Magyar Nemzet, 1983. május (46. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-03 / 103. szám

8 Imaoka Dzsuicsiro, a Tragédia japán fordítója Ez idén lesz száz esztendeje, hogy Madách Imre „olvasásra szánt” remekművét, Az ember tragédiáját először vtték szín­re. Mint a dráma történeté­vel ismerősök jól tudják, a Nemzeti Színház akkori igaz­gatója, Paulay Ede birkózott meg a nagy feladattal. Kísér­letét teljes siker követte. A színrehozatal centenáriu­mán számba vették a Tragé­­­dia idegen nyelvű fordításait is. A fordítók egyik leglelke­sebbje, a japán Imaoka Dzsui­­csiró volt. A húszas évek ele­jén érkezett Magyarországra, évtizedekig maradt nálunk. Al­kalmazottja volt a követség­nek, tanárja a japán nyelvnek az egyetemén, ő maga szorgo­san tanult magyarul, kedves vendége magyar társaságok­nak. Lényegében akkor ő volt a japán kultúra pesti „nagy­követe”. Délelőttönként a belvárosi Centrál-kávéház Cukor utcai oldalán lehetett megtalálni Imaoka Dzsuicsirót. A pincé­rek előtt japán tanár volt a neve, igazi nevével nem fára­doztak. Alacsony, sűrű, fekete hajú ember, rendszeresen kö­zölt cikkeket magyar újságok­ban Japánról. Kifogástalan magyarsággal beszélt, de a szavak vége eltűnt a fogai kö­zött, selypített kissé, moso­lyogva, halkan, vigyázva rakta a magyar mondatokat egymás mellé. — Japán nagyon szép or­szág. Sajnos, sokan összeté­vesztik Kínával. Azt hiszik, hogy nálunk nyomorítják a nők lábát. S nálunk nincs ipiumszivás! Sok rosszat fog­tak ám a japánokra! — A gésák, ugye... — ho­­zom fel a kérdést, mintha va­laha is láttam volna gésát. — Hát igen — sóhajtott —, ezeket is összetévesztik a rossz fajta nőkkel. Amire, önök gondonak Európában, az­ a yoshivara s azok külön városnegyedekben laknak. A gésák azonban hivatásos mű­vésznők, táncosnők. — Jól főznek? — kérdez­tem. — Kem­ekül. A japán ember a­ szemnek szép, könnyű éte­leket szereti. És mi igen ter­m­­észetked­velő nép vagyunk. A cseresznye virágzása április közepétől május közepéig or­szágos ünnep. Vallásos ünne­pünk kevés van. Ilyen például a dinasztiaalapító s uralko­dónk előtti uralkodó halotti napja. Vallásunk a sintoizmus. A vallás nálunk magánügy. Európában, valahány ország­ban csak jártam, rögtön ne­kem szegezték a kérdést: mi­lyen a­ vallásom. Hát nem mindegy? Japán vagyok. — Az ainókról beszéljen, ta­nár úr, erről a lenézett ősla­kosról. (Megjegyzem­, ez a beszél­getés a két háború között tör­tént, és bizonyos történelmi események már előrevetették árnyékukat.) — Az ainuk nem lenézett népfaj, ők a mai mongol szár­mazású japánok előtt élt ős­lakosok. Az ország északi ré­szén élnek, legtöbbje keresz­tény. Árják. Tehetetlen, dege­­nerált népfaj, az indiánok sor­sára jutottak. Az állam gon­dozza őket, ötven év múlva se hírük, se hamvuk. — Újságírásunk az európai­nál fejlettebb. 860 napilapunk van és 700 hetilapunk. Ennek ellenére japán a költők orszá­ga. A regényírást — európai módon — azonban most ta­nuljuk. Költészetünk új for­mája a 17 betűs ábécén nyug­szik; a kötött formájú klasz­­szikus versírást ezerszáz éve művelik, de azt 31 betűvel. — Van valami, amit mon­dani akarok most — szólt né­mi hallgatás után Imaoka —, újra háború lesz, ezt tudni kell. Japán ... nos ... Japán fel van készülve rá. Csak az Egyesült Államok veszíthet, a Filippini-szigetek japán kézre jutnak, Hawaii is. Sokan va­gyunk s jó katonák. Legyőz­zük Kínát is, Ázsia legna­gyobb s legjobb piacát. Mi le­szünk Kelet-Ázsia­ urai. Imaoka lassan kint tűzbe jött. Kezében egyre erő­sebben zörgött a Deutsche All­­gemeine Zeitung vasárnapi száma. Még a mandzsúriai tá­madás előtti években voltunk, de Imaoka már tudott róla. Jóslatai hallatán megborzong­tam. Alig vergődtünk át az el­ső világháborún, Pest akkor kezdte összeszedni magát. Imaoka most egy zöld bőr­be kötött tenyérnyi könyvet húzott ki a zsebéből. Az Athenaeum egy tízkötetes so­rozatának „tagja” volt; művé­szi kivitel, értékes művek. — Valami nagyszerű, goe­thei munkával ismerkedem most — közölte óvatosan, min­den enth­uziazmust kerülve, noha úgy láttam, legszíveseb­ben emelte volna a hangját — nehéz olvasmány. Az em­ber tragédiája, az a címe. Las­san olvasom s ha valamit nem értek, Szinnyei Ferenc pro­fesszor úr megmagyarázza. Is­mernem kell hozzá az európai történelmet, meg az önök val­lását, a Bibliát is. Sokáig fo­gom­ olvasni.­­Gyönyörű. Jó lenne, ha a japánok is ismer­nék: általános emberi érték, vonatkoztatható minden vi­lágra, minden országra. Imaoka Dzsuicsiro, a kedves, művelt japán tudós le is for­dította a Tragédiát, de akkor már ismét saját hazájában élt. Az első fordítás 1943-ban ke­rült volna az olvasók kezébe. Volna. Mert­­egy amerikai bombatámadás porlasztotta el. Imaoka újra­­nekifogott, csi­szoltabbá tette a fordítást s 1965-ben a könyv megjelent. Utolsó kérése volt: egy pél­dányt vele temessenek el. Szombathy Viktor Nem Pokorgyár, hanem Pokorágy Elírás csúszott be dr. Ko­­vássy Zoltánnak, a Magyar Nemzet április­­16-i számában közölt szép s igaz visszaemlé­kezésébe. Kmety Györgynek, az 1848—49-es szabadságharc főhadnagyból lett tábornoká­nak születési helyéül Pokor­­gyár szerepel, holott a helyes név: Pokorágy, mégpedig Kmety tábornok esetében Fel­­sőpokorágy. Két Pokorágy van ugyanis, Alsó és Felső, egy­mástól alig kilométernyire, a régi Gömör—Kishont várme­gye székhelyétől, Rimaszom­battól háromra, egy hosszú­ra nyúlt, öt-hatszáz méter ma­gas vulkáni hegysor lábánál, amely erdős hegysor gazdái e század húszas éveiig a Ko­­háry-Coburg hercegek voltak, hozzájuk pedig bonyolult át­tételekkel a Rákóczi-hagyaték­ból jutott. A­lsópok­orágy szí­nref­ormá­­tus kisközség, Felsőpokorágy evangélikus. Az 1938-as mün­cheni döntés értelmében a ma­­gyar—szlovák határt, a két fa­lu között húzták meg, amely egyúttal néprajzi határ is. Ez­zel akkor a felső falut el is vágták minden esetlehetőségé­­től. Mindkét falunak egyen­ként alig háromszáz lakosa volt a múlt század közepén. Kmety György édesapja a fa­lu lelkésze, tanítója volt a kor szokása szerint. Éppen száz esztendeje annak, hogy Rima­szombaton — Kmetty néven utcát neveztek el a tábor­nokról, az utcanév 1945-ig élt. Mint érdekességet említhet­jük meg, hogy Petőfi, Gömör megyei táblabíróvá való vá­lasztásakor, ebben az utcában lakott, a Huszthy nevű baráti családnál. Ezt emléktábla je­löli. Győry Dezsőnek, a költő­nek édesanyja állíttatta. Kmety György édesapjának sok tudós utóda volt a környé­ken. Elsősorban a felsőpokorá­­gyi esperest, Hüvössy Lajost kell említenünk, a megyei mú­zeum egyik alapítóját, aki 1890 —1930 között mint ősrégész fejtett ki tudományos műkö­dést.. Bizonyítéka ennek a mai múzeum tárlóiban is látható megannyi rézkori s bronzkori anyag, ásatási lelet., az úgyne­vezett ..felsöpokorágyi kultú­ra'’ emléke, (gv) Magyar Nemzet Kiss János altábornagyról — pontosan! Az elmúlt napokban emlé­keztünk meg a mártírhalált halt Kiss János altábornagy születésének századik évfordu­lójáról. A sajtóban számos megemlékezés látott napvilá­got az évforduló napján, a Magyar Rádió pedig egyórás műsorral emlékezett a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága katonai vezetőjé­nek életút­j­ára. Sajnos, az emlékező írások többségén a napjainkban egy­re inkább elharapódzó felüle­tesség érződött. A Magyar Nemzet hasábjain is (1983. március 24.). Úgy vélem, tartozunk annyi­val Kiss János emlékének és az igazságnak, hogy lehetősé­geinkhez — és ismereteinkhez — képest korrigáljuk ezeket a tévedéseket, és röviden vázol­juk Kiss János altábornagy (1945. március 15-én vezérez­redessé léptették elő) katonai pályafutását. Kiss János, a kassai császá­ri és királyi katonai alreál­­iskola elvégzése után, 1898- ban, a nagyszebeni császári és királyi gyalogsági hadapród­iskolában folytatta tanulmá­nyait, és ezek befejezése­ után, 1902. augusztus 18-án, avatták hadapród tiszthelyettessé, 1902. szeptember 1-i ranggal, és a császári és királyi 11. — Kőszegen állomásozó — tábo­ri vadász zászlóaljhoz osztot­ták be. Hadnaggyá 1903. no­vember 1-én léptették elő. (A hadapródiskolát végzettek kö­zül csak az évfolyamelsőket avatták hadnagyokká. Kiss Já­nos 1902-ben a 254. rangszá­mot kapta.) Vigh Károly, a Magyar Nem­zetben megjelent­ adatával szemben — mely szerint 1921- ben léptették elő ezredessé — a tény: 1921. szeptember 1-én alezredessé, 1927. november 1- én pedig ezredessé léptették elő Kiss Jánost. 1923—1924 kö­zött az inotai közelharctanfo­lyam­ tanára, 1924—1925 között pedig az örkénytábori harcve­zetési és főiskola „harceljárás- és közelharckiképzés-vezető­­je”. Ezután az Esztergomban állomásozó 3. kerékpáros zász­lóalj parancsnoka lett. Később az Országos Testnevelési Ta­nács III. szakbizottságában te­vékenykedett. 1928 szeptembe­re és 1932. július 31-e között a soproni 5. honvéd gyalogez­red parancsnoka volt. 1933. au­gusztus 1-vel a kaposvári vám­­őrkerület parancsnokhelyette­sévé nevezték ki (később az elnevezés 4. határőrkerületre változott, és a parancsnokság székhelye Pécs lett). Ebben a beosztásban 1933. március 1- ig szolgált, ekkor Baranya vár­megye testnevelési és népgon­dozó felügyelőjévé nevezték ki, amely beosztásban 1935-ig szolgált. 1936. május 1-vel lép­tették elő tábornokká, ekkor már az 1. vegyesdandár kerék­páros gyalogsági parancsnoka. (Vigh Károly értesülése telje­sen téves! Kiss János ugyan­is sohasem volt az 1. — bu­dapesti — vegyesdandár pa­rancsnoka, de más vegyesdan­dáré sem!) Még 1936-ban a honvédség főparancsnokának gyalogsági szemlélője mellé beosztott tábornokká (ez a szemlélő helyettesi beosztást jelentett) nevezték ki. 1937— 1938-ban a honvédség főpa­rancsnokának gépkocsizócsa­­pat-szemlélője mellé beosztott tábornokká lett kinevezve, és mint ilyet, megbízták a szem­lélői feladatok ellátásával. 1938 nyarán lett a honvédség fő­­parancsnokának gyalogsági szemlélője, és 1938. november 1-én léptették elő altábor­­naggyá. (Egyébként ez a rend­fokozat és beosztás volt az a maximum, amit a vezérkari végzettséggel nem rendelke­ző, így a ranglétrán is lassab­ban előrehaladó — kiváló csa­pattiszt — Kiss János katonai pályafutása során elérhetett.) 1939. február 1-ével felmen­tették gyalogsági szemlélei be­osztása alól, és a szabályok­nak, valamint a kialakult gya­korlatnak megfelelően, nyugál­lományba helyezéséig — 1939. május 1., és nem az okmány kiállításának dátuma 1939. áp­rilis 19. — szabadságolták. 1944 őszén a szerveződő Ma­gyar Nemzeti Felkelés Felsza­badító Bizottsága tagjait — Vigh Károly adatával szemben — nem a „Nemzeti Számonké­­rő Szék” emberei — ez ugyan­is nyilas bíróság volt —, ha­nem az Orendy Norbert csend­őr alezredes vezette „Nemzeti Számonkérés Szervezete” nyo­mozói tartóztatták le, többsé­güket Tartsay Vilmos szolgála­­ton kívüli vezérkari százados lakásán. Kiss János altáborna­gyot egyik barátja, Horthy egykori bizalmasa, vitéz kis­­toronyi Denk Gusztáv nyugál­lományú vezérezredes Tárnok utcai lakásán vették őrizetbe a „Nemzeti Számonkérés Szer­vezete” emberei. Úgy érzem, a centenáriumi évforduló alkalmából a meg­emlékezést készítő szerzők na­gyobb gondot is fordíthattak volna írásaikra, hogy azok ténybeli tévedések nélkül ál­lítsanak méltó emléket annak az embernek és társainak, akik megérdemlik, hogy az utókor büszkén és hálásan em­lékezzen rájuk! Dr. Szakály Sándor Budapest* Centenáriumi megemlékezé­sem megírásakor Kiss János katonai pályáját illetően első­sorban féltestvérének, Kiss Sándornak a Zrínyi Kiadónál 1979-ben megjelent művére (Emlékeim Kiss János altábor­nagyról) támaszkodtam, amelynek a lektora Tóth Sán­dor alezredes volt. Ezenkívül konzultáltam Almásy Pál al­tábornaggyal, aki — mint is­meretes — Kiss János vádlott­­társa volt a Margit körúton. Kifejezetten az én hibám­ból csupán egyetlen lapszus csúszott be a cikkbe. Ez pedig a következő: Kiss János Kő­szegen, a császári és királyi vadászzászlóaljnál (röviden: császárvadászoknál) valóban hadapród tiszthelyettesként kezdte a pályát 1902-ben, és egy év múlva, 1903-ban lép­tették elő hadnaggyá. Ami az alezredesi, illetve ez­redesi kinevezését illeti, a Kiss Sándor könyvéhez írt utószó­ban (215. old.) írom, hogy 1921- ben alezredessé léptették elő. Nyilván géphibáról, illetve saj­tóhibáról van szó, mert a cik­kem idevonatkozó része így fest. ..1921-ben ezredessé lép­tették elő, majd — ekkor már mint ezredes 1927-ben átvet­te az 5. honvéd gyalogezred parancsnokságát.” Tábornoki kinevezésére és alakulatára vonatkozólag idé­zem Kiss Sándor könyvének 140. oldalát: ,,1935-ben lett tá­bornok, az 1. honvéd vegyes­dandár kerékpáros (gyors) dandár parancsnoka.” Ellen­őrizve ezt az adatot, megálla­pítottam, hogy itt Szakály Sán­dornak van igaza: Kiss János nem volt a nevezett alakulat parancsnoka, K. S. könyve té­vesen informált. Végül a nyilasszervekről, amelyek Kiss Jánost letartóz­tatták. Én azt írom, hogy a „Nemzeti Számonkérő Szék” emberei, Szakály pedig a „Nemzeti Számonkérés Szer­vezete” embereiről ír. Az Aka­démiai Kiadónál a Történet­­tudományi Intézet gondozásá­ban megjelent (1982-ben) Ma­gyarország történeti kronoló­giája III. kötetében ugyanaz van, amit én írtam! Elnézést kell kérnem az ol­vasóktól e hibákért, és ígérem:­­a jövőben gondosabban ellen­őrzöm forrásaimat! Dr. Vigh Károly A kőváza nem szeméttartó Már több év óta észlelem a l­enin körúton jártamkor, hogy az Emke bejárata előtt elhelyezett hosszúkás kosár formájú, két oldalán fogan­­tyúszerísen kiképzett kővázába ül­tetés idején se virágot, se dísznö­vényt nem helyeznek. Ehelyett a járókelők kisajátították — állandó szeméttartónak. Pedig egy vendég­látóipari egység bejárata előtt csikkekkel és­ papírokkal hintett virágtartó nem mondható esztéti­kusnak, vendéghivogatónak. •Jó lenne, ha az illetékesek a vi­rágtartó edényt rendegetésének megfelelően ültetnék be szemet gyönyörködtető növényekkel a be­járat kulturáltabb, serbbé tételérő­l és állandó öntözéséről is gon­doskodnának. H. F. edd, 1983. május 3. A Vörösmarty—Gerbeaud cukrászda porcelánjai „Legyen szabad őszinte fel­háborodásomnak kifejezést ad­ni azzal kapcsolatban, hogy a Vörösmarty cukrászda folya­matosan, immár huzamosabb ideje kiárusítja régi, nagy ér­tékű herendi porcelán,­készle­teit, melyeket jogelődjétől örö­költ. A két háború közötti időkből származó, sőt — ez kü­lönösen érthetetlen — 1914 előtti, tehát fokozottan véden­dő márkás és pótolhatatlan csészéket, tejszínes kancsokat, tányérokat stb. kótyavetyélnek el oly módon, hogy néhány bonbonnal egybecsomagolva, bolti áron veheti meg őket bárki, aki csak akarja. A vá­sárlási blokk birtokában a fel­tűnően nagy érdeklődést tanú­sító külföldiek szabadon vi­hetik ki e tárgyakat az ország­ból” — írja G. Győrffy Kata­lin olvasónk, aki, mint levelé­ből kiderül, művészettörténész, s foglalkozásából adódóan is kötelességének érzi az érté­kes herendi porcelán készletek védelmét. Levelét így folytat­ja. ..Érdemes lenne megfon­tolni, mi a különbség az ön­pusztító filléres nyereség és az öntudatos, hosszú távú üzleti politika között. A­ Vörösmar­ty cukrászda szeretné felvenni ismét régi, patinás nevét, s ezért vezetése tárgyalásokat kezdett az egykori tulajdono­sok jogutódaival. Eközben azonban a cukrászda eladja azokat a tárgyakat, amelyeket ezek az általa most megkere­sett emberek, a Gerbeaud-k igen nagy nehézségek, kocká­zat árán sikeresen mentettek meg az ostrom pusztítása elöl. Kérdés, tehetünk-e még egyál­talán valamit a Gerbeaud­­porcelánok védelméért?” Ágoston Mária, a Vörösmar­ty cukrászda igazgatója vála­szol : „ Sajnos, nem lehet meg­menteni a Gerbeaud-porcelá­­nokat, mert túlnyomó többsé­gük, a volt tulajdonosok min­den óvó igyekezete ellenére, elpusztult az ostromban. Kész­let semmi esetre sem maradt, néhány darab azonban igen, ezeket nálunk bárki megte­kintheti. Nem áruljuk őket. Nem így azokat a darabokat, amelyeket az ötvenes években mi magunk — tehát a Vörös­marty cukrászda — vásárol­tunk Herendről, s amelyek egyáltalán nem értékesek. Esz­tétikailag legalábbis semmi­képpen sem. Fogyóeszközkész­letünk egyszerű darabjai. Azo­kat adjuk el, amelyek a töré­sek miatt készletben már nem téríthetők fel. A Gerbeaud ne­vet valóban­ vissza szeretnénk venni, s remélem, nem ez az ügy lesz az akadálya, lévén, hogy vétlennek érzem magun­kat, n. n. p. Közmegmentési Bizottság A szaksajtó bizonyára kel­lőképp fogja méltatni a tavaly elhunyt Albert Soboul magya­rul most megjelent Népi moz­galom és forradalmi kormány Franciaországban (1793—1794) című kiváló munkáját. Ám én máris üdvözölni kívánom a Kossuth Könyvkiadó bátorsá­gát, amellyel, végre szakított egy helytelen gyakorlattal. So­boul könyvének­ végén kiadói „Megjegyzés” olvasható. Ebből idézem. ..A Comité du (helye­sen: de!) Salut Public fordí­tásai közül Jules Michelet A francia forradalom története című korszakos művének ma­gyar fordításához tértünk visz­­sza (De Gerando Antonina for­dítása, Kolozsvár, 1884—1885). Úgy véljük, hogy az itt sze­replő megoldás — Közmeg­mentési Bizottság — közelíti meg a legjobban a .salut’ szó első jelentését, különös tekin­tettel arra, hogy:a .jólét’ szó egyre inkább a materiális jólé­tet jelenti (vö. jóléti állam stb.), holott a Közmegmentési Bizottság eredeti feladata a forradalom megmentése volt.” A kiadónak tökéletesen iga­za van, a jelenleg használatos elnevezés teljesen félreviszi a francia forradalmárok eredeti elképzelését. 1793 elején Saint- Just egy híres beszédét, amely­ben a hadügyminisztériumban uralkodó fejetlenséget ostoroz­ta, és amelyben felvetett álta­lánosabb kérdéseket is, s külö­nösen hangsúlyozta, hogy a polgári hatalom nem engedhe­ti ki a kezéből a legfőbb veze­tést, még háború esetén sem, ezzel fejezte be: „A Francia Forradalomnak a diadalív vagy a szírt közt kell választa­nia, melyen mindnyájan szét­­zúzódnánk. Érdekeitek azt pa­rancsolják, hogy ne támadjon széthúzás köztetek. Bárminek legyenek is itt (ti. a Konvent­­ben. — B. L. E.) a vélemény­különbözetek, a zsarnokok nem törődnek a mi nézetelté­réseinkkel. Vagy együtt győ­zünk, vagy együtt veszünk. Éppen érdeketek parancsolja: feledkezzetek meg érdekeitek­ről; nincs más menekvés, mint a közmenekvés.” Amikor az 1957-ben megje­lent Az üstökös (Saint-Just és a francia forradalom regénye) című munkámban ezt a pasz­­szust idéztem (307. old.), a kö­vetkező jegyzetet fűztem hoz­zá: ..Ez a mondat az eredeti­ben így hangzik: .Vous ne pou­­vez vous sauver pue par le salut public.’ A franciában jártas olvasó látni fogja, hogy itt azzal a kifejezéssel van dolgunk, amely oly nagy sze­repet játszott a francia forra­dalomban, és amely a Comité de Salut public nevében is szerepel. Sajnos, szinte lehe­tetlen lefordítani. A híres for­radalmi kormányszervet eddig fordították jóléti bizottmány­nak, közjó bizottságnak (pél­dául Marczali), jólléti bizott­ságnak, újabban közjóléti bi­zottságnak stb. A jólét kife­jezés mindenképpen helytelen, mert egyáltalán nem valami­lyen népjóléti (szociális) intéz­ményről van szó. A franciában a saját szó első jelentése (Litt­­ré szerint) Mise hors de mal, hors de péril, vagyis a bajtól, a veszélytől való mentés. Épp ezért — a magyar forradalmi kifejezések hagyományaira is támaszkodva — a szerző jobb híján a továbbiakban a Hon­­mentő Bizottmány kifejezést fogja használni a francia Co­mité de Salut public elneve­zésre.” A Gerando Antonina által használt ,,közmegmentési” szót kissé nehézkesnek tartom, de mégis örömmel üdvözlöm, hogy a Kossuth Kiadó (remél­jük, a többi kiadó és intéz­mény követni fogja példáját!) végre elvetette a téves értel­mezésű „Jóléti” szót. Bajomi Lázár Endre JÚNIUS 20-ÁN! Az árverésre kerülő FOTO-és OPTIKAI RÉGISÉGEKET, RÉGI FÉNYKÉPEKET május 31-ig gyűjti be az Alpári Gyula utca 2. szám alatti boltunk. OfOK­KI

Next