Magyar Nemzet, 1980. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-01 / 257. szám

4 Vendégünk: GORKIJ SZÍNHÁZA A szovjet kultúra napjainak vendégei között lesznek a le­­ningrádi Gorkij Drámai Nagy­színház színészei is. Ez a szín­ház 1919-ben alakult. Létre­hozói között volt Makszim Gorkij és Alekszandr Biok is. A színház Schiller, Shakes­peare, Victor Hugó műveinek előadásával kezdte működését. Repertoárjában mindig nagy helyet foglaltak el Makszim Gorkij művei. A Gorkij Drámai Nagy­színházhoz 1956-ban új ren­dező került: Georgij Tovszto­nogov. Minden egyes bemuta­tó előadása az ország színhá­zi életének jelentős eseményé­vé vált, felkeltette a nézők és a kritika figyelmét. Egymás után születtek a szovjet szín­házművészet nagyszerű elő­adásai, közöttük Kornyejcsuk A hajóraj pusztulása, Vologyin öt este, Bertold Brecht Al­it­­égtok meg Arturo Uit. Válto­zatlan sikernek örvendenek az orosz klasszikusok előadásai: Dosztojevszkij Félkegyelmű-je, Gribojedov Az ész bajjal jár című darabja, Gogol Revi­­zor­a­, Gorkij Barbárok, Kis­polgárok, Nyaralók című da­rabja. A klasszikus művek interpretációjában a rendező napjaink erkölcsi problémáit tükrözi. A leningrádi Gorkij Drámai Nagy­szín­házat szoros szálak fűzik a magyar színházi élet­hez. A színház repertoárja ma elképzelhetetlen a magyar da­rabok nélkül. Barátság fűzte a színház kollektíváját Örkény Istvánhoz. A Szovjetunióban megrendezett első magyar drámafesztivál alkalmából Örkény Tóték című darabját mutatta be Tovsztonogov, majd néhány év múlva a Macskajátékot. Az 1979-ben rendezett második magyar drámafesztivál alkalmából a Gorkij Drámai Nagyszínház Szakonyi Károly Adáshiba cí­mű szatirikus komédiáját mu­tatta be. Tovsztonogov úgy véli, hogy a magyar szerzők művei műfaji és stilisztikai sokféleségük miatt alkotó ku­tatásra és gondolkodásra ad­nak lehetőséget a színháznak, gazdagítják a szovjet színház­művészetet. A szovjet—magyar színházi fentős esemény volt, hogy Tovsztonogov 1974-ben a bu­dapesti Nemzeti Színházban bemutatta a Revizort. A ma­gyar színészek és a szovjet rendező kéthónapos közös munkája a közös kutatás és felfedezések ideje volt. A le­ningrádi színházban az orosz színház történetében először játszotta a polgármester sze­repét magyar színész, Kállai Ferenc, míg Kirill Lavrov a budapesti Nemzeti Színház­ban mutatkozott be ugyaneb­ben a szerepben. Filmre került Tovsztonogov új munkája, az Újra olvasva... Ezt a darabot Lenin születé­sének 110. évfordulójának tisz­teletére rendezte és olyan kompozíció formájában állí­totta színpadra, mely részle­teket tartalmaz különböző történelmi dokumentumokból, Lenin leveleiből, Krupszkaja, Kalinyin és Lunacsarszkij visszaemlékezéseiből és Latrov műveiből. A kompozíció köz­pontjában Lenin áll, akinek szerepét Kirill Lavrov játssza. Egy nagyszerű élet lapjait új­­­ra lapozva, a darab szerzői mindenekelőtt napjaink, ko­runk égető problémáira keres­nek választ. E. Makarova (APN) NAPLÓ November 1 A XVIII. századi német és osztrák rajzművészet legszebb darabjaiból nyílt meg kiállítás pénteken a Szépművészeti Mú­zeumban, abból az alkalomból, hogy A Szépművészeti Mú­zeum legszebb rajzai című ki­adványsorozat második kötete­ként a napokban jelent meg a Corvina kiadónál Garas Klá­rának „A XVIII. század német és osztrák rajzművészete” cí­mű könyve.­ A szlovéniai Lendván tegnap magyar irodalmi estet rendez­tek „Tiszta szívvel” címmel. Az estet Jókai Anna író—olva­só találkozója követte, majd megnyitottak egy magyar könyvkiállítást, amelynek anyaga ajándékként a szlové­niai magyar oktatási és műve­lődési érdekközösség tulajdo­nában marad. A rendezvényen jelen volt Halász József belg­rádi magyar nagykövet. „Nyitott könyvek” címmel Hávorné Takách Ágnes fotói­ból és Marsovszky Endre szí­nes tusfestményeiből nyílik meg november 3-án kiállítás a Vízivárosi Galériában (II., Ka­pás utca 55.).­ Bőd László festőművész tár­lata látható november 4. és 11. között a Képcsarnok salgótar­jáni bemutatótermében. © Karinthy Ferenc: Mi van a Dunában? című új kötetét könyvpremieren mutatja be a Kossuth Klubban november 3-án, hétfőn este hét órakor a Magyar Rádió, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesz­tők Egyesülése és a TIT buda­pesti irodalmi szakosztálya. Vendégek: Bertha Bulcsu, Do­mokos Mátyás és Karinthy Fe­renc, közreműködik Csernus Mariann, Inke László és Men­­sáros László. A műsort Tarján Tamás vezeti. Magyar Nemzet Táratok, koncertek, filmbemutató a szovjet kultúra napjain Képzőművészeti kiállítások­kal, hangversenyekkel, opera- és balett-előadásokkal, új fil­mek bemutatójával folytatód­tak pénteken a szovjet kultúra napjai. A Műcsarnokban A haza ké­pekben és a Mai szovjet ipar­művészet címmel két tárlat nyílt meg. Tóth Dezső művelő­dési miniszterhelyettes meg­nyitóbeszédében azt hangsú­lyozta, hogy­ mindkét tárlatot az egységnek és a sokarc­úság­nak, az alkotói szuverenitás­nak és a közösségszolgálatnak ugyanez a termékeny kölcsön­hatása jellemzi. Ezután Jurij Barabas, a szovjet kulturális miniszter első helyettese szó­lott a megnyitó részvevőihez. Elmondta: a rendezők az utób­bi évek képzőművészeti termé­sének legjavát igyekeztek a magyar közönség elé tárni. A haza képekben kiállítás a Szovjetunió köztársaságainak sajátos, változatos világáról, a klasszikus orosz tájképfesté­szet örökségéből is merítő mai szovjet művészek mai törek­véseiről, eredmény­eiről ad ké­pet. A Mai szovjet iparművé­szet című tárlaton látható textíliák, kerámiák, üvegek, bérmunkák sokasága arról vall, hogy a mai szovjet ipar­művészet valódi társadalmi igények széles körű kielégíté­sére, az emberi környezet gazdagítására törekszik. Mindkét tárlat november 23-ig tekinthető meg. Ugyancsak pénteken este — a Puskin moziban — tartották meg a szovjet filmek fesztivál­jának ünnepi díszelőadását. Georgij Danyelin filmjét, az Őszi maratont vetítették. Részt vett a bemutatón a fesztiválra hazánkba érkezett szovjet filmművész-delegáció is. * Az október 30-án megkez­dődött Szovjet Filmek Feszti­váljára művészdelegáció érke­zett hazánkba Mihail Alexand­­rovnak, a Szovjet Állami Film­bizottság elnökhelyettesének vezetésével. A küldöttség — Ljudmilla Gurcsenko és Jev­­genyij Leonov színművész, Aida Manaszarova rendező, Anatolij Grebnyev forgató­könyvíró és Margarita Nye­­csajeva kritikus — pénteken sajtótájékoztatót tartott Buda­pesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Mihail Alexandrov egy kér­désre válaszolva elmondta, hogy az idén a Szovjetunióban 12 magyar filmet mutatnak be, s hogy filmjeinket az elmúlt öt évben mintegy százmillió néző látta. Méltatta a kopro­dukciók jelentőségét, de szük­séges a továbblépés is, mond­ta, például az eddiginél inten­zívebb színészcsere feltételei­nek megteremtése. A mai ma­gyar filmművészet eredmé­nyeinek elismerését is jelentet­te az az életműdíj, amelyet ta­valy a moszkvai nemzetközi filmfesztiválon kapott meg Fábri Zoltán. A küldöttség tagjai elmond­ták, hogy az utóbbi öt évben a szovjet filmművészet érdek­lődése a mai témák felé for­dult, s az új fimek mintegy fe­le elsőfilmes rendezők mun­kája. A Moszfilm stúdióban létrejött Debüt elnevezésű al­kotócsoport a fiatal filmesek pályakezdését könnyíti meg. Ezek a friss szemléletű, mai témákkal foglalkozó rendezők új filmes dramaturgiát alakí­tottak ki, s nem utolsósorban az ő munkáiknak köszönhető az is, hogy az elmúlt öt eszten­dőben gyümölcsözőbbek lettek a kapcsolatok a filmesek és a közönség között. * A Zeneakadémia nagytermé­ben pénteken Otar Taktakis­­vili zeneszerző, a szovjet kul­turális delegáció tagja, grúz kulturális miniszter, saját mű­vének előadását vezényelte a MÁV Szimfonikusok élén. A Magyarországon első alkalom­mal bemutatott Hegedűver­seny szólistája a hazánkban is jól ismert Liana Iszakadze volt. A koncerten felcsendült Csajkovszkij Vonósszerenád­ja és Bartók Concertója is — Oberfrank Géza dirigálásával. A Zeneakadémia kistermé­ben Igor Gavris, az 1966 évi budapesti nemzetközi gordon­kaverseny győztese lépett a közönség elé. Brahms­, Fran­­coeur-, Prokofjev-, Scsedrin- és Sztravinszkij-műveket adott elő, Borisz Rozin zongorakísé­retével. A pesti Vigadó hang­versenytermében a Moszkva virtuózai kamarazenekar mu­tatkozott be; a hegedűművész­ként is világhírű Vlagyimir Szpivakov vezényletével Bach-,­ Schubert- és Rossini-műveket tolmácsolt. Az Erkel Színház Paraszt­­becsület-előadásán, Mascagni operájában Turiddu szerepét szovjet vendégművész, a Lenin­­díjas Anatolij Szolovjanyenko énekelte. A "hazánkban tartózkodó szovjet balett-táncosok gála­műsorának a kőbányai Pataky István művelődési központ színházterme adott otthont. Az esten tizennyolc szólótán­cos lépett a közönség elé. A műsorban a klasszikus hagyo­mányokat tükröző kompozíciók — Csajkovszkij és Hacsatur­­ján zenéjére készült koreográ­fiák — mellett a Szovjetunió különböző köztársaságainak tánckultúráját reprezentáló nemzeti jellegű karaktertáncok is szerepeltek. A gálaműsort a következő napokban Salgó­tarjánban, Diósgyőrött, Tata­bányán és Kecskeméten is be­mutatják. A szovjet kultúra napjai során tartotta meg Bulgakov Őfelsége komédiája című drá­májának premierjét a Víg­színház. Pjotr Gyemicsev, az SZKP KB PB póttagja, szov­jet kulturális miniszter, a rendezvénysorozatra hazánk­ba érkezett delegáció ve­zetője az esti órákban a Magyar—Szovjet Baráti Tár­saság és a Magyar Művészeti Szövetségek vezetőivel, akti­vistáival, valamint kulturális életünk, művésztársadalmunk képviselőivel találkozott a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Részt vett a baráti találkozón Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságá­nak tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, Apró Antal, az országgyűlés elnöke, a Ma­gyar—Szovjet Baráti Társaság elnöke és Pozsgay Imre mű­velődési miniszter. Megjelent Vlagyimir Pav­lov, a Szovjetunió budapesti nagykövete is. Pjotr Gyemi­csev a találkozón tájékozta­tást adott az SZKP kö­zelgő XXVI. kongresszusá­nak előkészületeiről, beszélt a szovjet társadalom fej­lődéséről, a Szovjetunió nemzetközi törekvéseinek, és belpolitikájának legfonto­sabb céljairól. Utalt ar­ra, hogy az élet minden terü­letén dinamikusan fejlődő ma­gyar—szovjet együttműködés jelentős eredményeket hozott a kultúrában, a művészetek­ben is, és e kapcsolatok fon­tos állomásaként értékelte a szovjet kultúra napjait. Harc a lehetetlennel Boleszlav Lukc­c emlékesete M­a lenne nyolcvanéves Emil Boleszlav Lukác. Tavaly ősszel halt meg, s távozásával nemcsak a szlovák, hanem a magyar irodalmat is nagy veszteség érte. Kora ifjúságá­tól erős baráti érzések fűzték hozzánk. Egyik méltatója, Csanda Sándor, találóan ne­vezte őt a magyar irodalom szlovákiai nagykövetének. Va­lóban, egész írói pályafutása idején, saját írói, szerkesztői és irodalomszervezői munkája mellett — szinte egyenlő fon­tosságúnak tartva — folyama­tosan foglalkozott irodalmunk szlovák nyelvű tolmácsolásá­val és népszerűsítésével a szlovák olvasók körében. Dok­tori disszertációjának témáját is a magyar irodalomból me­rítette. Ady és a dekadencia című szakdolgozatában a har­mincas évek első felében hitet tett Ady forradalmi költészete mellett, végső következtetés­ként megállapítva, hogy ezt a költészetet nem a dekadens, hanem a haladó vonások jel­lemzik. Mélyen demokratikus érzel­mű, humanista szellemiségű ember volt. Amikor 1931 pün­kösdjén a javarészt magyar lakosságú Nemeskosúton cseh csendőrök a békésen tüntető földmunkások közé lőttek és többüket halálra sebezték. Lukác a kommunisták mellé állt, kiáltványt fogalmazott és a földmunkásokkal szolidari­tást vállaló, forradalmi hang­vételű verseket írt (Utóhang Nemeskosúthoz, Nincs vissza­térés, Nemeskosút). Internacionalizmusa kész­tette arra a harmincas évek­ben, hogy tanulmányutakat te­gyen Romániában, Jugoszlá­viában és Magyarországon. Ekkor találkozott Anton Stra­­kával, Csehszlovákia akkori budapesti kulturális attaséjá­val, akinek felkérésére Ady Endre és a szlovák költészet címmel előadást tartott a kö­vetség irodalmi estjén. E­z a szellemiség nyilvánult meg szerkesztői munkájá­ban is. A Slovenské smery umelecké a kritické folyóirat­ban, amelyet a jeles szlovák költővel és prózaíróval, Jankó Jesenskyvel együtt szerkesz­tett, hazai szerzők és világiro­dalmi kiválóságok művei mel­lett egész sor magyar költő és prózaíró írását közölte. Alig volt a folyóiratnak olyan szá­ma, amelyben ne jelent volna meg egy-két Petőfi-, Vörös­marty-, Reviczky-, Ady-, József Attila-, Győry Dezső-, Vozár­­­vers, vagy Peóry Rezső, Sza­­latnai Rezső egy-egy magyar, illetve Krammer Jenő francia tárgyú tanulmánya, vagy könyvkritikája. A második világháború ide­jén, amikor a népek békéje mellett állást foglaló, humanis­ta verseit írta, mitsem törődve a fasiszta szlovák államban uralkodó magyarellenes han­gulattal, szívesen vállalta a Szalatnai Rezső szerkesztette Na brek­u ciernych vod (Fekete vizek partján) című szlovák nyelvű magyar lírai antológia előszavának megírását. E ma­gyar rokonszenvről tanúskodó előszóval kihívta maga ellen a szlovák fasiszta körök heves támadását. A felszabadulás után egész sor magyar szépprózai mű­vet ültetett át szlovák nyelv­re, köztük Krúdy Gyula A po­­dolini kísértet és Sándor Kál­mán Szégyenfa című regényét és Heltai Jenő verses drámá­ját, a Néma leventét. Élete egyik főműve azonban az 1976-ban megjelent Spoved’ Dunaja (A Duna vallomása) című nagy lírai antológia volt, amely minden eddigi váloga­tást felülmúlva Janus Panno­­niustól Tamás Menyhértig szlovákul muta­tja be a magyar költészet képviselőit, csaknem másfélszáz lírikust. „Itt kül­döm életem adósságát, a ma­gyar költészet szlovák tolmá­csolását. Fogadd szívesen­­ — írta a könyv kapcsán hozzám intézett levelében. — Nehéz »harc volt a lehetetlennel­. De ez a szolgálat.” Valóban az volt: szolgálat. Egész életében szívesen vállalt szolgálatnak tekintette a ma­gyar irodalom szlovák tolmá­csolását. Csak harcainkban önként részt vevő fegyvertárs vállalkozhatott erre a feladat­ra. S róla bízvást elmondható, hogy az volt: igaz barát és hű­­s­séges fegyvertárs. Sándor László .Szombat, 1980. november 1. czenei jegy­zetek PIWKOWSKI varsói régi ze­nei együttese — Fistulatores et lubb­inatores Varsoviensis — játszott a pesti Vigadó hang­versenytermében. A műsor nagy részét régi lengyel Má­­ria-dalok alkották a tizenötö­dik és a tizenhatodik század­ból. Közjátékként hangszeres művek szólaltak meg: fantá­ziák, táncok. Nyolc előadó — hangszeres, illetve énekes — működött közre, csaknem va­lamennyien a Piwkowski ne­vet viselik. A varsói együttes a régi ko­rok legújabb reneszánszának egyik jelentős kezdeményezője. Kazimierz Piwkowski elkép­zelése szerint és irányítása alapján kísérletezett a kama­ratársaság a régi, gyakran csak ábrázolásokról ismert hangsze­rek rekonstrukciójával, a sok vonatkozásban vázlatosnak te­kinthető zenei lejegyzések életrekeltésének lehetőségeivel. Az együttes másfél évtizedes sikere a kezdeményezés tisztes érdemét, egyszersmind a töb­bé tökéletessé már soha nem váló régi­zene-rekonstrukcióink egyik szép próbálkozásának értékeit és buktatóit is meg­mutatja. Érdeme: olyan régi zenét szólaltat meg, amely néhány évtizede legfeljebb zenei an­tológiák lapjain volt olvas­ható. Olyan hangszereket mu­tat be, amelyeket leginkább csak festményekről, ábrázolá­sokról, könyvekből ismerni. A régi zene előadói gyakorlatát idézi az is, hogy az együttes tagjai úgy váltják hangsze­reiket, ahogy azt régen el­várták minden muzsikustól. Az együttes problémája: nem alakult-e az előadásmód kissé merev gyakorlattá? Őrzi-e még az interpretáció a rég­múlt századok természetes mu­zsikáló kedvét? Az együttes ugyanis mintha kissé fárad­tan, kissé rutinból játszott volna Krzysztof Szmyt szép, ter­mészetes éneke azonban az est egyik jelentős értéke volt. A teljes együttes inkább a rá­adásszámok hangszeres, imp­­rovizatív elemekben is gazdag zenéjét tolmácsolta igazán meggyőzően. LEHEL GYÖRGY vezényel­te, a Magyar Rádió és Tele­vízió Szimfonikus Zenekara játszotta Mahler kilencedik szimfóniáját, a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. Ez a mű, a zeneszerző utolsó befe­jezett szimfóniája az utóbbi évek virágzó Mahler-reneszán­­sza ellenére is ritkán szerepel koncertjeink műsorán, utoljá­ra mintegy tíz éve. Magyará­zatot találni nem nehéz. Ugyanaz érvényes itt, mint a világirodalom számos, nagy­méretű remekműve esetében, többen dicsérik, mint olvas­sák. Igaz elismerést érdemel így Lehel György és zenekara, hogy vállalkozott a monumen­tális alkotás tolmácsolására. A szimfónia négy tétele tel­jes hangversenyműsort alkot. Fokozott koncentrációt követel tehát meg előadótól és hallga­tótól egyképpen. A zeneszer­ző egyáltalán nem könnyített ezen a szellemi erőfeszítésen. Mindazonáltal a mostani elő­adás és a fogadtatás nemcsak a művészek, hanem a hallga­tók érettségét is bizonyította. Aligha lehetséges rövid re­cenzióban az előadás vala­mennyi értékének méltatása. Közülük néhány, Lehel György vezényletével a zenekar mint­ha Schönbergnek ezt a jellem­zését realizálta volna: „Ebben a műben a szerző már szinte nem szubjektumként nyilatko­zik meg. A szimfónia mintha titokzatos-rejtélyes szerző al­kotása volna, akinek Mahler csupán szószólója.” Ezt az ir­realitást, ezt a fantasztikus al­kotói világot idézte meg fél­reérthetetlenül a szép előadás. Máásik, fontos jellemzője volt ennek az interpretációnak a halálköltészet elvontságát és a „földi” emlékek vaskos reali­tását egybeolvasztó, egység­ként is elfogadható játékmód hitelessége. Talán természetes, hogy az ilyen ritkán előadott mű el­játszásában voltak kisebb bi­zonytalanságok. Főként a vo­nóskar nem mindig érezte tel­jesen a dallammenetek, a kí­sérő alakzatok funkcióit. Eb­ből adódhattak a kisebb pon­­tatlanságok, árnyalatnyi elté­rések. Ha nem újabb tíz esz­tendő múlva szólal meg ismét a szimfónia, bizonyára még­ érettebben lesz előadható. A LISZT FERENC KAMA­RAZENEKAR huszadik száza­di zenét játszott Mozart mu­zsikájával váltakozva, zene­­akadémiai hangversenyén. Egy-egy kortárs mű előadását Ránki Dezső közreműködésé­vel egy-egy Mozart versenymű követte. Ez a műsorszerkesztés, úgy tetszik, még mindig a hallgatók „éretlenségét” téte­lezi föl. Decsényi János Sírfelirat Aquincumból című, kamara­­zenekarra, orgonára és ének­hangra írott műve impresz­­sziókat keltő, archaizáló és mégis modern szerzemény. Ze­néje közvetlen hatású, sallan­goktól mentes, világos szer­kesztésű, érzelmi hatású. Gaz­da Péter irányításával pompá­san játszott a kamarazenekar, talán kissé túldimenzionáltan az orgonaművész, Ella István, és szuggesztíven énekelt a zá­rószakaszban Csengery Ad­rienné. Paul Arma, a Franciaország­ban élő, Bartók-tanítványként indult komponista Onze con­­vergences című művének ma­gyarországi bemutatója volt az est másik kortárs­ zenei esemé­nye. Gondosan konstruált, szellemesen hangszerelt, jól összeállított mű, amely az egyezések oly sokféle — po­zitív és negatív — variációi­nak fölhasználásával készül. Ránki Dezső két Mozart­­versenyművet játszott, a K. 413-as F-dúrt és a K. 414-es A-dúrt. Mindvégig kitűnő partnere volt a kamaraegyüt­tes. Gyönyörű hangszínei szin­te feledtették a zongora ko­pott hangjait a közép- és a magasregiszterekben. A hang­szerhang pozitívuma volt még­is a kissé tompa, archaizáló­­nak ható szín. A két verseny­műből talán legmaradandóbb emlék a lassú tételek poétikus, de nem érzelmes előadása lesz. A Rolla János vezetésével játszó kamarazenekar mindvé­gig azzal az intenzitással ját­szott, amilyenre tőlük számí­tunk, de talán nem érzékel­jük, hogy ebben milyen sok munka rejlik. A WIENER,,,, SYMPHONI­­KER zenekar Wolfgang Sa­­ivalisch vezényletével az Er­kel Színházban játszott. Mo­zart C-dúr, linzi szimfóniája bevezetés volt: előbb kissé bi­zonytalanul, majd magára ta­­lálva szólaltatta meg az együttes az általa oly jól is­mert zenét. Bécsi hagyomá­nyokat idézett a második szám, Gottfried von Einem ,,Ludi Leopoldini” című kom­pozíciója. Itthon először hall­hattuk ezt a művet. 1960-as datálásához képest kissé ré­giesnek látszik, a Lipót-játék­hoz képest viszont mértéktar­tónak. Brahms csodálatos Negye­dik szimfóniája a zenekar és a karmester legértékesebb voná­sait érzékeltette: meg tudták mutatni a fel nem fedezettet, elővarázsolni az elfeledettet, érzékeltetni a számunkra is­meretlent. A gyönyörű előadás után ráadást követelt. Ilyen ízig-vérig bécsi est után mi mást kaphatott volna, mint Strausst, a Denevér-nyitányt, Sz. Farkas Márta A Kamarazene a Nemzeti Galériában című sorozatban november 8-án Igor Gavris és Borisz­ Rozin ad hangversenyt. Jegyek kaphatók az RTV kö­zönségszolgálatánál és a hely­színen. A színházak szombati műsora Erkel Színház: Tosca (Komor béri. 1. ea., 7) — Nemzeti Szín­ház: Kulcskeresők (7) — Népszín­ház—Várszínház: Don Juan (7) — Népszínház—Józsefvárosi Színház ? Veszélyes forduló (7) — Madách Színház: Mégis, kinek az élete? (F. béri, 7) — Vígszínház: Őfelsé­ge komédiása (7) — Pesti Színház: Királyi vadászat (7) — Fővárosi Operettszínház: Szovjet opera és balett-est (7) — József Attila Szín­ház: Pályamódosítás (C. bér­. 1., 7) — Radnóti Miklós Színpad: A közvádló (7) — Thália Színház: Égszínkék lovak, vörös füvön (7) — Mikroszkóp Színpad: Minek néz engem? (fél 9) — vidám Színpadi Segítség, nálunk (7) — Kis Szín­­pad: Játék a csillagokkal (fél 8) — Budapesti Gyermekszínház: A csodálatos jávorfák (du. 5) — Ál­lami Bábszínház a Népköztársaság útján: Az elvarázsolt egérkisasz­­sz­ony (du. 4) — a Jókai téren:­­ bűvös tűzszerszám (fél 3) Zene­­akadémia Nagyterem: Sosztako­vics-vonósnégyes (Évszázadok mu­zsikája 2., fél 8) — Színházi esték a Vigadóban: Sartre: Altona fog­lyai (éjjel fél 111. Rövid tartalom és szere­plőlista a Pesti Műsorban.

Next