Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
Csütörtök, 1981. december 24. Magyar Nemzet Beszélgetés Illyés Grillával Konok kikelet — Közügy Lehetetlent a lehetőséggel egybevetni és tárgyilagos kötésbe fogni — mindig ez volt a szándék. De azért megkísérteni a lehetetlent! De azért kicsikarni a lehetőt! Szenvedély és valóságérzék így adta mindig: hogyan kell kutyahűséggel is farkasmód élni . . . Legutóbb öreg homlokkal, kurta beszéddel, beborult igékkel fogadott. Most téli derűvel nyit kaput, tevékeny mondatokkal kínál, szemével kísér, amikor elmegyek. Integetésében — vagy intésében? — apám elhomálylott kezét újra tisztán, élesen látom. — A Konok kikelet olvasóját meglepheti, hogy ez első „saját kezű” válogatása. Miért csak most került erre sor? — Felelhetném erre, hogy a költő eleve válogatott verseket ír, mert amit fölöslegesnek ítél, nem is veti papírra. De félretéve a tréfát: az a dolgom, hogy írjak, s nem kedvelem a magam munkájával való utólagos foglalatosságot. Szerencsére verseim utóéletéhez mindig segítséget kaphattam feleségemtől, s a könyveimet gondozó irodalomtörténész barátaimtól. Ezúttal másképp történt. Tapasztaltam ugyanis, hogy a korábbi válogatások igen hasonló pálya-keresztmetszetet adtak. Minden ilyen könyvem a Szomorú béressel kezdődött, s a legsúlyosabbnak ítélt — rendszerint azonos — versekkel folytatódott. Nem mintha a Szomorú bérest (melyet Párizsban, még szinte diákfővel írtam), vagy más, oly sokszor közölt, későbbi verseimet ne vállalhatnám. Csak éppen pályám egészére nem ezeket, vagy nem egyedül ezeket érzem jellemzőnek. Ezért ebben az összeállításban más versekre is föl kívánom hívni azok figyelmét, akik kíváncsiak az életmű általam rostált anyagára. Nem e kötetem írásait értékelem tehát a legtöbbre, de talán ezek más antológiák darabjainál jobban jellemzik (vagy: ezek is jellemzik) eddigi utam egészét. Könyvében nincsenek ciklusok, dátumok. Azt jelzi ez, hogy e versek mind egyírásúak, tehát, hogy a kötet első és utolsó sorát egyazon, változatlan ember vetette papírra? — A versek keletkezését én majd mindig felületes, s épp ezért fölösleges jelzésnek tartom. A dátumozást a XIX. század elején derekán élt lángelmék — Petőfi Sándor, Victor Hugó és mások — vezették be, s ez aztán szinte divat lett. Ők majdnem naplószerűen írták verseiket. Petőfi például még a falu nevét is följegyezte, ahol a költeményt — állítólag — papírra vetette. Valójában e dátum csak azt közli-közölheti, hogy a poéta mikor tett kézirata Végére pontot. Mert van olyan vers, amely esztendőkig készül; a költő mondogatja magában, míg véglegessé fogalmazódik. Más lírai mű — látszólag — csakugyan néhány perc alatt elkészül. De ki tudja, milyen hosszú előzményt rögzít az ilyen pillanat! (Ma is tréfából rögtönöztem Flórának egy kis verset. De ebben emlék elevenedik meg. Mikor írtam tehát, amit most írtam? Az emlék jelenében, vagy a betűvetés pillanatában?) Nem tartom tehát fontosnak az ilyen dátumot... Ami kötetem „tagolatlanságát” illeti: én általában a versek rendezésekor szoktam ciklusokat építeni. (Ez is alkat kérdése: van, aki eleve ciklusban gondolkodik; Ady vagy Szabó Lőrinc például.) Ezúttal a kefelevonat átlapozásakor ébredtem rá, hogy antológiám versei mind a Földön való emberi küzdelem körül forognak. Itt szinte nincsenek is ezoterikus vagy transzcendens írások, így — akaratlanul — egyetlen ciklus az egész kötet. A könyv címe is jelzi ezt: Konok kikelet — ebben egyszerre van remény és reménytelenség. Mert mi kikelet visszatértén csakugyan csodálkozni lehet. Megérdemli-e az emberiség, hogy Szüntelenül ismétlődjék az újrateremtés? Ma is, mint pályakezdésemkor , kételkedem és reménykedem. — A Közügy új kötet, a legfrissebb termést közli, már címével is szokatlanul. Korunk ifjú poétája talán szívesebben választaná a Magánügy címet .. . — E könyvben is a Konok kikelet eszméje „folytatódik”: az anyagi világban mindvégig becsaphatatlan elmével élő ember akar itt leszámolni élettel, halállal, a létezéssel, a körülményekkel. A köteteim különben önmagáért beszél. Minden irodalmi alkotás közügy; amelyik vers nem tud azzá válni, az nem is vers. De a cím azt is jelzi, hogy a költő olyasmit kíván kifejezni, ami mindenkire tárgyilagosan érvényes lehet. A Konok kikelet előszavában is említem: mindig idegenkedtem attól a költészettől, amelyben a lírikus személye játszik főszerepet. Ez a szimbolisták — Baudelaire, Verlaine — hatása, s nálunk főként Adyé, aki minden titkát, teljes egyéniségét kívánta költészetével kifejezni. Ez akkor jogos és szükséges volt, s e költők kitűnően közkinccsé is tették legbensőbb önmagukat, magánügyeiket. De a követők túlságba vitték a kitárulkozást, a hatás bennük önmutogatássá harsányodott. Életrajzuk így besteller lett, a versíró személye már-már fontosabb, mint maga az alkotás ... Még arra is hajlunk, hogy az olyan ragyogó költői pályafutásban, amilyen Petőfié volt, az egyéni életre figyeljünk jobban, mint a költészetre. Például úgy, hogy ennek a lírának a tragikus halál révén adunk igazi hitelt. Mintha az élet is csak színpadi játék volna, melyben a hősnek végül a katartikus hatás kedvéért meg kell halnia. Egybe nem vethető elemek vegyülnek itt igen szerencsétlenül. Mert fölháborító, hogy Petőfi azért legyen híres, mert ledöfték a csatatéren. Ott, ahol neki személy szerint nem is lett volna semmi keresnivalója. S az igazi katona — Bem — el is akarta kergetni onnan, hisz a költőnek még egy pisztolya sem volt, így gyilkolták meg szegényt, civilben, fegyvertelenül ... De hát ettől lett volna költészetünk zsenije Petőfi Sándor? Számunkra nem ez — a vers a fontos! .. . Ezért is vonzódom inkább afelé,hogy olyan érzelmeket, lelki tényeket fejezzek ki, amelyek személyem nélkül is megállnak. A tolakodó személyesség divatját kívánom föltartóztatni, mely túlteng napjainkban. Kivált az olyan irodalmakban, mint a miénk, ahol az érzelmek nemritkán szinte fontosabbak, mint a gondolatok. — Az új meghatározások igészét, kívánalmát is megfogalmazza könyve címadó versében. Miért „közügy" annyi mindent „újra definiálni”? — Közügy. Versek — a két „címszó” közti ellentmondás bizonyára meghökkenti az olvasót. Efféle címet inkább politikai cikkek vagy statisztikák fölé szokás írni. Olyasmi ez, mintha azt mondanám: Gépszerelés. Szerelmi költemények. A kettő —■ látszólag — nem fér össze. És csakugyan: közügyekről a költészet eszközeivel szólni — a legnehezebb. És az olvasó rossz tapasztalatai okán joggal gyanakszik: közhelyekre, olcsó optimizmusra, tételes versekre számít. Mert korszakunknak csupán ígérete volt a költészet, mely a propaganda erejével majd közvetlenül hat a társadalomra. Ebből bizony, nem lett semmi... E szándékot a múlt század magyar költészetének olyan óriásai, mint Kölcsey, Vörösmarty, és megint csak Petőfi, nagy erőfeszítéssel, mesterileg valóra tudták váltani. Ady és Babits nemzedéke, és József Attila szintén ezzel a szándékkal forgatta tollát. De miránk nagy adósság maradt. Ezért is érzem dolgomnak, kötelességemnek, hogy elődeink igényével ismét közügyekről szóljak, s próbáljam kifejezni e nemzet s nép jelen állapotát. S ez izgalmasabb feladat a költő számára — számomra —, mint bármely szürrealista, vagy más kísérlet... Egyébként — nyomdába adott, 1982-ben megjelenő — Levéltáriratok című kötetem verseit is ide sorolom. Voltaképpen epigrammák ezek, s a műfaj klasszikus tartalmi törvényeit is követik. Martialist annak idején Róma fő politikusai között tartották számon, mert olyan nyilakat tudott — jó irányba — kibocsátani, amelyek hatottak úgy, mint a cicerói szónoklatok. Ebben az értelemben soron következő könyvem is társadalmi, közéleti verseket tartalmaz. — Nyolcvanadik születésnapjának küszöbén bizonyára vesz még néhány nyugodt, ünneplésmentes lélegzetet. Gondolom, tapintatos felköszöntésben reménykedik. — Én, személy szerint — minden tiszteletet megadva a műfajnak — nem szeretek közszerepelni. Nem kedvelem a színpadra lépést, viszolygok attól, ha fényképeznek, és — elnézést — nem szívesen adok interjút sem. S nem is valamiféle szerénység gátol, zavar ezekben. Meglehet, inkább túl igényes vagyok. Ez nem a költészet, nem az irodalom területe. ’A költő ne az arcával, a termetével nyerjen, toborozzon olvasókat magának, hanem a munkásságával, az eszméivel. Ezért — remélem nem sértem meg az ünneplő akaratot, ha ezt megvallom — kerek esztendőm idejére legszívesebben messzire utaznék, vagy bevenném magam egy tihanyi pincébe... Nádor Tamás Bartók-emlékek Szerettem Bartókot. Most, hogy egy levelét akarom közreadni, újra előttem áll mindazon alakokban, amelyekben — elég közelről — ismerhettem, találkoztam vele s valamit tehetem is érte. A zeneszerző. Ez a legkétesebb, legkérdésesebb. De hát mit is várhatni egy magyar ifjútól, nemzedékemtől, amely Bach, Mozarti Schumann zenéjén nevelkedett, eljutott Kodályig, s akkor, örvendve a magyarok közös örömében, megtudja, hogy a jelenkor nagy boldogsága mögött már felsejlik a jövő zenéje, itt van már ez a túl korán jött, meg nem magyarázottan érthetetlen hangzatvilág? A népzenekutató. Itt volt talán a legcsodálatosabb. Megismerve — olyan mélyen, mint addig még senki — a magyar népzenét, visszanyúlva az Árpádokig s még azokon is túl, az akkori ország minden más népzenéjét is meg akarta ismerni. S meg is ismerte. És elment a határokon túl is, rokonokat, társakat keresve. Bámulatosan alapos, végtelenül gondos munkát végzett. A zongoraművész. Milyen keveset tudunk erről! Mert valahogy úgy éreztük, hogy ha valaki ekkora zeneszerző, ekkora népdalgyűjtő, lehet-e, hogy még valami másban is akkora legyen? Nos, igen, akkora volt! És ma csak ámulhatunk, hogy volt idő, amikor pártolhatták, szóhoz — zongorához — juttathatták volna s nem tették. Talán féltek, hogy saját „vad” zenéjéből fog túl sokat játszani? A felebarát. Nos, ezen kell kezdenem. Én Bartók mellé nem mint tanítvány, hanem mint munkatárs kerültem. A Magyar Tudományos Akadémia 1934-ben elhatározta, hogy közreadja, kinyomtatja a Bartók—Kodály nevével jelzett egyetemes magyar népdalgyűjteményt. Mindenki örült neki, Bartók is, de úgy nyilatkozott, hogy neki még egyszer végig kell hallgatnia a fonográfhengerekre felvett anyagot, ez lesz akiadás előtti végső revízió., Ügy is lett. Az Akadémia felajánlotta erre a célra palotájának úgynevezett „patkós” szobáját (a benne levő patkó alakú asztalról nevezték így) a Dunára néző fronton. Munkatársnak (asszisztensnek, ahogy ő mondta) engem választott, kétségkívül Kodály ajánlatára ; népdalgyűjtésemet ugyan már ismerhette, de annál többet csak Kodály tudott rólam. Négy évig tartott (1934—38), amíg valamennyi magyar fonográfhengerét végighallgatta s lejegyzéseit megkorrigálta. E négy év munkájának eredménye, a sok száz eszményi módon lejegyzett népdal betöltötte Bartók teljes munkaidejét az Akadémián. Néhány szót, egyéb témákról csak félidőben, az uzsonna-tízpercekben válthattunk. (Ilyenkor félreülve, az ablak mellett megiddogálta hazulról magával hozott tejeskávéját.) Egy ilyen téma volt az akkortájt új Mikrokosmos, remek zongoradarabjainak gyűjteménye. Ebben az egyik darab címe Vonal és pont. A zenében a vonal, mint dallamvonal érthető, de nála a pont is, a magában álló hangjegy mintha hosszú vonal volna ... Bartók ekkor megmagyarázta, hogyan érti. Elővett egy ír papírt, rányomta a ceruza hegyét " ez a" hangzó pont. S ekkor másik kezével meghúzta a papírt. S létrejött a vonal. Egy más alkalommal nevezetes eset történt: Bartók megkorrigált egy kortárs zeneművet. Ilyenről addig nem tudtunk. Az előzmény: Kodály mint volt növendéket biztatott gyermekkarok írására. Egy alkalommal a tárgyat is megnevezte, azt a népi szöveget, amely így kezdődik: „Gyertek haza, ludaim!” Meg is írtam a kórust. A mű (Ludasjáték lett a címe) tetszett Kodálynak, fel is vette a Margitszigeti Éneklő Ifjúság műsorára. Ennyi sikertől megbátorodva elhatároztam, hogy megmutatom a kéziratot Bartóknak is, vajon mit szól hozzá. Bartók — eléggé hűvös arccal — meghallgatott, majd kijelentette, hogy ilyesmivel nem foglalkozik, soha nem is foglalkozott. Majd, rám tekintve látta szavai hatását, átvette a kéziratot, átolvasta, jegyzett bele valamit s visszaadta. Mit korrigált benne? Áthúzott, kitörölt egy szünetjelet! Így nyerte el a Ludasjáték a magában álló rangot: az egyetlen mű, amelyet Bartók megkorrigált. Az uzsonnaszünetek főtémája azonban nem sok idő múlva az ő gyermekkarai lettek. Ezek akkoriban készültek el, kottájuk meg is jelent egy kötetben. Bartók egy példányt átadott nekem, azzal a kéréssel, hogy gondoskodjam a bemutatóról. Az idő tájban az énekkarvezető-tanárok lapjának, az Énekszónak szerkesztője voltam, rendezésünkben javában folytak az Éneklő Ifjúság-hangversenyek. Bartók ilyenre gondolt. De nem sejtette, hogy micsoda különbség: iskolai énekkarok kész műveiből egy műsort összeállítani, és egy vadonatúj stílusú, Kodály „modernsége” után egy még újabb zene bemutatójához középiskolai énektanárokat és kórusokat találni. A nehézség felmérésére jó példa a férfikar ügye. A kötetben megjelent ugyanis az Elmúlt időkből című háromrészes kórus, férfikarra. Bartók ennek bemutatóját is kérte. Akkoriban András (Endre) Béla volt a leghaladóbb dalárda-karnagy. A művet olyan nehéznek, énekesei színvonalát annyira meghaladónak találta, hogy három énekkarból válogatta össze a legjobbakat a bemutatóra. Ilyen előzmények után az előkészületek remekül folytak. Kézenfekvő volt arra gondolnunk, hogy az est nagy esemény lesz, ez bizonyosan a rádiót is érdekelni fogja. Akkor már készen volt a műsorterv. Bartók úgy gondolta, hogy maga is fellép, néhány Mikrokosmos-számmal. Amikor meghallotta rádiótervünket, mintha egy kissé meghökkent volna. Majd kijelentette, hogy az énekkarok mehetnek, de az ő zongorázását ne közvetítse a rádió. Majd, látva csodálkozásomat, röviden elmondta, hogy őt a rádió „magától” immár négy év óta zongorázásra nem kérte fel, ilyen módon viszont nem kíván ott szerepelni. Levelemre, amelyben ezt megírtam a rádiónak, a műsorigazgató felelt. Közölte, hogy Bartók, mint felolvasó többször szerepelt, de mint zongoraművész is „közreműködött 1936. okt. 14-én, előző évben pedig szept. 10-én”. Elgondolható, hogy máshogyan fogadna ilyen írást, olyant, amelyben igazmondását vonják kétségbe. Nem így Bartók. Igaza tudatában leült s az alábbi levelet írta: Budapest, 1937. ápr. 14. Ngs. Dr. Herényi György úrnak Igen tisztelt Doktor Úr! Ma kapott levelére vonatkozólag tájékoztatásul a következőket közölhetem: Igaz ugyan, hogy 1935. szept. 10-én és 1936. okt. 14-én mint zongoraművész szerepeltem a rádióban. De: a szept. 10-i szereplés egy ún. Európa-hangverseny keretében történt, erre maga Dohnányi főigazgató úr őméltósága kért fel azzal a megokolással, hogy európai hírű szólistája volna a rádiónak ezen a hangversenyen szüksége. Vagyis: az Európára való tekintet kényszerültté ebben az esetben a Rádió vezetőségét, hogy engem, mint zongoraművészt szerződtessen, az okt. 14-i szereplésem külső körülményei nem nagyon díszesek: ezt a Filharmóniai Társaság „járta ki” Dohnányiméltósága segítségével, mert különben — ugyancsak a rádió részéről 1933. febr. óta tapasztalt mellőzésem miatt (természetesen csak zongoraművészi minőségemmel kapcsolatban) — az okt. végén tartott filharmóniai hangversenyen szóló számaim rádiókapcsolásába nem egyezhettem volna bele. A nehézség megoldása ilyen szerződés-kikényszerítéssel nem mondható éppen gyönyörű és szerencsés dolognak — és ebbe egyetlen egyszer és csakis a Filharmóniai Társaságra való tekintettel egyeztem akkor bele, de soha többé hasonló egyezséget nem fogok kötni. (A felolvasások ügye természetesen nem ide tartozó dolog. Ha a máj. 7-i hangversenyen történetesen nem zongoráznék, hanem felolvasnék, akkor felolvasásom rádió-továbbítása ellen semmi kifogásom nem volna.) Az előbbiekből következik, hogy — amint én ezt önnek már élőszóval is mondtam — a Rádió vezetősége engem 1933 febr. óta mint zongoraművészt saját jószántából szereplésre nem szólított fel. Sokszor üdvözli kész híve Bartók Béla Az ügy ezzel véget ért. Bartók átadta nekem a levelet azzal, hogy tegyek vele, amit jónak látok. Nem kívánta, hogy tartalmát megírjam a Rádiónak. A hangverseny pedig lezajlott. Az énekkarok tüneményesen énekeltek. Bartók úgy zongorázott, mintha csak nekik akarná kifejezni háláját. A Mikrokosmosból válogatott össze kis sorozatokat. Az egyik ilyen után nem akart szűnni a taps. Végül egy gyermekhang süvített át a zsongás felett, a második emeletről: A legyecskét! Az első pillanatban talán nem tudta mindenki, mit jelent ez, de a második pillanatban világossá vált: a Mese a kis légyről című darab ismétlését kívánja valaki, egy gyermek. Bartók megelégedetten mosolyogva visszaült és ismételt. S végül mind nagyon, nagyon boldogok voltunk. Herényi György ^r* ktMJb . vG~~fo\ncI tg 'VSm— 'fhvúltitt' -jkl. i x r ^ 13 Külön nyeremények a szilveszteri ügető versenyeken! Érdekes versenyek december 30-án, szerdán, du. 4 órai kezdettel A KEREPESI ÚTI ÜGETŐPÁGYÁN Ajándéksorsolás a napi belépőjegyekre