Magyar Nemzet, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-14 / 268. szám
üldözött tiszántúli prédikátorok s nyájajuhásit dunántúli számadók hű fiaként őrizte, őrizi a kezére bízott nyájat Illyés Gyula, a nemzet költőjének elhivatottságával hirdetve a megtartó igét az irodalom szószékéről: Szétszóratván, ős lápokba vonult hite konok község hű papjaiként (hát azzal áld, amivel ver az Úr!) temnplomtalanul, palesztalanul (s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) kell osztanom úrvacsoráit s igét! (Számadó) Az ige, a megtartó szó hatalma hogyisne érdekelhette volna őt közelről, hiszen tudta jól, hogy a prédikátor ősök forgatta Károli-biblia igéi nemcsak eszméket hordoztak, hanem összetartók is lettek a Mohács után három országra hullott, szétbarangolt nyájnak az anyanyelv akkor fölfedezett hatalmával. A sok országra hullott XX. századi magyarságnak épp ilyen őrizete s megtartója akart ő lenni — s lett is — műveivel, szavai megtartó hatalmával. S Illyés Gyula nemcsak nagy művésze, de tudós értője is közös kincsünk titkainak, híven az általa leírt igékhez: „emberi létünkben, szerzett tulajdonaink közt alig van szemtebb, mint a nyelv”. . Azt, hogy az anyanyelv gondjait mennyire szívén viseli, magam először akikor fedeztem föl, máskor még érettségiző diákként iskolai bálványomnak, Kosztolányi Dezsőnek kötetbe gyűjtött írásait sorra megszereztem.. A sorozat első kötete mindjárt az Erős várunk, a nyelv volt, s a templomi áhítatú cím alatt ez állt: „Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta: Illyés Gyula.” S a bevezető szavait — amelyeket a nagy nyelvművésznyelvművelőről írt — önmagából is írhatta volna: „Ugye volt a nyelv, mesterségének eszköze. Látni való, hogy először csak a munka pillanatnyi szünetedben vette szemügyre, s köszörült rajta egyet, akár vésőjén az asztalos. De csakhamar felfedezte azt a titkos viszonyt, amely az eszköz és a műve dolgozandó anyag közt van, majd azt a még rejtelmesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidőn a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és elenőriz.” Homérosz szerint az istenek a hasonlókat egymáshoz vezérelik: nem lehet véletlen, hogy Illyés Gyula magába vállalta a nagy nyelvművész hátrahagyott művei tíz kötetének sajtó alá rendezését, őrá is illik az, amit költőtársáról mondott: „Magyarosan nyugodt volt, s franciásan könnyed és fölényes, izmos, és — mintegy ennek udvarias leplezéséül — világfias, tréfából már-már negédes. Úgy írt magyarul, ahogy a legjobb franciáik franciául, a legjobb angolok angolul.” Magyarság és európaiság példás összhangját teremtették meg — kis híján azt irtaná, hogy szintézisét, ha nem éppen ő írta volna idézett előszavában : „Jobb társaságban attitűdöt, vagy szintézist épp úgy nem mond az ember, mint nahkasztlit.” A „purizmus” is a világosság eszköze volt mindkettejük számára. („Purista elsősorban a gondolatokban volt s csak azután, következésképpen a szavakban” — írta Kosztolányiról.) A franciás könnyedség, a latin világosság s az a bizonyos „szabatos egyszerűség” azonban csak egyik stimáris eszményük volt: „a legmagasabbra tört: a gondolat és érzelem legtökéletesebb, legművészibb kifejezésére” — írta köttőtársáról, s ezt is írhatta volna önmagáról. A klasszikus Kosztolányikötet óta Illyés Gyula nyelvészeti írásai is kötetnyire szaporodtak, eligazítást keresve s nyújtva benne nyelvünk újabb fél századáról. De kötetekre, könyvtárnyira nőttek versei, drámái, regényei, műfordításai, tanulmányai is. „A géniusz szorgalom” — vallotta Goethével, s könyvtárnyi műve is igazolja ezt. Ő maga ezt így fogalmazta meg egyik nyilatkozatában: „Az én igazi dolgom a versírás. Született szorgalmam hajt csak arra, hogy mást is csináljak.” Szinte a lehetetlennel birkózik az, aki ebből a fejedelmi gazdagságú életműből akarja most — habárcsak a legfontosabb nyelvi gondolatokat és nyelvi kincseket kiemelni: a nyelvművelőt és a nyelvművész Illyés Gyulát bemutatni. Hiszen csak az idevágó művek, címek felsorolása is meginthet egy tanulmányt, s fölérhet egy ünnepi köszöntővel. Próbáljuk meg mégis a lehetetlent. Rázzuk meg, csak úgy felkézzed csodafáját, hogy hull máris az árgirusi kincs, terítve, élőnkbe: bászli, böszme, cupa, csiszi-csoszi, egyebugya, gügye, gyagya, ketle-kotla, rüszü, süke-bóka — s mindez csak egyetlen műből, annak is egyetlen oldaláról, s egytől egyig a szellemi fogyatékosság, idétlenség megnevezéseként a Tilvé-tevőik Gazdánéjának szájából. De hát akad itt más túl a dunai szó is garmadával, mint a „csutás zsák, az arányos ('erőszakos, zsarnok’) aszszony”, a tutyi (’mamusz’), a tücskérezik ('ténfereg', 'lopja az időt’) — hogy csak néhányat ragadjunk ki megint. S a versekben is akad — mértékkel — tájszó, hiszen Illyés Gyula írta meg azt is, hogy „A versnek valamivel keményebb, igényesebb magatartása, szűrője van...”) — Persze tájszavakat elsősorban a paraszti életet festő epikában s lírában lelhetünk, de belopja tanulmányai nyelvébe ás olykor, mint például Herdernek és Adynak szóló válaszába: ,J Ady Endre] édesanyja maga fejte a tehenet, monyászott tikot.” Van aztán, mikor nem is tudjuk eldönteni Schillerrel: a nyelv költ-e maga („Die Sprache selbst dichtet”), vagy minden csinját-bínját ismerő költője: „kapa csesszen", „fölmorran s ugrik ura mellé” [az ebi futkál („mint palánk-maró eb”), „félküllös” udvaronc”, „Gyömködik térddel [a szénát]” stb. S nem zárkózott be a maga szűkebb hazája dunántúli tájnyelvébe: figyelt a többi országrész nyelvjárására is, akárcsak az országjáró Csokonai. A dési Anna — Orosz Anna — ízes beszédében Erdély erejét fedezi föl, a nyelvi erőt is; mily szép, hangtanilag ki mondattanilag egyaránt hű tükre az ő szójárása az erdélyi magyar nyelvnek a Hunok Párisban oldalain: „Ennyi Erdélyben sincs madár.” Vagy: „a körte szotgosodott meg!... — Ki kell bontsam.” S amit az író hozzáfűz: „mondta olyan lányos komolysággal s az alárendelt mellékmondat olyan erdélyiességével, hogy a völgyben valahol ismétlés érződött.” S nem — vagy nem pusztán — demokrata hitvallása okán merít két marokkal a népnyelv kincséből, hanem azért, mivel itt fedezi föl a teremtő nyelvet, a termésaranyat, a nyelv géniuszát amely oly közeli rokon a költők géniuszával: „Miért jó a nép nyelve? Nem azért mert helyes, vagy szabályos, amiért teremtő-erejű. (Minden nyelvi -►éltével védés- vagy -elírás-" voltaképpen előrelépés, ha teremtő-erejű.) Mikor helyes a dráma nyelve? Ha teremt” S Illyés Gyula teremt a dráma nyelvében is, a Dózsa Györgyben, történelmi paraszttragédiájában, talán legpazarlóbb bőséggel. A régi és a népi itt szinte szétválaszthatatlanul egybeesik: böllér, coki, dúc ('oszlop'), fehércseléd, göböly, laffog (lóg’), nyanya, paszul ('bab'), szelemen, szódé ('mohó, falánk’), tönköly, ('búzafajta'), tüsző (’nadrágszíj, öv’), tyúkfi stb. S ide tartoznak a régi nyelvben a mainál tömöttebben virágzó szemléletes fordulatok, szólások is, minit az egy füst alatt, egymás hegyénhátán, isten öccse, ország-világ előtt, ráncba szed, rájár a rúd, szemet vet rá, szőrén-szálán eltűnik, tisztesség ne essék szólván stb., továbbá az olyan ősi nyelvi szerkezetek (egyéb műveiben is), mint a szemünkláttaként, „nem-enyém vagyon”, „hite konok község”, „élebátorított farkasok”, „szétkaszabolta magyar nyelv”. A régi századok ízét hozzák a latin eredetű szavak is, amilyen a bandérium, cellárius, disputa, juss, medicina, oriens. („Ami a spanyol királynénak az aranytermő új világ, az lesz itt a mesés oriens a szemeseknek”), „perzsia-függöny”, vikárius stb. Mint Arany János, ő sem „a szavak egérfarkába” kapaszkodott, akikat a mondatokat tartotta a nyelvi rengeteg megtartó, jellegadó s jellegőrző törzsökéinek, s nem pusztán a germanizmusoktól félt, hanem nyelvünk egészének — törzsökének — andogermanizálódásától; ezért írta 1933- ban: „Ki tud még magyarul? Ki ismeri meg a magyar nyelv szellemét, képzeletét, külön alkatát, mely jogot ad néki, hogy megmaradjon? Egy-két magyar nyelvtani szabállyal máris idegen nyelven beszélünk. A nyelv nem szavakban él, hanem izomzatában, mely a szavakat rendezi. Szavunk még volna, de fordulatunk, kifejezésünk, melyben a nyelv csillog, az már alig. ... Nyelvében él a nemzet? Hát akkor rémülhetünk csak meg igazán.” Az az író írta le ezt, aki két évtizeddel később így elmélkedett A nép nyelvéért, a nép színházáért című íráséban: „Minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat. (A hatásos rossz mondat: karcolás.) A jó mondat természetesen nem más, mint egy jó gondolat megcáfolhatatlannak tetsző, telitalálat-szerű előadása. A jó mondat így örök nevelő.” S mát nyújthatnánk át koszorúként születése ünnepén annak a költőnek, aki azt írta önmagáról az anyanyelvének szánt koszorúban: nem léphet föl oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád vinne, ne lábad elé tenne, mosollyal bírva mosolyra vomagló ajkad, fölnevelő édesanyám. Az örök magyar nyelv, a halhatatlan anyanyelv mit adhat legméltóbb koszorúként 80. évét betöltő fiának, nyájajuhász Számadójának? Az Összegyűjtött versek kötetében a Koszorúval szemközti oldalon át a Számadó: őszül hajam, mélyülnek a redők. Több egyre köröttem a fiatal Vakoskodván érzek szomjú erőt, legyek a legmesszebbré tó magyar. Lappangó juhász-számadós gond susogja, nem mehetsz még, munka vár, őriznem kell egy nemesnyém vagyont. Rám néz egy jégveréscsöpülte nyáj. A „nem mehetsz még” parancsa, a „munka vár” hite tartsa még nagyon sokáig közöttünk — legmesszebb ható szemére-szavára figyelő fiúk között — a Számadót kívánjuk mindnyájan ünnepén. Szilágyi Ferenc Számadó Illyés Gyula 80. születése napjára /////////A''' mSt////'. A harmonikus fejlődés főbb kérdései az élelmiszer-termelésben Udovecz Gábor tanulmánya Már maga a cím is figyelemfelkeltő, s talán nemcsak az agrárberkekben járatosak számára, az agrártudományok iránt érdeklődőknek — de mindazoknak, akik számon tartják hazai mezőgazdaságunk immár világszerte ismert eredményeit. Érthető kíváncsisággal az iránt: a nagyüzemi gazdálkodás imponáló teljesítményei mellett még manapság is megférnek a kérdések, a gondok, a megoldandó feladatok? Évtizedekkel a kezdet nehézségei, a sikerekkel teli felívelés esztendői után, olykor már-már — nem csekély nemzeti elfogultsággal — akárha a csúcson érezvén magunkat? " Udovecz Gábor könyve — bárha áttételesen — még ezekre a ki nem mondott kérdésekre is keresi a választ. A világgazdaságba illeszkedő nemzetgazdaságot vizsgálva áttekinti az elmúlt tizenöt év fejlődési szakaszainak zökke■ nőit, azokat a mozzanatokat, melyek hatásmechanizmusukkal meghatározzák nagyüzemi mezőgazdaságunk jelenlétét, s előrevetítik jövőjét. Talán nem véletlen, hogy a szerző stílusjegyeinek egyik legjellemzőbbje a harmónia— diszharmónia ellentétpárnak, fogalomnak gyakori használata, az elemzések során csakúgy, mint az összegzések alkalmával. Mintha a fejlődési folyamatokat vizsgálva szüntelen tolla alá igyekezne a klasszikus, görög tétel, mely szerint ’ „diszharmóniából születik a legszebb harmónia”. S ez biztatást ad az élet egyéb területén is csakúgy, mint a vonatkozó szakirodalom, ez esetben a közgazdasági fogantatású agrárkérdéskörök szemléletekor is. Az élelmiszer-gazdaság szerves illeszkedése népgazdaságunk egészéhez, amilyen természtes dolog, napjainkban még nem teljes egészében hiánytalan. Egyedi aránytalanságok a szerző által vizsgált időszakban itt is, ott is jelentkeztek. Egyrészt az ipari eredetű termelőeszközök ára, beszerzési módja, termelési színvonala okozhat zökkenőket, másrészt az élelmiszertermelésben uralkodó ár-, érték- és érdekeltségi viszonyok tisztázatlansága idézhet elő aszinkront az optimális illeszkedés feltételeinek megteremtésekor. S ha ez így túl tudományosan hangzik is, gondoljunk mindennapi bosszúságaink forrása: a különbözőképpen csomagolt, ám mégis gyakran csepegő tejeszacskókra, melyeknél hol a fólia milyensége, hol a forrasztás módja okoz bosszúságot. Vagy emlékezzünk a nyaranta sok vitát megélt, és olykor fonnyadásig „utaztatott” zöldségregyümölcsre, netán a hét végi és hét eleji nagyvárosi kenyérmizériákra, ahol bizony, a sütés idejét jelző címke s a frisseség nem mindig fedik egymást a vásárló megelégedésére. A szerző megítélése szerint, általában az érdekek, az érdekeltségi rendszerek tisztázatlansága amúgy is több részterületen béklyója a harmonikus munka, a tisztes eredmények elérhetésének. Helyesnek tartaná, ha a feltáratlan tartalékok, az erőforrások értékelésekor, maguknak a mozgósítható erőforrásoknak nem tulajdonítanánk valamiféle normatív, parciális hozadékot. Nagyobb jelentőséget lát az erőforrások átlagos hozadékának és költségének összevetésében, mely egyenesen rávilágít arra a jelenségre, amikor a tágabb közösség — a népgazdaság egésze — és a szűkebb — a vállalati érdek — ütközik. Mert, amíg a mezőgazdaságban a felhasználható tiszta jövedelem nagysága teljes egészében az erőforrások színvonalától függ, addig az élelmiszeriparban már kirívóan laza a kapcsolat a felhasználható tiszta jövedelem és az erőforrások között. Érthető hát, hogy egymásra hatva, ám ritkán azonos érdekeltségi szférán belül mozgva, ellentétes helyzeteket produkál. A könyv taglalja a napjainkban oly gyakran emlegetett termelési szerkezet opti- Már a könyv címe is kemény, kifejezi, hogy csak meghatározott és behatárolt területen van ma a magyar iparnak mozgáslehetősége. A legfontosabb kérdés, hogy a kényszerhelyzetben tett lépések minél hamarabb kivezessenek a beszorítottságból. Fodor László munkáját úgy ítélhetjük meg, hogy a gazdaság múltját, jelenét, jövendő perspektíváit ismerő szakembernek nem hoz vadonatúj, világrengető felfedezéseket, de pontos adatokkal és elemző logikával szakszerűen föltárja az eddig történtek részleteit, s megszabja a nyolcvanas évek teendőinek fő vonalait. A lényeg: a hetvenes években lezárult a magyar ipar fejlesztésének intenzív szakasza, az új munkahelyek tömeges létrehozásának időszaka. De az intenzív fejlesztésre való áttérés időszakának elejére nem alakultak ki a gyorsabb előrelépés előfeltételei. Ez önmagában még nem jelentett volna áthághatatlan gátat, a már meglevő ipar hatékonyságának, rugalmasságának növelésével be lehetett volna hozni azt a hátrányt, amivel elmaradtunk a nemzetközi követel-ményektől. De mint ismeretes, a hetvenes évtizedben gyökeresen megváltozott a világgazdasági helyzet, ez felszínre hozta valamennyi hibánkat és nehezen alkalmazkodtunk az új viszonyokhoz. Azt viszont tudomásul kell venni, hogy a nyolcvanas évtizedben is együtt kell élnünk az új körülményekkel, szigorúbb feltételekkel, magasabb minőségi követelményekkel, s ez nem könnyű. A szerző világos okfejtéssel, a történtek értelmezésével vezeti végig az olvasót több mint harminc év gazdasági változásain. Az 1950—1970 közötti extenzív fejlődési szakaszról kimutatja: a bőségesen rendelkezésre álló eleven munka, s a beruházási politika nem kellő következetessége a nemzetközi élvonaltól elmaradt ipari struktúrát hozott létre. A mennyiségi jellegű, gyors ütemű termelésbővítés időszakában a rekonstrukciók elmaradtak, fokozatosan csökkentek az egységnyi állóeszközre jutó nemzeti termelés, s az élőmunka hatékonysága. A hatvanas évtizedben az évről évre fokozódó külgazdasági nyitás hatásai egyre közvetlenebbül és erőteljesebben érték iparunkat. Az intenzív szakasz kezdete egybeesik az akkor „újként” jellemzett 1998-as irányítási rendszer bevezetésével. Ez az első időszakban kedvező tendenciákat mutatott. Már a IV. ötéves tervben két feladat tükröződött: a dinamikus gazdasági növekedés, valamint a rekonstrukció és modernizálás igénye. Fokozatosan nőtt a dollárelszámolású piacokról a gépbehozatal, s ezt a tendenciát az 1973-as világgazdasági változások sem állították meg. Egy-két esztendővel az olajárrobbanás után is túlléptük a tervezett beruházási kereteket is, s az évtized közepén már világossá vált, hogy a gazdaság saját működésének tőkeigényét sem tudja fedezni. Ekkor kezdődött a szelektív fejlesztés, az ipari rekonstruk mális kialakításának módozatait, a modellálás lehetőségét, hasznát, módozatait. S a modellálás matematikai megközelítésével élve egyenletrendszereken át is bemutatja e",febek közt a termőföld- a munkaerőmérlegeket, fel a a figyelmet a modell kor* -a feltételeire is, mint tény Több lépésben analizál exportlehetőségeket, a lési potenciál és a szelek* s kérdésköreit, s ugyanakkor nem mulasztja el vizsgáini az importkiváltás és a beruházásigényesség egymásra hatását, kölcsönösségét a számok, az objektív valóság tükrében. (Akadémiai) B. I. ciók sora. A cél egy olyan átfogó korszerűsítés volt, amely a meglevő kereteket képessé teszi az új viszonyok elviselésére. Fodor László részleteiben — ágazatonként, helyenként üzemenként — elemzi a megtett lépéseket, de végső következtetése, hogy még most is csak viszonylag ritkán találkozni új, korszerű, versenyképes termékek megjelenésével. Ilyen körülmények között lépett át a magyar ipar a nyolcvanas évekbe. Jól megfogalmazott gazdaságpolitikai célokkal, amelyeknek lényege a népgazdasági egyensúly javítása, a hatékonyság fokozása, s a termelési struktúra alapvető, további korszerűsítése. Az adott gazdasági helyzetben, a még mindig nehezedő külső viszonyok közepette, olyan iparpolitikát kell folytatni, amelyik az export növelésével, az import csökkentésével, a hazai felhasználás mérséklésével teremti meg az elengedhetetlen egyensúly-viszonyokat. Egy sor központi program irányozza elő a legfontosabb ágazatok fejlesztését — csak példaként: a gyógyszer-, intermedier- és növényvédőszer-gyártás, az alkatrészek és részegységek termelésének növelése, a mikroelektronikai program, s mások. A végrehajtás érdekében további vállalati rekonstrukciók kezdődtek és az egyes ágazatok adottságaiknak megfelelően több-kevesebb sikerrel — a kelleténél, s a kívánatosabbnál lassabban —, de kezdenek alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Nehezíti a kibontakozást, hogy a külső és belső feltételek a nyolcvanas években korlátozzák a növekedés dinamikáját, a beruházási lehetőségek bővülését, az egész felhalmozási tevékenységet. A további fejlődés előfeltételeit pontosan körvonalazza a mű, meghatározza mit kellene tenni. Olyanokat, mint a bázisérdekeltséggel szemben a minőségi tényezők és a jövedelemszerző képesség elismerése. A hitelezés olyan kritériumrendszere, amelyik lehetővé teszi a stratégiai feladatok megoldását. A vállalatok, s az egész népgazdaság innovációs készségének fokozása. Legfőbb aktuális gazdaságpolitikai céljaink pontos körülhatárolásának egyetlen szépséghibája, hogy nem ad feleletet a „hogyan ?”-ra. De ez nyilván nem a szerző hibája. A mű tanulmányozása talán hozzásegíti a szakembereket, irányítókat ahhoz, hogy a gyakorlati életben adják meg a szükséges feleletet. (Kossuth) F. A. Lépéskényszerben a magyar ipar Fodor László könyve ÚJ KÖNYVEK STATISZTIKAI KIADÓ, Budapest satisztikai évkönyve 1981 Csongrád megye statisztikai évkönyve 1981 Életszínvonal és gazdasági háttere (1979—1981) Háztartás-statisztika 1981 Időmérleg — Részletes adatok I—II. Komárom megye statisztikai évkönyve 1981 Mezőgazdasági összeírás a gyepgazdálkodásról 1981 Szolnok megye statisztikai évkönyve 1981 Vadgazdálkodás — Vadászat Veszprém megye statisztikai évkönyve 1981