Magyar Nemzet, 1983. június (46. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-11 / 137. szám

Szombat, 1983. június 11. Magyar Nemzet „Földinek” érzem magam Beszélgetés Pierre Székellyel Az utcán rendszerint megfordulnak elefántcsont, fehérkeretes szemüvege, nyakában láncon lógó nagyítója, bő malaclopója, tiszta fehérbe vagy éjfeketébe öltözött fürge, energikus alakja után. Szeret beszélni, több embert képes szóval tartani, de a szavába vágni még nem hallottam senkinek. Nők társaságában elragadó charmeur, bár sokan erőszakosnak, túlságosan célratörőnek tartják. Vannak, akik szeretik, mások gyűlölik, de közömbös — s ez is mutatja egyéniségének erejét — alig akad. Művészete csakúgy, mint személye, indulatokat vált ki. A decemberi Tisztelet a Szülőföldnek című kiállításon bemutatott alkotása, a zöld és rózsaszín márványból faragott, inkább a termékenység primitív asszonyaira, mintsem fiatal lányra hasonlító Serdülő lány mellett sem tudtak szó nélkül elmenni a Műcsarnok látogatói. Már áll Budapesten, a Nagyvárad téren az általa készített szobor, június 14-én avatják majd fel. Az alkotó Franciaországban él, de egyre többet jár haza. — Idehaza és odahaza, itthon és otthon. Ezeknek a szavaknak számomra jelentésük van — mondja Pierre Székely. — Magyarország és Franciaország, Budapest és Párizs él bennük. Először hathónapos koromban vittek külföldre, másodszor 14 esztendősen indultunk el anyámmal a világkiállítást megnézni, harmadszor, 1946-ban Verával, a feleségemmel keltem tanulmányútra Párizsba. Ez a tanulmányút még ma is tart, — ön a hetvenes években vette fel a francia állampolgárságot, és 1972-ben volt az első — Kolosváry Sigismunkdal közös — magyarországi kiállítása a Műcsarnokban. Bizonyára sokan megkérdezték már, milyen nemzetiségűnek vallja magát. — Néhány esztendeje Bretagne-ban egy francia újságíró is feltette nekem ezt a kérdést. Nem volt könnyű a felelet, hiszen ha franciának mondom magam, kinevet, hogy jövök én ahhoz, ha magyarnak, akkor meg beképzeltnek és hálátlannak tart hiszen nemrég lettem ..hivatalos francia”. Szerű helyzetemben jöttem rá, az igazságra, amit mindig is éreztem, de soha meg nem fogalmaztam korábban: „földinek" érzem magam. Bár mostanában — igaz, mindig szigorúan meghatározott munkaprogrammal jövök Magyarországra — egyre erőteljesebben sejlik fel bennem, hogy mély érzelmi alapja van a mind gyakoribbá váló hazai munkának. — Alkotói területe: szobrászat, építészet, grafika, festészet, textília. Hol tanulta mindezt, hiszen mesterei között mindig csak egyetlenegyet emleget: Dallos Hannát. — Igen, ő volt az egyetlen tanítóm, klasszikus értelemben vett mesterem. Egyszer azt mondta: még három évig veletek — Verával és velem — maradok, azután már nem lesz szükségetek rám, a magatok mesterei lesztek. A sors kegyetlen-keserű fintora, hogy Hannát ez után pontosan három évvel deportálták, és nem tért többet vissza ... Kísérleteztem, néztem, figyeltem. Keveset jártam kiállításra, annál többet a régi építészet házatájára. A kőfaragást munkatáborban, Jászberényben és Várpalotán tanultam meg, mesteremberektől. A faszobrászat alapjait egy öreg, pesti asztalosnál próbálgattam. A jászberényi munkatáborban a focipálya bejáratához kellett volna kődekorációt faragnom. A helyi műhelyben kaptam egy maradék márvány darabot, ebbe próbaképpen belefaragtam egy öregember fejét. A háború azután továbbsodort, s pályadísz helyett Várpalotán a Mátyás-vár restaurációs, munkáin kellett dolgoznom. Az első emeleti ablakpárkányok közül jobbra a második az én munkám, ma is áll, meg lehet nézni. Mészkőből készült, így a márvány után ezzel az anyaggal is megismerkedtem. Ott a városi műhelyben lengyel hadifoglyokkal dolgoztam együtt, ők kovácsolták a vár pincéiban a vésőimet is. A munkások pedig tanítgattak. A fogásokra, az ütés ritmusára, a sima felületek megmunkálására, a görbült felületek uralására. A párkány után kemény, piszkes vörösmárványból padot kellett faragnom, a tetőkápolna mellé. Így hát azt is megtanultam. Huszonegy éves voltam akkor, építészetről a vár építőmesterével folytatott beszélgetésekből tudtam meg, a legtöbbet. Egyetemen én ezt soha nem tanultam, az én diákéveim a munkatáborban teltek el. — Hogyan berült Párizsba? — Ösztöndíjjal, de iskolába járó diák itt sem lett belőlem. Néhány hónapig Paul Corinnél, a híres plakátrajzolónál laktunk, majd kiköltöztünk Párizstól 24 kilométerre egy kis faluba. Talán mi voltunk az első művészek, akik a városból vidékre vonultunk: ez tíz-tizenöt év múlva divattá vált. Én szeretem a várost, az én erdőm házakból áll, de a vidék azért volt jó, mert jó levegőt adott a gyerekeknek, és teret a szobrászathoz. A házban nem volt műterem, csak egy kis kerámiaműhelyt rendeztünk be egy garázsban, jórészt abból éltünk. A kerámiaműhelynek köszönhetem nemcsak megélhetésünket, de azt is, hogy 1953-ban megformálhattam azt a samottos agyagból készült nagyméretű szobrot, amit a művészettörténet úgy tart számon, mint a Párizs utcáin látható, első monumentális absztrakt szobrot. Ma is áll, a XVI. kerületben a Rue de Docteur Blanche 19. szám alatt. Nem igazi köztéri szobor, a ház élőkertjében van, de úgy helyezték el, hogy az utcáról is jól látható legyen. — Hogyan kapta meg erre a munkára a megbízatást? — Megnyertem a szobor készítésére kiírt pályázatot, amelyet a Groupe Espace (Tércsoport) írt ki. Be is léptem közéjük, ez volt az első alkalom, hogy valamely csoporthoz csatlakoztam. — Volt-e később tagja más csoportoknak is? — Egyre többször. Például annak is, amit Michel Ragon, a neves műtörténész, kritikus alapított. Az elsők között volt a háború után Franciaországban, aki kritikáiban nemcsak szobrászattal és festészettel foglalkozott, hanem építészettel is. Nyíltan vallotta, hogy egyik a másik nélkül nem képes teljes értékű emberi környezetet létrehozni. — Ön azóta már építészeti feladatokat is megoldott. Nem félt az önálló lenézéstől? — Nem, mert egy percig sem gondoltam, hogy mindent tudok, és egyedül enyém az egész feladat. A végső tervezési munka természetesen mindig önálló alkotás, de addig, míg papírra kerül, sok munkatárs, barát esze, tanácsa is benne van. Általában nem tépelődöm, hanem sorra veszem a követelményeket. Mintegy beprogramozom magamba a sok kérést, szükségletet, gyakorlati, anyagi, és elvi szempontot és azután várok, hogy „kijöjjön” az eredmény. Annak idején 1 962-ben, a Valenciennes melletti karmelita kolostortemplom tervezésére kérték meg. Valószínű, hogy ez volt a világon az első úgynevezett szobrász-építészeti alkotás, szobrász által készített építészeti forma, ami kollektív célokat szolgált. Azt kértem a kolostor lakóitól, hogy a lehető legrészletesebben írják le, miként élnek, mire van szükségük, mi az életprogramjuk, milyen az életritmusuk. Ebből egész könyv lett, ezt áttanulmányoztam, azután arra is engedélyt kértem, hogy bemehessek a zárdába. A nővérek fekete kendővel takarták el arcukat, míg ott voltam, igyekeztem megismerni életüket. Életritmusuk olyan rendezett, mint egy balett. Ritmusosan van felépítve. Ennek a balettnek a díszleteit, a teret kellett megterveznem. Nem kis időbe tellett az előtanulmány, ám amikor hazamentem, egy éjszaka alatt kész volt a terv. Nem rajzban, hanem makettben. Aludtam rá egyet, másnap átadtam építészbarátomnak, ő pedig a kolostornak, s megint eltelt vagy három hónap. Végül is azt mondták, hogy szokatlan, nem hasonlít egyetlen olyan épületre sem, amelyet eddig ismertek, de teljes mértékben megfelel az ő szükségleteiknek. Örömmel hallom, hogy lakói ma is jól érzik magukat benne. — Ön szerint mi az oka annak, hogy az igniberek csak nagyon ritkán érzik jól magukat egy új városrészben? — Egy régi város évszázadok alatt alakult úgy ki, mint valami természetes folyamatnak a gyümölcse. A város tulajdonképpen nem más, mint különféle szociális kapcsolatok eredménye. A lakosság kifejlesztette kialakította a maga életterét. A mai korban három év alatt építik fel az új városnegyedeket, nem három évszázad alatt. Ám ha nem viszik bele azt a mennyiségű és minőségű szellemi erőt, amit három évszázad társadalma adott egy-egy város érlelésébe, akkor olyan lakónegyedek jönnek létre, ahonnan mindig máshova kell menni sétálni, pihenni. Pedig egy panelház és környéke is lehet olyan szép és örömet adó, mint akár Velence. Ez nem pénz, hanem harmónia kérdése. Ha technikusok, mérnökök, építészek, művészek és a jövendő lakók által olyan munkacsoportot tudunk létrehozni, amely összesűríti évszázadok tapasztalatait, akkor meggyőződésem, azonos költségvetésből sokkal emberibb várost lehet építeni. — Saját tanítómesterének mondja magát, építészetről, művészetről vallottelfogása igen határozott. Mindig bztos volt abban, hogy amit csinál, az jó? — Tapasztalataim alapján mondhatom, hogy egyetlen vezérfonalam van, az a belső őröld. Ha ezt érzem — senki nem érezheti helyettem —, akkor jó úton járok. Akkor remélhetem, hogy talán másnak is örömet szerezhetek munkámmal. A művészet élményt adó öröm és gondolatforrás. Erre pedig azt hiszem, mindenki vágyik, így tudom elfogadtatni azt, amit csinálok, ezzel a farkastörvényű világgal. Hajdú Éva ____áv História legújabb számának érdekességeiből: — az utazás, üdülés történetével foglalkozó — számának tartalmából. Utazás, idegenforgalom az ó- és középkorban. Reformkori tanácsok messzire utazóknak. Balatoni nyaralás és a „szerelmi szabadfoglalkozásúak’. A polgári Magyarország üdülőhelyei. A külföldi utazások újrakezdése 1956 után. Felvételi feladatok történelemből. A HISTÓRIA — történelem mindenkinek! Egy rendkívüli tárlat Az Armand Hammer-gyűjtemény a Szépművészeti Múzeumban ÖT ÉVSZÁZAD MESTERMŰVEIT ígéri a kiállítás alcíme, és e rendkívüli gyűjtemény valóban átfog ekkora időszakot: a reneszánsztól századunkig ível, s a legjobb mesterek alkotásait vonultatja fel. A katalógus szerint (s ezt, noha ára kissé borsos, még a színei sem a legjobbak, érdemes megvenni) „Amerika legjelentősebb rajz- és akvarell-magángyűjteménye” látogatott ide, dr. Armand Hammer jóvoltából, és ha igaz a tétel, melyet a sajtótájékoztatón hallottunk, vagyis hogy a Szépművészeti Múzeumban még soha nem volt magánkollekció kiállítva (márpedig igaz, hiszen az intézmény tudós igazgatónője mondta), akkor a nyitány csakugyan remek, sőt, egyedülálló. Július végéig alkalma nyílik a magyar közönségnek egy sor művészettörténeti csodát látni, Dürer megrendítően szép virágakvarelljétől a nálunk alig ismert Chaim Soutine olajfestményéig, Leonardo da Vinci és Michelangelo rajzaitól, Raffaello vagy Correggio tanulmányaitól mondjuk André Derainig (gyönyörű csendélete van itt), vagy az utolérhetetlen Georges Rouault-ig. A névsor persze — mint mondani szokás — korántsem teljes, mert művet vagy műveket láthatunk például Rembrandttól (akinek kiemelkedő alkotása a Juno), Rubenstől, Goyától, Corottól, és — igazán csak a kedvcsinálás végett említve néhány más hírességet — képviselve van Manet, Sisley, Monet, Pisarro, Renoir, Cézanne, Degas, Toulouse-Lautrec, Gauguin, Van Gogh... De, eddig a pontig érve, már azt remélem, az érdeklődő olvasónak nem is kell többet mondani ahhoz, hogy magányosan vagy családostul felkerekedjék. Mégpedig, ha teheti, inkább hétköznapon. Ez a mérhetetlenül gazdag és kitűnő minőségű anyag ugyanis tisztességgel, de kissé szűken van elhelyezve, s úgy, hogy az egyes művek előtt békességgel álldogálni, ha kedvenc szavamat is ideírhatom, merengeni lehessen. A nagy rohamot viszont, kivált a finom grafikai anyag, nem bírja el. A közszemlére tett alkotások a személyes találkozás csöndjét és békéjét igénylik; ehhez, egymás sarkát taposva, a feltételek nem lesznek éppenséggel megfelelőek. Mindegy, a kockázatot vállalni kell, és vállalni érdemes, mert a gyűjtemény aztán — szigorú menetrend szerint — útrakel, hogy New York, Washington, San Francisco, Los Angeles, London, Dublin, Leningrád, Moszkva, Riga, Caracas, Lima, Tokió, Mexicó City, Párizs, Oslo, Stockholm, Peking és megannyi más nagyváros után tovább menjen Szófiába, Belgrádba, Prágába. Ez tulajdonosának, a művészetszerető dr. Armand Hammernek a kívánsága is egyébként, ez az állandó, folyamatos „közönségtalálkozó”, hiszen — mint kiállítás ajánlásában elmondja — „azok a művészek, akik ezeket a festményeket és rajzokat alkották, örökséget hagytak ránk, amelyet meg kell őriznünk, de meg is kell osztanunk”. Mert „a művészet öröme nem lehet csupán néhány gyűjtő kiváltsága”, hanem azt „mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Ezért utazik ez a gyűjtemény városról városra, egyik néptől a másikig”. NEMES SZAVAK, ritka emberség, kivált gyanakvó és feszültségekkel teli (tehát önző) korunkban. És méltók ahhoz a regénybe illő életúthoz, melynek főbb állomásait (dr. Hammer néhány nappal ezelőtti látogatása nyomán) a sajtóközleményekből ismerjük. Egy múlt században Amerikába kivándorolt orosz hajóépítő unokájáról van szó, aki kezdő orvosként — 1921-ben — olyan teljességgel értelmezte a hippokráteszi esküt, hogy (karrierjét feladva) az Urálba utazott, szembeszállni előbb a járvánnyal, majd (egymillió véka amerikai búzát rendelvén) az éhínséggel, és aki kisvártatva fontos közvetítő személyiség lesz a fiatal szovjet állam, valamint a világ többi országa között. Minden biográfia megemlíti, sokkal, hogy Lenin meleg barátsággal tüntette ki őt; márpedig, mint ismeretes, Lenin igazán jó emberismerő volt. Dr. Hammer, akit az üzleti világban joggal csodálnak zseniális ötletei és mesés gazdagsága miatt, azóta is a közlekedés, a megértés, a béke nagy híve, mi több, cselekvő motorja (így barátja hazánknak is), nem véletlenül olvashatjuk hát a már idézett katalógusban ajánlásának emelkedett mondatait: „A műalkotás nem ismeri a nyelv határait. Ezt a gyűjteményt meghatottan és átlelkesülten nézték az emberek, bárhol került is bemutatásra. S ez megerősít abban a hitemben, hogy a világ népeinek közös a reménye, közös az álma, s az erősebb, mint az őket elválasztó ellentétek”. NEM NEHÉZ MEGJÓSOLNI, hogy Budapest és Magyarország osztozni fog, e tárlat láttán, gondolatának igazában. Több szinten is. Lehetőség nyílik mindenekelőtt ismereteink bővítésére, olyan képek megismerésére, melyeket amúgy csak reprodukcióban láthatunk (és tessék öszszehasonlítani az egyébként igényesen nyomott katalógus reprodukcióit az eredetivel). Még inkább lehetőségünk van — „meghatottan és átlelkesülve” — életünk szépségének részévé tenni azokat. E sorok írója, saját példájára hivatkozva, megemlítheti például, hogy e találkozás roppant széles körű ezúttal, hogy nemcsak a köztudatban forgó „nagy nevek” munkái kínálnak most fel életre szóló élményt, de azoké is, akikről kevesebbet hallunk, ám ettől még kitűnő mesterek. Lesz talán, akit az amerikai festészet néhány klasszikusa érdekel: talál eligazítót ebben is. Lesz, aki (remélem) felfedezi magának az európaiak közül például Odilon Redont, akiről egyetlen virágcsendélet is elárul valamit mélységes titokzatosságából. Vagy lesz, aki él a ritka alkalommal, és méltó figyelmet szentel az újabbkori művészettörténetben szinte kulcsszerepet játszó, később mégis elfeledett Gustave Moreau képének, mely igazi címében nemcsak azt közli, hogy Salomét látjuk, hanem hogy a több változat közül ez az, melyen tánca van megörökítve Heródes előtt. Annak idején Moreau — mintegy a szimbolizmus és a szecesszió határán — elsőül rajzolta meg a végzet asszonyának (még Ady versesköteteinek címlapján is feltűnő) figuráját, egy hánykolódó, mind szorongásosabb és vadabb, világháborúba torkolló periódus jelképeként. És hadd említsem meg, hogy ez a mű, születésekor, nemcsak a bizarr J. K. Huysmans-t bűvölte el (akire az előszóban utalás történik, s akit egyébként Kosztolányi fordított magyarra), hanem a magát dekadensnek mondó, igazából — a Salome-témát szintén feldolgozó Oscar Wilde-hoz hasonlatosan — a közönségesség helyett mesét és varázslatot kereső tüdőbeteg hazánkfiát, Justh Zsigmondot is. Naplójában bárki megtalálhatja (1888-ból) annak a megrendült percnek a leírását, amikor megpillanthatja egy párizsi szalonban „a legszubtilisabb kor legraffináltabb s legbetegebb festőjének” vásznait, rajtuk Saloméval, akinek „testén az ékkövek ragyogása csak kiemeli testének fékevesztetten érzékies idomait, amelyekből a világrendítő hisztérikus asszony egész hódító, mérgező, veszedelmes, páratlan egyénisége beszél”. Azóta, persze, sok víz lefolyt már a Szajnán, de a Dunán is, a mákony a képről elpárolgott; mégis, akár ez az egyetlenegy kiállított műtárgy felér bármilyen tanfolyammal, a személyes élmény ismételhetetlenségéről nem is beszélve. Holott, hadd utaljak rá újból, Moreau egyike csak a kevésbé ismerteknek. LÁTVA a Hammer-gyűjteményt, amúgy is könnyű biztosra venni, hogy ki-ki érdeklődésének, ízlésének, ismereteinek, mindenekfölött pedig szépérzékének megfelelően, egy csöndes órán, bőséggel talál magának kedvenceket. Következésképp élményeket is. Ezzel pedig leteljesíti azt, amit az ilyen pazar gyűjtemények, mint lehetőséget, nyitott és tiszta szívvel felajánlanak. „Egy Rembrandt-rajz vagy Van Gogh festménye nem holland nyelven közöl valamit — tartja dr. Hammer —, hanem angolul, franciául, spanyolul, oroszul, japánul beszél, mindazoknak a nyelvén, akik nézik.” Örömmel tehetjük hozzá, tehát magyarul is. Szabó György . ,Az Alföld júniusi számában Juhász Béla főszerkesztő prózai írásával és három költő verseivel búcsúzik Illyés Gyulától. A hetvenéves Weöres Sándort köszöntve közli a mester két versét, továbbá - egyebek között - Kiss Tamás róla való emlékezéseit. Ablonczy László Dráma, a színpadra című írása Weöres egyik színművét elemzi, Jegyzetek egy kis Weöresremekműhöz címmel. Bertha Zoltán verselemzését közli; Tamás Attila a költő verseinek német tolmácsolásáról írt bírálatot. Az Alföld mostani számában Czegő Zoltán, Kenéz Ferenc, Serfőző Simon és Tóth Endre versei mellett olvashatjuk Páskándi Géza Szekértől elfordult lovak című új történelmi drámájának első felvonását. A lap kritikai rovatában Csoóri Sándor, Rákosy Gergely, Szobotka Tibor, Ratkó István, Lakatos Menyhért, Sükosd Mihály, Géczy János, Kolozsvári Papp László és Ancsel Éva műveiről közölnek bírálatokat. Tún Gábor a szinikritika vidéki állapotáról írt jegyzetet s Pálfy G. István A „fényképíró” emlékei című írásában Molnár Edit munkásságát méltatja.