Magyar Nemzet, 1985. július (48. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-09 / 159. szám
6 KÖNYVESPOLC Tanulmányok Baranyáról Nem új megállapítás, hogy a helytörténetírás integrális része az országos vagy nemzeti történetírásnak, s kettejük viszonyában nem beszélhetünk egyik vagy másik alárendelt szerepéről. Bizonyos összefüggéseket szinte kizárólag a helytörténetírás módszerével vagyunk képesek kellő mélységgel és pontossággal megközelíteni, illetve feltárni. Ebben a meggyőződésünkben ismételten megerősít bennünket a Tanulmányok Baranya megye és Pécs város legújabbkori történetéből (1941—1950) című kiadvány. A Baranya megyei Levéltár KISZ-alapszervezetének kezdeményezése nyomán 1982. november 29-én emlékülésre került sor a város felszabadulásának tiszteletére. A kötet részben az ez alkalommal elhangzott előadásokat és korreferátumokat tartalmazza, ezenkívül a szerkesztők helyet biztosítottak olyan —, a korszakhoz szorosan kapcsolódó — tanulmányoknak is, melyek jelentősen hozzájárulhatnak a feldolgo- zás teljesebbé tételéhez. Az összeállításban szereplő munkák felölelik a megye és a város történetének szinte minden aspektusát: a második világháború eseményeinek helyi vonatkozásaitól kezdve, a felszabaduláson, az azt követő gazdasági, társadalmi változásokon át, a kulturális és tudományos élet jellemzéséig. Ezenkívül tartalmazza a kötet a korszak válogatott bibliográfiáját és egyéb hasznos dodokumentumokkal (eseménynaptár, névmutató) is kiegészül. Az első fejezet szerzői — Tegzes Ferenc, Fehér István, Zeleni Ferenc, Szita László — foglalkoznak a megyei antifasiszta ellenállási mozgalommal, a baranyai zsidóság helyzetével és a megye második világháború alatti mezőgazdaságával. A második fejezetben Bezerédi Győző, Borsy Károly, B. Horváth Csilla és Márfi Attila megismerteti az olvasót a megye felszabadításának körülményeivel, a háborús eseményekkel összefüggő károkkal, veszteségekkel. A harmadik fejezetben Szita László, Vargha Dezső, Gyárpás Elemér, T. Méreg Klára, Cseresznyés Ferenc és Kéri Nagy Béla tollából képet kapunk a régió — felszabadulást követő — társadalmi viszonyainak változásairól, a szakszervezeti mozgalom tevékenységéről, a közigazgatás újjászervezéséről, Pécs város iparának helyzetéről, a felvidékiek letelepítéséről és a két munkáspárt egyesülésének megyei vonatkozásairól. Végül a negyedik fejezet bepillantást nyújt — Füzes Miklós, Kovács András, Ravasz János, Rajczi Péter, Erdődi Gyula, Nagy József Mihály és Nádor Tamás közreműködésével — a megye kulturális és tudományos életébe. A közel 350 oldalas munka kiemelkedően nagy érdeme forrásgazdagsága. A szerzők számtalan új, eddig még nem publikált dokumentummal ismertetik meg a téma iránt érdeklődőket. Ami a feldolgozások tartalmi részét illeti, több dolgozatban eredményes kísérlet történt az egyes kérdéseknek az országos történetbe való beágyazására, sőt, némelyik munka szerzője nemzetközi kitekintésre is vállalkozott. A kötetben szereplő munkák — a dolgok természeténél fogva — terjedelemben, a feldolgozás mélységében és színvonalában viszonylag jelentős szórást mutatnak. A szóban forgó konferencia — dicséretre méltó erőfeszítései és hézagpótló tevékenysége ellenére — ezen a helyzeten alapvetően nem változtathatott. Minden igyekezetük ellenére egyes szerzők nem tudtak elszakadni a szűkebben vett régiótól, s így nem minden esetben sikerült szintézist teremteniük. Az előadók közül néhányan csak nagyon nehezen tudtak megbirkózni a források özönével. Mindazonáltal sem az utóbbi kritikai megállapítások, sem pedig a kötetben fellelhető néhány lapszus nem változtat az egészében pozitív értékelésen és azon a megállapításon, hogy a jelentős részben fiatal kutatók munkáiból összeálló kötet révén jól hasznosítható anyagot kap kézbe az olvasó. A konferencia anyagát — a korszak történetével foglalkozó kutatókon kívül — meggyőződéssel ajánlhatjuk azoknak, akik érdeklődnek ezen sorsfordító évek pécsi és baranyai vonatkozásai iránt, de a kötet segítséget nyújthat oktatási intézmények tanárainak és diákjainak is, és mindazoknak, akik a korszakot alaposabban kívánják tanulmányozni. (Baranya Megyei Tanács) Romanovics József Magyar Nemzet Nemzetközi szerződések 1945-1982 Halmosy Dénes kötete Háromféle tudományos indíttatású diplomáciatörténetet szoktunk forgatni. A legelterjedtebbet, amely hosszabbrövidebb korszakok eseményeit folyamatosan ismerteti, összefüggéseit elemzi; teljes dokumentumgyűjteményeket, amelyek csak az időszak okmányait bocsátják rendelkezésre, végül azt a fajtát, amelyet Halmosy Dénes tett közzé. Ez utóbbi az előző kettőnek bizonyos értelmű keverése, így is mondhatnánk: előnyeiket összegzi. Nevezetesen: válogatott dokumentumok (teljes szöveggel, illetve rövidítette!), s valamennyiük előtt az ügy jelentőségének, létrejötte körülményeinek politikai háttérfestő felvázolása. Ezzel két nagyon is szükséges szolgáltatást kapcsol össze: a hiteles dokumentumok ismerete nélkülözhetetlen a megbízható külpolitikai — a publicisztikai vagy az elemző — munkához, de a legteljesebb szöveg sem beszél az összefüggésekről, keletkezésének körülményeiről, a megelőző vitákról, egy-eg megfogalmazás létrejöttéről, kompromiszszumok kialakulásáról. Ezt igyekeznek pótolni, ha röviden is az egyes okmányok elé írt ismertetések. Nagyon hasznos elővenni régebbi — akár ismert, vagy annak vélt — okmányokat. Úera rábukkanhatunk némely elhalványult árnyalatokra, vagy éppen most fedezhetjük fel őket. Feloldódhatnak korábbról örökölt sommás meghatározások, a hosszú időn át tartó mindennapi használatban szinte szükségszerűen kialakuló leegyszerűsítések. evves régebbi eseményekről kiderülhet, hogy nem egészen pontos a kép, amely róla a köztudatban él, vagy éppen ■jcforolpcf ,V*rti.s iloszerű vitákban egy-egy álláspont. Mit is mondott voltaképpen Churchill 1946-os fultoni beszédében? Milyen megjegyzéseket fűztek a felek az 1970-es szovjet—NSZK-szerződéshez? Mit tartalmaz (egészen mai kérdést érintve) az 1972-es szovjet—amerikai SALT—1 szerződés a rakétaelhárító védelmi rendszerekről, s milyen vonatkozásai vannak az új amerikai kozmosztervekhez ? Mint említettük tehát, nem valamennyi, a két időpont között keletkezett nemzetközi szerződést foglalja magában akötet, hanem a második világháború utáni legfontosabbakat dolgozza fel, s ezáltal könnyen kezelhetővé, jól forgathatóvá vált. Áttekintést ad négy évtizedről a lényeget emelve ki, s voltaképpen ezzel válik kiválóan hasznosítható diplomáciatörténetté. A hangsúlyt arra helyezi, ami a mi szemünkben döntő: a két nagyhatalom viszonyára és Európára, de kitekintést ad a világra is. A tartalomjegyzék az ENSZ alapokmányával kezdődik és olyan irat is megtalálható benne, mint például a riói Amerikaközi katonai szerződés, a koreai fegyverszüneti egyezmény vagy a vietnami háború befejezéséről szóló párizsi egyezmény. Még a két fő fejezetcím, tehát a kötet taglalása is az áttekinthetőséget szolgálja: „A hidegháború időszaka” és ,,Az enyhülés és megtorpanásának időszaka”. Ilyenformán előző munkája — a sikeres Nemzetközi szerződések 19411—1945 — után Halmosy Dénes ismét olyan művet adott közre, amelyet szakmabeliek és a nemzetközikérdések iránt lelkiismeretesen érdeklődők el?V firántól forgadhatnak. (Kéznard'iniai és Jogi Könyvkiadó — Gondolat) Tatár Imre A tibeti kultúra forrásai Tibet ősi kultúráját Európa és a tudományos világ a nagy magyar utazó és orientalista, Körösi Csoma Sándor révén ismerte meg. Az ő nyomdokain járva — Duka Tivadartól Baktay Ervinig — jeles kutatók sora öregbítette világszerte a hazai tudomány hírnevét. A Magyar Tudományos Akadémia belső-ázsiai (altajisztikai) kutatócsoportja Kara György professzor vezetésével ma is kiemelkedő lépéseket tesz a Kelet (és ezen belül a buddhizmus és Tibet) kultúrájának jobb megismeréséért. Néhány éve — az Akadémiai Kiadó segítségével — fontos forráskiadvány-sorozatot indítottak Debter (Fontes Tibetani et Mundjurica) címmel, amelyben korábban Bethlenfalvy Géza és a szovjet A. O. Ivanovszkij tett közzé egy-egy kötetet. Legutóbb — a sorozat harmadik darabjaként — Egyed Alice jelentetett meg kritikai kiadásban egy XVIII. századi (mandzsu-kori) tibeti fanyomatost. A magyar tudósok által gondozott kiadványsorozat elsősorban a Mongóliában fellelhető és eleddig tudományosan fel nem dolgozott művek közreadására épül. A tibeti buddhizmus a Himalájától északra elterülő hatalmas térség egészére óriási kulturális hatást gyakorolt, így Mongóliára is, ahol számos értékes kézirat és régi, ritkaságszámba menő nyomtatvány készült. E sokrétű — nálunk sajnálatos módon kevésbé ismert — kultúra forrásai az utóbbi években egyre nagyobb számban kerülnek nyilvánosságra, sőt olykor az európai tudományos érdeklődés homlokterébe. A módszeres feltárásban a magyar keletkutatás komoly eredményeket mondhat magáénak. Egyed Alice könyve a nyolcvannégy sziddháról (buddhista szentről) szóló, Mongóliából származó tibeti rajzos könyvecske latin betűs kritikai kiadása, amelyet a közrebocsátó ismertető bevezetéssel, névmutatóval és konkordanciával is ellátott. A sziddhák eredetileg a középkori India jellegzetes, különleges kultuszban elmélyedt aszkétái voltak. Megjelenésükkel a VIII—XII. századi, szinte államvallássá emelkedett mahájána irányzat a buddhizmuson belül a népi vallásosság mágiájából merített. Ezek a „szentek” ugyanis — Buddha eredeti tanításának megfelelően — bármelyik kasztból származhattak, ideértve az alacsonyabb osztálybeli embereket is (mészárosokat, mosóembereket stb.), akik szakítva korábbi életükkel, a magányos meditálás útját választották. Alakjuk és legendájuk a tibeti vallásosság elfogadott kánonjának, a tibeti panteonnak szerves része lett. A most közreadott forrásmű (akárcsak a teljes sorozat) sok értékes adalékkal szolgál a tibeti kultúra eredetéről és továbbgyűrűzéséről. Egyúttal a magyar keletkutatás számottevő állomása is. R. T. Orosházi irodalmi lexikon „Az ember természetes törekvése, hogy szűkebb pátriáját megismerje” — olvashatjuk egy, a minap napvilágot látott kiadvány előszavában. A kötet borítóján ez áll: Orosháziak és környékbeliek Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című művében. A Koszorús Oszkár válogatta gyűjtemény megjelentetését orosházi üzemek támogatták anyagilag, a füzet kiadásának felelősségét a helyi Petőfi Művelődési Központ vállalta magára. A kiadvány, mint címe is jelzi, Szinnyei József ama, 1881 és 1914 között szerkesztett könyvsorozatán alapul, mely harmincezer magyar író adatait és műveinek bibliográfiáját tartalmazza. A most publikált helyi irodalmi lexikon Szinnyei tizennégy kötetes munkájából hozzávetőleg száz nevet és életrajzot közöl, méghozzá azokét az alkotókét, akik Orosháza és környéke múltját, az ottani szellemi életet meghatározták, akiket e táj dajkált, illetőleg akik ezen a vidéken laktak egy darabig. Több mint tízezer oldalt, egyebek között a régi orosházi sajtó évfolyamait kellett végigtanuulmányozni a szerkesztőknek ahhoz, hogy néhány íróról kiderítsék: köze volt Orosházához, noha erről Szinonyei nem tett említést. Így került a kiadványba például Eötvös József, ki gyakran töltötte idejét felesége, Rosty Ágnes Szentetornya határában volt birtokán, amelyet később Eötvös-majorrnak kereszteltek el. Szerepel az összeállításban Munkácsy Mihály neve (aki hosszabb ideig élt Gerendáson), Szendrey Júliáé (aki gyerekkorának néhány éve Mágocson töltötte), valamint Bartók Béla édesapjáé (aki 1880. április 5-én Csorváson kötött házasságot). Fölvették a gyűjteménybe Némethy Emmának, Justh Zsigmond kedves ismerősének a nevét is. Ö, Jean de Néthy néven számos, Szentetornyán gyűjtött népdalt és balladát tett közkinccsé. Mi értelme van egy óriási biblográfiai vállalkozásból kiragadott részleteket közölni? Mint az iménti példák is mutatják, megjenetést is tartogatott e kötet. Igazi jelentősége azonban abban rejlik, hogy míg az alapul szolgáló, a XIX —XX. század fordulóján napvilágot látott sorozat kevesek házi könyvtárát gazdagíthatja, addig ez a füzetke minden irodalmat értő és kedvelő, szülőföldjét szerető, Orosházán és annak környékén élő embernek az otthonába eljuthat, nem csupán a literatúra, de a szűkebb pátria múltjának jobb megismerését is szolgálva. S talán nem hiú ábránd arra számítani, hogy a fanyargó kéziratok összegyűjtését, az emléktárgyak számbavételét, vagyis a helytörténeti kutatást is előrelendíti ez az újlatin lexikon, mely ..helyiérdekű” nsvan, de mégis hzsét, elismerését fogja kivívni. faz!” Zenetörténeti Múzeum nyílt a sázban A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének tavaly felújított műemlék épületében, a volt Erdődy—Hatvany barokk palotában Zenetörténeti Múzeumot hoztak létre. Az országos gyűjtőkörű múzeumot — alapításának gondolatát még Bartók Béla fogalmazta meg 1919-ben — Kulcsár Kálmán akadémikus, az MTA főtitkárhelyettese nyitotta meg hétfőn, az I., Táncsics utca 7. szám alatt. A Zenetörténeti Múzeum azokat a zenetörténeti, hangszertörténeti, képzőművészeti és iparművészeti alkotásokat is bemutatja, amelyeket eddig kiállítási lehetőség hiányában közgyűjtemények raktáraiban őriztek. A most megnyílt múzeum egy állandó és egy időszaki kiállítással reprezentálja zenekultúránkat. Az állandó kiállítás címe: A zeneelmélet és hangszeres kultúra emlékei Magyarországon. Az időszaki kiállítás Kottás kódextöredékek a magyar középkorból címmel eddig még a közönség elé nem tárt hetven kódexlappal a vokális zenét, illetve a kódextöredék-kutatás eredményeit mutatja be. Kedd, 1985. július 9. NAPLÓ Az Országos Széchényi Könyvtár kiadásában, Komjáthy Miklósné szerkesztésében megjelent a Magyar Könyvészet 1921—1944 című sorozat második kötete. A magyar nemzeti bioliográfia ezzel a munkával válik teljessé, hiszen a mű mintegy hidat képez a Régi Magyar (RMK) és Petrik Géza kötetei, illetve a felszabadulás után intézményes formában megindul hazai bibliográfiai kutatás és kiadványok között. A nyolc kötetre tervezett sorozat a két világháború közötti könyvkiadásunk teljes adattárát kínálja elsőrendű forrásként a történeti szakkutatások, valamint a bibliofil érdeklődés számára. A most napvilágot látott kötet — az Egyetemes Tizedes Osztályozás (ETO) szakrendjének megfelelően — az általános politikai és társadalomtudományok, továbbá a szociológia és a közgazdaságtan területét öleli fel. A feldolgozott anyag óriási méreteit jól érzékelteti, hogy csupán a mostani kötet szűkszavú címleírásai hatszáz nyomtatott oldalra rúgnak. Az érdeklődő, aki valamely határozott ismeretág irodalmát keresi benne, a könyv végén levő tárgymutatóban nyer pontos eligazítást. A kötet munkálatai hosszú éveken át az Országos Széchényi Könytárban folytak Froemel Károlyné, Magyar Miklósné, Morvai Zsuzsanna és S. Lengyel Márta közreműködésével, Lackó Miklós történész szaklektori irányításával. A kiadványt és az egész sorozatot a hazai könyvészet egyik legnagyobb szabású vállalkozásaként üdvözölhetjük. R. T.♦ Éppen negyedszázada, hogy a Vígszínház bemutatta Tennessee Williams Orpheus alászáll című drámáját. Ebben szerepel egy Jake Torrance nevű amerikai kisvárosi „árucsarnokos” is, egy hatvan év körüli férfiú, akit azonban betegsége — és gonoszsága — még külön is öregít. Ebben a szerepben egy színész úgy mozgott — például, amikor letántorgott egy nem hosszú lépcsőn, hogy, ha rozogán is, de széttiporjon „ott lenne* minden szépséget és fiatalságot —, hogy a nézők újra meg újra megtapsolták. A színész — Keres Emil — még messze volt Torrance életkorától: 35 éves volt, és azelőtt már színházat is vezetett Szolnokon és másutt. De éppen, mert vidéken -~ Budapesten addig csak főiskolás volt és kezdő a Nemzetiben —, a fővárosi közönség akkor ismerte meg. Később Keres a Thália Színház igazgatója lett — ekkoriban mutatták be a Tótékat, a Svejket, a Rozsdatemetőt — majd egészen mostanáig a Radnóti Miklós Színpad igazgatója. Közben színészked ott is, és különösen sokat szerepel, mint versmondó, elsősorban József Attila, Nagy László, Ladányi Mihály költeményeinek előadója. Része volt több jó filmben is — emlékezetes például, mint Narrátor a Húsz órában, — a rádióban pedig, mint irodalmi műsorok szerkesztője, és egy ideje, mint rendezője is működik. A több díjral is kitüntetett színész és színházvezető ma tölti be Jake Torrance korát, de nem hasonlít e sikeresen megformált figurához a hatvanéves Keres Emil. férzi őt nem lankadó érdeklődése és az a figyelem is, amellyel a fiatalok — főiskolai növendékei — felé fordul. (a.) A bolondnak is megéri! Ilyenkor szinte üres az utca, a megállóban is csak ketten várakozunk, jó tíz méternyire egymástól. Az ötven körüli zömök férfi, kopott kabátban, kitört oldalú cipőben váratlanul érkezik. Valamit mutogat a másik úrnak, aki ott áll egészen elöl a járdasziget csúcsánál. Nem hallom, miről beszélnek, de aztán látom, hogy leendő útitársam — akivel együtt lestük a kanyar mögött megbúvó villamost — elhárító mozdulatot tesz a kezével. Részéről vége a kihallgatásnak. Emberünk, a vásottruhás kérelmező, felém tart. Egyik keze a zsebében. — Mit gondol, megveszik ezt egy ötvenesért az éremboltban? — és mint a varázsló a cilinderből a kapálódzó nyulat, úgy húzza elő a mély bugyorból a három bronzmütyűrt. — A muttertől szereztem — magyarázza —, piszkosul le vagyok égve, bagót se tudok venni, a mutter ideadta. Múltkor adott egy ezüst ferencjóskát is, azt egy százasért elpasszoltam, de szét ez nem ezüst. Mit gondol, adnak érte egy ötvenest? — kérdi mégegyszer, valamivel bizonytalanabbul, mint az imént. — Fogalmam sincs — óvatoskodom, de már a markomba nyomta mind a hármat, s várakozóan bámul rám. Két kitűzőjelvény az első háborúból, szögletes az egyik, tölgyfalombok keretezik a kopasz császár képét, ovális a másik és egy harminc és feles mozsárágyú körül sürgölődő honvédeket domborít, a harmadik meg valamilyen levente-lövészverseny díja, 1931- ből. Nagyasszonyunk, Hungária, lendületes mozdulattal mutatja az irányt a tollas fövegű kisfiúnak, háttérben felhő, nap, hegy, búzakalász ... — Odaadom egy ötvenesért. Annyit megér! — emberem már biztos a dolgában. Elégedetten teszi el a barna bankjegyet és új terveket sző: — Hol találkozhatnánk? Van még a mutternek egy Horthy ezüst ötpengőse, odaadom magának egy ötvenesért! — felhő fut át a homlokán. — Azt eddig nem adta oda, de majd kikönyörgöm tőle — bizakodik —, elhozom magának! Felszáll velem a villamosra is. — Nyugdíjas vagyok, leszázalékoltak — meséli kéretlenül. — Ideggel. Húsz évet lenyomtam a bolondokházában. Uram! — kiált fel. — A rácson át nézni a hóesést, szagolni a meleget, a napot! Nem lehet azt elmondani. De a mutter megsajnált, kihozott. — Miért vitték be? — Üzletbarátaival kapcsolatban az ember megengedhet magának egy kis bizalmaskodást... — Ejtőernyős voltam. Kaposváron, ötvenben. Kiosztották a golyószórókat, én meg a laktanyaablakból unalmamban lekaszáltam, az útmenti akácfákat. Sorakozó az udvaron, az ezredes rámordít: Nem beszámítható! Bevágtak húsz évre, a rohadt anyjukat. — Csendesen mondja, mese ez, hogy lehetne igaz. — Az Uram! Olyanok voltak ott, el se hinné! Volt ott egy bolond. Katonából lett az is. Na, kinek van itt a legtöbb pénze! Tegye ki! És megevett huszonöt liter karalábéfőzeléket. Egy ültő helyében ... Bementem én aztán a minisztériumba, hogy nyugdíjat adjanak. De azt mondják, ha a kezem vagy a lábam hiányozna, akkor lehetne, de így ideggel, az nekik lehetetlen. Rájuk nézve, így aztán a tanács intézte. — Mennyit kap? — Ezerkilencötvenet kaptam. Most januártól emelték. Kettőnknek a mutterral van négyezer. Végállomás. — Na, minden jót! — mondom. — Jó egészséget! — teszem hozzá katonásan. — Gondolja meg! — szól utánam. — A mutter biztos odaadja. Ezüst! Búza Péter