Magyar Nemzet, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-02 / 127. szám
4 Volt idő, amikor a rádióműsorokat is kizárólag kiskorúak számára készítették: abban az időben csakis példás, kiegyensúlyozott házasságok léteztek Magyarországon, s ugyancsak ismeretlen volt hazánkban a fölbomló család fogalma. E témákról egyszerűen nem illett szót ejteni; a tilalomfák között ténfergő szerkesztésnek közhelyigazságokkal kellett beérnie, s azzal, hogy csak boldog szerelem létezik. A szexuális élet dolgairól végképp nem esett szó az éter hullámain. Ez jutott eszembe most, hogy a múlt heti rádióműsorok gonrdolatköreit fölidézve a Nem mondhatom el senkinek... című program nyíltságát méltatom. Az Ifjúsági Rádió szerkesztésében — fiatal felnőtteknek — önmagukról — igénnyel készített műsor riportjaival, interjúival olyan titkokat próbált megfejteni, amelyek legbensőbb magánügyeink maradnak mindig. „Ha én meglátok egy szép fiút, rögtön szerelmes leszek” — vallotta Kati — a műsor egyik interjúalanya. Teljes zűrzavar van a szerelem fogalma körül: sok fiatal az egyszerű szexuális kapcsolatot is annak képzeli. De létezik tudatos választás is, erre is találtak kitűnő példát a műsor készítői. Pátyolgatjuk-e a házasságon kívüli kapcsolatokat? Felelősség és szabadság: lehet-e az első szexuális kapcsolat alapján házasságot teremteni? A partnerkapcsolatok szemérmes homályára, férfi és nő párkereső, társkereső örömére, kudarcára irányították figyelmünket a műsor készítői. Becsülni kell a rádióműsort, amikor nemcsak szórakoztatni akar, de gondolkozni kényszerít; ilyen program volt a „Nem mondhatom el senkinek” című adás, amely beváltotta a verssor másik felét is: „elmondom hát mindenkinek”. Tehát: a magánügyeket közüggyé avatta. A pénteki műsor logikai folytatását Szél Júlia Én, te, .... című riportjában hallhattuk vasárnap délután. A látni és megszeretni pillanatából teremtődött helyzeteket szinte szociografikus igénnyel mérlegelte Szél Júlia, ugyanakkor nem kevés lélektani érzékkel — közvetett módon — kitűnő portrét rajzolt valakiről, aki voltaképpen meg sem szólalt a mikrofon előtt. Riporteri remeklés volt ez a műsor, iskolapéldája annak, hogyan kell szóra bírni az interjúalanyt, s egyáltalán hogyan és mit kell kérdezni. A műsor elején azt ábrázolta, mivé válik a futó ismeretségből létrejött házasság, ha súlyos hazugság terheli. Mert nem elegendő ahhoz a diploma, hogy a hazugságokra épült házasságban senyvedő felek megváltsák önmagukat. Külön dramaturgia tevékenykedik a Rádió műsorszerkesztésén, ahol kizárólag arra ügyelnek, hogy a műsorok mondandói — mint valami monumentális színházban — egymáshoz illeszkedve, napok múltán is dramaturgiai egységet alkossanak? Ilyesmi nem létezik, ám bizonyos, hogy az élet a legnagyobb dramaturg. Kitetszett ez a „Mit üzen a Rádió?" című immár intézménnyé magasztosult műsor vasárnapi adásából, amelyben Viktória szerepelt. Viktória, akinek a neve azt jelenti: győzelem. Ki győzedelmeskedik az ő esetében? Erre keresett feleletet féltucatnyi riporter. A kislány elvált szülők nagyobbik gyermeke, aki — noha édesanyjának ítélte a gyámhatóság — mégis jobban ragaszkodik az édesapjához. Alig tízesztendős, de a masa jószántából már eldöntötte, melyik szülővel akar élni. Az édesapjával. Hozzá ragaszkodik, hiába ítélték édesanyjának, ám a törvény merev kötelme most arra kényszeríti, hogy akarata ellenére ne ott éljen, ahol szeretne. Oknyomozó buzgalommal egy dráma nyersanyagát tárták fel a műsor munkatársai. Lám, nemcsak társadalmi feladatainak igyekszik megfelelni a Rádió, de szinte a szociális gondozás szerepét is fölvállalja olykor. Per pillanat Csak fél füllel hallgattam a Színházi Magazin vasárnapi adását. Egyik megújuló vidéki színházunk művészeti vezetője nyilatkozott készülő zenés játékukról: „Per pillanat — mondta — ott tartunk .. . így tovább. Azután az ifjú díva nyilatkozott, aki „ebben az évadba általába ...” stb. Tisztelt Rádió! Ha már ama vidéki színház művészei nem tudnak magyarul, s nem is hajlandók megtanulni, legalább arra ügyeljünk, hogy helytelen beszédük ne kapjon köznyilvánosságot. Kiss Károly Gondolatok a közművelődési könyvtárak nyilvánosságáról Az 1962-ben kiadott Új Magyar Lexikonban nem lelhetjük meg a „közművelődés”, „közművelődési” címszavakat, jóllehet abban az időben már általánosan ismert és használatos volt a közművelődési könyvtár kifejezés. Sőt, ha a „közművelődés” szavunkat ízlelgető kortárs múlt századi zamatot érez benne, nem téved: a szegedi Somogyi könyvtár homlokzatáról leolvasható A KÖZMŰVELŐDÉSNEK feliratban ennek bizonyítékát lelheti. Jellemző, hogy a Révai Nagy Lexikona közművelődési egyesületekről és közművelődési házakról is tud, ám az is jellemző, hogy az utóbbiaknál — figyelem, 1915-öt írunk! — a „ld. kultúrpaloták” eligazítás érzékelteti a jelző akkori jelentését. A közművelődés forrásvidéke a közjó, a közhatalom, a közhasznú, a közigazgatás határvidékén keresendő. A közművelődési könyvtár a nyilvánosság egyik legfontosabb intézménye. De számos helyen maguk a könyvtárak sem vállalták fel kellő tudatossággal és nem játsszák el kellő szaktudással szerepüket. (Tegyük hozzá: kellő feltételek hiányában nem egy esetben nem is tehetnék.) Sok helyen a „mindent mindenkinek” végül is megvalósíthatatlan programjára vállalkoznak, ahelyett, hogy az adott közösség, az adott település agytrösztjének, dolgozószobájának és fórumának tekintenék magukat. Hogyan „vizsgázik” a közművelődési könyvtár nyilvánosságból? Úgy, hogy ott van, ahol lennie kell, márpedig sok helyen nincs ott, például a városnyi nagyságú új lakótelepeken. Úgy, hogy válaszolni tud kérdéseinkre, márpedig nem mindig tud, igaz, ebben az olvasók is ludasak: nem járatták még be eléggé a nyilvános könyvtárak tájékoztató gépezetét. Úgy, hogy eltörli az olvasókat megalázó, a könyvtárosokat felesleges munkával terhelő beiratkozási díjat és más „elidegenítő” formulákat. Úgy, hogy nyitva van, ugyanis sok helyen nemegyszer talál zárt ajtókra az olvasó, főleg kisebb településeken. Azzal is vizsgázik a közművelődési könyvtár nyilvánosságból, hogy nyitott-e eléggé a világra, a hazára, a lakóhelyre, hogy megkaphatom-e a National Geographic legújabb számát, Törökország térképét, a helyi közügyek aktuális dokumentumait. Azzal is vizsgázik, hogy nyitva áll-e a felnőtt-részleg olyan gyerekek előtt, akik egyes témakörökben már nem érik be gyerekes válaszokkal. Azzal is, hogy pótolni tudja-e eredeti nyelvű művekkel vagy régebbi kiadásokkal a könyvkiadásunk egyre csökkenő, ám egyes ,területeken még mindig jelentős fehér foltjait. Azzal is, hogy a fontos kérdésekre többféle választ kínálva — ,,véleménytár”-ként — választani tanítja olvasóit. Nem nevezhető nyilvánosnak, csak korlátozott nyilvánosságúnak az a könyvtár, ahol nem találhatók meg (vagy nem elegendő példányszámban) fontos könyvek: klasszikusok és újdonságok. Nem nevezhetők annak azok a közművelődési könyvtárak (nagyobb városokban és városméretű lakótelepeken működő könyvtárak is akadnak ezek között), ahol nem található egyetlen példány sem a Bibliából. És azzal is vizsgázik a könyvtár, hogy otthon érzi-e magát benne az olvasó ... ? Kamarás István NAPLÓ képet ért Varsóban a szocialista országok szerzői jogi szervezeteinek értekezlete. Hazánkat dr. Ficsor Mihály, a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója vezetésével küldöttség képviselte. Az ülésen állásfoglalás született a számítógép-programok szerzői jogi oltalmáról, valamint az előadóművészi teljesítmények védelmének egyes kérdéseiről. Foglalkoztak a nemzetközi egyezményekből fakadó új kötelezettségek végrehajtásával, amelyek szerint az üres — hang- és képszalagokra — jogdíj járulékot kell bevezetni. ♦ Bemutató előadást tartott a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozata pénteken. Méhes György Az nem igaz, hogy ez igaz című darabját állította színpadra. A mai témájú színművet SzabóJózsef rendezte, díszleteit Bíró J. József tervezte. A főbb szerepeket Bányai Irén, Gábor József, Kiss Török Ildikó, Miske László és Varga Vilmos játszották.♦ Csohány Kálmán emlékkiállítás nyílt vasárnap a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. A közelmúltban elhunyt grafikusművész 97 lapja és 73 kerámiája augusztus 17-ig tekinthető meg. ♦ Pilinszky János Kossuth-díjas költő temetése június 4-én, csütörtökön délután három órakor lesz a Farkasréti temetőben. Vasárnap Hollandiába utazott az Állami Bábszínház művészcsoportja. A színház együttese kéthetes vendégjátéka alkalmával tíz előadást tart, műsorukon főként Bartók Béla műveiből készült bábszínpadi adaptációk szerepelnek.♦ Prágai vendégszereplésre utazott hétfőn a Magyar Állami Operaház társulata. Az együttes a Prágai Tavasz rendezvénysorozatán lép fel. Bartók három művét, A kékszakállú herceg várát, A fából faragott királyfit és A csodálatos mandarint viszik színre. ♦ Jugoszláviai vendégszereplésre utazott hétfőn a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata.♦ Szófiában vasárnap befejeződött az első nemzetközi bulgarisztikai kongresszus, amelyen ötven ország mintegy ötszáz szakembere, köztük népes magyar küldöttség vett részt.♦ Szilasi Anna textilszövő iparművész munkáiból nyílt hétfőn kiállítás a dombóvári művelődési központban. ♦ A Magyar Televízió közli, hogy elhunyt főmunkatársának, Varga Józsefnek a temetése június 8-án, hétfőn, háromnegyed háromkor lesz a Farkasréti temetőben. Mison Nemzet Kedd, 1981. június 2. KÖNYVESPOLC ■ - - - ■ Mennyből az oroszlán Rákosy Gergely szatírái Rákosy Gergelyt mindig úgy tartotta számon a kritika, mint vöröslő nyakú dühös embert, vad harcost, aki kezében nyitott borotvával támad. Egyik író barátja vetette papírra, hogy egy pécsi folyóirathoz beküldött első írásaiból is porzott már az indulat. „De a por élvezhetetlen” — teszi hozzá. Meglehet. Jóakarói intették: higgadna, hűlne le valamely jobban elfogadható alacsonyabb hőfokra, mert ha egy szép napon dühe elpárolog ... Igen, akkor mi lesz? Mert így még rendjén van, indulatai repítik előre, elkerüli az álmélységeket, s undorodik a beteges szépelgéstől. Csak durr, a közepébe. De ha elmúlik a düh, ha az indulat erőtlen legyintéssé szárad, ha nem lesz durr és ha a vad harcos mély lemondással kuporog valahol, bizony vonakodik majd megszólalni is, mivel saját dugájába dőlt. Elmúlván az, mi lényege volt: a pirosló harag, a vérbő felháborodás a világ csúfságain. Ez a bősz harag az, ami gyanús nekem. Mert nem látszik ez haragnak. Pontosabban nem csak annak látszik. Akkor pedig nem az. Hová tegyem például a finomságokat? Mert ha támad is, nem doronggal, vagy széklábbal teszi, hanem damaszkuszi pengével, de olyannal ám, amelyet karikába lehet hajlítani. Hová tegyem a könnyed áttételeket, azt a rendkívül elegáns vívóstílust, amelyet az író most megjelent Mennyből az oroszlán című könyvében mutat be? Áll a vár lépcsőjén, egyik kezét elegánsan csípőre teszi, a másikban villog a vékony penge. És küzd. Sokan rohannak rá, az nem vitás, de állja a sarat és valódi sebeket ejt. Aztán tovább szökken és átlendül a kötélhágcsón. (Közben talán mutat valami illetlent a méregtől elkékült üldözők felé.) Düh volna csak? Ne nevezzük inkább tisztánlátásnak, objektivitásnak, társadalomkritikának? Vak düh lenne mindössze a veszély előrejelzése, fenyegetettségünk dokumentumainak felmutatása, a mindennapos megalázó jelenségek — legyen az egy hülye intézkedés, vagy egy vérforraló magatartásforma — üstökön ragadása? Ehhez persze szuperérzékeny antennákra van szükség. Nem is egyre. Rákosy Gergelynek sok van. Ezek az antennák egyre többet tudnak és egyre érzékenyebbek. A kérdés tehát legfeljebb így merülhet fel: dühösebb-e, mintsem az antennákkal felfogott jelenségek indokolnák? Nem, nem. Ha így nézzük, még finom is.„Mit csináljon szegény Balatoni Intéző Bizottság, ha egyszer csak szorgalmazási joga van? A szorgalmazási jog afféle nagypapa-jog. Dohogási jog. Dohogási joggal legfeljebb a sutba lehet eljutni. Vagy a búsba. Tanácskozni? Azt lehet! Kidolgozni? Azt lehet! Pontokba szedni? Javasolni? Felterjeszteni? Lehet, lehet, lehet! Intézkedni? Azt nem. Nem, nem nem!”) Rákosy Gergely írásain — finomabb szó nem lévén rá — röhög az ember. Persze, mert nagyszerű szatírák. Ám a hahota elmúltával — az író szándéka szerint — nem árt észrevenni a feltárulkozó ellentmondásokat. Azok bizony ijesztők. Sőt, húsba metszők Történetei és azok tanulságai valóságos szellemi felüdülésként hatnak. Tömör, lényegretörő stílusa, virtuóz humora élvezetes irodalom. Amiről Rákosy Gergely ír, amit tapasztal, megfigyel, hall, vagy olvas, amit előhúz egy sötét sarokból, vagy kiemel az orrunk elől és összeszabdal, az bizony mind-mind véres valóság. Olykor a riport eszközeivel, vagy azok paródiáival dolgozik (Félig-meddig kierőszakolt interjú Flórusz Lajosnéval, vagy „Képzelt riportom a művésznővel, aki megmutatta”, vagy: beszélgetés a cirokseprű és tollporoló gyárban.) Történetei hátterében általános érvényű mondanivaló, figyelmeztetés áll. Szatirikus-abszurd képei is olyanok, hogy könnyű összetéveszteni őket a valósággal. A kötet nyitódarabja a Koordinációk című gyilkos szatíra, lenyűgöző logikai játék. Egy költészet-képzelet-realitás-humor-filozófia ötvözetű montázssorozat, amely minden nagyképű eszmefuttatásnál többet elmond a világról a gondolkodó ember számára. Ez az írás — amely egyébként kétségtelen rokonságot mutat a tavaly megjelent Latiatuc feleum című kisregénnyel — egy aggódó humanista tolla alól került ki. Figyelmeztetés, vészjelzés, diagnózis végzetesen komoly jelenségekről. Rákosynak nagy tehetsége van Másfél évtized anyagát gyűjtötte kötetbe Kabdebó Lóránt, akinek Szabó Lőrincről írott több kötetes monográfiája irodalomtörténetírásunk friss teljesítménye. Nem meglepő tehát, hogy közel hatodfélszáz oldalon most kizárólag versekről szól, klasszikusokról és kortársakról egyaránt, tudatos és gondos szerkesztésben. Kabdebó Lóránt az „Elvek és utak” sorozatában megjelent tanulmánykötete számára átdolgozta a korábbi írásokat, mindenekelőtt a régebbi kritikák, esszék publikálása óta bekövetkezett változások szemszögéből. Hiszen az élet nem állt meg, a méltatott költők tovább építették művüket, s így a szerző megállapításai is az idők próbájának vettettek alá. Túlnyomórészt állták is ezt a vizsgát. Mi a fedezete Kabdebó Lóránt versértésének, elemző érzékenységének? Mindenekelőtt az alapos világirodalmi s hazai tájékozottság, irodalomtörténészi fölvértezettség. De nem kevésbé fontos, hogy beleélő készséggel kutatja a versek rejtett törvényszerűségeit. Egy helyütt azt kéri olvasójától: „hadd legyen személyes is”. Nos, kérés nélkül is gyakran az, néhol mint a hajdani kódexmásoló, aki lapszélre vetette rövid vallomásait. Kabdebó a verseket hol Mensáros László hangján hallja (a Vas Istvánéit), hol tanítványai előadásában játssza vissza emlékezetének hangszalagja (mint a Ladányi Mihályéit). Följegyzi, hogy síró kicsi fia a száncsengőt csilingeltető Weöreskölteménytől nyugodott meg; a kétéves fiának (!) már Benjámin Lászlóval dedikáltatja az ötödik évszak egyik példányát. De a személyesség mozzanata, hogy Kabdebó, az irodalomszervező, a Napjaink című miskolci folyóirat egyik irányítója, hozzáértő nevelőként, tapasztalt és következetes művelődéspolitikusként, a marxista kritika képviseletében indított útnak költőket, vagy legalábbis segítette kibontakozásukat. Ladányi Mihály csúfondáros szonettjét — melyben a poéta alaposan megleckézteti őt — mint becses emlékét adja közre csakúgy, mint Tandori Dezső baráti levelét, melyben egy „hosszú versének” keletkezéskörülményeit fejti meg a költő, s tartalmi-stiláris fogódzókat kínál szerkesztőjének. Írószövetségben zajló viták, lillafüredi eszmecserék hangulatát is őrzik Kabdebó lapjai: nála az elmélet a művészetpolitikai közélet gyakorlatában is megméredzkedik. Személyes kötődése az eszményeiben is meghatározó. Vas István portréját rajzolva — 1973-ban — így vall ezekről: ahhoz, hogy olyan dolgokra bukkanjon rá, amelyekről első pillanatban azt hinné az ember, hogy csak vicc. Aztán kiderül, hogy igaz, sőt, összefüggésekbe állítva: fenyegető. Az ember nevet. Aztán megdöbben, végül fél. Hiába a vöröslő nyak, a vicsorgás, a nyitott borotva. Nem dühkitörés. Inkább csak úgy viselkedik, ahogy kell, ahogy kellene, amennyiben többségben vannak azok, akik észreveszik a körülöttünk kavargó világ minden rezdülését. És tudatában vannak a fejük felett gyülekező sötét fellegeknek. A kötetben olyan remekbe szabott szatírák kaptak helyet, mint a Kapucsengő, a Farmernadrág, a Balatonnal foglalkozó Hol vagy őszi bogár? és az Utánunk a vízözön?, vagy a Kakaskaland ezerkilencszázötvenkettőben. Néhány novella is található a könyvben, például az Álmaim című, a C-vitamin, s a meghatóan kedves, lírai Mennyből az oroszlán. (Magvető) Fehér Béla „Immár két évtizede szegődtem kritikusként nyomába, előbb öntudatlan vonzódással, utóbb a rejtvényfejtő makacs kitartásával: megérteni és megtalálni a törvényt, amely ezt a költészetet élteti... Kabdebó számára az irodalom, a költészet nem puszta öncél, hanem az életben való morális eligazodás eszköze. Azzá kívánja tenni mások számára is. „A mai embernek — írja, valamikor 1968 táján —, ha bele akar szólni az életbe — még ha csak a sajátjába is —, résen kell lennie, mert e magas fokú életfegyelem pillanatnyi kihagyása is már tegnapi emberré, értetlenné és ezzel sokszor embertelenné tehet bárkit." Kabdebó munkásságában — jeleztük — Szabó Lőrinc a vezérfonál. Hol József Attilához, Radnótihoz méri — s a polgári verseszmény filozófiai-esztétikai tehertételeit mutatja ki nála (olykor kissé önkényesen, kiszakítottan, leegyszerűsítve), hol a maiak — Raffai Sarolta, Tandori, Ladányi Mihály — költészetében véteti észre Szabó Lőrinc közvetett közvetlen hatását. Szabóval függ össze Kabdebó elmélete az epikus vers és az objektív (ontologikus, retorikus) vers kölcsönhatásáról, párharcáról XX. századi irodalmunkban. Kabdebó, a szenvedélyes „rejtvényfejtő”, nem ismer olyan verset, amely eltitkolhatná előle lényegét. Okos — néhol kissé bonyolult és hosszadalmas — verselemzések sora tanúskodik erről. Ám van ennek a magabiztos és tudós versfejtésnek egy nagy veszélye: a mindent megértés, elfogadás. Például Weöres Sándornál. S Petri György lírájának hozzáértő elemzéséből is az „ilyennek kell elfogadnunk őt” álláspontja hangsúlyozódik. Persze a kritikus nem lehet megrendelő, nem szabhat irányt a költő fejlődésének. Ám határozottabban kell látleleteit megfogalmaznia, s ez a határozottság oszlik el sokszor a nagy készülettel végzett, sokoldalú versföltárásban. Ám telitalálatai leginkább ilyen gyakoriak. Éppen a szintén nem könnyű feladatot adó Tandorival kapcsolatban. (A nemrég elhunyt Zelkről például ezt írta: „a szépen kimondott rettenet poétája ő, és a kellemes vágyakozásé. Szép Ernő, Tóth Árpád fajtájából való.” Jól ismeri a legújabbakat is, keljenek szárnyra bár Debrecenben vagy Budapesten. Főként akkor meggyőző, ha teljesítményeiket az irodalmi mezőny egészéhez méri. Mélység és helyenkinti divatosságfelületesség küzdelméből e könyvben mindenképpen a szakmai hitel kerül ki győztesen. Kőháti Zsolt Versek között Kabdebó Lóránt tanulmányai