Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-20 / 43. szám

.» BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN GÜL.SIN ONAY, török zongo­raművésznő mutatkozott be a magyar közönségnek a Zene­­akadémia Kistermében. Az egykori csodagyermek — még most is harmincon innen — francia zenei nevelésben ré­szesült, a párizsi Conserva­­toire-on nyerte képzését. Ta­lán ennek ismeretében haj­lunk arra, hogy zongorajáté­kában a francia előadóművé­szet jellegzetes vonásait fe­dezzük fel: a tiszta és precíz billentést, értelmes formálást, valamint a felületen csillogó virtuozitást. A hangverseny első félidejé­nek műsorszámai közül egye­dül az utolsó, Chopin Andan­te spianato és nagy polonéz című opusza emelkedett ki, mint nemcsak ígéretes, de va­lóban jelentős produkció. Az első két darab közül Men­delssohn komoly variációi­nak előadását az elfogódott­ságból származó merevség, Beethoven nagy E-dúr szoná­táját iskolás, „jó tanuló”­igye­­kezet­ jellemezte. A második rész ennél jóval karaktere­sebb adottságokat mutatott fel: lefegyverző hangszeres bravúrt Liszt etűdjében, szí­nes költői képzeletet Ravel Ondine-jében, a kifejezés esz­köztárának meglepő gazdagsá­gát Bartók Három burleszk­­jében és a zenei anyanyelv meggyőző erejű otthonosságát Saygun szonatinájában. Ezzel a kompozícióval nemcsak a hangverseny ért véget, de a kör is bezárult: a nagy török zeneszerző, Bartók népzene­­kutató társa, ugyanis szintén Párizsban tanult. Saygun élet­­t­rása közös minden kis ország­osával, amelynek értékes zenei hagyományai és a nyugat­­európai zenekultúra egyidejű gondozása kettős feladatot ró a kiválasztott tehetségre. En­nek a kettős feladatnak a tö­rök zeneszerző példamutató módon tett eleget munkássá­gával. LEHEL GYÖRGY vezényel­te a Rádiózenekar negyedik vasárnapi matinéját. Műsorá­ban érdekes találkozót adott egymásnak két zeneszerző, akik ugyanabban az évtized­ben születtek — az 1890-es években —, de nemcsak föld­rajzi szempontból tartoztak két különböző világrészhez, hanem művészetüket, törek­véseiket és hatásukat is egy világ választja el. Az ameri­kai Gershwin csaknem ötven éve halott, szimfonikus dzsesszmuzsikája azonban vi­lágszerte él és egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A svájci Frank Martin még nincs egy évtizede, hogy el­hunyt. Választékos, kissé tar­tózkodó modorú zenéjét csak szűk körben ismerik és még kevesebben méltányolják. Átütő sikerre természetesen ezúttal is Gershwin számítha­tott, ezért lett volna bölcsebb az F-dúr zongoraversenyt a hangverseny befejezéseképpen megszólaltatni. A mű magával ragadóan eleven ritmikáját, megvesztegetően színes zene­kari hangzását, nem utolsó­sorban pedig Fellegi Ádám legjobb képességeit hatásosan bemutató, pompás zongoraszó­lamát az a kirobbanó tapsvi­har követte, amelyet nem volt nehéz előre elképzelni. Frank Martin In terra pax című ora­tóriuma ebben a felajzott han­gulatban óhatatlanul kissé halványnak tűnt fel, holott pasztellszínű kartételei, fino­man mintázott énekszólói és nemesen cizellált zenekari hangzása révén értéke felől nem lehetnek kétségeink. Le­hel György elkötelezett szó­szólója Martin zenéjének, a Rádiózenekar és a Rádióének­kar e­missziójának sikeres végrehajtásában éppoly haté­kony segítője volt, mint az oratórium szólistái: Pászthy Júlia, Takács Tamara, Fülöp Attila, Bende Zsolt és Gregor József. KOBAYASHI KEN­ ICHIRO hosszabb távollét után ismét megérkezett, vagy még ezt is fokozva: visszajött. Mert hogy elemében van, megszokott kö­zegében, zenekar és közönség változatlan rokonszenvétől kö­rülvéve, az nyilvánvaló. A Magyar Állami Hangverseny­­zenekar két, egymást követő, bérleti estjén Mozartot és Mahlert vezényelt, szokott, ki­tűnő formájában, a megszo­kott, hatalmas sikerrel. Mah­ler ötödik szimfóniáját az idei évadban másodszor hall­hatta a budapesti közönség. Ebben a tényben önmagában nem volna semmi említésre méltó — hiszen olykor egy hé­ten két alkalommal is fel­hangzik ugyanaz a szimfónia­­, ha az összehasonlítás alap­ja nem a Bécsi Filharmoni­kusok felejthetetlen produk­ciója volna. Előre bocsátom, hogy az összehasonlítás min­den esetben a hallgató ma­gánügye, a kritikusnak nem illő és nem etikus dolog ösz­­szevetnie két előadóművészt. Kobayashi Mahler-előadását nem Maazeléhez képest, vagy ahhoz mérten értékelem nagy­ra. A hatalmas kompozíció megszólalt: arányosan, értel­mesen, bensőségesen, tisztán.­­ Nagy pillanatai nem ugyan­azoknál a mozzanatoknál vol­tak, mint a bécsiek előadásá­ban — lám, bizonyos összeve­tés mégsem mellőzhető! —, de voltak nagy pillanatai az Állami Hangversenyzenekar­nak és Kobayashinak, ha nem is a lassú tételben, hanem például a két szélső tétel megoldása igazán remekül si­került. Mozart K. 467-es C-dúr zongoraversenye, a hangver­seny bevezető műsorszáma gondos, ápolt és költői elő­adásban hangzott el. Bara­­nyay László zongoraszólama hibátlanul pontos volt és Mo­zart világának tökéletes isme­retéről tanúskodott. ÚJ EGYÜTTES alakult, az egyre szaporodó kisvállalkozá­sok sorát művészi területre is kiterjesztve: a Magyar Fil­harmonikus Kamaraegyüttes. A társulat három nagy fővá­rosi zenekar (az Operaház, a Rádió és a MÁV szimfonikus zenekarának) tagjaiból, vala­mint aktív muzsikálásra vá­gyó zenetanárokból alakult, vezetője Gallai Attila, a MÁV-zenekar klarinétosa. Az együttes abban különbözik a többi kamarazenekartól, hogy összetétele mennyiségi tekin­tetben is széles skálán mozog, a hangszerkettőstől a teljes együttesig változatos lehetősé­get nyújt tagjainak a szerep­lésre. Három bérleti estjüket a Marczibányi téri művelődé­si házban, a Generaldisz (?) Kecskeméti Kisszövetkezet Rendező Irodája gondozza. Kívülálló számára nincs ab­ban semmi különös, pláne­ megható, ha egy zenekar tag­jai szeretnek muzsikálni. Aki azonban ismeri a zenekarok hajszolt életét, a feszített munkatempót, a szolgálatok magas számát (vegyük ehhez hozzá a MÁV-zenekar ország­járásainak fáradalmait), va­lamint azt a körülményt, hogy zenekari muzsikus rendszerint tanítással próbálja jövedelmét kiegészíteni, annak számára igenis megható, ha azt tapasz­talja, hogy mindezek után még él egyesekben a saját örömükre szolgáló muzsikálás igénye. Mindezek előrebocsátásával mondhatom el, hogy a Magyar Filharmonikusok Kamara­­együttes játéka magas szintű művészi produkciót nyújtott bemutatkozó hangversenyén: kiemelkedő szólista-teljesít­ményeket — mint Kovács Zsuzsannáét Mozart A-dúr hegedűversenyé­ben, vagy Ré­vész Judit és Pásztor Ákos gordonkakettősét Brévai F- dúr duettjében — és fegyel­mezett, virtuóz zenekari játé­kot — a nálunk alig ismert, németalföldi Fesch concertó­­jában — amit az Amszter­damban élő Szabó Ferenc At­tila vezényelt. Az együttes ve­zetője, Gallai Attila zeneszer­zői minőségben mutatkozott be hegedűre, oboára és zongo­rára írt Triójával, igen jó be­nyomást keltve. A darabot zongorán Szabó Teréz, hege­dűn Déri Sándor, oboán Kol­lár Béla szólaltatta meg. A hangverseny biztató indu­lás volt, amelynek sikeres folytatása remélhetőleg zökke­nőmentes lesz. Pándi Marianne Pályázati felhívás! A CSEPEL VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT szerződéses vállalkozásba adja a következő üzleteit: Partizán vendéglő, Budapest XIII., Népsziget. Fókusz bisztró, Budapest XII., Csörsz utca 15. Tétényi büfé, III. osztályú, Budapest XI., Tétényi út 14. Gyógyszer I., munkahelyi büfé, Budapest X , Keresztúri út 30—38. Gyógyszer II., munkahelyi büfé, Budapest X., Keresztúri út 30—38. Anód, munkahelyi büfé, Budapest XI., Budafoki út 183. Tervező Tröszt, munkahelyi büfé, Budapest XIV., Hungária körút 178—186. TÜKER, munkahelyi büfé, Budapest IX., Közraktár utca 32. Toronyház,­­ munkahelyi büfé, Budapest XIII., Váci út 69—79. Jármű, munkahelyi büfé, Szigethalom, Csepel Autógyár. MTH, munkahelyi büfé, Szigethalom. Expressz büfé, Szigethalom. A pályázók részére tájékoztatást a vállalat személyzeti osztálya ad. A pályázat benyújtási határideje 1983. február 22. A versenytárgyalást 1983. február 28-án tartják a vállalat központjában, Budapest IX., Soroksári út 98. Magyar Nemzet IS A MAGYAR MÉDIA Ú­J SZOLGÁLTATÁSA! Szombaton és vasárnap is a lakosság rendelkezésére áll a MAGYAR MÉDIA REKLÁMBOLT, Budapest XIII., Balzac utca 12. Hirdetéseket veszünk fel­ a MAGYAR NEMZET, a NÉGY ÉVSZAK és a LAKÁSCSERE című lapjainkba.­­ Ezenkívül jegyeket is­­ árusítunk a MAGYAR MÉDIA rendezvényeire. Szombaton és vasárnap: 10 órától 13 óráig, hétköznapokon: 10 órától 18 óráig. VÁRJUK KEDVES ÜGYFELEINKET! Vasárnap, 1983. február 20. Egy könyvsiker titkai Boldizsár Iván memoárkötete SOHA JOBBKOR nem je­lenhetett volna meg Boldizsár Iván könyve, mint éppen ezekben a hónapokban, mikor szenvedélyes viták folynak­­a II. magyar hadsereg sorsáról, mikor szélesebb körökben is ismertté válnak az 1946. évi párizsi békekötés körülmé­nyei, amikor — különösen a fiatalok körében — egyre sürgetőbb az igény a háború végének, a felszabadulás idő­szakának reális, sablonoktól mentes bemutatására. Nem mintha teljesen hiányozna e nagy sorsforduló irodalma, hi­szen sok „pincenapló” jelent meg, legutóbb éppen Balogh Sándor könyve nyújtott, a rendelkezésre álló források alapján megbízható képet a párizsi béke problémáiról, a szerződések megkötésének kö­rülményeiről. Boldizsár Iván kötete sikerének egyik titka éppen abban rejlik, hogy szer­kezete, tematikája szinte lo­gikai úton vezeti rá olvasóját e három fázis — a doni vere­ség, az ostrom és a békekö­tés — szoros összefüggésére, arra tudniillik, hogy ezek a fá­zisok szinte egymásból követ­keztek. A Don — Buda — Párizs sikerének másik titka, hogy­hogy nem száraz történelmi előadás ezekről a témákról, hanem memoár: olyan műfaj tehát, amely jobban felkelti az olvasó érdeklődését, mint a téma bármilyen más megkö­zelítése. De még nem is csak egyszerű memoár: levelek, naplórészletek, korabeli cik­kek követik egymást — mint valamely egészen modern re­gény lapjain —, amelyeket az író egy másik síkról, a ma nézőpontjából is kommentál, megvilágít. Akár a szükség, akár a lelemény vezette Bol­dizsár Ivánt ennek a módszer­nek kialakítására, munkája ebből a szempontból is mai irodalmunk gazdagodását je­lenti. Az­ emlékiratok igazi va­rázsa azonban a szerző őszin­teségében, nyíltságában rej­lik. A sok mellébeszéléstől, frázistól elfáradt olvasót mindjárt kezdetben megkap­ja az elbeszélésnek ez a nyílt tónusa. Nem mondhatnánk, hogy könyvében Boldizsár minden kérdésről ír (bár csak­nem valamennyit megpróbálja érzékeltetni­, de amiről ír, ar­ról őszintén beszél. És ez nem­csak azokra a körülményekre vonatkozik, amelyeket felvá­zol, nem csak mások vagy a viszonyok vonatkozásában őszinte, hanem így ír önma­gáról, legbensőbb gondolatai­ról is. Ezt az őszinteséget a szó eredeti, teljes értelmében kell vennünk, ami itt azt jelenti, hogy sem sötétebbnek, iszo­nyatosabbnak nem írja le pél­dául a doni visszavonulást, mint amilyen volt (elég keser­ves lehetett az önmagában is) s az ostrom napjait, a fel­­szabadulás óráit sem annak a vidám népünnepélynek rajzol­ja, amelynek ezt az időt az ötvenes évek elején ábrázol­ták. Emberek mozognak eze­ken a lapokon, akik — ha el­kerülik a halált — esznek, isz­nak, szenvednek és álmodoz­nak, elutasítóak vagy szolidá­risak egymással, éppen haza­vágynak vagy szűkszavúan beszélnek pótolhatatlan vesz­teségeikről. A szerző nem szé­gyelli akkori illúzióit sem (például a Horthy István, ha­lálához fűzötteket) s tud saját tévedéseiről, hibáiról is ironi­kusan beszélni. Ez ad jogot számára ahhoz, hogy kemé­nyen, elítélően szóljon a had­vezetésről vagy a tisztikar egyes tagjairól. Az olvasó szá­mára egyébként meglepő, hogy Boldizsár egyáltalán nem osz­tozik az íróembereknél elég­gé gyakori határozatlanság­ban, tehetetlenségben — mondjuk nyíltan: ügyetlenség­ben —, hanem praktikus, ügyes embernek bizonyul, aki a nehéz helyzetekben is erély­­lyel, leleménnyel találja meg a tisztességes kiutat, az em­berséges megoldást. A SZEMTANÚ NAPLÓJA — nemrégen írtunk erről e hasábokon —, ha szubjektív műfaj is, bizonyos vonatkozás­ban nélkülözhetetlen forrás a történetírás számára. Ilyen a kötet első két része is, de kü­lönösen a harmadik fejezet. Boldizsár akkori cikkeire máig is emlékezünk, de hasz­nos őket ma is újra olvasni, mert azonnal kitűnik, már ak­kor milyen világosan látott sok kérdésben és mi mindent nem tanultunk meg azóta sem. Az egész fejezetet, a békekö­tés történetét a gimnáziumok felsőbb osztályaiban tanítani kellene, amikor a magyarság helyéről a világban, a nemzeti önismeretről beszélünk. A tör­ténész számára felbecsülhetet­len értékű az akkori párizsi légkörnek a felelevenítése, benne olyan részekkel, mint Gyöngyösi beszédének leírása, Nagy Ferenc látogatása Bi­­dault-nál, Gerő Ernő párizsi időzésének vagy Auer Pál ak­cióinak rajza. Ezek az epizó­dok időtálló vonásokat húz­nak egy-egy alak portréjára. A párizsi béketárgyalás egész történetéből kijózanító, hideg szél fúj ma is nemzeti illú­ziónkra. Tanulságos az ostromnapló is, a több hétig a frontvonal­ban levő ház életének egyko­rú rajzával, a szorongás, az aggodalom napjaival, a gyer­meket váró feleség, a barátok, a hozzátartozók viszontagsá­gainak leírásával. Igen reáli­sak a szovjet tisztekkel, kato­nákkal folytatott beszélgeté­sek is. Meglepő, hogy milyen élénk vett ebben az időben is a „társasági élet” ebben a budai környezetben, bár ven­dégszerető házakban Pesten is sokan megfordultak egy­­egy napon, különösen az étke­zési időkben. Boldizsárék háza is ilyen vendégszerető ház le­hetett. Jól megfigyelhető ebből a naplóból is a közigazgatás gyors újjászerveződése: gomba módra szaporodtak a hivata­lok, hatóságok. Ma már persze csak csendes iróniával lehet visszagondolni ezekre a korai pozícióharcokra, a hivatalo­kért tülekedőkre: hová lettek mára azok az érdemesek és érdemtelenek, akik akkor egyetlen napot sem akartak elmulasztani a „­jövő bizto­sítására”. A LEGNAGYOBB ÖNFE­GYELMET talán akkor tanú­sította a szerző, mikor válto­zatlanul hagyta azokat a ré­szeket, melyekben akkori re­­pelődéseiről ad számot: poli­tikus, szerkesztő legyen majd az új világban vagy pedig tel­jesen az írásnak szentelje ma­gát. Ki nem latolgatta ugyan­így akkor a különböző lehető­ségeket, ki nem gondolkodott jövőjéről ugyanígy, az ágy szé­lén ülve a reggeli órákban. A mai olvasó talán, megle­pődhet Boldizsár ingerülten éles kritikáján, mellyel az ak­kori középosztályt bírálja. Ez a harag azonban nagyon is megalapozott, mert szilárd jobboldali világnézetű embe­rek „fejlődtek” akkor hetek alatt hangos demokratákká, az effajta szemérmetlen köpö­nyegforgatásnak szinte nem is volt határa. A legizgalmasabb azonban a doni visszavonulás ábrázo­lása. A mai vitákat minden­esetre előre viszi Boldizsár könyve, amely mindig magáról a valóságról beszél. Úgy látja, hogy a II. magyar hadsereg fegyverzete kifejezetten rosz­­szabb volt, mint a németeké vagy az oroszoké, ellátása nem egyszer csődöt mondott, ezt a hadsereget itthon leírták, zá­logba adták a németeknek. Legjobban talán a hadvezetés korlátolt intézkedései inger­ük, így az, hogy még a nagy visszavonulás előtt a teher­autók motorjait — tekintet nélkül állapotukra — javítás­ra ki kellett szerelni és haza­­küldeni, így az ellátó egység gépkocsik nélkül maradt, a motorokat csak később látták újra — egy árok partján he­verni. Ez az egység viszonylag tűrhető körülmények között élt, de magának a visszavo­nulásnak drámai képsora — a félig megfagyott katonák ha­zafelé vánszorgása a rettenetes hidegben, a menekülők tor­lódása a behavazott utakon, a felgyújtott falvak kísérteties fényében — még ma is hát­­borzongató. A német és a ma­gyar hadvezetés lebecsülte a szovjet hadsereg erejét, nem tartotta lehetségesnek az el­lentámadást — ez a „tévedés” lett egyik oka több mint száz­ezer magyar katona szenve­désének, halálának. Itthon minderről akkor még keveset tudtak. Boldizsár Iván — mi­kor 1942 decemberében rövid szabadságon van Pesten — meglepődve észleli, hogy Bu­dapest egy „ijesztően békebeli város képét mutatta”. Persze itthon sem volt mindenkinek könnyű az élete, de az érdek­telenség fő oka a tájékozatlan­ság volt; nagyon kevés hír ér­kezett onnan, még a minisz­tertanácson is csak óvatosan adagolva merték bevallani a veszteségeket. (Magvető — Tények és tanúk) Pamlényi Ervin

Next