Magyar Nemzet, 1983. július (46. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-27 / 176. szám
Szerda, 1983. július 27. A TV MŰSORÁRÓL Stúdió ’83 Miután — úgymond — alig akadt olyan sajtótermék, amely ne fűzött volna kommentárt a Stúdió ’83-nak a népszerű műfajokkal és alkotókkal foglalkozó adásához, a tévé kulturális magazinja szükségesnek vélte, hogy viszszatérjen a felelős szerkesztőjét ért bírálatokra, s ismét hitet tegyen az elhangzottak mellett. Igaz, a múltheti adásban már nem az alkotók, hanem a — felháborodásukkal állítólag bizonytalanságukat bizonyító — kritikusok voltak a főszereplők. Éppen egyik nagy tekintélyű képviselőjüktől várta a műsorvezető, hogy érveket szállítson a céh olyan beállításához, amely a műítészeket megrendült pozíciójú, kétségbeesetten kapkodó, sebzett vadkanként maguk körül csapkodó szerencsétleneknek láttatja. Nem lehet célunk, hogy a műsorban megszólaló Nagy Péter akadémikus után még egyszer összefoglaljuk, milyen is a kritika helyzete ma Magyarországon, valóban anynyira elbizonytalanodottak-e a kritikusok, amint azt a Stúdió ’83 munkatársai állítják, s valóban elemi csapás — nem pedig örvendetes fejlődés — eredménye, hogy a kritika nem élet-halál ura, hanem egy-egy világnézeti, esztétikai felfogás diktálta vélemény valamely művészi termékről. Annál fontosabbnak tartjuk viszont, hogy egy félreértésre — csúsztatásra? — felhívjuk a figyelmet. E rovat eddig nem foglalt állást a Stúdió ’83 oly nagy vihart kavart adása kapcsán. Nem azért, mintha nem lett volna véleményünk. Ámi csak az elmúlt héten vált teljesen világossá: alapvető elvi különbségek vannak köztem és Érdi Sándor csapata között. Nem arról van ugyanis szó, hogy a kritikusok roszszul viselik, ha megbírálják őket, amint azt Szegvári Katalin állítja. Sokkal inkább az a kérdés, joga-e, kötelessége-e a kritikának, hogy kiáltson ott, ahol kiáltani kell. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedekben sokáig mostohagyereknek számítottak az úgynevezett népszerű műfajok, az operett, a krimi, a könnyűzene, azaz minden, ami a „magaskultúra” értékeitől eltért, s a tömegkultúra tartományába tartozik. Szociológusok figyelmeztettek, mondandójukat felmérések adataival alátámasztva: vigyázzunk, hiszen attól, hogy nem vesszük tudomásul a tömegkultúra létét, az még nem tűnt el kulturális életünkből, sőt, nem kevesebb vonzerőt gyakorol, mint azelőtt. S az agyonhallgatásnak végül is a közönség látja kárát. Aztán a filmkritikusok verték félre a harangot, mondván, hiába világhírű a magyar filmművészet, ha tátonganak a mozik az ürességtől, amikor a díjazott műveket vetítik. Filmszemlék nyilvános vitáinak egész sora foglalkozott a film és a közönség egymásrataláltatásának kérdésével; nem egyszer elhangzott: lehet, hogy a közönségnek is van némi igaza, figyelembe kellene tán venni a nézők igényeit is. Az elmúlt néhány évben aztán egészséges változás következett be. Már nem kíséri sznob szemöldökráncolás a luxusadóval terhelt, eddig másodrendűnek tartott (s akként is kezelt) műfajokat, szerzőket, előadókat. Előfordul, hogy magas kitüntetésben részesülnek a pop-műfaj kiemelkedő képviselői, egyik legkiválóbb költőnk írt dicshimnuszt a világirodalomban meghatározó jelentőségű Raymond Chandler műveiből készült rádiós összeállítás elé. A példák sora hosszan folytatható. A népszerű műfajok felértékelődése persze nem függetleníthető a kulturális műhelyek egy részének önfenntartóvá válásától. S attól sem: rájöttünk, csak az árakkal aligha befolyásolható a közízlés, a kommersz „felárral” is elkél, az úgynevezett „magas művészet” — megfelelő ízlésnevelő előzmények nélkül — ingyen sem kell annak, aki a Hej cicára vágyik, (amely egyébként a maga műfajában, igen, kiváló, jeles alkotás). Ide van egy határ, ahol a véleményformálóknak, jelesül a kritikusoknak és az újságíróknak, — a televíziós újságíróknak is — általában kötelességük megállni, s nem elfogadni, sőt népszerűsíteni azt a tételt, hogy csupán a közönségsiker minősít. Hagyjuk meg a kritikának azt a jogát — ami egyébként kötelessége is —, hogy orientáljon, a giccsről írja meg, hogy giccs, az avantgárdról, hogy avantgárd, a művészi értékről pedig azt, hogy nem a műfaj függvénye. Még akkor is, ha ez a kritikusi állásfoglalás nem lesz annyira népszerű, mint teszem azt a Csillagok háborúja... Viaszfigurák Nemigen kényeztet bennünket a televízió olyan nálunk kevéssé honos ritkaságokkal, mint a horror, de még a mifelénk gazdag hagyományokkal rendelkező irónia is ritka. Jót ígért a késői kezdési időpont, a fiatal filmrendező tehetsége, a színészek, a zeneszerző, a díszlettervező eddigi teljesítményei. Mégis csalódást keltett Szurdi András Viaszfigurák című tévéjátéknak aligha nevezhető tévés adaptációja, amely Stanley Ellin elbeszéléseiből készült. A három történetet semmi sem fűzte össze, hacsak az nem, hogy mint minden tisztességes horror-sztoriban, a leghétköznapibb életmozzanatok nőnek borzalmassá bennük —, de nincs ez másképpen a világirodalom számos remekművében sem. Illetve összekötötte őket — sajnos — a keretnóta, amelyből megtudhattuk, hogy olyan panoptikumot láthatunk, ahol a látogatókból lesznek a kiállított viaszfigurák, az eredendően jószándékú, hétköznapi emberekből a véres kezű gyilkosok. Hogy mi szüksége volt Szurdi Andrásnak erre az erőltetett, kimódolt, szervetlen megoldásra, nem tudhatjuk. Nagy kár, hogy nem bízott történetei erejében, drámaiságában, feszültségében és nagyszerű színészeiben. Mert míg a kenyerét féltő kishivatalnok gyilkossá válásának meséje végén laposan puffant a poén, a másik két jelenet valóban hátborzongatóan hatott, különösen Bács Ferenc és Kern András kettőse volt ellenállhatatlan. Nyilván a képi megjelenítés látványosabbá tétele okán került a Viaszfigurákba élő díszletként a Dominó Pantomim Társaság, amely nagyszerű szolgálatot tett már ebben a minőségben Sándor Pál Lokomotív-sholp-jában, itt viszont nem jelentettek egyebet fölösleges luxusnál. Józsa György Gábor A kaposvári titok nyitja Látogatóban a szabadidőklubban Úgy mondták, ha Kaposvárott járok, feltétlenül nézzek be a Füredi út és a 61-es főútvonal kereszteződésénél található szabadidőközpontba, mert ez az ország egyik legjobb lakótelepi klubja. Kívácsi lettem, hiszen a művelődés e területének inkább a hiányosságait szokták emlegetni. Sajnos, okkal s joggal, hiszen a lakótelepeken élők kulturális és szórakozási igényeit ritkán és kevesen tartják szem előtt. Vagy arra hivatkoznak, hogy az új bérlők és tulajdonosok a végre-valahára birtokba vett otthonukat csinosítgatják és nem hajlandók kimozdulni a négy fal közül, vagy tehetetlenül tárják szét karjukat: az építők a közösségi terek és termek kialakításáról bizony megfeledkeztek ... Kaposvárott az egyik óriásház földszintjén , valószínűleg üzlethelyiségnek szánt száznyolcvan négyzetméteren — telepedett meg a szabadidőklub. Játszótér — kívánságra A három fiatal népművelő a hátsó szobában gyűjtötte maga köré azt a pár óvodást, akit édesanyja nem vitt magával a piacra, a közértbe, a tanácshoz. A szabadidőközpont ugyanis nem tart nyári szünetet. Most éppen diákat vetítenek a kicsinyeknek. Egy játszótér fából készült eszközei tűnnek fel a vásznon: pávaalakú és tulipánformájú mászóka, szarvasfejű libikóka, kétszemélyes lovaskocsi... Mind-mind többfunkciós, közösségi játék. Mászni és hintázni egyaránt lehet rajtuk, de azon, hogy mozgásba lendüljenek a szerkezetek, legalább két gyereknek kell munkálkodnia. — Megkérdeztük a közelben lakókat — fordul hozzám a klub vezetője, Szebenyiné Keczeli Ágnes —, hogy mire lenne igazán szüksége a környéknek." A legtöbben azt mondták: építsünk egy szép, vidám gyér-, rinekparadicsomot, hogy ne csak a szokásos, piroshintás, vasmászókás, betonozott s ezért balesetveszélyes játszóterek között lehessen válogatni. Megkaptuk a tanácstól és az illetékes hatóságoktól a szükséges engedélyeket, a Somogy megyei Építőipari Vállalat KISZ- szervezete társadalmi munkában több javaslatot is készített. Egy fiatal építészlány, Fábián Éva elképzelése nyerte meg leginkább a tetszésünket. Igazi mesevilágot eszelt ki, olyant, amelyet az apróságok meghódíthatnak, a sajátjuknak, a barátjuknak tekinthetnek. A tér körvonala: földből formázott, hatalmas sárkány. A szája a bejárat, a farka pedig „zsákutca”, így a hancúrozásba belefeledkezett lurkók véletlenül sem rohanhatnak ki a forgalmas főútvonalra. Az állatfejű játékok pedig a sárkány gyomrában sorakoznak, mivel a „szörnyeteg” elnyelte őket... Hogy miért diákkal szórakoztatom a gyerekeket ebben a verőfényes időben, ahelyett, hogy a térre mennék velük? A játékok a Városgazdálkodási Vállalat raktárában korhadnak. A kiszemelt terepen ugyanis váratlanul csatornázási , munkához láttak ... Somogy megye székhelyét hajdanán virágos Kaposvárnak hívták, de a jelző az idők során elveszítette valóságalapját. A lakótelepek sivárak, az erkélyekkel senki sem törődik, legfeljebb ruhát szárítanak rajtuk. Gondoltak hát egyet szabadidőközpont munkatársai és muskátlivásárt rendeztek tavasszal. Az akció sikerén felbuzdulva hamarosan olyan, mosófazékban is nevelhető paradicsomfa-csemetét árusítottak, amely magasra nő és még októberben, novemberben is terem. Az erkélyeken már vidáman virítanak a felcseperedett palánták. Agytorna Az ifjúsági klub is újszerű Kaposvárott. Se szervezett előadást, se diszkóműsort nem kínálnak itt a tagságnak. A fiatalok, saját ötletük alapján kaszinókba tömörültek. Az egyik csoport a külvilágról is megfeledkezve hallgatja Elvis Presley-t és a Beatles együttest, a másik sarokban sakkozókat azonban a harsogó zene sem zavarja. A házigazdák a „játékkaszinóra” a legbüszkébbek. A tizenéveseket ugyanis általában nehéz rávenni a szellemi vetélkedőkben való részvételre. Némi furfanggal a szabadidőközpontban ez mégiscsak sikerült Egy nyugdíjas agrármérnök nyerte meg a gyerekeket az agytornának. — Miért esik nyáron a jég, télen pedig a puha, fehér hó, amikor pont fordítva lenne logikus? — jártatja végig huncutkás tekintetét a körötte gubbasztó csapaton. A tagság tippel, s közben észrevétlenül szerzi be a fontos ismereteket A játékvezető együtt izgul a versenyzőkkel, rendületlenül pontoz és a győzteseknek jutalmat ad. Minden kezdet nehéz — Mi a titka a szokatlanul pezsgő lakótelepi klubéletnek? — A kezdet kezdetén rengeteget kínlódtunk — válaszolja Keczeli Ágnes. — A meglevő, művészet- és tudományközpontú sztereotípiákban gondolkodtunk: TIT-előadás, pódiumest, hangverseny. Bizony nemegyszer előfordult hogy teljesen üres volt a nézőtér, holott ötezer szórólapot osztottunk szét. Végül egy szabó-varró tanfolyam törte meg a jeget, megrohamoztak bennünket a jelentkezők. Büszkén kezdtük el hirdetni, hogy nyitott ház a klubunk, ide bárki bármikor ingyen bejöhet és a kedvére való szórakozással múlathatja az időt. Akkor ezek még csak szólamok voltak. Hogy menynyire nem tudtuk tudatossá tenni a munkánkat, arra tavaly ősszel, a Népművelési Intézet szervezte eszmecserén döbbentem rá. A lakótelepi csoportban a mi intézményünket tették az elemzés tárgyává. Izzasztó helyzetekbe kerültem. Kikérdeztek: hány négyzetméteresek az itteni lakások, mikor van csúcsforgalom a buszon, a közértben, milyenek a környékbeliek szabadidős szokásai, hányadik generációs városlakóik költöztek az új házakba ... A tanácskozáson blöfföltem ugyan, de amint hazajöttem, minden kérdésnek utánajártam. S rájöttem, hogy fölösleges ott színházi előadást fogadnia a művelődési háznak, ahol saját színtársulata van a városnak; semmi értelme filmet vetítenie, ha a szomszédban működik, a móri... A népművelőnek, szerintem, a közösségi élet szervezőjének kell lennie. Az emberek soksok értéket, tudást halmoznak fel magukban. Ha hobbijuknak teret engedünk, szívesen adják át ismereteiket, tapasztalataikat a többieknek. A mi csoportvezetőink a lakótelepiekből kerülnek ki. A hasonló intézményekkel ellentétben nem fizetünk nekik tiszteletdíjat, mégis örömest jönnek. — Gondunk? Természetesen akad. Néhányan megkérdőjelezik, hogy kell-e egy ilyen kis klubnak három népművelő. Pedig nem tétlenkedünk. Mostanában az időm nagy része azzal telik, hogy teremért kuncsorgok az iskoláknál és egyéb létesítményeknél. Hiába, az elmúlt fél esztendőben kinőttük a három szobát... De ezt már nem panaszként mondom! (mátraházi) NAPLÓ A Barkóság és népe címmel tette közzé Paládi-Kovács Attila monográfiáját a miskolci Herman Ottó Múzeum. A kötet a barkó nép hagyományait, zenéjét, táncát, mondáit, hiedelmeit, ünnepeit, népművészetét, táplálkozási szokásait, településszerkezetét és mindennapi munkáját tárja az olvasó elé. ♦ A szekszárdi zenélő nyár hangversenysorozat záróestjét kedden tartották meg az ómegyeháza romkertjében, Thész László zongoraművész koncertjének műsorán Händel, Haydn, Schubert és Liszt művek szerepeltek. Az esztergomi nemzetközi gitárfesztivál és szeminárium fesztiválkoncertjét augusztus 14-én rendezik a Magyar Nemzeti Galériában. A hangversenyen hat magyar, négy NDK-beli, három argentin, két-két finn, NSZK-beli, kubai, angol, csehszlovák, valamint egy-egy USA-beli, görög, szovjet, olasz, japán, kanadai és román művész lép fel. Az idei gitárfesztivált augusztus 4—19. között rendezik meg, programjában koncertek, mesterkurzusok és a szemináriumok szerepelnek. A fesztivál művészeti vezetője ezúttal is Szendrey-Karper László. Mamar Nemzet Az Utca a Nemzeti Galériában Schaár Erzsébet emlékkiállítása VÁRATLANUL halt meg Schaár Erzsébet 1975. augusztus 29-én Budapesten. Nem abban az értelemben „váratlanul”, hogy a maga módján minden halál váratlan, hanem abban, hogy pályája olyan, felfelé menő ágában, amikor évről évre többet tudott felmutatni, magából megmutatni, amikor évről évre ismertebbé vált, s még, még újabb művészi felismeréseket, élményeket vártunk tőle. . Ugyanakkor ez a pálya sajátságosan befejezett. Nem tudhatjuk persze, hogy mi volt még abban a bartóki bőröndben, melyet magával vitt..., de az életmű nemcsak hogy zárt egésznek hat, hanem még Schaár Erzsébet által megkomponáltnak is. Az Utca teszi azzá. Amelyből elvehetett, amelyhez hozzátehetett, amelynek egyes elemeit cserélgethette, sőt, akár általa meghaladottnak vélt darabjai helyébe általa magasabb színvonalúnak látott darabokat helyezhetett volna, de új minőséget már nem hozhatott létre, mert az Utca volt a szintézis. ELSŐ IGAZI sikereit már nem fiatalon, ötvenkét évesen aratta Schaár Erzsébet, tehát 1960-ban, amikor a Műcsarnok kamaratermében bemutathatta portrészobrait. Azokat az ideges felületű, s valahogy mégis nagy belső nyugalmat árasztó szobrokat, melyekről nem kisebb szobrász írta 1956-ban, az Új Hang című folyóiratban, mint Ferenczy Béni, hogy „bár elsősorban képmások, többek, mélyebb és általánosabb értelműek annál”. 1966-ban, a székesfehérvári István király Múzeumban rendezett kiállításán a hangsúly és a figyelem az alakos kompozíciók felé tolódott el. Ezek a figurák tagadhatatlanul Giacometti teremtményeinek biztatására szabadultak ki a szellemi burokból, de piásként voltak magányosak és boldogtalanok. Nők bundában című két alakos, majd három alakkal megismételt kompozíciójában Schaár Erzsébet női gúnyt és női keserűséget tudott elrejteni és kimondani, eszünkbe juttatva a divat futószalagán fellépő manöken magamutogatásának ürességétől kezdve a férfinem figyelmét bundásan magukra irányítani akaró nőpéldányok kihívó sivárságán át a hiábavaló erőlködés, a bundás magány szomorúságáig felsorolhatatlanul sok jelentés tartalmaz. És már feltűntek a falak a Fal előtt és mögött című kompozíciójában valaki benéz az ablakon, de nem láthatja azt, aki halálos kimerültségben, bénító levertségben a falhoz tapad (miközben az egyik a másikkal felcserélhető figura). Falnak támaszkodója talán kevésbé reménytelen, hisz mintha még kinézne az ablakon, de a szoba sarkába húzódik, biztos zugot, rejteket, támaszt keres. Lélektani tanulmány volt ez a plasztika, miközben érzelmileg erősen hatott nézőjére, nyugodtan mondhatom, hogy szívet szorítón. És már feltűntek a kezek is azon a székesfehérvári kiállításon, pontosabban előtűntek, előderengtek egy irracionális gipszlap-alapból, kézlenyomatok, és azt az érzést sugallták, hogy ezek már nem élők kezei..., holott eleven kezekről öntött minták voltak, és mégis ... akár a halotti maszkok! AZ ÉRDEKLŐDŐK legközelebb 1970-ben a Műcsarnokban találkozhattak Schaár Erzsébet munkáival, s ekkor már eleven arcokról levett gipszöntvények, nem egyszer kopasz, vagy kenderkóccal hajassá tett női fejek rejtelmes arcába pillanthattunk a művek többségén. Farkasszemet aligha nézhettünk velük, mert az ő rezzenéstelen tekintetük sohasem találkozott a miénkkel, elnéztek messzire, töprengve meredtek a semmibe vagy csendesen csak önmagukba hallgatóztak; nem egynek közülük le is csukódott a pillája. És a többségüknek igazi keze volt, még a bőr repedezését, a lüktető ereket, a körmök esetleg esetlen vágását is őrző, meleg emberi kézről készült lenyomat. A testük ellenben nyers habszivacs-szerű anyag tagolatlan lapos hasábjába volt zárva, esetleg betonlapba volt dermesztve. Ajtók-ablakok nyíltak-csukódtak ezen a kiállításon már, azok a mozdulatlan nők a meg nem rebbenő arcukkal szembenállhattak egymással, mint egymás tükörképei, nézhették egymást ablakon át, léphettek be az ajtókeret alatt egymás szobájába ■*— köztük a végtelen űr lakott. A kezek a lehető legegyszerűbb tartásban, a test mellé leengedve, az emberi kapcsolatteremtés reménytelenségét fejezték ki, de hiszen a fejek is a lehető legegyszerűbb alapfejtartásban sokszorozódtak meg, kopírozódtak egymásra, s ebben az alaptartásban áradt belőlük — minden teatralitás nélkül, eszköztelenül — valami megnevezhetetlen bánat. FEL KELLETT IDÉZNI e kiállítások emlékét, hiszen az Utca összefoglalás volt, művészi szintézis. 1974-ben Székesfehérvárott a Csók István Képtárban hozta létre először Schaár Erzsébet. Hungarocell-falak közt nyíltak hungarocell ajtók vagy ablakkivágásokat kereteztek hungarocell-kivágatok. Előttük és mögöttük álltak leeresztett kezű, magukba süppedő nőalakjai, az ablakok mögül azonban — meglepetésünkre — Schaár Erzsébet első műcsarnokbeli kiállításának portrészobrai közül némelyik (például az 1925-ben készült Édesanyám, és a későbbiek közül az ismert Bartók Béla, vagy Kodály Zoltán-fej, Psota Irén szoborportréja is, ha jól emlékszem). És ott, a székesfehérvári összefüggő tárlaton derült ki, hogy ebben az életműben minden összefügg egymással, hogy az Utca Schaár Erzsébet életművének emlékműve. S kiderült, hogy m már ez az emlékmű. Csak azt nem lehet rá mondani, hogy „ércnél maradandóbb”, mert romlandó anyagból készült nagyon. Ami itt hungarocellből volt kivágva, annak fehér márványlapokból kellett volna lennie, nyersen meghagyva a vágat peremén. Ami itt gipszből volt megmintázva (arcok és kezek), annak bronzból kellene kiöntve lennie. Még Schaár Erzsébet életében — néhány hónappal halála előtt — Svájcban, a luzerni Kunstmuseumban létrejött az Utca további variációja, mely mindenekelőtt abban különbözött a székesfehérváritól, hogy most két teremben bonthatta ki azt, ami korábban egy nagyteremben épült meg, igaz, a föld-* szintet mint előteret s a lépcsőt is magába foglalva. A luzerni Utca, mely utolsó művének tekinthető, most, abból a szomorú alkalomból, hogy alkotója még csak hetvenöt éves lenne július 27-én, a Nemzeti Galéria C-épületének földszintjén, bemutatkozik a hazai közönségnek. (Rendezője a luzerni segítőtárs Csernitzky Mária). Itt állnak tehát előttünk megint, nyílnak megint a hungarocell-„léc”-ablakok, ránk néz egy szomorú fiúcska, egy elmerengő lányka. Egyik ajtómélyedésben egy hasábtestű nő felemeli a két kezét — szólni akar hozzánk? S az a hímzett cipellős lány, az a fényes hajú, min töprenghet vajon? Csupa kérdés, csupa rejtély ez az utca, mint minden utca, melyen végigsietünk. És minden ablakból Schaár Erzsébet néz ránk. Ember Mária A színházak szerdai műsora Budai Parkszínpad: A Kolumbiai Népi Táncegyüttes műsora (8) — Zenélő Udvar: Llana Iszakadze hegedűestje (Nyári muzsika 2., 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkuszvarázs (tél 8). 5