Magyar Nemzet, 1981. december (37. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-01 / 281. szám
4 Lehet-e vitatható részletekből jó, maradandó írásművet létrehozni? Nem! — mondatják velünk hangosan irodalomtudományi ismereteink. Természetesen! — feleli bennünk halkan a művek tisztelője A világirodalom képzeletbeli könyvtárában hosszú dolgokat töltenének meg a látszólag — a valóságban — gyönge elemekből épült remekművek. Ezekből a hazai literatúráiam is gazdag a példatár. Az állítás igazolására azonban szolgáljon veszélytelenebb bizonyítékul a litván Miykolas Sluckis-nak, szerdán a 3. műsorban hallott játéka. Címe: Nem veszett a mi kutyánk? A hangjáték általában nem kedveli a túlságosan bonyolult helyzeteket, a sok szálon vezetett cselekményt. Legalábbis dramaturgiai hiba egy tragédia két, egymástól független sorsú szereplőjét a befejezésnél véletlenül és a hallgató számára váratlanul halálba küldeni. És zavart okoz, ha egy író társadalmának túl sok kérdését akarja egy műben megfogalmazni. Félő, hogy ilyenkor, bár igazságot keres, csupán vezényszavakat talál, amelyekkel az igazat nem lehet kimondani. Sluckis azonban, hatvanon felül járva talán joggal véli: sokáig hányatott sorsú litván közönségének a nehezen szerzett nyugalom esztendeiben kell elmondania, amit népe történelmi közelmúltjáról gondol és amit a holnap veszedelmének tart. Az utóbbi képlete világos, számunkra régtől ismerős. A tegnapi szegény, mai újgazdag tragédiájáról van szó, aki jobbik magát falazza épülő háza, villája,, nyaralója kövei közé, mialatt erkölcsileg és testileg egyaránt megvénül. Gyermeke már csak ebbéli állapotában ismerheti. Nincs, nem lehet közössége vele. „Korunk hőse” javéit belül keménység, kívül harapós kutya Őrzi a gazda és eb, mintha megveszett volna. Emez fivérét, nejét, szeretőjét marja házon belül, amaz a kertbe lépőket ... A marások halálosak. A kérdés csak az, hogy mindezt hisszük-e Sluckis-nak ? Fenntartások nélkül önmagában az őszinte szenvedély kevés lenne a szerző igazát bizonyítani. A litván író azonban kivételes művésze a párbeszédnek. Ura a nagy mutatványnak, melyben a hangszórót eltünteti, hogy figurái attól kezdve velük szemközt álljanak. Kitűnően jellemzett alak valamennyi. Életre keltésük valamennyi színésznek örömöt szerzett és Varga Géza rendező nem akármilyen művészeknek osztott szerepet. Bessenyei Ferenc Lionas Bruzisa sokáig emlékezetes marad. Hiteles volt feleségeként Békés Rita is, bár neki kevésbé pontosan rajzolt alak jutott. Béres Ilona képességei szerint játszott, vagyis kitűnően. Mindez elmondható Bánsági Ildikóról, Mensáros Lászlóról, Kern Andrásról, és Agárdi Gáborról is. Az utóbbi alakításának szépséghibája volt, hogy időnként „bejöttek” a kabaréban szerzett felhangok, melyek Sluckis-tól idegenek. Aki húsz év múlva megírja majd századunk prózájának történetét, nem árt, ha szentel majd egy fejezetet az „albérleti irodalomnak”. A hónapos szobák ember alázó világa hálás színtere a köznapi tragédiáknak. Talán túlságosan is. Ha egy ilyenben élő férfi albérlője egyúttal saját életének is , újabb drámai helyzetek adódhatnak. Kiváltképp, ha a körülmények sivársága és a lelki szegénység kiegészíti egymást. Ilyenkor megesik, hogy a tragédia főszereplője csak utólag veszi észre, milyen fontos történések hőse volt, vagy lehetett volna. Gordan Mihics jugoszláv szerzőnek, csütörtökön a Kossuthon sugárzott kishangjátéka, a Fóka úr nem okozott különös meglepetést, ami a témaválasztást illeti. Másfélét azonban igen, méghozzá kellemeset. Nagyon jó előadást rendezett Pál Sándor a Zsebrádiószínházban. A darabnak semmi híja nincs. Az író nem csupán a színpadot ismeri jól, a zsöllyéket is, amelyek tulajdonosa általában hálás, ha olyan hős (nő) vel találkozik, akit valamely okból nem kötnek konvenciók, a vonzalmat annak tekinti ami, megtisztítván a kötelező szerepjáték, gyakorta hamis, kancsal színeitől, így tesz a „Fóka úr”-ban a Nő — vagyis Nagy Anna —, ápolván nosztalgiánkat e vágyott, ám megvalósíthatatlan magatartás iránt. Saját albérleti szobájából besétál a Férfihez melegedni így is, úgy is. Az nem ismeri fel élete talán utolsó érzelmi kalandjának lehetőségét, illetve későn teszi. Ennyi mindössze a történet, melyet azonban avatott tollú szerző mesélt el. Nagy Anna alakítása hiteles volt, akárcsak Kézdy Györgyé, aki viszont — esetleg az író kívánsága szerint — túlságosan öreg férfit személyesített meg. Vasárnap délelőtt hallottuk a Petőfin a Magyar Rádió Karinthy Színpadának bemutatóját Az öncélú kutya és társai címmel. Szerencsénk volt ezzel a műsorral is — sikerült. Kaposy Miklós szerkesztő részint biztosra ment — elővéve a vidám állatirodalom legjobb hazai és külföldi szerzőit —, részint sokat kockáztatott, mivel előadóként a Rádióban eddig nem hallott művészeket kért fel. No, azért nem volt ez a vállalkozás oly nyaktörő, mint a műsor újságelőzeteséből vélhettük volna! Kaposy Miklós igencsak gyakorlott szerkesztő. Ha magunk sem is ismertük előzőleg új munkatársait, ő nem amatőrökkel kísérletezett, hanem most a vidéki pódiumok professzionistáival Nekik köszönhetően kevéssé hiányoztak a rádiókabarék állandó szereplői, akik hallatán már a mikrofon is elvigyorodik. A választás a szerkesztő érdeme — szinte kizárólag tisztán, szépen beszélő előadókat hallottunk! Ha valami zavart. Akkor az az, hogy Kaposy Miklós a műsor elején bemutatja a csapatot, de az egyes számok előtt senki nem mondja, ki következik. Mivel számunkra ismeretlen előadókról van szó, nem köthetjük névhez a teljesítményeket. Az „adtam ajándékot, meg nem is” speciális esete. A művészek oldaláról nézve mindenképp. Hisz arra vágytak volna, hogy nevük „áruvédjeggyé” váljon. Abból élnek ugyanis. A Karinthy Színpad nagyvonalúsága más nézőpontból is viszonylagos. A pálya peremén dolgozók egyenrangúsítása — ha rászolgáltak, és többnyire igen , csak akkor sikerülhetett volna, ha ismert nevek társaságában halljuk az övéket. Most valamennyien egy a korábbinál kétségkívül elegánsabb szakmai karantén foglyai, de szabadulásukra éppúgy várniuk kell, mint annakelőtte. Megay László Maw Nemzet Grafikai biennále Megnyílt a XI. grafikai biennále Miskolcon. Az idén 98 művész csaknem 190 alkotása, valamint a szentendrei grafikai műhely 27 tagjának egyegy műve szerepel- A hagyományokhoz híven külön helyet kapott a legutóbbi tárlat nagydíjasa, Banga Ferenc grafikusművész. A most megnyílt kiállítást Miskolcon három helyen rendezték meg. A Galérián kívül az anyag egy részét a József Attila Könyvtár kiállítótermében és a Borsod- Miskolci Múzeum, képtárában helyezték el. A díjakat Lapdányi József, a megyei tanács elnöke adta át. Borsod megye tanácsának nagydíját Swierkiewicz Róbert, Miskolc város tanácsának díját, megosztva, Szemethy Imre és Almásy Aladár, a Művészeti Alap díját Szabados Árpád, a KISZ KB díját Sáros András Miklós, a SZOT Borsod megyei tanácsának díját Pásztor Gábor, Kazincbarcika város tanácsának díját Radha Margit, a Kondor Béla-emlékplakettet pedig Romvári János grafikusművész kapta meg. Vásárhelyi Pál kiállítása Kispesten Kissé elfeledett művész Vásárhelyi Pál. Időről időre a két háború közti hazai szocialista művészet egészéről elelfeledkezünk egy kevéssé. Erre a sajnálatos hálátlanságra hívja fel a figyelmet a kispesti Nagy Balogh János Kiállítóteremben rendezett tárlat is, amelyen Vásárhelyi 1945 előtt készített fa- és linómetszeteiből láthatunk be válogatást. Vásárhelyi Pál az expresszionizmustól, elsősorban a belga Masereeltől kapta azokat az eszközöket, amelyekre — úgy gondolták a harmincas években — egy elkötelezett alkotónak szüksége van. Már maga a technika, a feketére és fehérre egyszerűsítő metszés is ezek közé tartozik: a fametszeten nem nehéz olyan sötétnek láttatni a világot, mint amilyen. Vásárhelyi lapjain sorra feltűnnek a harmincas évek jellegzetes témái. A kilakoltatott, az úrinő, a prostituált (például a Lipcseház című metszeten), a hullahalmon magasodó, horogkeresztlapátos szélmalom egy másik, 1933-as lapján; a Háború című grafikáján pedig a hasában halott gyermeket hordó anyát választja megrázó metaforául. Vásárhelyi Pál grafikai teljesítménye nem sorolható a két háború közti képzőművészetünk első vonalába; autodidakta volt, a mesterségbeli problémákkal szinte minden egyes művén meg kellett küzdenie. De ma is tiszteletet érdepel ez az anyagon felülkerekedő küzdelem, és grafikáinak határozott feladatvállalása. (dán) NAPLÓ A Hatvani Galériában vasárnap délelőtt megnyitották az Arcok és sorsok elnevezésű III. országos portrébiennálét. A megnyitón diplomákat és díjakat adtak át. A fődíjat Szurcsik János festőművész kapta. A Partók Béla érempályázat díjait ugyancsak ez alkalommal adták át Borsos Miklósnak, Vigh Tamásnak, Ligeti Erikának, Kalló Viktornak és Rácz Editnek. Befejeződtek a Bartók-centenárium jegyében a Zeneakadémián tartott budapesti kamarakórus napok. Az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa és a Népművelési Intézet által szervezett találkozón a zsűri kilenc díjat ítélt oda, a nagydíjat a Pillér István vezette budafoki kamarakórus nyerte el. Kaposvárott hétfőn megnyitották a IV. országos gyermekkönyvhetet. Takáts Gyula költő az ünnepségen elmondta, hogy a cél: az irodalom, a könyv és az olvasás népszerűsítése a gyerekek körében. Budahelyi Tibor térplasztikáinak és grafikáinak a kiállítása nyílt meg Dunaújvárosban hétfőn, a munkásművelődési központban. Erdélyi János T. Erdélyi Ilona monográfiája „Miképp a festész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja ki legelőbb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szellemébe láthassak, s nem találtam ...” Aki ezeket, a sorokat mintegy ötnegyed évszázada leírta, a magyar gondolkodás történetének egyik kiemelkedő és sokáig méltánytalanul mellőzött alakja volt. A szavak mögött egy küzdelmes és sokoldalúan tevékeny élet útkereső tisztasága, kitartó hűsége húzódik meg. Erdélyi János „a széljárta ungi rónáról” jött, apja földműves volt, abból a régi, zsoltáros, telkes parasztfajtából való, aki „latinul is olvasott... s jó rímű, takaros verseket csinált”. A reformkori plebejus (honorácior) értelmiség sajátos útját járta Erdélyi: „atyja házától magával semmit nem vitt az iskolába ..., az iskola viszont semmit nem adott tudományos ismereteken kívül”. Sárospatakon tanult, ahol „nem a rang, hanem a tudás a mérce”, de közben hét évig ette a nevelők keserű kenyerét — betekintést nyerve az életbe, a nemesi, megyei politikába. „Ha az ember nevelő, éspedig ifjú korában az, legfőbb szerencse mellette, hogy tanul, mert kell tanulnia.” Pestre kerülve lapokat alapított, nagy terveket szőtt, amit azonban első feleségének (a Vachot fivérek nővére, Kossuth rokona) és leányának halála eloszlatott. Harmincévesen hét országot bejárt, hazatérve a közéleti megújhodás egyik előharcosa volt. A forradalom alatt a Nemzeti Színház igazgatója, lapszerkesztő, nemzetőr, majd annak bukása után bujdosó lett. Pataki professzorként szerzett magának országos hírnevet és elismerést, a kiegyezést megelőző évek egyik szellemi irányítója, lelkiismerete volt. Élete utolsó hónapjaiban Pestre telepedett, de már nem maradt ideje új életet kezdeni. Erdélyi János művének hármas egységét Arany János fogalmazta meg először: költő, műbíró, bölcsész. Ez a meghatározás egyúttal Erdélyi belső fejlődésének tükörképe is. Amikor 25 éves korában (!), 1839-ben a Tudós Társaság tagja lett, elsősorban költői tevékenységét ismerték el, az újjászerveződő Akadémia viszont 1858-ban már a filozófiai osztály tagjává választotta. Aki a 30-as, 40-es években a hazai elmaradott viszonyokat bíráló, de érzelmesen megható versekkel (Porfia stb.) jelentkezett, az 50-es, 60-as évekre Hegel szellemének meghonosítója, a hazai bölcsészet történetírója lett. A tudomány nála — akárcsak kortársai legtöbbjénél — nyelvművelésre is alkalmat adott. „Nemzeti nyelvünkben — írja — annyi bölcsészeti elem van, mennyi elég útmutatásnak, irányadónak.” Mind a költői pálya, mind a filozófia nála egy mélyebb szenvedéllyel találkozott, amely nevét leginkább halhatatlanná tette — a népköltészet kutatásával. Szenvedély volt ez. Nótáskönyvében az első bejegyzés 6 éves korából való és élete végéig gyűjtötte a dalokat: „mi benne ösztönszerűleg dolgozott..., tudománnyá nőtte ki magát lelkében.” A Népköltési gyűjtemény három kötete, a Magyar közmondások könyve nemcsak saját gyűjtéséből merített, hanem „minden rendű és rangú olvasóhoz” intézett felhívás nyomán érkezett hatalmas anyagot is feldolgozott. Esztétikai munkássága is a népkötészet talaján született. Akárcsak később Bartók, ő is valamilyen ősforrásnak érzi a népi alkotások gazdag tárházát: „A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor.. Élete utolsó nagy csalódása is ezzel a szenvedéllyel kapcsolatos: a pataki évek népköltészeti gyűjtését — Erdélyi önzetlenségére és tudományszeretetére számítva — Gyulai Pál „központi szerkesztő” a maga nevén és saját koncepciója szerint készült kiadni... T. Erdélyi Ilona — Erdélyi János dédunokája —, az életrajzi könyv szerzője, művében nemcsak a regényes és tanulságos életút bemutatására vár1950 óta kevés magyar történész tett közzé oly nagyszámú és nagy terjedelmű munkát, mint a pozsonyi származású Kovács Endre. Elsőnek „Bem apó” terjedelmes életrajzát írta meg, azóta a magyar diplomácia történet és a külföldi kulturális kapcsolatok több fontos fejezetéből dolgozott föl hosszabb-rövidebb monográfiákat. Több szláv nyelv birtokában elsősorban a magyar—cseh, a magyar—lengyel, a magyar—délszláv kapcsolatok egy-egy korszakáról vagy teljes vonulatáról készített részletekbe menően kidolgozott összefoglalást. De elénk tárta a magyar munkásmozgalom nemzetközi vonatkozásainak nem egy fontos fejezetét is. A XIX. és XX. század radikális mozgalmainak egyes nagyjairól hézagpótló portrésorozatot irt. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének osztályvezetőjeként most ment nyugdíjba. Legújabb könyve a Tények és tanúk sorozatban megjelent önéletrajza 1938-ig. Még pozsonyi gimnazista korában egy koraérett Móricz Zsigmond-tanulmánnyal hívta föl magára a figyelmet Kovács Endre. A Sarló vezető alakjai között nem politikusként, hanem íróként tartották nyilván. A két háború közötti csehszlovákiai magyar újságírás és folyóirat-irodalom számos orgánumában közölte mint költő, regényíró, kritikus, esszéista és mint riporter alapos tájékozottsággal, korabeli világirodalmi ismerettel és folyékony, könnyed stílusban megírt műveit. Több műfajú íráskészsége így lehetővé tette a csehszlovákiai magyar szellemi mozgalmakban való folyamatos részvételét és a magyarországi radikális orgánumokban való megjelenését. A szlovákiai magyarság két világháború közötti társadalmi alakulásának több rétegét és fázisát volt alkalma megismerni személyes sorsán keresztül. Apja és anyja faluról Pozsony külvárosába került segédmunkás, illetve mosónő. A polgárosuló új államban kettős teher nehezedett rá: proletár származása és magyar mivolta. Az államfordulat bármily nehézkes oktatásügyi kifejlődése mégis lehetővé tette a szellemi életbe való belépését. Az 1918—19-es magyar emigráció Pozsonyban élő vagy megforduló nagyságai a magyar progresszió hagyományait biztosítják. A szerző elsősorban a cseh filozófusok, pszilalkozott, hanem megismertet minket a nagy tudós alkotásaival, félbemaradt terveivel, munkamódszerével is. A monográfia olvasásakor szinte részesei leszünk a kor izgalmas fordulatainak, úttörő lelkesedésének, segítő tenniakarásának — mindannak, aminek oly gyakorta érezzük a hiányát. „Tegnap szó, ma eszme, holnap ige, hogy testté legyen” — ahogy azt egykor Erdélyi János megfogalmazta. (Akadémiai Kiadó, A múlt magyar tudósai) Raj Tamás diológusok és irodalomtörténész-kritikusok tanítványaként bővíti a modern magyar irodalom nagyságainak ismeretét és velük való személyes kapcsolatait. Pozsony pezsgő nagyvárosi szellemi központjából, házitanítóként, turóci és árvai dzsentrimaradékok közé kerül, s itt mikszáthi figurákkal találkozik. Csehszlovákia a két háború között a politikai-szellemi nyitottság révén naprakész érvényes tájékozódási lehetőséget biztosít. A pozsonyi kávéházakról írt fejezet egyike a könyv legjobb szociográfiai leírásainak. Az új és fiatal, a magyar líráért lelkesedő szlovák írókkal és költőkkel ezekben tart napi szimpoziont a szerző. Nemcsak a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalom mozgalmainak, különösen irodalmat közlő orgánumainak történeti áttekintését adja személyes részvételén keresztül. Ma is a legnagyobb érdeklődésre tarthat igényt a Prágai Magyar Hírlap és a Magyar Újság sorsa és szerkesztőségi összetétele. A könyv egyébként is bővelkedik kitűnő jellemrajzokban. Különösen ki kell emelni Balogh Edgár, Fábry Zoltán, Győry Dezső, Peéry Rezső, Szvatkó Pál és Paál Ferenc megelevenítését. (Utóbbi különben sok éven keresztül irányította a Magyar Nemzet külpolitikai rovatát és a szerkesztőség mai „középnemzedékének” nem egy jeles képviselője tőlé tanulta a mesterséget.) A prágai és a pozsonyi rádió magyar nyelvű propagandája és a hadsereg magyar bakáinak hiányos cseh nyelvtudása, a kisebbségi magyar sors ma már inkább mulatságosnak, mint keserűnek ható fejezetei az emlékiratnak. Kovács Endre a negyvenes évek végén lépett be a magyar Történettudományi Intézet kötelékébe. A magyar történetírás „deheroizáló” korszaka rajta hagyta nyomát történetszemléletének visszapillantó tükrén is, amit egyes érdekeltek talán sérelmezni fognak. A szomszédos államokbeli magyarság két háború közötti sorsának számbavételénél azonban csak ez az eljárás célszerű és hasznos. Kovácsnak ez a munkája őszinte vallomás nemcsak a magyar irodalomtörténet és magyar irodalom egyik értékes, új járuléka, hanem egyik fejezete a magyar—csehszlovák kapcsolatok történetének is. (Magvető) Gál István Korszakváltás Kovács Endre vallomásai Kedd, 1981. december 1 Riportok, tudósítások, szakcikkek a legrégebbi háziállatunkról, a kutyáról filmsül ” A NOVEMBERI SZÁM TARTALMÁRÓL: — A hónap körkérdése: mi kapható? hol kapható? — Német juhászkutya és társai — Árva ketrecek . — Nyomozókutya-verseny — Miért szeretem ... a foxterriert? — Kutyáink kutyaélete, valamint egyesületi hírek, apróhirdetés és kétoldalas poszter A KUTYA legújabb szántában.