Magyar Nemzet, 1984. november (47. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-21 / 273. szám
Szerda, 1984. november 21. A TV MŰSORÁRÓL Szülőföldek Emlékszem, egy karácsonyi nagy műsorban figyeltem föl először a tévé mezőgazdasági osztályának, és azon belül is Major Sándor szerkesztőnek a munkájára, a Szülőföldem című, költővel, íróval országjárásra induló dokumentumfilmjére. Azon a — négy-öt évvel ezelőtti? — Karácsonyon Illyés Gyula mutatta be pompás, színes fölvételek kíséretében gyermekkorának színhelyeit, A puszták népe és más, nagy művek hőseinek és szereplőinek egykori vidékeit. Azt hittem akkor, hogy valami új kezdődött el Illyés Gyula útikalauzolásával a televízióban. Valami új, valami televíziós „eredeti”, valami, amit föltétlenül folytatni érdemes. A folytatás nem is maradt el, Vas István Budapestet fedeztette föl a nézőkkel — hogy a másik, rangos és emlékezetes Szülőföldemet említsem —, nemrégiben meg Ágh István a Dunántúl — Illyés Gyula szülőföldjeitől kicsit északabbra fekvő — részeirge vezetett bennünket. Az elmúlt hét — ismétlésekkel teletűzdelt — műsorából kitetszett, azonban, hogy a Szülőföldem... leleménye jóval régebbi, mint gondoltam. 1970-ben készült, még fekete-fehér adásban, és igen gyönge technikai megvalósításban az az egy órás útifilm, amelynek „kalauza” Németh László volt, és amely a Mezőföldet járta be, különös figyelemmel Mezőszilas múltja, jelene és jövője iránt. Az egykori fölvételből mára tehát értékes irodalomtörténeti dokumentum lett, olyan anyag, amely az írói életrajz pontosításhoz, árnyalásához szolgáltat adalékokat. Csak most, a mezőszilasi Németh László könyvtár megnyitásának alkalmából megismételt mű láttán lehet igazán sajnálkozni azon, hogy nem lett még előbb sorozat a Szülőföldemből. Hány eltávozott író- és költőfejedelmet őrizhetne meg a televízió archívuma, mint műsorvezetőt, mint riportert, jelent a múlttal összevető szociológust, önnön műveinek kritikusát, értelmezőjét vagy esetleg újraértelmezőjét. A Németh Lászlóról készült fölvétel azért indítja el ezeket a gondolatokat, mert kiderült belőle, hogy a nagy író mindig nagy riporter is egyben. Kiválóan tud kérdezni az élet minden területéről, gazdaságról, gépekről, sertéshizlalásról és építkezésről, amiként a jelen képe diktálja jól választja meg. Németh László is ezt tette, hogy kivel kell beszélgetnie múltról, jelenről, fejlődésről, vagy a fájdalmas elnéptelenedésről. Megérzi, hogy ki az, aki egyszerű ember létére is le tudja kötni a legkülönfélébb életlátású nézőknek is a figyelmét. Németh László természetesen a Mezőszilason megpillantott, majd onnan regényeinek lapjaira emelt embereket is megidézte a szülőföldjén tett sétán: a Gyász szigorú asszonyát, az Iszony szomorú sorsú Kárász Nellijét. Sőt, arra is volt gondja, hogy „tanúkkal” igazoltassa, milyenek voltak a valóságban azok az asszonyok, akikről egyenes és szikár hősnőit mintázta. Ilymódon az irodalmi, „égi másság” és a valóság szükséges kettősségébe is beleláthatott a könyvek keletkezéssi titkát mindig szívesen kutató ember. Technikailag az 1970-ben forgatott filmnél jóval tökéletesebb, tartalmát tekintve pedig legalább olyan izgalmas volt, mint Németh László „országjárása” az a Szülőföldem, amely a Vajdaságban gyerekeskedett és ma is Jugoszláviában élő és dolgozó Gion Nándor szeretett tájait mutatta be. Gion Nándor boldog szerzőnek mondhatja magát. Nálunk ugyanis előbb kedvelte meg írásait az ifjúság, mint „felnőtt” műveit a szélesebb olvasóközönséget. Az ifjúságot megnyerni pedig nem kis írói győzelem manapság, fölér tucatnyi szakmai dicsérettel. Tán azért is tud gyermekek és kamaszok kedvére valóan írni Gion Nándor, mert, mint a szintén Major Sándor által szerkesztett, és Ecse T. Imre által rendezett Szülőföldemből kitetszett, gazdag és tanulságos gyermekévei voltak neki magának is. A gazdaság persze nem anyagi javakat jelent ezúttal, hanem a Szenttamásin töltött gyermekkor szabad kószálásait, sorsokat megismerő nyíltságát, családi történeteket és hagyományokat. Gion Nándor műsora azzal a (szükségszerű) többlettel is szolgált, hogy a nemzetiségi sors változásait sem hallgatta el, tárgyilagos tisztasággal beszélt róla, gyermeki emlékei szerint. És még volt egy ajándéka a vasárnap délutáni műsornak: bemutatta az író a televíziónézőknek kilencvenkét esztendős nagyanyját, akinek ugyan német ajkú édesapja volt, német a leányneve is, és mégis csodás, ízes magyarsággal beszél küzdelmes életéről. Elmebajnokság Egyre több fejtörést okoznak a televízió „kitalálós” műsorai, vetélkedői. Nem a feladványaikkal, azok vagy olyan pofonegyszerűek, hogy elemista kisfiam is vágja rájuk a választ, vagy olyan „szakosodottak”, hogy előtanulmányok nélkül nem is érdemes foglalkozni velük. A gondot az okozza, hogy nem lehet kideríteni milyen közönségnek készítik őket a szerkesztők, rendezők, műsorvezetők. Milyen közönségnek a kamerák előtt, milyennek a tévékészülékek előtt A városokat versenyeztető, nagy országos erőpróbán például már az első alkalommal feltűnt, hogy a szakkérdésekre szakemberek válaszolnak Művészettörténeti tudnivalókra a városok muzeológusai, műszaki feladványokra a műszaki szakemberek, stb. Csupa olyan győztes születik ily módon, akinek kutyakötelessége tudni azt — diplomája és hivatali beosztása is ezt feltételezted —, amit a televízió kérdez tőle. Milyen győzelem az ilyen győzelem? Egri János műsorával, az Elmebajnoksággal meg az a baj, hogy ámbár jól felszerelt villanyosszékekből nem szakmájukról, hanem polihisztorságukról adnak számot a versenyzők, a néző, még ha megfeszül minden idegszála, akkor sem tud lépést tartani a kérdés- és válasz galoppal. A műsorvezető, akit kiváló sportközvetítőként volt alkalmunk először megismerni, olyan sebességet diktál, mint elembertelenedett sportágakban profiedzők ifjú — és csupán egyetlen valamire kiképzett — reménységeknek. A játékban nem az lesz a győztes, aki a legképzettebb, a legsokoldalúbb, hanem az, aki gyorsabban nyomja villanyjelzését szörnyű képzeteket keltő ülőalkalmatossága karfáján. Aki már akkor jelez, amikor még a kérdés el sem hangzott, az a tudós ember. Ily tempó mellett persze a nézőnek reménye sem lehet arra (noha minden televíziós játéknak ez az elsőszámú értelme), hogy egy és más esetben ő is „tudós embernek” könyvelheti el magát odahaza. Sőt, még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy egy-két adatot, tudnivalót, érdekességet fölcsipegethet az Elmebajnokság láttán. Hadarásokból, villogásokból és villanyozásokból azonban nemigen lehet szellemiekben gyarapodni. Legfeljebb megtanul az ember hadarni. És villogni. (Az ifjúság szóhasználata szerint ez ma feltűnősködést is jelent.) Lőcsei Gabriella Első ízben rendezték meg az NDK-ban Paul Klee festményeinek és grafikáinak kiállítását a drezdai Albertinumban. A hatalmas, átfogó tárlat 301 mű segítségével bemutatja a művész fejlődését a berni kezdetektől a müncheni tanulóéveken keresztül egészen Klee 1940-es haláláig. Az eddigi legteljesebb összeállítás, amely svájci és NDK- beli múzeumok együttműködéséből született, január elsejéig látható és minden Drezdába vetődő magyar turistának melegen ajánlható. Nádasdy Kálmán és Várkonyi Zoltán szobra A Színház- és Filmművészeti Főiskolán kedden ünnepélyesen felavatták Nádasdy Kálmán és Várkonyi Zoltán, a magyar színház- és filmművészet két kiemelkedő egyénisége szobrát. Az ünnepségen Simó Jenő, a főiskola rektora a családtagok, a barátok, a volt kollégák és a tanítványok körében emlékezett az utóbbi évtizedek korszakos hatású művészeire. Mint mondotta: nem csupán a két évforduló — Nádasdy Kálmán ebben az esztendőben lett volna 80 esztendős, Várkonyi Zoltán 50 évvel ezelőtt végezte el a főiskolát — okán avatták fel a két szobrot, Szabó Beáta fiatal szobrászművész alkotásait. Nádasdy Kálmánra — aki legnagyobb élményét, az ifjúságát adta át művészetében és tanításában a fiataloknak — Marton László, a Vígszínház főrendezője emlékezett. Várkonyi Zoltánról — az „örökizzó színházcsinálóról”, aki Hevesi, Ódry, Egressy örökségét kívánta továbbvinni — Huszti Péter színművész szólt meleg szavakkal. NAPLÓ A száz esztendeje született Germanus Gyula író, orientalista emlékére az Eötvös Loránd Tudományegyetem Sémi filológiai és Arab tanszéke, valamint az MTA Körösi Csoma Társaságának Iszlámtudományi Munkaközössége koszorúzás! ünnepséget rendez ma délután 3 órakor a nagy tudós Farkasréti temetőben levő sírjánál. November 22-én és 23-án az évforduló alkalmából tudományos ülésszak lesz az ELTE Bölcsészettudományi Karának tanácstermében (. Pesti Barnabás u. 1. I. em.)♦ A legjobb filmösszeállítás, díját nyerték el a magyar produkciók az európai film főiskolai fesztiválán, amelyet nemrégiben rendeztek meg Münchenben. A filmeket diplomamunkaként a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola három azóta végzett hallgatója készítette: Ferenczi Gábor, Tolmár Tamás és a török származású Can Togay. ♦ A Corvina könyvkiadó is képviseltette magát azon a varsói tanácskozáson, amelyen négy szocialista ország — Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és az NDK — művészeti kiadóinak igazgatói és szerkesztői vettek részt. Arról tanácskoztak, hogy milyen új kiadványok jelenjenek meg A művészet körében című festészeti és szobrászati témájú könyvsorozatban. ♦ A Csehszlovák Szépirodalmi és Művészeti Kiadó, az Odeon mintegy kétszáz kiadványát bemutató könyv- és reprodukció-kiállítás nyílt meg kedden Budapesten, a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központban. Magyar Nemzet A színházak szerdai műsora Operaház: Balett-est (Bérletszünet, 7) — Erkel Színház: Don Pasquale (Tóth Aladár bér. 2. ea., 7) — Nemzeti Színház: A szerelem ára (7) — Várszínház: Teakúra (7) — Katona József Színház: Jóslat (7) — Madách Színház: A bolond (7) — Madách Kamara: A királynő katonái (7) — Fővárosi Operettszínház: A mi dalunk szól (Miljutyin béri, 2. ea., 7) — Zsebszínházban : Zsuzsanna és a vének (fél 8) — Vígszínház: Ugyanaz hátulról (7) — Pesti Színházi Deficit (7) — Thália Színház: Akárki (7) — József Attila Színház: A tanítónő (II. 1. 7) — Vidám Színpad : Szeretem a feleségem (7), őrült nők ketrece (éjjel fél 11) — Kis Színpad: A rímfaragó (fél 8) — Mikroszkóp Színpad: Motoszka (de. 10), Bal? Jobb? Bal! (fél 8) — Radnóti Miklós Színpad: Lymnáciusz Vagabundusz (7) — Játékszín: Maugli (du. 3), Aranyóra (8) — Budapesti Gyermekszínház:Aranykulcsocska (du. 3) — Odry Színpad: Eurydike (7) — Ilokum Színpad a Gutenberg Milv. Otthonban: Gellérthegyi álmok (7) — Egyetemi Színpad: A telibe viszonzott vágyakozás (7 és 9) — Állami Bábszínház a Jókai téren: A három kismalac (de. 10) — a Népköztársaság útján: Gulliver az óriásik földjén (du. 3) — Zeneakadémia: MÁV szimfonikusok (Középisk. bék. 1. fél 8) — Rock Színház: A krónikás (7. MOM). Krisna szemei Keleti Éva fotókiállítása NEM TUDHATTUK, hogy szomorú aktualitást kap a Krisna szemei című fotókiállítás, amelynek alcíme így szól: Keleti Éva fotói Indiáról. Aki látta már egy hónappal ezelőtti megnyitása óta a tárlatot, az is visszamegy most a Néprajzi Múzeumba, hogy még egyszer szemügyre vegye a futókat. Fürkészve kutatja, faggatja az eléje kerülő arcokat, a csillogó tekintetű kisfiút, s kileshetetlen öreget, a pókerarcú utcai árust, s közben sok mindenen elgondolkodik. Például a szerzőn. Azon, hogy bár Keleti Évával kapcsolatban a kritikus nem tétovázik a fotóművész szó leírásán, észre kell vegye, hogy új művekkel adós marad évek óta a fotós, önmagára, az alkotásra valahogyan nem jut ideje Keletinek. Ami meg ott rejtezik fiókjaiban, azt sem sokat mutogatja, a rutinos kiállításszervezet szövetsége és önmaga nem nagyon kényezteti el önálló tárlatokkal. Persze, hogy ha a magyar olvasói szokások nem volnának olyanok, mint amilyenek, ismerné őt név szerint is a félország, sajtófotói nyomán Alig van olyan száma az Új Tükör című hetilapnak, amelyben ne jelenne meg képe, és nincsen olyan lappéldány, talán csak vakációja idején, amely ne viselné szerkesztői keze nyomát. Keleti Éva teherbírása, munkatempója lenyűgöző, s nem is tudhatni, mikor éri a magyar sajtófotót szerető nagyközönséget nagyobb veszteség: amikor Keleti Éva a napi tempó szorításában dolgozik, vagy azt sajnálnánk jobban, ha szervezőkészségével nem szolgálná a képes újságírást. Mert kevesen tudják, hogy az ő csendes eltökéltségének, makacs türelmének köszönhető többek között az is, hogy a World Press Photo évi kiállításának világkörüli útján az egyik állomás Budapest. Keleti Éva szubjektív krónikásnak nevezi magát, az volt ő Indiában is. A szerzőről immár a fotókra térítve gondolatainkat, ott, a Néprajzi Múzeumban elhisszük, hogy ha mi sétálnánk Delhiben, Bombayben, mi sem látnánk mást. Igazi beszámolók, krónikák ezek a képek arról, amit egy európai előre észrevesz, ami a felszínen más, mint itt, a Duna partján. Hálásak is vagyunk a mesélőnek, hogy megosztja velünk impresszióit, s nem akarja néhány hetes ismereteit tudálékosan ránk tukmálni. A KELETI ÉLET egyik legfontosabb színtere az utca. Halottuk ezt korábban is, s most láthatjuk itt a képeken. Esznek, születnek, alszanak, adnak-vesznek, nevetnek, táncolnak, s bizonyára meghalnak az indiai utcákon. Fekete-fehér fotók beszélik ezt el nekünk, s a kiállítóterem szótlan, csak halk zenével aláfestett csendjében megidéződnek a zajok, a szagok, a meleget, a párát, a napot érezzük bőrünkön. Tényszerű e tárlat, a mesélőt nem ragadja el fantáziája, nem borzong az egzotikumon, de hangját átmelegíti az emberség, a szeretet. Egyszerűséggel, tisztelettel elkészített beszámoló egy rokonszenves népről —• ezért is kutatja a látogató egyre Krisna szemeit. Itt gyilkolták meg a miniszterelnököt, Indira Gandhit? Bandukolunk a képek előtt, s köszöntjük a véletlent, a kiállítást, amely éppen ebben az időben segít a híradást megérteni. S Krisna a türelmes és igazán kíváncsi nézőket nem hagyja cserben. Mert Keleti Éva jó fotós. Hajdú Éva A párt egyik alapítója 100 éve született Rabinovits József KITÜNŐEN beszélt németül és oroszul, jól értette a franciát és a szláv nyelveket. Cikkei a századelő progresszív magyar hírlapírásához kapcsolódnak szervesen. Pedig Rabinovits Józsefnek nem jutott osztályrészül „elitneveltetés”. Édesapja, a pogromok elől Odesszából elmenekült tapétázó munkás, tanoncnak adta meg a „nagy fehér cár” alattvalójaként született fiát, abban a reményben, hogy az, mint aranyműves biztos keresethez jut majd. Az 1884. november 21-én született Rabinovits azonban már nagyon fiatalon megértette, hogy nemcsak szőkébb családja, de a munkásosztály népes közössége érdekeit kell képviselnie. Alig 17 esztendős volt amikor az MSZDP aktivistájaként csatlakozott a mozgalomhoz; később az óvások és aranyművesek szakszervezeti titkára lett. A politikus Rabinovits József életútja nemcsak a korai indulás miatt érdekes. A háborút megelőző években kitűnő íráskészségével és számos rokonszenves emberi tulajdonságával is kitűnt társai közül. Az orosz forradalom viharában szervezővé és agitátorrá formálódott politikus útja bizonyos törvényszerűségeket is képvisel: a magyar munkásmozgalom militánsainak százaival együtt járta be a munkásság jövőjéért folytatott küzdelem Budapest— Moszkva—Budapest, majd újra Moszkva fémjelezte szakaszait. Mis szóval az oroszországi „százezer” és a század elejei hazai osztályharc r részvevői között a kontinuitást képviselte. A HADIFOGLYOK forradalmár vezetői közül korábban úgyszólván senki sem játszott jelentős szerepet az MSZDP jobbszárnya vagy az attól esetenként alig elválasztható centrum „belső körében”. Így velük — amint erre Rabinovits is utalt emlékezéseiben — olyan emberek kerültek a frontra, akikre nem volt különösebb szükség a Conti utcai pártközpontban, s így nem is interveniáltak a felmentésük érdekében. Rabinovits ezek között került az orosz frontra, ahol a legelső harcokban, már 1914 októberében fogságba esett. Már a cárt is letaszították a trónról, a fronton megszokottá válik a lövészárkok között szövődő katonabarátság. 1917 nyarán összeomlik a Kerenszkij-offenzíva — Rabinovits tiszthelyettes, aki mindenütt kitűnik „engedetlenségével”, még mindig egyre vándorol fogolytáborról fogolytáborra. 1917 őszén végül a munkásmozgalmáról és — ami számára legalább olyan fontos — forradalmi érzelmű magyar hadifogolymozgalmáról ismert Tomszkba vetődik, a Szibériába kényszerült idegenajkú szocialisták között oly gyakran emlegetett városba. Itt találkozik újra Kun Bélával, akit a század első éveitől jól ismert már; gyakran van együtt Seidler Ernővel, dr. Münnich Ferenccel, Szilágyi Imrével, Reiner Károllyal, Jaross Bélával. November első vasárnapján, már a szovjethatalom kikiáltása után Rabinovits elnökölt azon a hadifogoly-nagygyűlésen, amelyen Kun Béla előadást tartott Kik csinálták a háborút és kik szüntetik meg címen. Ez az első hadifogoly forradalmi gyűlés Tomszkban történelmi jelentőségűvé vált ■ emlékezett a továbbiakban Rabinovits. Innen indult útnak később — egy esztendő múlva — a Magyarországon hivatalosan megalakított Kommunisták Magyarországi Pártja. Rabinovits József Tomszkban, majd Omszkban a hadifogoly-mozgalom irányítása mellett a helyi szovjet megbízásából átszervezte a munkássegélyt és a balesetbiztosítást. Ligeti Károllya szerkesztette a Forradalom című színvonalas lapot. FONTOS SZEREP jutott Rabinovitsnak a hadifoglyok 1918 áprilisában Moszkában megtartott kongresszusán is. Kevesebbet tudunk Szaratovban végzett pártmunkájáról és hazatérése körülményeiről. Annyi bizonyos, hogy 1918 novemberében Rabinovits részt vállalt a KMP megalapításában, tagja lett a párt Központi Bizottságának, és beválasztották annak titkárságába is. E döntő hetekben a mozgalom legfontosabb szervezési, technikai ügyeit irányította. Bekapcsolódott az Ifjúmunkások Országos Szövetségének munkájába, előadásokat tartott Budapesten és más városokban. A KMP befolyását megtörni igyekvő hatóságok 1919. február 21-én hajnalban a párt más vezetőivel együtt őt is letartóztatták. A Tanácsköztársaság kikiáltásának híre a Gyűjtőfogházban érte Rabinovits Józsefet. Ő volt a két kommunista vezető egyike, akik a szociáldemokrata vezetőkkel együtt aláírták a proletárdiktatúra kikiáltását. Egyúttal azonban egyike volt azoknak is, akik már az első hetekben bizonyos szkepszissel vélekedtek az együttműködés perspektíváiról. Ezeknek az érzéseinek Rabinovits József nemegyszer írásaiban is hangot adott. Érdekes például, amit a Vörös újságban a párt és az állam „funkciómegosztásáról” írt a magyar tanácshatalom sajátos körülményei között: „az állam — a Kormányzótanács — lehet bár a legjobb exponense a pártnak, kül- vagy belpolitikai okokból időnként taktikázásra kényszerülhet, jobbra is csúszhat. A dolgozók politikai pártja sohasem. Annak mindig meg kell maradnia a szigorú osztályharc útján.” A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG alatt Rabinovits tagja volt a Szövetségi Központi Intéző Bizottságnak, belügyi népbiztoshelyettesként a tanácsok munkáját is irányította. E téren azt a nézetet képviselte hogy ..a hivatalnokok vannak a tömegekért és nem megfordítva. Szükséges minden ügyet a lehető leggyorsabban és lehetőleg az illetékes szinten elintézni. Az adminisztráció egyszerűsítése egyben a proletáruralom megerősítését is jelenti.” Emellett mint a magyar Kommün egyik legismertebb propagandistája ő írta az első magyar nyelvű összefoglaló munkát Az orosz forradalom címmel. Igen árnyalt képet ad ebben Lenin 1917-es tevékenységéről a breszti béketárgyalásokról és a fiatal szovjet állam hétköznapjairól. Nem csoda, hogy Horthy bírái 15 évi börtönbüntetésre ítélték Rabinovits Józsefet. Családjával együtt azonban a kicseréltek transzportjával 1922-ben sikerült kijutnia a Szovjetunióba, ahol ismét bekapcsolódott a magyar párt életébe. Egykori omszki és szaratovi munkájának mintegy a folytatásaként emellett szovjet állami és pártmegbízatásokat vállalt: a Moszkvában dolgozó külföldi szakemberek, emigránsok tevékenységét segítő irodát vezette, a nemzetközi Vörös Segélynek és e szervezet kiadványainak munkatársa, a Szakszervezeti Internacionálé aktivistája volt. Közben fáradhatatlanul dolgozott a hadifogolymozgalomról és a Tanácsköztársaságról írt emlékezésein, amelyek főleg a Sarló és Kalapácsban, az Új Márciusban, valamint amerikai, kanadai és franciaországi magyar nyelvű lapokban jelentek meg. ÚGY NEVELTE gyermekeit Rabinovits József, hogy családja egyszer még eljut majd Magyarországra. Fia a Vörös Hadsereg repülőtisztjeként valóban hazajött, de a felszabadulás napjaiban életét vesztette Szentendrén. Maga Rabinovits a személyi kultusz áldozataként pusztult el 1940- ben. Akárcsak legtöbb barátjának és harcostársának, a XX. kongresszus adta vissza a neve becsületét. A magyar munkásmozgalom e nagy egyéniségének emlékét ennek ellenére mindmáig nem becsüljük meg eléggé. Talán a centenáriumi méltató szavaknál is többet jelentene, ha újra megjelennének forrásértékű írásai, amelyek nemcsak az ő útját, de nemzedéktársai küzdelmét is láttatni engednék. Kun Miklós