Magyar Nemzet, 1983. július (46. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-27 / 176. szám

Szerda, 1983. július 27. A TV MŰSORÁRÓL Stúdió ’83 Miután — úgymond — alig akadt olyan sajtótermék, amely ne fűzött volna kom­mentárt a Stúdió ’83-nak a népszerű műfajokkal és alko­tókkal foglalkozó adásához, a tévé kulturális magazinja szükségesnek vélte, hogy visz­­szatérjen a felelős szerkesz­tőjét ért bírálatokra, s is­mét hitet tegyen az elhang­zottak mellett. Igaz, a múlt­heti adásban már nem az al­kotók, hanem a — felhábo­rodásukkal állítólag bizonyta­lanságukat bizonyító — kriti­kusok voltak a főszereplők. Éppen egyik nagy tekintélyű képviselőjüktől várta a mű­sorvezető, hogy érveket szál­lítson a céh olyan beállításá­hoz, amely a műítészeket megrendült pozíciójú, kétség­­beesetten kapkodó, sebzett vadkanként maguk körül csapkodó szerencsétleneknek láttatja. Nem lehet célunk, hogy a műsorban megszólaló Nagy Péter akadémikus után még egyszer összefoglaljuk, mi­lyen is a kritika helyzete ma Magyarországon, valóban any­­nyira elbizonytalanodottak-e a kritikusok, amint azt a Stúdió ’83 munkatársai állít­ják, s valóban elemi csapás — nem pedig örvendetes fej­lődés — eredménye, hogy a kritika nem élet-halál ura, hanem egy-egy világnézeti, esztétikai felfogás diktálta vélemény valamely művészi termékről. Annál fontosabb­nak tartjuk viszont, hogy egy félreértésre — csúsztatásra? — felhívjuk a figyelmet. E ro­vat eddig nem foglalt állást a Stúdió ’83 oly nagy vihart kavart adása kapcsán. Nem azért, mintha nem lett volna véleményünk. Ámi csak az elmúlt héten vált teljesen világossá: alapvető elvi kü­lönbségek vannak köztem és Érdi Sándor csapata kö­zött. Nem arról van ugyanis szó, hogy a kritikusok rosz­­szul viselik, ha megbírálják őket, amint azt Szegvári Ka­talin állítja. Sokkal inkább az a kérdés, joga-e, köteles­sége-e a kritikának, hogy kiáltson ott, ahol kiáltani kell. Tagadhatatlan, hogy az el­múlt évtizedekben sokáig mostohagyereknek számítottak az úgynevezett népszerű mű­fajok, az operett, a krimi, a könnyűzene, azaz minden, ami a „magaskultúra” érté­keitől eltért, s a tömegkultúra tartományába tartozik. Szo­ciológusok figyelmeztettek, mondandójukat felmérések adataival alátámasztva: vi­gyázzunk, hiszen attól, hogy nem vesszük tudomásul a tö­megkultúra létét, az még nem tűnt el kulturális életünkből, sőt, nem kevesebb vonzerőt gyakorol, mint azelőtt. S az agyonhallgatásnak végül is a közönség látja kárát. Aztán a filmkritikusok verték félre a harangot, mondván, hiába vi­lághírű a magyar filmművé­szet, ha tátonganak a mozik az ürességtől, amikor a dí­jazott műveket vetítik. Film­szemlék nyilvános vitáinak egész sora foglalkozott a film és a közönség egymásra­­találtatásának kérdésével; nem egyszer elhangzott: lehet, hogy a közönségnek is van némi igaza, figyelembe kelle­ne tán venni a nézők igé­nyeit is. Az elmúlt néhány évben az­tán egészséges változás kö­vetkezett be. Már nem kíséri sznob szemöldökráncolás a luxusadóval terhelt, eddig másodrendűnek tartott (s ak­ként is kezelt) műfajokat, szerzőket, előadókat. Előfor­dul, hogy magas kitüntetés­ben részesülnek a pop-műfaj kiemelkedő képviselői, egyik legkiválóbb költőnk írt dics­himnuszt a világirodalomban meghatározó jelentőségű Ray­­mond Chandler műveiből ké­szült rádiós összeállítás elé. A példák sora hosszan foly­tatható. A népszerű műfajok felértékelődése persze nem függetleníthető a kulturális műhelyek egy részének ön­fenntartóvá válásától. S attól sem: rájöttünk, csak az árak­kal aligha befolyásolható a közízlés, a kommersz „felár­ral” is elkél, az úgynevezett „magas művészet” — meg­felelő ízlésnevelő előzmények nélkül — ingyen sem kell annak, aki a Hej cicára vá­gyik, (amely egyébként a maga műfajában, igen, kiváló, jeles alkotás). Ide van egy határ, ahol­ a véleményformá­lóknak, jelesül a kritikusok­nak és az újságíróknak, — a televíziós újságíróknak is — általában kötelességük meg­állni, s nem elfogadni, sőt népszerűsíteni azt a tételt, hogy csupán a közönségsiker minősít. Hagyjuk meg a kritikának azt a jogát — ami egyébként kö­telessége is —, hogy orien­táljon, a giccsről írja meg, hogy giccs, az avantgárdról, hogy avantgárd, a művészi értékről pedig azt, hogy nem a műfaj függvénye. Még akkor is, ha ez a kri­tikusi állásfoglalás nem lesz annyira népszerű, mint te­szem azt a Csillagok háború­ja... Viaszfigurák Nemigen kényeztet bennün­ket a televízió olyan nálunk kevéssé honos ritkaságokkal, mint a horror, de még a mi­felénk gazdag hagyományok­kal rendelkező irónia is ritka. Jót ígért a késői kezdési idő­pont, a fiatal filmrendező tehetsége, a színészek, a zene­szerző, a díszlettervező eddigi teljesítményei. Mégis csalódást keltett Szurdi András Viasz­figurák című tévéjátéknak aligha nevezhető tévés adap­tációja, amely Stanley Ellin elbeszéléseiből készült. A há­rom történetet semmi sem fűzte össze, hacsak az nem, hogy mint minden tisztessé­ges horror-sztoriban, a leg­hétköznapibb életmozzanatok nőnek borzalmassá bennük —, de nincs ez másképpen a világirodalom számos remek­művében sem. Illetve össze­kötötte őket — sajnos — a ke­retnóta, amelyből megtudhat­tuk, hogy olyan panoptikumot láthatunk, ahol a látogatók­ból lesznek a kiállított viasz­figurák, az eredendően jó­szándékú, hétköznapi embe­rekből a véres kezű gyilkosok. Hogy mi szüksége volt Szurdi Andrásnak erre az erőltetett, kimódolt, szervetlen megol­dásra, nem tudhatjuk. Nagy kár, hogy nem bízott törté­netei erejében, drámaiságá­­ban, feszültségében és nagy­szerű színészeiben. Mert míg a kenyerét féltő kishivatal­­nok gyilkossá válásának me­séje végén laposan puffant a poén, a másik két jelenet valóban hátborzongatóan ha­tott, különösen Bács Ferenc és Kern András kettőse volt ellenállhatatlan. Nyilván a képi megjelenítés látványo­sabbá tétele okán került a Viaszfigurákba élő díszletként a Dominó Pantomim Társa­ság, amely nagyszerű szolgá­latot tett már ebben a minő­ségben Sándor Pál Lokomo­­tív-sholp-jában, itt viszont nem jelentettek egyebet fölös­leges luxusnál. Józsa György Gábor A kaposvári titok nyitja Látogatóban a szabadidőklubban Úgy mondták, ha Kaposvá­rott járok, feltétlenül nézzek be a Füredi út és a 61-es főút­vonal kereszteződésénél talál­ható szabadidőközpontba, mert ez az ország egyik legjobb la­kótelepi klubja. Kívácsi let­tem, hiszen a művelődés e te­rületének inkább a hiányossá­gait szokták emlegetni. Sajnos, okkal s joggal, hiszen a lakó­telepeken élők kulturális és szórakozási igényeit ritkán és kevesen tartják szem előtt. Vagy arra hivatkoznak, hogy az új bérlők és tulajdonosok a végre-valahára birtokba vett otthonukat csinosítgatják és nem hajlandók kimozdulni a négy fal közül, vagy tehetetle­nül tárják szét karjukat: az építők a közösségi terek és ter­mek kialakításáról bizony meg­feledkeztek ... Kaposvárott az egyik óriás­ház földszintjén , valószínű­leg üzlethelyiségnek szánt száz­­nyolcvan négyzetméteren — telepedett meg a szabadidő­klub. Játszótér — kívánságra A három fiatal népművelő a hátsó szobában gyűjtötte ma­ga köré azt a pár óvodást, akit édesanyja nem vitt magával a piacra, a közértbe, a ta­nácshoz. A szabadidőközpont ugyanis nem tart nyári szüne­tet. Most éppen diákat vetítenek­­ a kicsinyeknek. Egy játszótér fából készült eszközei tűnnek fel a vásznon: pávaalakú és tu­lipánformájú mászóka, szarvas­­fejű libikóka, kétszemélyes lovaskocsi... Mind-mind több­­funkciós, közösségi játék. Mászni és hintázni egyaránt lehet rajtuk, de azon, hogy mozgásba lendüljenek a szer­kezetek, legalább két gyerek­nek kell munkálkodnia. — Megkérdeztük a közelben lakókat — fordul hozzám a klub vezetője, Szebenyiné Ke­­czeli Ágnes —, hogy mire len­ne igazán szüksége a környék­nek." A legtöbben azt mondták: építsünk egy szép, vidám gyér-, rinekparadicsomot, hogy­ ne csak a szokásos, piroshintás, vasmászókás, betonozott s ezért balesetveszélyes játszóterek között lehessen válogatni. Meg­kaptuk a tanácstól és az ille­tékes hatóságoktól a szükséges engedélyeket, a Somogy me­gyei Építőipari Vállalat KISZ- szervezete társadalmi munká­ban több javaslatot is készí­tett. Egy fiatal építészlány, Fábián Éva elképzelése nyerte meg leginkább a tetszésünket. Igazi mesevilágot eszelt ki, olyant, amelyet az apróságok meghódíthatnak, a sajátjuk­nak, a barátjuknak tekinthet­nek. A tér körvonala: földből formázott, hatalmas sárkány. A szája a bejárat, a farka pe­dig „zsákutca”, így a hancúro­zásba belefeledkezett lurkók véletlenül sem rohanhatnak ki a forgalmas főútvonalra. Az állatfejű játékok pedig a sár­kány gyomrában sorakoznak, mivel a „szörnyeteg” elnyelte őket... Hogy miért diákkal szórakoztatom a gyerekeket ebben a verőfényes időben, ahelyett, hogy a térre mennék velük? A játékok a Város­gazdálkodási Vállalat raktárá­ban korhadnak. A kiszemelt terepen ugyanis váratlanul csatornázási , munkához lát­tak ... Somogy megye székhelyét hajdanán virágos Kaposvárnak hívták, de a jelző az idők so­rán elveszítette valóságalapját. A lakótelepek sivárak, az er­kélyekkel senki sem törődik, legfeljebb ruhát szárítanak rajtuk. Gondoltak hát egyet szabadidőközpont munkatársai és muskátlivásárt rendeztek tavasszal. Az akció sikerén fel­buzdulva hamarosan olyan, mosófazékban is nevelhető paradicsomfa-csemetét árusí­­tottak, amely magasra nő és még októberben, novemberben is terem. Az erkélyeken már vidáman virítanak a felcsepe­redett palánták. Agytorna Az ifjúsági klub is újszerű Kaposvárott. Se szervezett elő­adást, se diszkóműsort nem kínálnak itt a tagságnak. A fiatalok, saját ötletük alapján kaszinókba tömörültek. Az egyik csoport a külvilágról is megfeledkezve hallgatja Elvis Presley-t és a Beatles együt­test, a másik sarokban sakko­zókat azonban a harsogó zene sem zavarja. A házigazdák a „játékkaszinóra” a legbüszkéb­bek. A tizenéveseket ugyanis általában nehéz rávenni a szellemi vetélkedőkben való részvételre. Némi furfanggal a szabadidőközpontban ez mégis­csak sikerült Egy nyugdíjas agrármérnök nyerte meg a gyerekeket az agytornának. — Miért esik nyáron a jég, télen pedig a puha, fehér hó, amikor pont fordítva lenne lo­gikus? — jártatja végig hun­­cutkás tekintetét a körötte gubbasztó csapaton. A tagság tippel, s közben észrevétlenül szerzi be a fontos ismereteket A játékvezető együtt izgul a versenyzőkkel, rendületlenül pontoz és a győz­teseknek jutalmat ad. Minden kezdet nehéz — Mi a titka a szokatlanul pezsgő lakótelepi klubéletnek? — A kezdet kezdetén renge­teget kínlódtunk — válaszolja Keczeli Ágnes. — A meglevő, művészet- és tudományközpon­tú sztereotípiákban gondolkod­tunk: TIT-előadás, pódiumest, hangverseny. Bizony nemegy­szer előfordult hogy teljesen üres volt a nézőtér, holott öt­ezer szórólapot osztottunk szét. Végül egy szabó-varró tanfo­lyam törte meg a jeget, meg­rohamoztak bennünket a je­lentkezők. Büszkén kezdtük el hirdetni, hogy nyitott ház a klubunk, ide bárki bármikor ingyen bejöhet és a kedvére való szórakozással múlathatja az időt. Akkor ezek még csak szólamok voltak. Hogy meny­nyire nem tudtuk tudatossá tenni a munkánkat, arra ta­valy ősszel, a Népművelési In­tézet­­ szervezte eszmecserén döbbentem rá. A lakótelepi csoportban a mi intézményün­ket tették az elemzés tárgyává. Izzasztó helyzetekbe kerültem. Kikérdeztek: hány négyzet­méteresek az itteni lakások, mikor van csúcsforgalom a bu­szon, a közértben, milyenek a környékbeliek szabadidős szo­kásai, hányadik generációs vá­roslakóik költöztek az új há­zakba ... A tanácskozáson blöfföltem ugyan, de amint hazajöttem, m­­inden kérdésnek utánajártam. S rájöttem, hogy fölösleges ott színházi előadást fogadnia a művelődési háznak, ahol saját színtársulata van a városnak; semmi értelme fil­met vetítenie, ha a szomszéd­ban működik, a móri... A népművelőnek, szerintem, a közösségi élet szervezőjének kell lennie. Az emberek sok­sok értéket, tudást halmoznak fel magukban. Ha hobbijuknak teret engedünk, szívesen adják át ismereteiket, tapasztalatai­kat a többieknek. A mi cso­portvezetőink a lakótelepiek­ből kerülnek ki. A hasonló in­tézményekkel ellentétben nem fizetünk nekik tiszteletdíjat, mégis örömest jönnek. — Gondunk? Természetesen akad. Néhányan megkérdője­lezik, hogy kell-e egy ilyen kis klubnak három népművelő. Pedig nem tétlenkedünk. Mos­tanában az időm nagy része azzal telik, hogy teremért kun­­csorgok az iskoláknál és egyéb létesítményeknél. Hiába, az el­múlt fél esztendőben kinőttük a három szobát... De ezt már nem panaszként mondom! (mátraházi) NAPLÓ A Barkóság és népe cím­mel tette közzé Paládi-Ko­­vács Attila monográfiáját a miskolci Herman Ottó Mú­zeum. A kötet a barkó nép hagyományait, zenéjét, tán­cát, mondáit, hiedelmeit, ün­nepeit, népművészetét, táp­lálkozási szokásait, település­­szerkezetét és mindennapi munkáját tárja az olvasó elé. ♦ A szekszárdi zenélő nyár hangversenysorozat záróestjét kedden tartották meg az ó­­megyeháza romkertjében, Thész László zongoraművész koncertjének műsorán Hän­­del, Haydn, Schubert és Liszt művek szerepeltek. Az esztergomi nemzetközi gitárfesztivál és szeminárium fesztiválkoncertjét augusztus 14-én rendezik a Magyar Nemzeti Galériában. A hang­versenyen hat magyar, négy NDK-beli, három argentin, két-két finn, NSZK-beli, ku­bai, angol, csehszlovák, vala­mint egy-egy USA-beli, gö­rög, szovjet, olasz, japán, ka­nadai és román művész lép fel. Az idei gitárfesztivált augusz­tus 4—19. között rendezik meg, programjában koncer­tek, mesterkurzusok és a sze­mináriumok szerepelnek. A fesztivál művészeti vezetője ezúttal is Szendrey-Karper László. Mamar Nemzet Az Utca a Nemzeti Galériában Schaár Erzsébet emlékkiállítása VÁRATLANUL halt meg Schaár Erzsébet 1975. augusz­tus 29-én Budapesten. Nem abban az értelemben „várat­lanul”, hogy a maga módján minden halál váratlan, ha­nem abban, hogy pályája olyan, felfelé menő ágában, amikor évről évre többet tu­dott felmutatni, magából megmutatni, amikor évről évre ismertebbé vált, s még, még újabb művészi felisme­réseket, élményeket vártunk tőle. . Ugyanakkor ez a pálya sa­játságosan befejezett. Nem tudhatjuk persze, hogy mi volt még abban a bartóki bő­röndben, melyet magával vitt..., de az életmű nem­csak hogy zárt egésznek hat, hanem még Schaár Erzsébet által megkomponáltnak is. Az Utca teszi azzá. Amely­ből elvehetett, amelyhez hoz­zátehetett, amelynek egyes elemeit cserélgethette, sőt, akár általa meghaladottnak vélt darabjai helyébe általa magasabb színvonalúnak lá­tott darabokat helyezhetett volna, de új minőséget már nem hozhatott létre, mert az Utca volt a szintézis. ELSŐ IGAZI sikereit már nem fiatalon, ötvenkét éve­sen aratta Schaár Erzsébet, tehát 1960-ban, amikor a Mű­csarnok kamaratermében be­mutathatta portrészobrait. Azokat az ideges felületű, s valahogy mégis nagy belső nyugalmat árasztó szobrokat, melyekről nem kisebb szob­rász írta 1956-ban, az Új Hang című folyóiratban, mint Fe­­renczy Béni, hogy „bár első­sorban képmások, többek, mé­lyebb és általánosabb értel­műek annál”. 1966-ban, a székesfehérvári István király Múzeumban rendezett kiállításán a hang­súly és a figyelem az alakos kompozíciók felé tolódott el. Ezek a figurák tagadhatatla­nul Giacometti teremtményei­nek biztatására szabadultak ki a szellemi burokból, de piásként voltak magányosak és boldogtalanok. Nők bun­dában című két alakos, majd három alakkal megismételt kompozíciójában Schaár Er­zsébet női gúnyt és női kese­rűséget tudott elrejteni és ki­mondani, eszünkbe juttatva a divat futószalagán fellépő manöken magamutogatásának ürességétől kezdve a férfinem figyelmét bundásan magukra irányítani akaró nőpéldányok kihívó sivárságán át a hiába­való erőlködés, a bundás ma­gány szomorúságáig felsorol­­hatatlanul sok jelentés tartal­maz. És már feltűntek a fa­lak a Fal előtt és mögött című kompozíciójában valaki benéz az ablakon, de nem láthatja azt, aki halálos ki­merültségben, bénító levert­ségben a falhoz tapad (miköz­ben az egyik a másikkal fel­cserélhető figura). Falnak tá­maszkodó­­ja talán kevésbé reménytelen, hisz mintha még kinézne az ablakon, de a szo­ba sarkába húzódik, biztos zugot, rejteket, támaszt keres. Lélektani tanulmány volt ez a plasztika, miközben érzel­mileg erősen hatott nézőjé­re, nyugodtan mondhatom, hogy szívet szorítón. És már feltűntek a kezek is azon a székesfehérvári kiállításon, pontosabban előtűntek, elő­derengtek egy irracionális gipszlap-alapból, kézlenyoma­tok, és azt az érzést sugall­ták, hogy ezek már nem élők kezei..., holott eleven kezekről öntött minták voltak, és mégis ... akár a halotti maszkok! AZ ÉRDEKLŐDŐK legkö­zelebb 1970-ben a Műcsarnok­ban találkozhattak Schaár Erzsébet munkáival, s ekkor már eleven arcokról levett gipszöntvények, nem egyszer kopasz, vagy kenderkóccal hajassá tett női fejek rejtel­mes arcába pillanthattunk a művek többségén. Farkassze­met aligha nézhettünk velük, mert az ő rezzenéstelen te­kintetük sohasem találkozott a miénkkel, elnéztek messzi­re, töprengve meredtek a semmibe vagy csendesen csak önmagukba hallgatóztak; nem egynek közülük le is csukó­dott a pillája. És a többségük­nek igazi keze volt, még a bőr repedezését, a lüktető ere­ket, a körmök esetleg esetlen vágását is őrző, meleg em­beri kézről készült lenyomat. A testük ellenben nyers hab­szivacs-szerű anyag tagolatlan lapos hasábjába volt zárva, esetleg betonlapba volt der­­mesztve. Ajtók-ablakok nyíltak-csu­kódtak ezen a kiállításon már, azok a mozdulatlan nők a meg nem rebbenő arcukkal szem­­benállhattak egymással, mint egymás tükörképei, nézhették egymást ablakon át, léphettek be az ajtókeret alatt egymás szobájába ■*— köztük a vég­telen űr lakott. A kezek a lehető legegyszerűbb tartás­ban, a test mellé leengedve, az emberi kapcsolatteremtés re­ménytelenségét fejezték ki, de hiszen a fejek is a lehető legegyszerűbb alap­fejtartás­­ban sokszorozódtak meg, ko­­pírozódtak egymásra, s eb­ben az alaptartásban áradt belőlük — minden teatralitás nélkül, eszköztelenül — vala­mi megnevezhetetlen bánat. FEL KELLETT IDÉZNI e kiállítások emlékét, hiszen az Utca összefoglalás volt, mű­vészi szintézis. 1974-ben Szé­kesfehérvárott a Csók István Képtárban hozta létre elő­ször Schaár Erzsébet. Hun­garocell-falak közt nyíltak hungarocell ajtók vagy ab­lakkivágásokat kereteztek hungarocell-kivágatok. Előt­tük és mögöttük álltak le­eresztett kezű, magukba süp­pedő nőalakjai, az ablakok mögül azonban — meglepeté­sünkre — Schaár Erzsébet első műcsarnokbeli kiállításá­nak portrészobrai közül né­melyik (például az 1925-ben készült Édesanyám, és a ké­sőbbiek közül az ismert Bar­tók Béla­, vagy Kodály Zol­­tán-fej, Psota Irén szobor­­portréja is, ha jól emlék­szem). És ott, a székesfehér­vári összefüggő tárlaton de­rült ki, hogy ebben az élet­műben minden összefügg egy­mással, hogy az Utca Schaár Erzsébet életművének emlék­műve. S kiderült, hogy m­ már ez az emlékmű. Csak azt nem lehet rá mondani, hogy „ércnél maradandóbb”, mert romlandó anyagból ké­szült nagyon. Ami itt hun­garocellből volt kivágva, an­nak fehér márványlapokból kellett volna lennie, nyersen meghagyva a vágat peremén. Ami itt gipszből volt meg­mintázva (arcok és kezek), annak bronzból kellene ki­öntve lennie. Még Schaár Erzsébet éle­tében — néhány hónappal halála előtt — Svájcban, a luzerni Kunstmuseumban lét­rejött az Utca további variá­ciója, mely mindenekelőtt ab­ban különbözött a székesfe­hérváritól, hogy most két teremben bonthatta ki azt, ami korábban egy nagyterem­ben épült meg, igaz, a föld-* szintet mint előteret s a lép­csőt is magába foglalva. A luzerni Utca, mely utolsó művének tekinthető, most, abból a szomorú alkalomból, hogy alkotója még csak het­venöt éves lenne július 27-én, a Nemzeti Galéria C-épüle­­tének földszintjén, bemutat­kozik a hazai közönségnek. (Rendezője a luzerni segítő­társ Csernitzky Mária). Itt állnak tehát előttünk megint, nyílnak megint a hungarocell-„léc”-ablakok, ránk néz egy szomorú fiúcs­ka, egy elmerengő lányka. Egyik ajtómélyedésben egy hasábtestű nő felemeli a két kezét — szólni akar hozzánk? S az a hímzett cipellős lány, az a fényes hajú, min töp­renghet vajon? Csupa kérdés, csupa rejtély ez az utca, mint minden utca, melyen végig­sietünk. És minden ablakból Schaár Erzsébet néz ránk. Ember Mária A színházak szerdai műsora Budai Parkszínpad: A Kolumbiai Népi Táncegyüttes műsora (8) — Zenélő Udvar: Llana Iszakadze he­gedűestje (Nyári muzsika 2., 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkuszva­­rázs (tél 8). 5

Next