Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-20 / 43. szám
.» BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN GÜL.SIN ONAY, török zongoraművésznő mutatkozott be a magyar közönségnek a Zeneakadémia Kistermében. Az egykori csodagyermek — még most is harmincon innen — francia zenei nevelésben részesült, a párizsi Conservatoire-on nyerte képzését. Talán ennek ismeretében hajlunk arra, hogy zongorajátékában a francia előadóművészet jellegzetes vonásait fedezzük fel: a tiszta és precíz billentést, értelmes formálást, valamint a felületen csillogó virtuozitást. A hangverseny első félidejének műsorszámai közül egyedül az utolsó, Chopin Andante spianato és nagy polonéz című opusza emelkedett ki, mint nemcsak ígéretes, de valóban jelentős produkció. Az első két darab közül Mendelssohn komoly variációinak előadását az elfogódottságból származó merevség, Beethoven nagy E-dúr szonátáját iskolás, „jó tanuló”igyekezet jellemezte. A második rész ennél jóval karakteresebb adottságokat mutatott fel: lefegyverző hangszeres bravúrt Liszt etűdjében, színes költői képzeletet Ravel Ondine-jében, a kifejezés eszköztárának meglepő gazdagságát Bartók Három burleszkjében és a zenei anyanyelv meggyőző erejű otthonosságát Saygun szonatinájában. Ezzel a kompozícióval nemcsak a hangverseny ért véget, de a kör is bezárult: a nagy török zeneszerző, Bartók népzenekutató társa, ugyanis szintén Párizsban tanult. Saygun élettrása közös minden kis országosával, amelynek értékes zenei hagyományai és a nyugateurópai zenekultúra egyidejű gondozása kettős feladatot ró a kiválasztott tehetségre. Ennek a kettős feladatnak a török zeneszerző példamutató módon tett eleget munkásságával. LEHEL GYÖRGY vezényelte a Rádiózenekar negyedik vasárnapi matinéját. Műsorában érdekes találkozót adott egymásnak két zeneszerző, akik ugyanabban az évtizedben születtek — az 1890-es években —, de nemcsak földrajzi szempontból tartoztak két különböző világrészhez, hanem művészetüket, törekvéseiket és hatásukat is egy világ választja el. Az amerikai Gershwin csaknem ötven éve halott, szimfonikus dzsesszmuzsikája azonban világszerte él és egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A svájci Frank Martin még nincs egy évtizede, hogy elhunyt. Választékos, kissé tartózkodó modorú zenéjét csak szűk körben ismerik és még kevesebben méltányolják. Átütő sikerre természetesen ezúttal is Gershwin számíthatott, ezért lett volna bölcsebb az F-dúr zongoraversenyt a hangverseny befejezéseképpen megszólaltatni. A mű magával ragadóan eleven ritmikáját, megvesztegetően színes zenekari hangzását, nem utolsósorban pedig Fellegi Ádám legjobb képességeit hatásosan bemutató, pompás zongoraszólamát az a kirobbanó tapsvihar követte, amelyet nem volt nehéz előre elképzelni. Frank Martin In terra pax című oratóriuma ebben a felajzott hangulatban óhatatlanul kissé halványnak tűnt fel, holott pasztellszínű kartételei, finoman mintázott énekszólói és nemesen cizellált zenekari hangzása révén értéke felől nem lehetnek kétségeink. Lehel György elkötelezett szószólója Martin zenéjének, a Rádiózenekar és a Rádióénekkar emissziójának sikeres végrehajtásában éppoly hatékony segítője volt, mint az oratórium szólistái: Pászthy Júlia, Takács Tamara, Fülöp Attila, Bende Zsolt és Gregor József. KOBAYASHI KEN ICHIRO hosszabb távollét után ismét megérkezett, vagy még ezt is fokozva: visszajött. Mert hogy elemében van, megszokott közegében, zenekar és közönség változatlan rokonszenvétől körülvéve, az nyilvánvaló. A Magyar Állami Hangversenyzenekar két, egymást követő, bérleti estjén Mozartot és Mahlert vezényelt, szokott, kitűnő formájában, a megszokott, hatalmas sikerrel. Mahler ötödik szimfóniáját az idei évadban másodszor hallhatta a budapesti közönség. Ebben a tényben önmagában nem volna semmi említésre méltó — hiszen olykor egy héten két alkalommal is felhangzik ugyanaz a szimfónia, ha az összehasonlítás alapja nem a Bécsi Filharmonikusok felejthetetlen produkciója volna. Előre bocsátom, hogy az összehasonlítás minden esetben a hallgató magánügye, a kritikusnak nem illő és nem etikus dolog öszszevetnie két előadóművészt. Kobayashi Mahler-előadását nem Maazeléhez képest, vagy ahhoz mérten értékelem nagyra. A hatalmas kompozíció megszólalt: arányosan, értelmesen, bensőségesen, tisztán. Nagy pillanatai nem ugyanazoknál a mozzanatoknál voltak, mint a bécsiek előadásában — lám, bizonyos összevetés mégsem mellőzhető! —, de voltak nagy pillanatai az Állami Hangversenyzenekarnak és Kobayashinak, ha nem is a lassú tételben, hanem például a két szélső tétel megoldása igazán remekül sikerült. Mozart K. 467-es C-dúr zongoraversenye, a hangverseny bevezető műsorszáma gondos, ápolt és költői előadásban hangzott el. Baranyay László zongoraszólama hibátlanul pontos volt és Mozart világának tökéletes ismeretéről tanúskodott. ÚJ EGYÜTTES alakult, az egyre szaporodó kisvállalkozások sorát művészi területre is kiterjesztve: a Magyar Filharmonikus Kamaraegyüttes. A társulat három nagy fővárosi zenekar (az Operaház, a Rádió és a MÁV szimfonikus zenekarának) tagjaiból, valamint aktív muzsikálásra vágyó zenetanárokból alakult, vezetője Gallai Attila, a MÁV-zenekar klarinétosa. Az együttes abban különbözik a többi kamarazenekartól, hogy összetétele mennyiségi tekintetben is széles skálán mozog, a hangszerkettőstől a teljes együttesig változatos lehetőséget nyújt tagjainak a szereplésre. Három bérleti estjüket a Marczibányi téri művelődési házban, a Generaldisz (?) Kecskeméti Kisszövetkezet Rendező Irodája gondozza. Kívülálló számára nincs abban semmi különös, pláne megható, ha egy zenekar tagjai szeretnek muzsikálni. Aki azonban ismeri a zenekarok hajszolt életét, a feszített munkatempót, a szolgálatok magas számát (vegyük ehhez hozzá a MÁV-zenekar országjárásainak fáradalmait), valamint azt a körülményt, hogy zenekari muzsikus rendszerint tanítással próbálja jövedelmét kiegészíteni, annak számára igenis megható, ha azt tapasztalja, hogy mindezek után még él egyesekben a saját örömükre szolgáló muzsikálás igénye. Mindezek előrebocsátásával mondhatom el, hogy a Magyar Filharmonikusok Kamaraegyüttes játéka magas szintű művészi produkciót nyújtott bemutatkozó hangversenyén: kiemelkedő szólista-teljesítményeket — mint Kovács Zsuzsannáét Mozart A-dúr hegedűversenyében, vagy Révész Judit és Pásztor Ákos gordonkakettősét Brévai F- dúr duettjében — és fegyelmezett, virtuóz zenekari játékot — a nálunk alig ismert, németalföldi Fesch concertójában — amit az Amszterdamban élő Szabó Ferenc Attila vezényelt. Az együttes vezetője, Gallai Attila zeneszerzői minőségben mutatkozott be hegedűre, oboára és zongorára írt Triójával, igen jó benyomást keltve. A darabot zongorán Szabó Teréz, hegedűn Déri Sándor, oboán Kollár Béla szólaltatta meg. A hangverseny biztató indulás volt, amelynek sikeres folytatása remélhetőleg zökkenőmentes lesz. Pándi Marianne Pályázati felhívás! A CSEPEL VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT szerződéses vállalkozásba adja a következő üzleteit: Partizán vendéglő, Budapest XIII., Népsziget. Fókusz bisztró, Budapest XII., Csörsz utca 15. Tétényi büfé, III. osztályú, Budapest XI., Tétényi út 14. Gyógyszer I., munkahelyi büfé, Budapest X , Keresztúri út 30—38. Gyógyszer II., munkahelyi büfé, Budapest X., Keresztúri út 30—38. Anód, munkahelyi büfé, Budapest XI., Budafoki út 183. Tervező Tröszt, munkahelyi büfé, Budapest XIV., Hungária körút 178—186. TÜKER, munkahelyi büfé, Budapest IX., Közraktár utca 32. Toronyház, munkahelyi büfé, Budapest XIII., Váci út 69—79. Jármű, munkahelyi büfé, Szigethalom, Csepel Autógyár. MTH, munkahelyi büfé, Szigethalom. Expressz büfé, Szigethalom. A pályázók részére tájékoztatást a vállalat személyzeti osztálya ad. A pályázat benyújtási határideje 1983. február 22. A versenytárgyalást 1983. február 28-án tartják a vállalat központjában, Budapest IX., Soroksári út 98. Magyar Nemzet IS A MAGYAR MÉDIA ÚJ SZOLGÁLTATÁSA! Szombaton és vasárnap is a lakosság rendelkezésére áll a MAGYAR MÉDIA REKLÁMBOLT, Budapest XIII., Balzac utca 12. Hirdetéseket veszünk fel a MAGYAR NEMZET, a NÉGY ÉVSZAK és a LAKÁSCSERE című lapjainkba. Ezenkívül jegyeket is árusítunk a MAGYAR MÉDIA rendezvényeire. Szombaton és vasárnap: 10 órától 13 óráig, hétköznapokon: 10 órától 18 óráig. VÁRJUK KEDVES ÜGYFELEINKET! Vasárnap, 1983. február 20. Egy könyvsiker titkai Boldizsár Iván memoárkötete SOHA JOBBKOR nem jelenhetett volna meg Boldizsár Iván könyve, mint éppen ezekben a hónapokban, mikor szenvedélyes viták folynaka II. magyar hadsereg sorsáról, mikor szélesebb körökben is ismertté válnak az 1946. évi párizsi békekötés körülményei, amikor — különösen a fiatalok körében — egyre sürgetőbb az igény a háború végének, a felszabadulás időszakának reális, sablonoktól mentes bemutatására. Nem mintha teljesen hiányozna e nagy sorsforduló irodalma, hiszen sok „pincenapló” jelent meg, legutóbb éppen Balogh Sándor könyve nyújtott, a rendelkezésre álló források alapján megbízható képet a párizsi béke problémáiról, a szerződések megkötésének körülményeiről. Boldizsár Iván kötete sikerének egyik titka éppen abban rejlik, hogy szerkezete, tematikája szinte logikai úton vezeti rá olvasóját e három fázis — a doni vereség, az ostrom és a békekötés — szoros összefüggésére, arra tudniillik, hogy ezek a fázisok szinte egymásból következtek. A Don — Buda — Párizs sikerének másik titka, hogyhogy nem száraz történelmi előadás ezekről a témákról, hanem memoár: olyan műfaj tehát, amely jobban felkelti az olvasó érdeklődését, mint a téma bármilyen más megközelítése. De még nem is csak egyszerű memoár: levelek, naplórészletek, korabeli cikkek követik egymást — mint valamely egészen modern regény lapjain —, amelyeket az író egy másik síkról, a ma nézőpontjából is kommentál, megvilágít. Akár a szükség, akár a lelemény vezette Boldizsár Ivánt ennek a módszernek kialakítására, munkája ebből a szempontból is mai irodalmunk gazdagodását jelenti. Az emlékiratok igazi varázsa azonban a szerző őszinteségében, nyíltságában rejlik. A sok mellébeszéléstől, frázistól elfáradt olvasót mindjárt kezdetben megkapja az elbeszélésnek ez a nyílt tónusa. Nem mondhatnánk, hogy könyvében Boldizsár minden kérdésről ír (bár csaknem valamennyit megpróbálja érzékeltetni, de amiről ír, arról őszintén beszél. És ez nemcsak azokra a körülményekre vonatkozik, amelyeket felvázol, nem csak mások vagy a viszonyok vonatkozásában őszinte, hanem így ír önmagáról, legbensőbb gondolatairól is. Ezt az őszinteséget a szó eredeti, teljes értelmében kell vennünk, ami itt azt jelenti, hogy sem sötétebbnek, iszonyatosabbnak nem írja le például a doni visszavonulást, mint amilyen volt (elég keserves lehetett az önmagában is) s az ostrom napjait, a felszabadulás óráit sem annak a vidám népünnepélynek rajzolja, amelynek ezt az időt az ötvenes évek elején ábrázolták. Emberek mozognak ezeken a lapokon, akik — ha elkerülik a halált — esznek, isznak, szenvednek és álmodoznak, elutasítóak vagy szolidárisak egymással, éppen hazavágynak vagy szűkszavúan beszélnek pótolhatatlan veszteségeikről. A szerző nem szégyelli akkori illúzióit sem (például a Horthy István, halálához fűzötteket) s tud saját tévedéseiről, hibáiról is ironikusan beszélni. Ez ad jogot számára ahhoz, hogy keményen, elítélően szóljon a hadvezetésről vagy a tisztikar egyes tagjairól. Az olvasó számára egyébként meglepő, hogy Boldizsár egyáltalán nem osztozik az íróembereknél eléggé gyakori határozatlanságban, tehetetlenségben — mondjuk nyíltan: ügyetlenségben —, hanem praktikus, ügyes embernek bizonyul, aki a nehéz helyzetekben is erélylyel, leleménnyel találja meg a tisztességes kiutat, az emberséges megoldást. A SZEMTANÚ NAPLÓJA — nemrégen írtunk erről e hasábokon —, ha szubjektív műfaj is, bizonyos vonatkozásban nélkülözhetetlen forrás a történetírás számára. Ilyen a kötet első két része is, de különösen a harmadik fejezet. Boldizsár akkori cikkeire máig is emlékezünk, de hasznos őket ma is újra olvasni, mert azonnal kitűnik, már akkor milyen világosan látott sok kérdésben és mi mindent nem tanultunk meg azóta sem. Az egész fejezetet, a békekötés történetét a gimnáziumok felsőbb osztályaiban tanítani kellene, amikor a magyarság helyéről a világban, a nemzeti önismeretről beszélünk. A történész számára felbecsülhetetlen értékű az akkori párizsi légkörnek a felelevenítése, benne olyan részekkel, mint Gyöngyösi beszédének leírása, Nagy Ferenc látogatása Bidault-nál, Gerő Ernő párizsi időzésének vagy Auer Pál akcióinak rajza. Ezek az epizódok időtálló vonásokat húznak egy-egy alak portréjára. A párizsi béketárgyalás egész történetéből kijózanító, hideg szél fúj ma is nemzeti illúziónkra. Tanulságos az ostromnapló is, a több hétig a frontvonalban levő ház életének egykorú rajzával, a szorongás, az aggodalom napjaival, a gyermeket váró feleség, a barátok, a hozzátartozók viszontagságainak leírásával. Igen reálisak a szovjet tisztekkel, katonákkal folytatott beszélgetések is. Meglepő, hogy milyen élénk vett ebben az időben is a „társasági élet” ebben a budai környezetben, bár vendégszerető házakban Pesten is sokan megfordultak egyegy napon, különösen az étkezési időkben. Boldizsárék háza is ilyen vendégszerető ház lehetett. Jól megfigyelhető ebből a naplóból is a közigazgatás gyors újjászerveződése: gomba módra szaporodtak a hivatalok, hatóságok. Ma már persze csak csendes iróniával lehet visszagondolni ezekre a korai pozícióharcokra, a hivatalokért tülekedőkre: hová lettek mára azok az érdemesek és érdemtelenek, akik akkor egyetlen napot sem akartak elmulasztani a „jövő biztosítására”. A LEGNAGYOBB ÖNFEGYELMET talán akkor tanúsította a szerző, mikor változatlanul hagyta azokat a részeket, melyekben akkori repelődéseiről ad számot: politikus, szerkesztő legyen majd az új világban vagy pedig teljesen az írásnak szentelje magát. Ki nem latolgatta ugyanígy akkor a különböző lehetőségeket, ki nem gondolkodott jövőjéről ugyanígy, az ágy szélén ülve a reggeli órákban. A mai olvasó talán, meglepődhet Boldizsár ingerülten éles kritikáján, mellyel az akkori középosztályt bírálja. Ez a harag azonban nagyon is megalapozott, mert szilárd jobboldali világnézetű emberek „fejlődtek” akkor hetek alatt hangos demokratákká, az effajta szemérmetlen köpönyegforgatásnak szinte nem is volt határa. A legizgalmasabb azonban a doni visszavonulás ábrázolása. A mai vitákat mindenesetre előre viszi Boldizsár könyve, amely mindig magáról a valóságról beszél. Úgy látja, hogy a II. magyar hadsereg fegyverzete kifejezetten roszszabb volt, mint a németeké vagy az oroszoké, ellátása nem egyszer csődöt mondott, ezt a hadsereget itthon leírták, zálogba adták a németeknek. Legjobban talán a hadvezetés korlátolt intézkedései ingerük, így az, hogy még a nagy visszavonulás előtt a teherautók motorjait — tekintet nélkül állapotukra — javításra ki kellett szerelni és hazaküldeni, így az ellátó egység gépkocsik nélkül maradt, a motorokat csak később látták újra — egy árok partján heverni. Ez az egység viszonylag tűrhető körülmények között élt, de magának a visszavonulásnak drámai képsora — a félig megfagyott katonák hazafelé vánszorgása a rettenetes hidegben, a menekülők torlódása a behavazott utakon, a felgyújtott falvak kísérteties fényében — még ma is hátborzongató. A német és a magyar hadvezetés lebecsülte a szovjet hadsereg erejét, nem tartotta lehetségesnek az ellentámadást — ez a „tévedés” lett egyik oka több mint százezer magyar katona szenvedésének, halálának. Itthon minderről akkor még keveset tudtak. Boldizsár Iván — mikor 1942 decemberében rövid szabadságon van Pesten — meglepődve észleli, hogy Budapest egy „ijesztően békebeli város képét mutatta”. Persze itthon sem volt mindenkinek könnyű az élete, de az érdektelenség fő oka a tájékozatlanság volt; nagyon kevés hír érkezett onnan, még a minisztertanácson is csak óvatosan adagolva merték bevallani a veszteségeket. (Magvető — Tények és tanúk) Pamlényi Ervin