Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-09 / 57. szám

4 A TV MŰSORÁRÓL Önarckép, álarcban Ki az a Szentkuthy Miklós? — kérdezték a műveletlennek általában nem mondható könyvvásárlók két esztendeje a könyvesboltban, a kétkötetes Prae új kiadása előtt ácsorogva. A műveletlennek szintúgy nem mondható megkérdezett, a könyvek ajánlója, dadogva, tanácstalankodva kereste a választ. Proust — magyar módra. Vagy inkább Joyce — magyar módra —, nyögte ki végül, egyáltalán nem elégedetten a válaszával. Aki kíváncsi volt rá, most a televízió portréfilmjéből megtudhatta, ki az a Szentkuthy Miklós. Török Ilona rendező egy óráig fotografálta a rejtélyes szerzőt, vagy még aznál is tovább. Majd hasznosan összevágta azt a mondatfolyamot, amelyet a hosszú filmezés során kapott. Mert portréfilmben úgy szokás, riportere is volt a munkának, Belohorszky Pál. ő, a riporter nem sokat zavart. Nagy hangon föltett kérdései úgy kongtak, akárha egy katedrálist óhajtott volna meginterjúvolni. Szentkuthy Miklós, a katedrálisok szerelmese, életművével maga is irodalmunk hatalmas s alighanem, jó ideig fölmérhetetlennek megmaradó katedrálisa. A második műsor késő esti adásában, egy jó amerikai filmmel, A jelölt cíművel versenyezve elbeszélte Szentkuthy Miklós, mit tart az írásról. Jobbítani szeretné vele a világot, okosítani az embereket. Irdatlan műveltségét, hatalmas élményanyagát ezért foglalja napról napra, esztendőről esztendőre, évtizedről évtizedre nagyívű mondatokba, tágas szerkezetű és aprólékos kidolgozású nagyregényekbe, önmagáról vall Szentkuthy Miklós mindenkoron. Még híres élerajzi regényei is „önarcképek”, „önarcképek, álarcban” — amint ő maga fogalmazza. Én regény óriási Orpheusa is, saz a Prae is, az „előkészületek könyve”. A bohóckodva, filozofálgatva, matematizálva folyondárosodó írások azonban mégsem csupán az önkifejezés eszközei. Jól szemléltették a Szentkuthy-művek általánosabb, embermegváltó emelkedettségét azok a részletek, amelyek a portréfilmben helyet kaptak. Bármiről ír is Szentkuthy Miklós, bíborosi öltözékről, hetyke kis divatlapról, vagy régi kövületről, mindig az ember, a gondolkodó ember esélyeit vizsgálgatja a világban. Ezt a bőséges humanizmust sikerült felfedeztetnie a tévéfilmnek nézőivel. És persze, sikerült fölfedeztetnie magát Szentkuthy Miklóst is. Szentkuthy Miklós ugyanis nem tartozott sohasem gazdag és immár tetemes hosszúságú, nagyságú pályája során az ismert és a közkedvelt írók közé. A hazai legnagyobbak közül volt aki elismerte, volt aki elvetette írásművészetét. Egy valamiben azonban a szélsőségesen különböző véleményen levő szellemi nagyságok is megegyeztek: sem rossz szóval, sem lelkendezővel nem népszerűsítették a Szerikuthy-műveket. (A fenti mondat nem elírás, a popularitás elérésére nincs jobb mód olykor, mint elítélő bírálattal a sárba húzni valakit.) így azután Szentkuthy Miklós még az irodalmi különösségek kedvelői, még a pályatársak köre előtt is ismeretlen maradt. Pedig legalább azoknak, akik a modern regényírás mikéntjét Nyugatra indulnak el tanulmányozni, érdemes megismerkedni az ő művészetével. Kideríthetik ugyanis hamarost, hogy szerkesztés, öntudatosság, gondolati gazdagság és műveltség tekintetében túlteszi az európai modernek legnagyobbjain is. És van ugyanakkor egy számunkra elmondhatatlanul fontos sajátsága a Szentkuthy-féle írásművészetnek. Angolos, nyugat-európaias műveltsége, távokat, időket, tereket átfogó teljességigénye mellett megtéveszthetetlenül közép-európai írók. Mondataiba, szemléletébe beleépült egész történelmünk és kultúránk. Beleépült a dühös ellenszenv a Pintér Jenőféle sovinizmus iránt, beleivódott a Vajthó tanár urak bölcs emberségessége, és tovább viszi Halász Gábor, Szerb Antal és a többi gazdag műveltségű, közvetlen előd kultúráját is az emlékező, író Szentkuthy Miklós. Európaiság és magyarság nagyvonalú szintézisére ad példát valamennyi mű, a megjelentek, s föltehetőleg a hét lakat alatt őrizettek is. De példa a televízió által fölidézett, bemutatott Szentkuthy Miklós másra is. Példa az elszántságra, az alkotói hév lehűthetetlen biztonságára is. Szentkuthy Miklós úgy írta meg évtizedeken át könyvóriásait, hogy elismerésre, közönségsikerre, pénzre és dicsőségre nem számíthatott. De dolgozott, rendületlenül. Sajnos erről nem eléggé faggatta ki őt a televíziós műsor. Pedig nemcsak a mondat- és műszerkesztés felelősségét lehetne eltanulni a szellemi foglalatosságú embereknek Szentkuthy Miklóstól. El lehetne, el kellene tanulni a munkába, kinek-kinek a saját hivatottságába vetett rendíthetetlen hitet is. Kezdők és haladók Zimre Péter sorozatáról, mely megtörtént, hazai bűnügyeket dolgoz fel tévédrámák formájában, eleddig nem sok jót lehetett elmondani. A bűnügy egyszeri,s jobbára érdektelen rémhistória maradt a képernyőn. Olyasvalami, amihez a kandi kíváncsiságon kívül nemigen volt köze a nézőnek. A Kezdők című tévéfilm azonban végre ügyesen sáfárkodott a valóság adataival a drámaiság egyetemesebb szintjein. A fiatalság társadalmi beilleszkedése, valamint a bürokrácia embertveszejtő packázása volt a kriminális történet két, összefonódó, komoly gondja. Új életet kezdene, családiast, otthonteremtőt egy fiatal ember. De a hivatal, a megvesztegethető, a papírforma szerint gondolkodó, a tisztes szándékot mindig „megfúrja”. Egészen a végső elkeseredésig ... Zimre Péter forgatókönyvírói elgondolása szerint ifjúság és bürokrácia egymásnak ellentmondó és egymással ellenséges fogalmak. A fiatal „bűnözőnek”, kit garázdaság vádjával állítanak a törvény elé, noha „csupán” végső elkeseredésében önmagát akarta fölgyújtani, fiatal emberek sietnek a segítségére. Fiatal bíró, fiatal újságíró. És az ifjúság — mondja a film — kifog a szűklátókörű és gonoszkodó hivatalosságon. Az ifjúság megszünteti a bürokráciát — ezt hallani ki a filmből, melyet Marton László rendezett, s melyben igen-igen nagy elhitető erővel játszotta el a tiszta és jószándékú ifjúság két képviselőjét Gáspár Sándor és Nagy Miklós. Megszünteti, valóban? — tűnődik a néző. Tekintete a boldog befejezés után ismét megjelenő címre esik: Kezdők. A kezdőkből válnak haladó hivatalnokok, szigorú apák, gyakorló bürokraták. Vagy ebből a mostani, erős és szenvedélyes nemzedékből tán mégsem lesz nehézkes középnemzedék? Lőcsei Gabriella Európán kívüli uralmi, illetve vallási viszonyok kérdéskörének szentelte — most megjelent — februári száma nagy részét a Világosság. Az arab világ szocializmuskoncepcióival foglalkozik Kostoványi Zsolt, aki különösen behatóan ismerteti az Eaath-ot alapító Aflak nézetvilágát. Nehru szocializmusa a címe Ágh Attila írásának, amelyben a szerző analizálja — többek mellett — Nehru Pillantások a világtörténelemre című, 1931—33-ban keletkezett művét. Tálas Barna tanulmánya — A szocializmusba való átmenet preszocialista szakasza az elmaradott országokban — rámutat arra, hogy „a társadalmi-gazdasági elmaradottság vizsgálatát nem lehet csupán a tőkés világrendszerre korlátozni.*’ A dialektikával kapcsolatos régebbi vitákhoz kapcsolódik a lapszámban Hársing László írása: A dialektika cselekvéselméleti értelmezése. Magyar Nemzet „A versmondó a költészet alázatos szolgája ” Jancsó Adrienné a szavalóművészetről Negyven évvel ezelőtt kezdte pályáját Marosvásárhelyen Jancsó Adrienné. Mint fiatal színésznő, már verseket is mondott, a magyar és a világirodalomból. Huszonöt éve azonban misszionáriusi elhivatottsággal kizárólag a magyar költészet szolgálatában áll. Legutóbb 1982. márciusában mutatta be Botozgató — egy Babits-verstől kölcsönzött — című műsorát a Radnóti Miklós Színpadon. Siker, elismerő kritikák, minisztériumi nívódíj és — műsorról való le-* vétel! (Ezzel a feltűnő ellentmondással nemrégiben a televízió Stúdió ’83 műsora is foglalkozott.) Előadóművészetünk helyzetéről, gondjairól a Magyar Nemzet hasábjain nemrég Szentpál Mónika, előzőleg pedig Nagy Attila nyilatkozott, ön miben látna megoldás, előadóművészeink alkotókedvének kibontakoztatására és egyben a közönség igényeinek kielégítésére? — Ita van jazz-klub, nyelvbarátok klubja, miért ne lehetne olyan klub is, ahol műhelymunkaszerűen dolgoznánk, képezhetnénk önmagunkat és egymást. Lehetnének itt nyilvános előadások, ahová hetenként legalább kétszer abban a tudatban jöhetne el a közönség, hogy verses előadásokat hallhat. Működési engedéllyel rendelkező versmondó művészek, akiknek még nincs kellő gyakorlatuk, vagy azok a fiatal színészek, akik szívesen próbálkoznának meg versmondással, bekapcsolódhatnának itt a munkába. Sok kitűnő, lelkes fiatal kolléga szegődött a költészet szolgálatába. Engedjük az arra alkalmas embereket szóhoz jutni! — Úgy veszem észre, mintha kerülné az „előadóművész” szót? — Előadóművész bizonyos értelemben mindenki, aki produkcióval közönség elé, pódiumralép. .Mi, inkább versmondóművészek vagyunk. Én szívesen húzháltam , akár a régóta mellőzött szavalóművész szót is. — Mi a különbség ezek között? — A versmondó a költészet alázatos szolgája. Egyéniségét teljes mértékben a költő gondolatának kell, hogy alárendelje. A költői művet kell megszólaltatnia teljes szépségében, kristályos tökéletességében. Meggyőződésem, hogy át kell adnunk embertársainknak csodálatos költészetünket. A feltételek megvannak. Magyarországon költőnek lenni minden történelmi korban több volt, mint egyszerűen irodalmat teremteni. A költészet nálunk mindig politikai, sőt, forradalmi tett volt. A sok baj, a hányatottság, egészen sajátságos és csodálatos költészetet hozott létre. Rendkívül furcsa volna, ha ennek az országnak a fővárosában nem lenne olyan pódium, amelyről mindig magyar vers hangzik! — De vajon a nagyközönség igényli-e a nagy költészetet? — Ne féljünk felkavarni az emberek érzéseit! Maguk is vágynak rá, hogy katarzison essenek át. Ódry Árpád szavait idézném Csillag Ilona Ódryról most megjelent tanulmányából. ,,A közönség lelke emelkedést vár. Be kell érnie azonban megalkuvással. Az, aki csupán idejét akarja eltölteni a színházban, még nem közönség. A közönség egy társadalom érzésgazdasága, minden együttvéve. Ne higgyék, hogy a közönség nagyon le van terhelve az élet fáradalmaival és nem kell neki a nagy emóció. Nem vágyik kíméletre, idézzünk fel benne lelki feszültséget igaz meggyőződéssel és tiszta eszközökkel. Hálás lesz érte, mert a nagy feszültségre szükségképpen termékeny nyugalom következik”. R. K. Örkény-bemutató Bejrútban Az utóbbi évek egyik legérdekesebb előadásaként értékeli a bejrúti sajtó Örkény István Tóték című színművének libanoni bemutatóját. A kritikákból kitetszik, hogy a világhírű magyar drámaíró nem véletlenül lett az első libanoni színházi fesztivál sztárja: a fordító, a rendező és a szereplők olyan időszerű mondanivalót fedeztek fel a darabban, amely rendkívül közel áll a konfliktusoktól átszőtt libanoni valósághoz, közvetlenül érinti a politikai, vallási és katonai terror légkörében élő közönséget. A siker jelentőségét fokozza, hogy a fordító, Nada El-Hadzs költőnő, a helyi hagyományokkal szakítva tartózkodott attól, hogy a darabot túlságosan a libanoni ízléshez igazítsa. ■) EGÉSZ KÖNYVTÁRAT Ü------V - VÁSÁROLHAT FÉLÁRON a kedvezményes könyvvásáron A Budapesten • a Toldy Ferenc könyvesboltban (I., Fő u. 40.) J a Bem József könyvesboltban (II., Margit u. 2.) • a Veres Péter könyvesboltban 3 (III. Flórián tér 59.) J a Kölcsey könyvesboltban (IV., Árpád út 67.) J a Móricz Zsigmond könyvesboltban (V., Deák F. u. 15.) 1 a Szamuely Tibor könyvesboltban J (V., Október 6. u. 9.) J a Könyvklubban (VI. Liszt Ferenc tér 1.) 7 az Erkel Ferenc könyvesboltban J (VII., Lenin krt. 52.) 1 a Táncsics Mihály könyvesboltban J (VII., Lenin krt. 17.) ,1 a Sport könyvesboltban (VII., Rákóczi út 64.) , a Gutenberg könyvesboltban ' (IX., Ferenc krt. 17—19.) , a Krúdy Gyula könyvesboltban a (XII., Magyar Jakobinusok tere 4.) a Slagvető könyvesboltban (XIII., Szt. István krt. 26.) ,7 a Zsókavár könyvesboltban (1 *XV. Zsókavár u. 4.) ’J a Szabó Pál könyvesboltbanJ (XVII., Ferihegyi út 74.) 1 a Váci Mihály könyvesboltban 4 (XXI., Kossuth L. u. 47—49.) ’J a Varga Jenő könyvesboltban A (XXII., Rózsa R. u. 27.) 1 MINDEN BOLTBAN MÁS VÁLASZTÉK! X Február 28-tól március 12-ig X KEDVEZMÉNYES ÁR — JÓ VÁSÁR! A Részletes felvilágosítás " a Könyvjelző Közönségszolgálatnál. X Telefon: 173-0071 Szerda, 1983. március 9. Bármi áron ? *Évente kétezer kiállítási katalógus Hazánk múzeumaiban évente átlagosan ezernyolcszáz— kétezer kiállítás nyílik meg. Ezeknek alig egyötödéhez készül a látogatót a bemutatott művek közt eligazító kiállítási vezető. — Vajon kik és miféle elvek alapján döntik el, hogy az egyik tárlat kalauzzal kiegészítve, a másik ismertetés híján kerüljön az érdeklődők elé? — A kérdéssel Éri Istvánt, a Központi Múzeumi Igazgatóság helyettes vezetőjét kerestük fel. — Ahhoz, hogy évről évre kétezerféle kiállítási katalógus jelenhessen meg, tengernyi pénzre lenne szükség. Úgyhogy a rövid lélegzetű, jelentéktelenebb tárlatokhoz nem készül vezető. A katalógus csak addig érdekes, ameddig a kiállítás nyitva tart. Igaz, akadnak olyan ismertetők, amelyeket még a tárlat lebontása után öt évvel is keresnek. Ezek nem csupán a bemutatott alkotásokra szorítkoznak: monográfia-jellegűek, reprodukcióikkal, adataikkal a szakemberek számára is forrásértékűek. Mégis: az utólagos érdeklődés igen csekély. Ha a példányok háromnegyede nem fogy el a kiállítás nyitvatartása alatt, akkor bizony a maradék sem fog később gazdára találni. Amennyiben tehát a nyomda nem tudja a tárlat megnyitására a múzeumba szállítani a vezetőt, le kell mondani a füzet kiadásáról. — Kik jelentetik meg a katalógusokat? — A hivatásos könyvkiadók nem vállalják ennek a hibrid műfajú kiadványtípusnak a gondozását. Az ötvenes, években előfordult, hogy a Művelt nép és a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata szívességből, mintegy bérmunkában előállított néhány katalógust. Ezek a kalauzok igencsak kezdetleges kivitelűek voltak. . Később a Magyar Hirdető vállalta a múzeumi kiadványok megjelentetését. A következő korszakban a művelődési tárca hivatásos kiadójává fejlődött Népietöléteti Propaganda Iroda foglalkozott (és néha még ma is foglalkozik) katalógusok kiadásával. Mostanában a múzeumok a közvetlen megrendelők, úgynevezett nem hivatásos kiadói funkciót látnak el. A szükséges anyagi fedezetet legtöbbször a költségvetésben biztosítják az intézményeknek. Máskor a nemzetközi kapcsolatok főosztálya, a művészeti szövetség és alap vagy egy-egy üzem nyújt támogatást a dolgozat megjelentetéséhez. — A bevétel a múzeumokat vagy a pártfogó intézményt illeti? — A múzeumoknak csupán a bevételi tervet kellett teljesíteniük. Ha valamelyik intézmény a vártnál többet fizetett be a megyei tanács vagy a Központi Múzeumi Igazgatóság számlájára, legfeljebb azt kérvényezhette, hogy műtárgyvásárlásra vagy újabb kiadvány megjelentetésére, visszakapja a túlteljesítés összegét. Mivel a katalógusoknak sohasem volt nagy keletjük, ilyesmi ritkán fordult elő. A kiállítási vezetőt sajnos, nagyrészt az állam dotálta. — Mi a hátránya ennek? — A kiadványok gyakran túl szépek voltak a bemutatott anyaghoz képest. A csak hazai forgalomba került ismertetők is feleslegesen puccosra, hivalkodóra sikeredtek. Mivel a nyomdai külsőt meghatározó tipográfust semmi sem kényszerítette takarékosságra, legfeljebb a felső költséghatárt közölték vele, ő apait-anyait beleadott a tervezésbe. Lett aranynyorrás, fóliába bugyolált és lakkozott címlap ... A rendelet arra ösztönözte a szerkesztőt, hogy felrúgja a hagyományos katalógusszerkezetet, melyben elöl található a bevezető, a tárlaton látható alkotások listája, néhány fontos információ és csak mindezek után következnek az illusztrációk. De az oldalankénti ár akkor volt a legmagasabb, ha minden egyes lapon képek szakították meg a szöveget. Az már nem számított, hogy ez a módszer esztétikus vagy éppen ízléstelen megoldást hozott-e... Köztudott továbbá, hogy az egy példányra eső önköltségi ár annál alacsonyabb, minél nagyobb példányszámban rendeli meg a kiadványt. Ezért megesett, hogy akkor is tízezer példányban nyomtatták ki a katalógust, ha előre tudták, hogy talán a fele sem fog elkelni. De fordítva is igaz: senkit sem vontak még felelősségre azért, mert kevesebb katalógust rendelt, mint amenynyire a közönségnek szüksége lett volna. — Mi lesz a fölösleges példányokkal? — Azokat a kiadványokat, amelyek a kiállítás bezárta után sem veszítenek dokumentumértékükből, egy évig változatlan áron kínálhatja a múzeum. Csak később van joga leárazni, ötven százalékkal olcsóbban adni a katalógust. — Élnek ezzel a jogukkal a múzeumok? — Ritkán, mert az árleszállítás kényes dolog. A selejtezés kategóriájába tartozik, ezért senkinek sem fűlött hozzá a foga. — Ön folyvást múlt időben beszél. Megváltozott volna mostanában a helyzet? — A kiadványok árát szabályozó, január 15-én életbe lépett rendelet a katalógusokat szabadáras termékeknek nyilvánítja. A múzeumok kilencszázalékos haszonkulccsal is számolhatnak. Ezzel szemben, ■ ezentúl rá lehet szorítani őket, hogy önállóan gazdálkodjanak a kiadványaikkal. Forgótőkét kapnak, s az egyik füzet bevételéből állítják elő a következőt, így már kész veszteség lesz, ha a megmaradt példányokkal telezsúfolják a raktárakat. Igaz, a közönség érdeklődését szinte lehetetlen előre megjósolni. De elképzelhető, hogy először kevesebbet nyomatnak, majd pedig, a kereslet alakulásának megfelelően, újabb adagot rendelnek. Ilyen szerződést természetesen csak azzal a nyomdával lehet kötni, amelyik vállalja a gyors utánnyomást. — Lehet, hogy ezután majd a katalógusok ára a csillagokig szökik? — Külföldi példákból tanulva, a kiállításokhoz többféle kiadványt kellene mellékelni. Egy leporellószerűt a kispénzű embereknek, egy középméretűt az átlaglátogatóknak, és egy gazdagon illusztráltat az igényes közönségnek. — Európa-szerte ott függenek a múzeumokban a nem eladásra, hanem helybenolvasásra szánt katalóguspéldányok. — Nálunk sokszor még azért is kárhoztatják a múzeumot, mert kiadványokat árusít... Külföldön, főleg a nem képzőművészeti jellegű kiállításoknál, a lapokra szétszedhető ismertetők jötteit divatba. Minden terem bejáratánál ott hever a bemutatott anyagot magyarázó oldal. Aki nem akarja megvásárolni, az leteszi a lapot a kijáratnál, aki pedig szükségét látja, hazaviszi magával és az érte járó pénzt a kapuban álló becsületkasszába dobja. El kellene végre érnünk, hogy mi se nézzük tolvajnak a látogatót. A múzeumba kulturális igényük hajtja az embereket, a művészetek szeretete pedig remélhetően együttjár a fejlett erkölcsi érzékkel ... (mátraházi) Íróküldöttség Vietnamban Jovánovics Miklós főtitkár vezetésével a Magyar Írók Szövetségének delegációja kedden elutazott Vietnamba, a szocialista országok írószövetségi vezetőinek soron következő tanácskozására. A Szegedi Nemzeti Színház több évre tervezett sorozatot készít elő Magyar Repríz címmel. Célja a hatvanas évektől erőteljesen kibontakozó hazai drámairodalom áttekintése. Az ősbemutatók presztízsét hajszoló általános színházi gyakorlat ellenében ez a sorozat vissza kívánja adni az újrajátszás becsületét. Felhívja a figyelmet az ország színtársulatainak egyik fontos, de többnyire elhanyagolt missziójára, hogy a műsoron tartással a kortárs magyar drámairodalom legjobb darabjait bekapcsolják az élő színház vérkeringésébe. A Magyar Repríz keretében március 10-én Szakonyi Károly Hongkongi parókáját mutatja be a színház, Papp Éva, Fodor Zsóka és Holló Kálmán főszereplésével.