Magyar Nemzet, 1985. december (48. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
10 ISZLAI ZOLTÁN Élőhívás Karácsony: MCMXLV Idén már negyvenegyedik a negyvenedik tavalyi, az utolsó harci év családünnepe. De milyen volt a most negyvenedő, a félesztendős világbéke gyerekcipőjű karácsonya? Kérdezgetem szeretteimet. Csak foltokban szivárognak elő a háborítatlan öröm-est homályos emlékképei. A rettenettől körülólálkodott, fegyverropogású Jézus-köszöntő — mint halál-fehér amőba-kísértet — ráfolyt, rátelepedett az utána elkövetkezőre. Pedig az idei, a kilencszáznyolcvanötös negyvenedik, követvén a tavalyit, igazán megérdemli a reágondolást nálunk. Mert negyvenöt december huszonnegyedikén mi már érezhettük úgy a Tisza-menti nagyvárosban, hogy familiástól túlvagyunk. Az erdélyiek — szülőapám családja — a nyolcvannégy éves napóval az élen sorra s időben megadták életjeleiket. Kivéve Márton bátyát, a legvadabb gerlicei szekerezőt. Ő még negyvenkettőben szegte nyakát, amikor a Dékánival (meg az alezredessel) legurult a szerpentinről a brassói Pojánán. Napó azonban hosszan itt jelentkezett idősebb lánya, a szentes Amáli is. Dacára, hogy — lévén gyógyíthatatlan úti émelygő — „alig élte túl" Szentgeriicéről megtérve Marosvásárhelyre a kiszáradásig hánytató utat a keskenyvágányú szárnyvonaton. Átszelte a vonulásokat, s azok velejáróit Szárcsa, a korcs barna kanca is. Így értesített engem (passzionátus szerénylet) ákombák levelében Napó, birtokosa a „jó lótartó gazda” címnek. Az idős, de szélsebes Szárcsának versenytársa sem lehetett vágtában Nyárád felé, ha fürödni röpítette a Mártonfia Berci unokatestvérem — atyai engedély nélkül, piros alkonyattal — a szénapadláson begyűlt gyerekrokoncsapatot. A koromfekete Ördög, Szárcsa korán korosodó ménfia mégis eltűnt. Meggyűlik vele a baja az új gazdának! Erzsi ángyom is fejest ugrott előle a tyúkól tetejéről a trágyadombba, mikor őrülten fehér szemekkel szétrúgta alóla a felület az akkor még csak második, habosan háborgó paripajelölt Befutottak a hosszúra hajtott, erőspapírú, sorvezette levelek Gergely bátyától, Bébi ángyától, meg apám többi testvérétől is. S a három sor Alberttól, a parasztkántortól, mind megérkezett. Átért az évi rendes zöldfonatú pálinkáskorsó is tőle. Igaz, csak tiszta vízzel telten; gondolom, másként nem bírta kiállni az átrakodásokat. Különös csak az a körülmény volt, hogy a pecsétviasz a dugótetőn töretlennek látszott. Állagát a postai becsület nyilván megújította utolsó állomásán. Anyám családja felől sem érkeztek rossz hírek ezen a — saját kitermelésű fenyőről neves — karácsonyon. A házunkban lakó rendőrtisztet csak két hónap múlva fogták le (végleg) s ítélték el később három évre. Tőle, az állástalantól kaptuk a nehézfejű favágóbaltát Mentünk vele az elesett faiskolás tüdőbeteg feleségéhez, kidöntendő a rekordmagasságú negyvenötös karácsonyfát. Oly erős ágakkal, hogy meg se rezzent a ráaggatott birsalmafüggelékektől. Eltűnt Miki bátyámról, anyám legfiatalabb öccsétől megérkezett az első értesítés, hogy fogoly és él. Követte aztán ezt harminckilenc évig számtalan. Anyukám másik katonaviselt öccse, Feri, a légnyomásos angóratenyésztő ugyan elvesztette balatonfelföldi tanyáját. Az elmúlt télen, a hadműveletkor, kilencszer cserélt gazdát A tulajdonosok közül már egyik se volt ő. Két oldalkocsis Puchja viszont megúszta a frontot, lezsírozva a szalmakazal mélyén. Ferenc nagybátyám rögtön szódaüzletbe vágott velük. Mindaddig, míg majd el nem kobozták — a forint bejövetelekor — mindkettőt Anyámnak ez a fivére erre haláláig nem hagyta el többé, mint agronómus, az állami szektort Szálkarcsú Sarolta, nagynénémtől érkezett az egyetlen gyászhír anyámékhoz negyvenöt viharutáni krisztkindlijm. Nem családtagról szólt, hála a Magasságodnak. Sómamámnak, Lotte anyjának talán megváltást jelentett Nagynéném ugyanis a bevonuláskor elígérkezett egy francia származék repülőtisztnek. Lekapten Triszár a szovjeteknél volt — földi személy. El is vitte volna Lottit, ki tudja hová a Kaposmenti házból, ha nem éri szerencsétlenség Berlinben, két — vagy három? — hónappal szolgálata letétele előtt. Így ragadt itthon szép keresztanyám, s okozott — amamán kívül — gonosz megkönnyebbülést nekem is, ki el nem tudtam volna fogadni, hogy egy férjet Mária Angelovicsnak neveznek a családban, s közben párnátokban szőrös, mint a gorilla a Brehmből. Mi pedig, menekültünkből városunkba visszaérvén, ahogy Napó kifejezné, szinte jól megvoltunk magunknak otthon. Jóapám a fenyőt már bajusz nélkül húzta haza velem az összekötött két szánkón a köhécselő faiskolai özvegyasszonytól. Még áprilisban növesztette a férfidíszt, mikor — állítólag — hullamérgezést (!) meg flekktífuszt kapott, s anyám szerint úgy lefogyott, hogy nem maradt belőle más, csak a pödörnivaló. Mese húgom, a negyvenhárom szilveszterén született lányka jól látott már a bal szemére is, noha az egyáltalában nem volt természetes. Egy későbbi háborús bűnös kisfia, Árpád még akkor kapott bele a szemébe, mikor a Dunántúlról hazafelé utazva családjukkal márciusban egy olyan vagon mélyén futottunk össze, mely kikészítetlen marhabőröket szállított Első áldozó másik húgom, Marcsu azon a télen épp apácának készült Oltárt rendezett be az ágya végén, foszforeszkáló túrószobrokból, viaszmírtusszal ékesítve. Helyébe akart lépni a bombázáskor halálát lelt géplábú noviciának. Az apácajelölt félig összedőlt bérházunk szembeniévő lakásában szüleihez látogatott. A légiriadó ellenére nem vonult be a pincébe, ahol negyvennégy nyarán kívüle senkinek semmi baja nem esett Tibor öcsémet anyukám kitiltotta bandánkból, bár a kulcscsontja már szépen beforrt A két ház nagyfiai utcai harcokat játszottak a romterületen. Óvodáskorú testvérkém nem nézett a lába alá, s bezuhant a romház pincéjébe, ahol házmesterünk hizlalta disznaját. Még januárban is emlegette a balesetet. Attól tartott, hogy Tibor, amilyen magasról ráesett, a jorksíknek belső vérzéseket okozott. Anyám a siránkozásokra szokásához hűen csak rálegyíntett Harmadszor szűrte át és forralta föl a melaszt. Diója, mandulája, rumaromája akadt elég, csak azok a pattanós buborékok nem sikerültek egy darabig, melyek azt bizonyították volna (kísérletileg), hogy a masszát már ki lehet önteni a tálra, mert elkészült a házi szaloncukor. Sárga meg piros márványpapír helyettesítette a sztaniolt. A selyempapírt rojtoznom ollóval nekem kellett; rém untam az alávaló, piszmogó melót Délután (OTI-ban dolgozó) apám még bejuttatta a klinikára a fejünk fölött mind elhalóbban üvöltő Kepessy-csecsemőt Ugyanazt, kiből harminc év múltán az egyik ritka minitaxisofőrnő lett Pesten, egyszer véletlenül engem is fuvarozott Atyja, a mintaszerű matektanár azon a napon annyira fölhevítette hideg lakásukban — forróvizes palackokkal — az össze-vissza négyhónapos babát, hogy minden tünete rapid mellhártyagyulladásra, vagy még annál is rosszabbra vallott Akkor hatvanhét éves, de hat hónapra rá hirtelen meghalt ópapám sajátkezűleg kötött díszes bélyegalbumot küldött nekem a bizalomteli szentestre. Nálunk az asztalra megint kirántott tiszai harcsa s mézes-mázos guba került. Vagy ahogy ómamám mondta volna, éjfélig bobájkát nyeldekeltünk. Eszünkbe se jutott az oly sűrű múlt után, hogy előttünk mindaz, ami azóta — négy évtizednyire — mögöttünk maradt, tüneményre készen, történetünkbe visszahozhatatlanul. Simonyi Imre VERS A világba belemegyek, közepébe belemegyek, ottan lelkét kutatom reménykedő utakon. — A világot megkerülöm, közösködül hegedülöm, — lengjék körül jó zenék a világok peremét. — A világot kikerülöm. — — Erdöntúli nagy kerülőn botot vágok, somosat, azzal üssék nyomomat... Magyar Nemzet Szombat, 1985. december 21. Levelek Darvas Simon hagyatékából Darvas Simon kéziratos hagyatéka 1980-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, Londonban élő fia, Teddy Darvas néven. A hagyaték főleg neves írók, művészek, politikusok leveleiből áll, s néhány más irodalmi dokumentumot is tartalmaz. A hagyaték eredeti tulajdonosa; Darvas Simon századunk elején-közepén élt, polgári radikális újságíró volt 1915-től a forradalmi eszméket támogató Galilei Kör elnöke, majd titkára lett, a Tanácsköztársaság idején a kommunista párt napilapja, a Vörös Újság munkatársaként dolgozott 1919 után emigrálnia kellett Kolozsvárott, Nagyváradon, majd ismét Budapesten élt. 1938-ban kivándorolt Angliába, s itt halt meg 1969-ben. Kéziratos hagyatéka három nagyobb részből áll. Egyrészt a hozzá írt leveleikből, másrészt az ugyancsak Londonban élt világhírű festő, László Fülöp levelezéséből, harmadrészt vegyes levelezésből (itt többek között Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Szende Pál, Fényes László, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső levelei találhatók.) A gyűjteményt néhány jelentős író kézirata egészíti ki. E hagyaték egészének bemutatására most első ízben kerül sor. * A Darvas Simonhoz írt levelek közül Károlyi Mihály leveleit kell kiemelni. Az ekkor ugyancsak Angliában élt Károlyi 1939 és 1941 között három hosszabbrövidebb levelet írt Darvas Simonnak. „... A politikai helyzet — írta Károlyi 1939 májusában — napról napra, óráról órára változik, nehéz ilyen körülmények között jóslásokba bocsátkozni. Mégis az az érzésem — írta a továbbiakban —, hogy az idő a nácik ellen dolgozik. Hitler nem fog merni háborút indítani, talán zsarolásait is kénytelen lesz lefokozni; ugyanakkor kerülni fogja a végleges megegyezést is a nyugatiakkal, mert ez jelentené beismerését annak, hogy hódító politikája megbukott... Természetesen kérdés, hogy Hitler és Mussolini ebbe a lassú kivégzésükbe bele fognak-e nyugodni és nem fognak-e egy Zrínyi-kirohanást megkísérelni. Mindez nem hiszem, hogy máról holnapra fog bekövetkezni ...” Sajnos, Károlyi Mihálynak nem lett igaza. Néhány rövid hónap múlva — 1939 szeptemberében — Hitler megtámadta Lengyelországot és kitört a második világháború. Még lesznek a totalitárius államoknak (t. i. Németországnak és Olaszországnak) kisebb-nagyobb sikerei — írta befejezésül Károlyi Mihály. Bizonyos területeket a nyugati államok át fognak engedni a németeknek — így Magyarországot is. (Sajnos, ebben igaza lett.) A magyar — vélekedett Károlyi — nem egy ellenálló faj, 1848 kivételével lavírozásokból éltünk. „... A látszatért mindig készek voltunk a valóságot feláldozni. Nyugatiaknak mondtuk magunkat, holott keletiek voltunk, úriaknak állítottuk magunkat, holott szolgák voltunk... Soha nem közelítettük meg az igazi demokráciát...’’ Öngyötrő, megrázó hangú levelét Károlyi ekképp fejezte be: „Honvágyam nem mára, de a holnapra irányul. Arra a holnapra, amit sajnos, nem fogok megérni. Akkor szeretnék visszatérni, mikor egy új, egy a csapások által megerősödött nemzedék fog a mai helyébe lépni...“ Csaknem ugyanebből az időből szól az ugyancsak emigrációban élő Bölöni György, illetve Hatvany Lajos levele, ők is az emigráció keserves létfeltételeiről, a háború megpróbáltatásairól írnak. Bölöni levelei már átnyúlnak az 194S utáni időszakra is, amikor Bölöni így látja saját és lerombolt hazája helyzetét: ,,... Budapest 25 év után... romjai nélkül is teljesen idegen lett volna számunkra; ismerőseink, régi barátaink meghaltak vagy kiirtódtak. Rokoni kapcsolatunk semmi. Egyetlen nővérem, aki számomra a »családot» képezte, és akit szerettem, Erdélyben élt. Másfél év óta hír nélkül vagyok róla...’’ n... Bizony nehéz felszedni annyi sok év után újra asátorfát — írja egy hónap múlva Bölöni Darvas Simonnak, közeli hazajövetelükre célozva — De megbirkózunk az új élettel is, csak egészség legyen hozzá...” Néhány más levél íróktől, művészektől származik. Így Lengyel Menyhérttől, Márai Sándortól és másoktól. Szőnyi István, a festő írja Darvas Simonnak — már 1956 után —, megköszönve a külföldi magyarok ekkori anyag támogatását, nagy és kedves segítség a jó szív az ország nehéz helyzetében. A Darvas Simon-hagyaték másik jelentős része László Fülöpböl írt leveleiket tartalmaz. László Fülöp 1907-től Bécsben, majd Londonban élt, ez uralkodó körök egyik legkedveltebb festője lett. A hozzá írott levelek többsége — foglalkozásából következően is — festőktől, szobrászoktól származik, de néhány jelentős politikus, író, újságíró — főleg művészeti vonatkozású — levele is fennmaradt e hagyatékban. Az egyik legérdekesebb levél Görgey Artúré. A 48-as szabadságharc e sokat vitatott alakja 1901 márciusában — a közélettől immár teljesen visszavonulva, de igényt tartva a művészeti megörötetettségre is — így írt László Fülöpnek: „Kedves Mesteri Teljesen jól érezvén magamat, nem lévén más kötelességem, mint hogy mindaddig egészséges maradjak, míg modellként szolgálatára lehetek, remélem jövő péntek 15-én délután fél háromkor tiszteletemet tehetni műtermében. Őszinte nagy tisztelettel híve Görgei Arthur” Egy másik ekkori, László Fülöphöz írt levél Ferenczy Idától, Erzsébet királyné társalkodónőjétől való. Ismeretes, hogy Erzsébet királyné ellen 1898 szeptemberében gyilkos merényletet követtek el, valószínűleg ezért ír még 1901 júniusában is gyászszegélyes levélpapíron Ferenczy Ida László Fülöpnek, Bécsből: „Édes László Úr! Tudatom önnel, hogy a szabónéval a számlaügy olyan módon fejeződött be, hogy az Ön nevére írt számlát én fizettem ki.... Ő Felsége (t. i. a. király) kegyességéből....” E jellegzetes magánügy után — amelyhez azonban történelmi nevek kapcsolódnak — lássunk kéthárom művészlevelet. „Kedves jó Kossuth Lajos Laczi barátom — írja Fadrusz János, a kiváló szobrász Rómából, a század elejéről származó, dátum nélküli levelében. — Későn kaptam kedves, szép leveledet és igen nagy örömet szereztél vele ... Mi most itt pihenünk egy kicsit, mert bizony nagyon rám fért, három szobor egy hónap alatt és hidd el, a leleplezés izgalmai a legnehezebbek...” ; Egy másik levélben Ferenczy Károly köszöni meg László Fülöpnek a képei érdekében külföldön kifejtett tevékenységét. Feszty Árpád a magyar képzőművészek segélyalapja javára adott ajándékot köszöni meg. Csók István pedig — már jóval későbben, az 1930-as évek elején — a londoni magyar művészeti kiállítás erkölcsi és anyagi támogatására kéri fel László Fülöpöt. Az Írók sorában többek között Kiss József — A Hét szerkesztője — írt neki: „...Remélem ki fog állítani ősszel, ha mást nem, az én arcképemet. Teles Ede egy gyönyörű mellszobrot készített rólam, az is akkor lesz kiállítva. Micsoda kitüntetési A legjobb mesterek versenyeznek, hogy megörökítsenek, amíg kollégáim agyon köveznének...” Kiss József itt nyilván a haladó városi irodalom megteremtéséért vívott küzdelmére, s gyakori támadtatására utal. Egy másik levelében Kiss József — a hazai táj korlátozottságai közül — 1908-ban így írt: „...Mikor jön haza megint édes Mester? Vagy megelégelte szegény hazánk szegény babérait? Ó mennyire irigylem Önt azért a nagy horizontért, mely önnek jutott. Én már nem fogom látni a nagy világot, szűk mederben peregnek le hátralevő napjaim... Hiába, szűk viszonyok közt élni, korlátolt határok közt mozogni, ez volt sorsom és tragédiám. Mindegy. A magam munkáját elvégeztem és ma olyan népszerűség sugarában sütkérezem, mint előttem kevesen.. . A gyűjtemény harmadik része vegyes levelezést tartalmaz. E levelek sorában kell mindenekelőtt említeni Kossuth Lajos 1855-ből származó, angol nyelvű levelét. Ez az Atlas című angol folyóirat szerkesztőjének szólt, benne Kossuth a folyóirat terjesztésére, előfizetők gyűjtésére vonatkozó javaslatait adta elő. 1855 elejétől az akkor Angliában tartózkodó Kossuth az Aitlas című folyóiratban tette közzé cikkeit. Leveléhez Kossuth — ugyancsak sajátkezű aláírással — egy nyomtatott előfizetési felhívástervezetet is mellékelt. A hosszabb Kossuth-levélben többek között a következők olvashatók : „Tisztelt Úrram! Feljegyzésére visszatérve semmi megjegyezni valóm nincsen. Minden rendben van, köszönöm. Remélem, nem lesz kifogás a javaslataim ellen, amelyeket természetesen nem szánok kizárólagosnak. Arra kérném önt, hogy közleményünket adja ki újságjában egy vagy két alkalommal, az ön tetszése szerinti szöveggel... Itt küldöm önnek a szevasztopoli levél befejezését (a szevasztopoli levél: Kossuth tudósítása Szevasztopol 1855. évi ostromáról), használja fel, ahogy jónak látja. Alcímének ezt adhatja: különleges levelezőnktől. Kapcsolatba lépésünkre ez jó alkalom lenne... Jó lenne, ha a nyomdász nem támasztana nehézségeket javaslataimmal szemben, mert így újabb napokat vesztegetnék el. Nem tudom elérni az első ezres Ot. i. példányszám-gyarapodást, ha a küldeményt nem kapom meg sürgősen. A békesség kedvéért a formai változtatásokhoz nem ragaszkodom feltétlenül. Maradok tisztelettel Kossuth L. A további levelek a magyar polgári radikális mozgalom kiemelkedő személyiségeitől valók, így itt található egy további levél Károlyi Mihhálytól , Prager Jenőnek, az ugyancsak külföldön élő kitűnő baloldali könyvkiadónak szólt), s egy levelezőlapja, melynek címzettje Hajnal Jenő polgári radikális újságíró. Az első levélben a Práger Jenővel való londoni találkozást beszéli meg Károlyi Mihály, s megemlíti, hogy Londonban találkozni fog az ugyancsak emigrációban élő Eduard Benessel, aki ekkor a Csehszlovák Nemzeti Bizottság elnöke volt (korábban, s későbben a Csehszlovák Köztársaság elnöke), vele Darvas Simonnak egy vitás ügyében is beszél. Károlyi egyébként eredetiben mellékeli Benes levelét, ebben a Csehszlovák Nemzeti Bizottság elnöke közli, hogy Darvas Simon ügyét megbeszéli bizottságának többi tagjával. ■ A következő levelet Szende Pál, az előbb polgári radikális, majd szociáldemokrata politikus írja 1934-ben — Böhm V.láosnak, ill. Prager Jenőnek. „...Kedves Böhm és Prager famíliák — olvasható itt —, hatósági fedezet alatt kényelmesen megérkeztem, s itt mindenkit jó egészségben találunk. Még három napig pihenek ... s azután elkezdek dolgozni ...” Amiről itt szó van: Szende Pál 1934-ben emigránsként részt vett a bécsi munkásfelkelésben, a felkelés leverése után menekülni kényszerült, e levelét már Romániából írta. (Két hónappal később, július 15-én ugyanitt meghalt.) Igen érdekes Fényes László — ugyancsak polgári radikális újságíró és politikus — levele. Fényes László a század eleji magyar baloldali sajtó egyik legélesebb szavú képviselője volt, 1919 után bebörtönözték, majd az újabb sajtóperek elől emigrációba kényszerült. Párizsiból, 1939 januárjában írja, ugyancsak a meghurcoltatás és az emigrálás sorsát szenvedő barátjának, Pallér Bélának: „... A magyarságunkat nem vethetjük le, mert nem rajtunk van az, hanem abból vagyunk. De most — ebben mondok ellent Neked — Magyarországon nincsen magyarság, ha van, s ami van, az szenved és hallgatni és tűrni kényszerült, visszamenésre most semmi helyünk ott. Szeretem a hazámat, jobban józanul senki sem szeretheti, de lepiszkoltatni magamat és cselekvés lehetősége nélkül elnémíttatni magamat, ezért — e célból — nem megyek haza! A magyarság hitét, életét mi szolgáljuk... Végzetes történelmi korszakba jutva az emberségünket, a magyar élet emberségét is, kell megtartanunk. Elvehetnek tőlünk mindent, de a hitünket nem tudják. Ez a hit fogja visszavezetni az emberiséget a fejlődéshez. A magyarságot is. A fáklyafutók útja verejtékes, de betöltik hivatásukat, ha lángban tartják és tovább adják a fáklyát...” * Egyes jelentős írók kéziratai egészítik ki Darvas Simon hagyatékát. Többek között Heltai Jenő, Gábor Andor és Emőd Tamás írásait találhatjuk itt, Jászai Mari fényképét, ajánló soraival, a londoni Mikes György konferanszait, s Németh László egy drámatöredékét. A közeljövőben szeretnénk teljes szövegükben is publikálni Darvas Simon hagyatékának legfontosabb írásait. Legtöbbjük kortörténeti fontosságú, s minden valószínűség szerint teljesen ismeretlen tudományos kutatásunk számára is. Örömteli, hogy e dokumentumok Londonból hazajutottak. Szilágyi János «5^ fS'ST'♦ AU+aa, /WvCt ÁrOKrVy <H/0 ví. Ä-ä* JA -tAde-OtC»^ XXu éflum*. «el „51 . ej Ju~3> XXU- <rf- ***tZf^A AjJXm, -4**- ***** eui «tAy 4-vU-a- tiOJOJuimA <U6*u UAUs,- *** f*-** rtr cjxás/ -Wt «öv. ^e-nAvv a Tr XJd. Q^űCT $ -VW-nXS AöváváT O-H le vei el: facsimile