelni kell, de a gyakorlatban ezt igen nehéz megvalósítani. A kormányzat az általános műveltség megszerzése mellett van. Mutatja ezt a filozófia és a gazdaságtan kötelező oktatása például orvostanhallgatók számára is. A középiskolában kell a gyermekekben megerősíteni a tudatot, hogy a világ szép, és érdemes megismerni. Az önálló gondolkodásra kell a fiatalokat megtanítani, arra, hogy saját maguk alakítsák ki világképüket, megfelelően döntsék el, milyen hisznek, mi a jó, mi a szép. Barta András 11 „Kelenföldnek koszorús zengője..." Virág Benedek halálának 150. évfordulójaSzegény Virágot eltemettük. Halála, mint többnyire minden literatoré, rettentő például szolgálhat mindennek, si az ügyefogyott magyar literatura kopár mezejére az élet útjáról eltévedni elég boldogtalan, ha az ilyet valami rettenthetné. Szegényül s elhagyottan halt meg, egy-két jó barátja segítette, tehetősebb ismerősei nem úgy, ahogy illet volna. A gyermeklelkű öreg mindenét elajándékozta, vagy meglopatott, mert gondviselő nélkül élt gyámtalan öregségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerű bölcs élete kevéssel elegendő volt. Az éjjel, hogy a gutaütés ellehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon, s macskája rajta járt. Ezek voltak őrállatai az emberektől elhagyottnak, mint mondják, egy összerágott czinkanál heverő székén, mellyel hihetőleg orvosságot akart bevenni. Az ajtót háziasszonya úgy törette rá éjnek idején, de még akkor is szűken, utóbb pedig már későn jött az orvosi segedelem. Ő nem vesztett, de minket bánt sanyarú halálának meggondolása, vagy nem elég szomorú tünemény-e magában is a halál, hogy annak különös körülmények által még ijesztővé is kellett válnia?” A címben is idézett Vörösmarty megrázó leírásában nyilván hű képet kapunk Virág Benedek halálának a körülményeiről. Az 1830. február 1-én kelt levél szelleme azonban mélyen idegen Virágétól, akinek halála napja máig vitatott. Annyi azonban bizonyos, hogy az egyes források szerint január 23-án, mások szerint 30-án bekövetkezett haláláig soha nem ütötte meg azt a lázadó, mindennapi elégetlen hangot, amitől Vörösmarty sorai belső izzást kapnak. Virágnak Vörösmarty fiatalkorában népszerű életműve éppen ellenkező eszményeket hirdetett. Kelentűidnek koszorús költője a dunántúli jobbágycsaládban született 1752- ben. A kiemelkedés akkor megszokott útját járta: az egyházi rend fölvétele tette lehetővé tanulását. Talán életének egyetlen igazán szerencsés mozzanata, hogy a sors — vagy tehetségének korai fölismerése — a gazdag és elegáns pálos rendbe léptette. Arról, hogy mire használták a pálosok gazdagságukat és miben nyilvánult meg eleganciájuk, ma is fogalmat alkothatunk, ha fölkeressük egykori könyvtárukat a mai Egyetemi templom melletti épületben. Ez a Budapest legkevésbé ismert, de minden bizonynyal legszebb XVIII. századi könyvtárterme meggyőzően szemlélteti a pálosok szellemi igényességét és világképük barokk jellegét Virág Benedek fiatalsága idején. Ez a barokk Pázmány Öröksége. Lényege a rend, a harmónia, a teljesség igény. Innen egyenes út vezet a magyar klasszikába. Virág Benedek soha nem akart ennek — a világképét életreszólóan meghatározó — kereteiből kilépni. Innen kapta a rend és harmónia mindenek fölöttiségének eszményét, amihez a maga részéről csak az egyszerűség igényét tette hozzá. Mélyen magáénak vallotta azt a keresztény fölfogást, amely a rend elleni minden lázadást sátáni bűnnek nyilvánít; a harmónia megbontását, az elégedetlenséget, a változtatni akarást a Gonosz romboló tevékenységének minősíti. Ettől a fölfogástól egyaránt idegen Goethe Faustjának és Heinrich von Kleist Hamburg hercegének a nyugtalansága. S ugyanakkor egyáltalában nem idegen tőle a felvilágosodás számos gondolata. Maga is szembeállítja — például Schediusnak szóló versében — a tudást jelentő isteni Fényt a pokoli Sötétség birodalmával, amely az értékpusztító babonákat élteti. A mindig megújuló, világjavító Tudás és a múlt rossz hagyományához tartozó Babona ellentéte nyitja azt a gondolatmenetét, amelyen Virág a legmesszebb jutott. Oda, hogy elsők között állapítsa meg. ..Parlag nagy részént Hunnia földes ugar.” A parlagot, az ugart természetesen meg kell munkálni, hogy termést, s ezzel jobb létet adjon lakóinak. Ezért dolgozott Virág egész életében, ezért siettetett — ismét Vörösmarty szavaival — „ifjat, üdóst egyiránt munkás életre”; ezért örvendett nyájasan minden „írásra hevült elmének” — tegyük hozzá, főleg ifjú elmének. Ezért lett vár ifjú Toldy és Bajza előtt Vörösmarty „szent öreg” mestere; ezért a korabeli magyar irodalom mindenki által tisztelt szerény munkája. A pálos rendet megkülönböztetően kedvelték a régi — Árpád-házi — magyar királyok, s ez jelentősen elmélyítette magyar szellemét. Amikor Virág Benedek soraikba lépett, ennek a magyar szellemnek különös jelentősége volt. A hazai műveltséget, oktatást a latin nyelv uralta: az iskolában latinul tanultak verselni a gyerekek. Maga Virág is a latin nyelv tanáraként került Vörösmarty későbbi iskolájába, Fehérvárra. De ekkor már magyar költőnek hitte magát, és egy másik, ugyancsak jeles tehetségű magyar költőben talált szellemi társra, Ányos Pálban. Életének rövid ideig tartó harmonikus fejlődését II. József rendelete szakította félbe, amely 1786- ban föloszlatta a pálos rendet is. Virág ugyan lehetőséget kapott, hogy világi papként tovább tanítson a fehérvári gimnáziumban, de többé nem érezte jól magát, s 1794-ben nyugdíjba ment, sttől kezdve Budán élt a pénzromlás miatt egyre kisebb értékű nyugdíjából. A szegényes körülmények azonban nem zavarták, hiszen magáévá tette a szerzetesierényeket, a lemondást és a bajokon átsegítő derűt. Nem tudni, hogy a lemondás milyen belső erőfeszítésébe került; írásaiban abban nyilvánult meg, hogy az erényes ember természetes kötelességeként hirdette. Az egyéniségét — műlyeiért korbács egybehangzó véleménye szerint — meghatározó derű vezette a természet, a mindennapi élet és a hétköznapi bölcsesség apró örömeinek megbecsüléséhez — megénekléséhez. Virág bámulatos belső harmóniáját két jelentős konfliktus sem tudta fölborítani. Mindkettő a II. József elleni érzelmeire vezethető vissza. A Haza szolgálatának nemes és alapvető szándéka ennek következtében kapcsolódott egyértelműen a Haza nemesifeudális fölfogásához. A Vörösmartyra és nemzedékére igen nagy hatású történelmi munkájában, a Magyar Századokban az ősi dicsőség hirdetésének az igénye szembe került a harc, a háború, a vérontás elítélésével. Addig, amíg a haza védelméről és a haza dicsőségéről (külső hódításokról) van szó, ez az ellentét elenyészik a hősök dicsfényében. Történelmünk azonban jó néhány belső harcot ismer. Virág alapvető álláspontja ilyenkor, hogy aki megbontja a békét, az a bűnös. Néhol azonban nehéz ezt az elvet érvényesíteni, hiszen például a lovag eszmény legnagyobb hazai példájaként kiemelt király, Szent László is a régi rend megbontása árán jutott hatalomra. Ezek a kérdések az 1825 előtti nemesi mozgalmak következtében váltak különösen nehézzé. Igaz, a lázadó hangok megszólalását gyorsankövette a kompromisszum lehetőségének a keresése, s ez mintha igazolta volna Virágot, aki azt hirdette történelmi munkájában, hogy ha a hatalom sérti meg az „ősi jogokat”, a „régi rendet”, azért mindig a „rossz tanácsosok” a felelősek. A lázadást kóstolt ifjú nemzedék azonban, amely Virág világképén nevelkedett, másként látta a konfliktus lényegét; nem fogadta el — mert a körülmények sem engedék, hogy elfogadja — a régi magyarázatot. Úgy vélte, az a bizonyos Rend valójában nem létezik, s ezzel kiábrándult az egész barokk alapozású világfölfogásból. Virág utolsó éveiben már egészen új eszmék ragadták meg a hazai szellemi életet, amelyek közt az ő szemlélete jóvátehetetlenül elavultnak látszott. Tragikus tanulsághoz jutunk akkor is, ha arra gondolunk, hogy itt élt Virág azokban az években, amikor Pest és Buda a magyar szellemi élet központjává nőtt. Mindenki, aki ebben szerepet játszott, a vidéken lakó Kazinczytól, Kisfaludy Sándortól, Berzsenyitől és Kölcseytől a legtevékenyebb pestiekig, tisztelte és szerette. Barátiag ragaszkodott hozzá Schedius és Fejér, Horváth István és Szemere Pál, Kisfaludy Károly és a fiatalok. Mindig jelen volt a Kulcsár István és a Vitkovics Mihály házában tartott híres „irodalmi lakomákon”. Horvát éppen az ő születésnapja ürügyén fogalmazta meg az új magyar értelmiség követelését az alkotó munkához szükséges megélhetési lehetőségek biztosítására, mert — úgymond: — „Végső vonaglásban sínlődik már a Tudatlanság Vázlaka: néhány év eltűnése után minden Honbélinek nálunk is, mint külföldön, múlhatatlan szüksége leszen a Tudományokra”. Virág Benedek azonban csak a magányos — kívül álló — öreg szerepét kívánta magának. Nem ő lett az induló Tudományos Gyűjtemény vagy az Auróra szerkesztője, nem ő lett — minden tekintélye ellenére sem — a pesti írók vezére. Kisfaludy Károly, aki talán a legérzékenyebb volt az újra, aligha bírt nagyobb írói tehetséggel Virágnál. Az új konfliktusok, az új gondok és jelenségek megírása mégis tovább élteti műveit napjainkig, azon keresztül, hogy a halála óta eltelt tizenöt évtizedben színpadi művei, egy-egy elbeszélése és verse mindig újra és újra megjelenik. Szerepe volt ebben persze annak is, hogy az ő nevét tűzte zászlajára a harmincas években vezető szerephez jutott irodalmi kör, s a nagyhatalmú Kisfaludy Társaság addig is gondoskodott névadójának kellő Zsitt talán annál is nagyobb irodalomtörténeti elismeréséről, míg az új iránti fogékonyság tisztelete nem vált alapvetően fontos értékmérővé. C Virág Benedek irodalomtörténeti jelentőségét azonban nem lehet ennyivel elintézni. ,,Jeles példája” — ismét Vörösmartyt idézve — nem volt csupán szándék. Verseit, noha nem érte el Himfy népszerűségét, széles körben olvasták, s különösen Horatiusfordításai tettek nagy hatást a közízlésre és a következő költő nemzedékekre. A mai olvasót elsősorban nyelvi és formai tisztaságukkal, erőteljes magyarságukkal lepik meg. Jó néhány helyen — néhol az idejét múlt tartalom ellenére — érezni, hogy igazi költő szól megragadó soraiból, Parthoz tartsd magadat” — hirdette Egy hajóhoz című versében. Szerepe nem is távoli, új vizek merész felfedezése volt. Az irodalom szorgos munkása akart lenni egy olyan korban, amelynek kezdetén a magyar nyelvű verselés létjogáért is küzdeni kellett; amikor nyelvünket meg kellett újítani és a modern fogalmait, gondolatok kifejezésére alkalmassá tenni; amikor új költői formák sorát kellett — jórészt idegen példák alapján — megteremteni. Költői munkásságának talán az a hozzájárulás a legjelentősebb tényezője, amivel elősegítette a magyar nyelv hajlékonyabbá, zeneibbé tételét, a magyar versmérték és versritmus kibontakozását és csiszolását. Biztos nyelvérzékkel, formatudással és jelentős költői teremtőerővel őrizte a „szépet minden szeplőtől", s ezzel nyelvi kultúránkat. Célját — „Értelmes s tiszta beszéded, / Czifrázás nélkül, legyen ... oly hangon, melyhez Magyarok füle szokva van” — elérte. Célja volt még: a hazáért — másokért — élni, s e feladatot jól tovább adni. A feledés homályából legalább az Újainkhoz című versét érdemes kiemelni, amelyben arra kéri az „Ifjú Polgárok”-at, kitisztult füllel hallgassák szavait, s „mozduljatok osztón / Férfi serénységgel, kérlek, már rajtatok a sor!” Taxner-Tóth Ernő