Magyar Nemzet, 1980. február (36. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-05 / 29. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT Kíváncsiság Mindenki kíváncsi valamire vagy valakire. Ez elemi emberi tulajdonság. Sok minden épülhet rá, kultúrák, civilizációk, még rádióműsorok is. Áradnak be telefonon a stúdióba a kérdések, s jönnek a rádióhullámokon a válaszok. Izgalmas cserebere annak is, aki nem a válaszokra figyel, hanem a kérdésekre. Mire kíváncsiak az emberek, pontosabban, kire kíváncsiak? Mind több műsor veszi föl adás közben a közvetlen kapcsolatot a hallgatósággal. A stúdióban ott ülnek a válaszadásra kért részvevők, pedagógusok, pszichológusok, történészek, vállalkozó kedvű filozófusok, a műsor szakága, természete szerint. De van egy olyan műsor — vezető riportere Horvát János, szerkesztője László György, címe: Hívja a ... tel. számot —, amelynek témája, kíváncsiság-fölkeltő varázsa az a személyiség, akit a stúdióba vendégül hívtak éppen. (Természetesen mindezek a műsorformák naponta felbukkannak a televízióban is. Hogy hol voltak eredetileg, lényegtelen. A műsorszerkesztés, elve: a kíváncsiság aktivizálása közös.) Itt vendégnek lenni fölér egy akrobatamutatvánnyal. Legalábbis, ami a bátorságot, a gyors reflexeket illeti. A t. hallgatóság itt nem azt kérdezi, hogy mi a mai tudomány véleménye erről vagy arról, hanem hogy: „Mi az ön véleménye erről meg erről?” És: a „Tegnap is ez volt?” S minél közismertebb, népszerűbb és közvetlenebb a kíváncsiság gyújtópontjába került személyiség, annál felszabadultabbak, merészebbek, szúrósabbak a kérdések, valóságos párviadal alakul ki. Lássunk rá példát! Legutóbb a műsor vendége Papp László ökölvívó olimpiai bajnok és Szilágyi János, a Rádió népszerű riportere volt. Mindkettő tevékenységi köre közérdeklődésben áll, mindketten értik a humort, kitűnően tudnak Szávakkal riposztozni, védelmi állásból istámadni. Érthető, ha a telefonokon záporoztak a kérdések, olyanok, melyek közérdeklődésre tarthattak számot, s olyanok, melyek csak a kérdező intimpistaságát fitogtatták. Azt hiszem, az ilyen műsor izgalmához hozzátartozik, hogy a kérdések meglehetősen szubjektívek, bírálóak, kihegyezettek, a kérdezősködők szeretnék zavarba hozni az interjúalanyokat úgynevezett kényes kérdésekkel. S ez minél kevésbé sikerül, minél frappánsabb a válasz, annál izgalmasabb a kérdezz-felelek játék. De játék-e egyáltalán? Részben igen, hiszen a részvevők önként fogadnak el egy játékszabályt, másrészt sokkal több ennél, az interjúalany és az ismeretlen közönség küzdelme, mely néha drámai is lehet, ami nem zárja ki, hogy olykor humorral átszőtt, mint legutóbb. Ugyan mivel is lehetne Szilágyi Jánost — e játékszabályon belül — sarokba szorítani? Ismeri a riporteri mesterség csínját-bínját, szépségét és izgalmát, s ha szemére vetik, hogy túlságosan agresszív, kímélet nélkül belevájkál interjúalanyainak magánéletébe, ő játszva forgatja át a bírálatot filozófiába, kimutatva, hogy egy élő egyénben nem könnyű vegytisztán különválasztani magán- és közéletiséget. S ha ő úgy teszi föl kérdéseit, hogy azzal feszültséget teremt, úgymond, provokatívan, ezzel kettős célt szolgál: egyrészt teljesebb képet ad interjúalanya egyéniségéről, másrészt az sem alszik el az interjú elhangzása alatt, aki — mint most is — kifogásolja „kíméletlenségét”. Arra a kérdésre, hogy igazán kíváncsi-e arra, amit kérdez, vagy csak rutinból teszi, úgy vélte, hogy a riporter is olyan, mint a többi ember; ami érdekli, ami új a számára, ami izgatja, az fölkelti kíváncsiságát is. De feladata hasonló az íróéhoz, gondolatszövése, kérdései az olvasók, a hallgatók kíváncsiságát is ki kell, hogy fejezzék. Ez nemcsak játékszabály, ez magának a játéknak stílusa is, amit a műsor vezetője tart szigorúan a kezében, ügyelve arra, hogy a beszélgetés megfelelő mederben maradjon, s ahol szükséges — ez Horvát János szava — „továbblökje” a társalgást, vagy félrelökje az elrongyolt témát. Igaz, ezúttal az interjújáték két edzett profiljával nem volt nehéz dolga. Papp László, a népszerű „Papp Laci” (ahogy szereti hallani), nem maradt el válaszkészségben, rögtönzésben rádiós partnerei mögött, s ami külön színfoltot jelentett nála, a ringek, edzőtermek levegős beszédkörnyezete, még a kamaszkorból megőrzött, szemléletes nyelvi fordulatai szavaiban, persze a helyzet megkívánta, lezser jólfésültséggel. Egyetlen percre jött csak zavarba. Talán csak fél percre. Amikor megkérdezték, mi van Ádler Zsigával? Igaz-e az, amit mesélnek róluk? Hogy voltak összezördüléseik „a kisöreggel”? Mind e percig magánügynek tekinthettem tudatlanságomat e tárgyban, de azzal, hogy egy szóval sem magyarázták meg, „mit is mesélnek”, „kik mesélik”, azt a gyanút keltették bennem, hogy kutyakötelességem, legalábbis állampolgári kötelességem lenne tudni, hogy milyen országos ügy zajlott le a hátam mögött, amiről mindenki tud, csak én nem, amiről elharapott szavakkal beszélnek, míg a műsorvezető Horvát János elegánsan „továbblöki” a megcsomósodott témát. (Úgyhogy másnap szaladtam én is hallani valamit a pletykából, de nem sikerült. Úgy látszik, mégsem olyan széles körben „mesélték”, mint azt bent a stúdióban vélték.) Akkor még nem sejtettem, hogy egy hétre rá, egy egészen más műsorban a „kisöreget” is fogom hallani. (Embermesék — Simon V. László beszélgetése Ádler Zsigmonddal). A „kisöreg” a maga részéről elmondta, kedvesen, jóhiszeműen, hogy igazán nem történt semmi, csupán kissé kitartóbban „fúrták” (így mondta), idegileg összeroppant, de már jól van, minden rendbe jön. Reméli. No ugye! Mért kellett akkor az előbbi műsorban egy fél percre is zavarba jönni? Hegedűs Zoltán Gázkészülék javítás - készüléküzemzavar-elhárítás A Fővárosi Javító Szerelő Vállalat értesíti a lakosságot, hogy a budapesti lakosok városi és földgáz üzemű gázkészülékeinek gyors javítása érdekében munkaszüneti napokon ügyeletet tart Vasárnap és ünnepnap: 8—20 óráig HIBABEJELENTÉS. VI., Hajós u. 20. . Telefon: 310-414, 314-561, 317-955 Mai Nemzet Pap Gyula munkássága a Nemzeti Galériában Az értékek sorrendje melle**, úgy tetszik néha, létezik az értékeknek egy közmegegyezésen alapuló „protokolllistája” is a képzőművészetben. Fölöttébb szeszélyes névsorféle ez, s összeállásának körülményeinél csak a kritériumai a rejtélyesebbek. Mert ugyan miért van az, hogy például az egyik festő (szobrász, grafikus) munkásságát szinte képről képre (szoborról szoborra, lapról lapra) számon tartja a köztudat, a másik dolgait látva pedig újra meg újra felfedezésről és más hasonlókról beszél mindenki? Aligha tudja bárki megmagyarázni, mert nem is indokolható, hiszen sokszor megesik, hogy a mindig felfedezettről legalább annyi szó kerül az idők során, mint mindig nyilvántartottról, hogy az egyikről pontosan annyit tud mindenki, mint a másikról, csak éppen a megközelítés gesztusa tér el szögesen, mindig újra. S mielőtt valaki úgy gondolná, hogy mindez elsősorban önérzeti kérdés, s hogy a szüntelen felfedezetteknek jó okuk van megsértődni , le kell szögezni, hogy ez a furcsaság nem csak és nem elsősorban az ő büszkeségüket érinti. Hanem a magyar művészet folytonosságát és egyetemességét teszi kérdésessé. Ezért van az, hogy benne évtizedek óta inkább egyének — kétségtelenül a legtöbbször: egyéniségek — hatása érződik mint a kollektivitásé, hogy nagyon kevés az igazi iskola a szó szoros, valóságos tanulóközösséget jelző, és átvitt, közösen kitűzött célt együttes erővel kimunkált eszközökkel közelítő csoportot jelentő értelmében egyaránt. E rendszeresen felfedezett pályák egyike Pap Gyuláé. Tárlatai körül mindig akadt álmélkodás, sőt, fogadkozás, aztán maradt minden a régiben. Legutóbb a Bauhaus különböző forrásból Budapestre került „emlékkiállításai” során csodálkoztunk rá Pap Gyulára, mikor művei és tervei nemzetközi környezetben megjelenve bizonyították (az egyébként jól tudott, csak éppen csöndben tartott) tényt, hogy Pap személyében egy eleven Bauhaus-tanítvány él köztünk. Előtte képei örvendeztettek a Műcsarnokban; akkor festészetének kettős valóságközelítő módszeréről, s e metódus egységes tanulságrendszeréről szóltak a hírek, s az értékelések. Magyarázata persze mindennek található. A Bauhausügynek ráadásul igen kézenfekvő: Pap Gyula maga se élt azott megtanult fémművesmesterséggel, építésznek pedig már növendékkorában se készült — ő festő akart lenni a Bauhausban is. S mint ilyen, legelsősorban Johannes Itten tanítványa volt, a Bauhausnak, az iskolának inkább csak tanúja. Nehezebb a dolog a másik fénysorral, Pap Gyula festészetének periodikus felfedezésével-elfeledésével. Itt ugyanis ő teljesen ártatlan. Művészetének sorsát jobbára rajta kívül eső erők döntötték el: az, hogy az ő törekvései és eredményei nem estek egybe a magyar festészet derékhadának szemlélődő szemléletmódjával, hanem hol aktívabbak, hol visszahúzódóbbak voltak — a csepeli nagykalapácsról festett képsorozatát ő előbb kezdte festeni, mint ahogy üzembe járni követelmény lett, lebegő formáikkal intenzív belső történeteket mondó pasztellképei és festményei a harmincas években is, a hatvanas-hetvenesekben is „elvontabban” és személyesebben szóltak az átlagnál, nehéz volt hát hozzájuk követőként vagy megértőként csatlakozni. Válaszolni is próbálhatna az ismeret és az értékelés e balog dolgaira most a Nemzeti Galéria Pap Gyula életmunkáját ismertető tárlata. De nem teszi, szerencsére, hanem megelégszik a maga valóságos feladatával, a tények, a művek felsorakoztatásával. Ott kezdi, ahol kell, a tanulóéveknél, a Bauhaus-időknél. S innen indulva gondosan végigjárja Pap Gyula útjait: Weimarból Erdélybe, onnan Berlinbe, Berlinből Budapestre — szűkre szabva a bemutatást ott, ahol másra nincsen mód és kibővítve, ahol arra nyílik alkalom (mint például Budapesten, ahol a legtöbbet élt és a legtöbbet tett). Pap Gyula munkáinak bemutatója ilyenformán életrajzi tárlattá lett. Igaz, mást nem is nagyon tehetett a rendezője evvel a szerteágazó életmunkával, hiszen a valóságos tárgyak nehezen alkalmazkodnak egy monografikus bemutatón az elmélet kategóriáihoz. Nem csak a legegyszerűbb, de a legcélirányosabb is az, ha úgy következnek egymás után, ahogy a műhelyben megszülettek. S ebben a rendben jogos helyen állnak elsőül a belépő elé Pap Gyula Bauhaus-munkái, rajzai — a Világtanulmány és a Kitekintés a weimari műteremből —, vázlatai — a tanulmányrajzok mellett a még fontosabb tervek, műhelyrajzok, a weimari Schlossmuseum, a dessaui Bauhaus-Zentrum és a budapesti Iparművészeti Múzeum tulajdonából — és a fémmunkák — a weimari Schlossmuseumban őrzött, a most a tárlatra idekölcsönzött hosszúnyakú kanna, a melltű és a weimari idők emlékét őrző, 1928-ban tervezett és tavaly kivitelezett négy tál. Elsőségüket azonban nem csupán születésük dátuma indokolja. Jelentőségük is: önmagukban vett fontosságuk — hisz nem csak a Bauhaus „életrajzának” dokumentumai ezek, hanem Pap Gyula érett tehetségének is — és szellemi értelemben vett helyi értékük — mert e munkák rendje több a mívességnél és jóval több az ügyességnél : a rendszerteremtés képességét tükrözi. S ilyen értelemben Pap Gyula Bauhausmunkái immár az életmunka kulcsaiként is okkal kerülnek az összefoglaló kiállítás legelejére. Teljes körüket nézve, tehát a rajzokra, a vázlatokra is ügyelve, nem csak a tárgyakra immár, az sem kérdéses, hogy miért fordult Pap Gyula művészete a Bauhaust elhagyva egy kevésbé tárgyszerű, a megjelenítés eleganciájától sem mentes irányba. Kiderül, nem fegyelmezetlenség volt ez és még kevésbé ,a Bauhaus stilisztikai megtagadása. Ellenkezőleg: a vállalása annak, amit a korai Bauhaus a húszas évek vizuális kultúrájában jelentett. Pap Gyula életútjának egy másik gesztusa is ezt erősíti meg. Hisz nem ok nélkül hívta őt 1926-ban Berlinbe a Bauhaustól távozott Johannes Itten, s Pap se csak kenyeret keresni járt órát adni az Itteniskolába. Szövetségféle volt ez, elvi közösség, s kifejeződése, a szemléleti hasonlóság csupán e közös platform vállalásának kifejezője, nem pedig megalapozója. A közösség hangsúlyozása azonban így, egymagában, félrevezető. Nem a teljes igazságot mondja. Mert annak van egy másik oldala is: a Pap Gyula festészetében következett önálló lépések sora — azoké, amelyek részben közelebb hozták őt a közép-európai (és benne a magyar) piktúra fő áramaihoz, s azoké, amelyek ezen belül önálló helyet teremtettek neki. Meghatározásuk e karakterhozó mozzanatoknak — bár a fogalmazással többen is megpróbálkoztak már kritikában is, tanulmányban is — voltaképpen nincsen. Mivelhogy a jellemük inkább körülírható már a kezdet kezdetétől, mint a jellegük. Azaz: megnevezhető és megkülönböztethető benne két áramlat. Egy valóságkutató és valóságvállaló és egy valóságszelídítő, befelé néző. A tárlat során járva, tételesen is csoportosíthatók volnának egy két pólus köré — természetesen, számos fokozattal, nem kevés átmenettel, sőt, átfedéssel — Pap Gyula művei Felsorolásuk csupán a katalógust ismételné, annak pedig kevés az értelme. Több értelme van néhány karakteres példa keresésének. Ezek számbavétele ugyanis megmutatja, hogy egyfelől milyen alapossággal közelített gondolkodásának és festészetének ,tárgyaihoz Pap Gyula még a legkönnyebb álutakat is kínáló időben is és hogy másfelől az ő leginkább elvont szerkezeteiben is ott lélegzik a lírai tartalom köntösében a konkrét, reális tárgy. A kemény karakterű tárgyak legkonkrétabb megjelenésének példája Pap Gyula művészetében a Nagykalapács című ciklus. Nem csoda: ezek a képek az élmény valóságos parancsára születtek, nem pedig megrendelés sürgetésére. Pap Gyula a háború alatt, munkaszolgálatban találkozott először a hatalmas munkadarabokat munkáló gőzkalapácsokkal. És a látványuk, az engedelmesen alakuló anyag egyfelől, a különleges, középről derengő sugárzás hozta fényviszonyok másfelől, a kevéssé alkalmas közegben is rabul ejtette — mint az már vázlataiból is kitetszett. Ami 1945 után következett, a tárgykör intenzív továbbfejlesztése, csak a társadalmi felszólítást adta ehhez a döntő találkozáshoz, és azt a nyugodt környezetet, amelyben a gondolatból megszülethetett a kifejtésére alkalmas méretű kép. A lágyabb, meditáló jellemű Pap Gyula-művek közül több is kínálkozik a Nagykalapácsok párjául. Tán ne is törekedjünk választani közülük. Hiszen mindegyiknek megvan a maga erénye: egyikről az ifjút birtokbavevő megismerés intenzitása sugárzik, a másikról az érett kor töprengő felismerése, a harmadik mindezt ritmusba fogva tárja fel, mintegy vallomásban fogalmazva. Az újabb időkben, érthető okokból, Pap Gyulát főleg erre az utóbbi útra húzza a szíve. Ám eredményei, évről évre születő művei mindegyre igazolják választását. Hisz olyan munkák állanak elő itt, mint a kiállítást lezáró gobelin, az Áramlás — mely eleganciájával és nyitottságával sokkal inkább az új év bevezetője, mint a múlt bezárója. H. Gy. Kedd, 1980. február 5. Lukács Miklós köszöntése A hetvenöt éves Lukács Miklóst, az Operaház nyugalmazott igazgatóját köszöntötték hétfőn volt kollégái, tanítványai és tisztelői. A bensőséges ünnepségen Mihály András méltatta a művész életútját, majd átnyújtotta az Operaház emlékplakettjét. Lukács Miklós 1943 óta tagja az Operának. Ma is tevékeny: nemcsak magyar operaszínpadokon dirigál, hanem külföldre is gyakran hívják. Legközelebb február 15-én a grazi operaházban vendégszerepel, Wagner Nürnbergi mesterdalnokok című operáját vezényli. NAPLÓ Február• A Bartók-centenárium jegyében állította össze programját az amatőr kórusmozgalom. A Kurnisok Országos Tanácsának felhívására az idén valamennyi énekkar minden fellépésén műsorára tűz legalább egy Bartók-művet. Öszszes középiskolás énekkari fesztivált szerveznek, azokon a vidékeken pedig, ahol Bartók népdalokat gyűjtött, különösen ösztönzik a pávaköröket.A Kondor Béla hatvan grafikai alkotásából nyílt meg emlékkiállítás hétfőn a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem galériájában. A cseh új hullám filmjeiből kezdődik sorozat február 6-án a Marczibányi téri ifjúsági házban. A szerdánként hat órakor tartott vetítéseken Menzel, Formán, Passer, Kadhyna, Mása és Schorm filmjeit mutatják be, majd vitát rendeznek a művekről. Két vendégfellépésre hétfőn Budapestre érkezett Grit van Jaren világhírű énekesnő. Szerdán a Traviata címszerepét, pénteken pedig a Szöktetés a szerájból Constanzáját énekli. Versek a szülőföldről Szerb-horvát nyelvű költő Magyarországon Szülőföld fölött szivárvány — ízlelgetni kell a címet, első kimondásra nem hangzik jól. De eredetiben, szerb-horvátul kifejező és sokatmondó: Duga nad zavicsajem. A szülőföld: Magyarország. A szülőfalu: Hercegszántó. A verseskönyv szerzője Marko Dekity. Anyja szerb, apja sokác, tehát valódi délszláv ötvözet. A könyv Magyarországon jelent meg, a Tankönyvkiadó és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége közös kiadásában, Vujicsics D. Sztojan válogatásában. Versek a szerelemről, a szülőföld szépségéről, a Dunapartról, a Bácskáról, a faluról, ahol a költő Dekity nevelkedett, szülőkről, barátokról, szomorúságról és vidámságról. Amiről csak egy ifjú költő énekelhet. Igényes versek, tehetséges poéta jelentkezése ez a kötet, érdemes rá felfigyelni. Hétköznapokról szólnak a rímek, de minden verssort átragyog az átélés fénye, a szeretet, az emberség. Valóban szivárványos színben ragyog ez a poézis, amelynek sokféleségét a feszes művészi forma köti össze. Ki ez a költő, aki Magyarországon szerb-horvát nyelven versel? Volt falusi tanító, aki Budapesten végezte a horvát-szerb képzőt. Népi táncos, aki a Magyarországi Nemzetiségek Központi Táncegyüttesében dolgozott hosszú-hosszú évekig. Gitáros, aki énekelt és színdarabokban is szerepelt, majd elment tanítónak Horvátkimlére. — Ott kezdtem írni — vallja. — Egyedül voltam, hazagondoltam a falumra, szüleimre, ismerőseimre és akkor kibuggyant belőlem a líra. Első verseimet a Narodne Novine szerkesztőségének küldtem, onnan bátorítást kaptam. Több versemet közölték, így lett belőlem költő. Marko Dékity már nem tanít. Horvátkimléről a Délszláv Szövetségbe került közművelődési előadónak, majd a délszláv hetilaphoz, a Narodne Novinéhez munkatársnak, ahol jelenleg is dolgozik. — Néha úgy érzem, nagyon sok a mondanivalóm. Apám halász volt, én is vele jártam ifjú koromban a vizet. Egy időben úgy volt, hogy kimaradok a tanítóképzőből, mert drága volt a kollégium. Nehéz ifjúság, majd az első évek a katedrán, falusi gyerekek között, akikkel egy nyelvet beszélek. Meg kellene mindezt írnom. És sok mást is. A próza felé hajlok, amióta az újságnál dolgozom. Elbeszéléseket szeretnék írni az itt élő délszlávok életéről a magyar hazában. (i. s.) „Gyászom a színészkirályért'’ a címe Geiler Ferenc önálló estjének a Belvárosi Ifjúsági Ház Hétfői Színpadán február 25-én.A Boross Elemér születésének 80. évfordulóján a Kulturális Minisztérium, az írószövetség és a Művészeti Alap nevében hétfőn megkoszorúzták az író sírját a Kozma utcai temetőben. A szintiénak keddi műsora Magyar Állami Operaház: Dán balettest (Palló I. béri. 4.) (7) — Erkel Színház: Ummermoori Lucia (1. béri. 4.) (7) — Nemzeti Színház: Troilus és Cressida (béri. B sor. 2.) (7) — Várszínhz: A lovakat lelövik ugye? (7) — Madách Színház: Régimódi történet (7) — Vígszínház: Hombure hercege (Molnár F. bér. 2.) —v — Pesti Színház: Deficit (7) — József Attila Színház: Weekere! a tengerparton (7) — Fővárosi Ovrettezínház: János vitéz (7 b 2.) (7) — Thália Színház: A Mester és Margarita (7) — Koronapódium : Szerep. . nem szeren (7) — Vidám Színpad: Nyitót ablak (7) — Radnóti Szintiad: Minden másképpen van (7) — Mikroszkóp Színpad: Minek néz engem? (fél 9) — Budapesti Gemekszínház: Egy szívdobbanás le (du. 3) — Állami Bábszínház: (Jókai tér) A két kicsi pingvin (de. 10). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban.