Magyar Nemzet, 1985. december (48. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

10 ISZLAI ZOLTÁN Élőhívás Karácsony: MCMXLV Idén már negyvenegyedik a negyvenedik tavalyi, az utolsó harci év családünnepe. De milyen volt a most negyvenedő, a félesz­tendős világbéke gyerekcipőjű ka­rácsonya? Kérdezgetem szerettei­met. Csak foltokban szivárognak elő a háborítatlan öröm-est homá­lyos emlékképei. A rettenettől kö­rülólálkodott, fegyverropogású Jé­zus-köszöntő — mint halál-fehér amőba-kísértet — ráfolyt, rátele­pedett az utána elkövetkezőre. Pedig az idei, a kilencszáznyolc­­vanötös negyvenedik, követvén a tavalyit, igazán megérdemli a reá­­gondolást nálunk. Mert negyven­öt december huszonnegyedikén mi már érezhettük úgy a Tisza-men­ti nagyvárosban, hogy familiástól túlvagyunk. Az erdélyiek — szülőapám csa­ládja — a nyolcvannégy éves na­póval az élen sorra s időben meg­adták életjeleiket. Kivéve Márton bátyát, a legvadabb gerlicei sze­­kerezőt. Ő még negyvenkettőben szegte nyakát, amikor a Dékáni­val (meg az alezredessel) legurult a szerpentinről a brassói Pojá­­nán. Napó azonban hosszan itt je­lentkezett idősebb lánya, a szen­tes Amáli is. Dacára, hogy — lé­vén gyógyíthatatlan úti émelygő — „alig élte túl" Szentgeriicéről megtérve Marosvásárhelyre a ki­száradásig hánytató utat a kes­­kenyvágányú szárnyvonaton. Át­szelte a vonulásokat, s azok ve­lejáróit Szárcsa, a korcs barna kanca is. Így értesített engem (passzionátus szerénylet) ákom­­bák levelében Napó, birtokosa a „jó lótartó gazda” címnek. Az idős, de szélsebes Szárcsának verseny­társa sem lehetett vágtában Nyárád felé, ha fürödni röpítette a Mártonfia Berci unokatestvérem — atyai engedély nélkül, piros al­­konyattal — a szénapadláson be­gyűlt gyerekrokoncsapatot. A ko­romfekete Ördög, Szárcsa korán korosodó ménfia mégis eltűnt. Meggyűlik vele a baja az új gaz­dának! Erzsi ángyom is fejest ug­rott előle a tyúkól tetejéről a trá­gyadombba, mikor őrülten fehér szemekkel szétrúgta alóla a fel­ület az akkor még csak második, habosan háborgó paripajelölt Befutottak a hosszúra hajtott, erőspapírú, sorvezette levelek Gergely bátyától, Bébi ángyától, meg apám többi testvérétől is. S a három sor Alberttól, a paraszt­kántortól, mind megérkezett. Át­ért az évi rendes zöldfonatú pá­linkáskorsó is tőle. Igaz, csak tisz­ta vízzel telten; gondolom, más­ként nem bírta kiállni az átrako­dásokat. Különös csak az a körül­mény volt, hogy a pecsétviasz a dugótetőn töretlennek látszott. Állagát a postai becsület nyilván megújította utolsó állomásán. Anyám családja felől sem ér­keztek rossz hírek ezen a — sa­ját kitermelésű fenyőről neves — karácsonyon. A házunkban lakó rendőrtisztet csak két hónap múl­va fogták le (végleg) s ítélték el később három évre. Tőle, az ál­lástalantól kaptuk a nehézfejű fa­vágóbaltát Mentünk vele az el­esett faiskolás tüdőbeteg feleségé­hez, kidöntendő a rekordmagas­ságú negyvenötös karácsonyfát. Oly erős ágakkal, hogy meg se rezzent a ráaggatott birsalma­függelékektől. Eltűnt Miki bátyámról, anyám legfiatalabb öccsétől megérkezett az első értesítés, hogy fogoly és él. Követte aztán ezt harmincki­lenc évig számtalan. Anyukám másik katonaviselt öccse, Feri, a légnyomásos angóratenyésztő ugyan elvesztette balatonfelföldi tanyáját. Az elmúlt télen, a had­műveletkor, kilencszer cserélt gaz­dát A tulajdonosok közül már egyik se volt ő. Két oldalkocsis Puchja viszont megúszta a frontot, lezsírozva a szalmakazal mélyén. Ferenc nagybátyám rögtön szóda­üzletbe vágott velük. Mindaddig, míg majd el nem kobozták — a forint bejövetelekor — mindket­tőt Anyámnak ez a fivére erre haláláig nem hagyta el többé, mint agronómus, az állami szek­tort Szálkarcsú Sarolta, nagynéném­­től érkezett az egyetlen gyászhír anyámékhoz negyvenöt vihar­utáni krisztkindlijm­. Nem csa­ládtagról szólt, hála a Magassá­godnak. S­ómamámnak, Lotte anyjának talán megváltást jelen­tett Nagynéném ugyanis a bevonu­láskor elígérkezett egy francia származék repülőtisztnek. Lekap­­ten Triszár a szovjeteknél volt — földi személy. El is vitte volna Lottit, ki tudja hová a Kapos­­menti házból, ha nem éri szeren­csétlenség Berlinben, két — vagy három? — hónappal szolgálata le­tétele előtt. Így ragadt itthon szép keresztanyám, s okozott — ama­mán kívül — gonosz megkönnyeb­bülést nekem is, ki el nem tudtam volna fogadni, hogy egy férjet Má­ria Angelovicsnak neveznek a családban, s közben párnátokban szőrös, mint a gorilla a Brehmből. Mi pedig, menekültünkből vá­rosunkba visszaérvén, ahogy Na­pó kifejezné, szinte jól megvol­tunk magunknak otthon. Jóapám a fenyőt már bajusz nélkül húzta haza velem az összekötött két szánkón a köhécselő faiskolai öz­vegyasszonytól. Még áprilisban növesztette a férfidíszt, mikor — állítólag — hullamérgezést (!) meg flekktífuszt kapott, s anyám szerint úgy lefogyott, hogy nem maradt belőle más, csak a pödör­­nivaló. Mese húgom, a negyven­­három szilveszterén született lány­ka jól látott már a bal szemére is, noha az egyáltalában nem volt természetes. Egy későbbi háborús bűnös kisfia, Árpád még akkor kapott bele a szemébe, mikor a Dunántúlról hazafelé utazva csa­ládjukkal márciusban egy olyan vagon mélyén futottunk össze, mely kikészítetlen marhabőröket szállított Első áldozó másik húgom, Mar­­csu azon a télen épp apácának ké­szült Oltárt rendezett be az ágya végén, foszforeszkáló túrószob­rokból, viaszmírtusszal ékesítve. Helyébe akart lépni a bombázás­kor halálát lelt géplábú noviciá­­nak. Az apácajelölt félig össze­dőlt bérházunk szembeniévő la­kásában szüleihez látogatott. A lé­giriadó ellenére nem vonult be a pincébe, ahol negyvennégy nya­rán kívüle senkinek semmi baja nem esett Tibor öcsémet anyukám kitil­totta bandánkból, bár a kulcs­­csontja már szépen beforrt A két ház nagyfiai utcai harcokat ját­szottak a romterületen. Óvodás­korú testvérkém nem nézett a lá­ba alá, s bezuhant a romház pin­céjébe, ahol házmesterünk hizlal­ta disznaját. Még januárban is emlegette a balesetet. Attól tar­tott, hogy Tibor, amilyen magas­ról ráesett, a jorksík­nek belső vér­zéseket okozott. Anyám a siránkozásokra szoká­sához hűen csak rálegyíntett Harmadszor szűrte át és forralta föl a melaszt. Diója, mandulája, rumaromája akadt elég, csak azok a pattanós buborékok nem sike­rültek egy darabig, melyek azt bizonyították volna (kísérletileg), hogy a masszát már ki lehet ön­teni a tálra, mert elkészült a há­zi szaloncukor. Sárga meg piros márványpapír helyettesítette a sztaniolt. A selyempapírt rojtoz­­nom ollóval nekem kellett; rém untam az alávaló, piszmogó me­lót Délután (OTI-ban dolgozó) apám még bejuttatta a klinikára a fe­jünk fölött mind elhalóbban üvöl­tő Kepessy-csecsemőt Ugyanazt, kiből harminc év múltán az egyik ritka minitaxisofőrnő lett Pesten, egyszer véletlenül engem is fuva­rozott Atyja, a mintaszerű ma­tektanár azon a napon annyira fölhevítette hideg lakásukban — forróvizes palackokkal — az ös­­­sze-vissza négyhónapos babát, hogy minden tünete rapid mell­­hártyagyulladásra, vagy még an­nál is rosszabbra vallott Akkor hatvanhét éves, de hat hónapra rá hirtelen meghalt ópa­pám sajátkezűleg kötött díszes bé­lyegalbumot küldött nekem a bi­zalomteli szentestre. Nálunk az asztalra megint kirántott tiszai harcsa s mézes-mázos guba ke­rült. Vagy ahogy ómamám mond­ta volna, éjfélig bobájkát nyel­­dekeltünk. Eszünkbe se jutott az oly sűrű múlt után, hogy előttünk mind­az, ami azóta — négy évtizednyi­re — mögöttünk maradt, tüne­ményre készen, történetünkbe visszahozhatatlanul. Simonyi Imre VERS A világba belemegyek, közepébe belemegyek, ottan lelkét kutatom reménykedő utakon. — A világot megkerülöm, közösködül hegedülöm, — lengjék körül jó zenék a világok peremét. — A­­ világot kikerülöm. — — Erdöntúli nagy kerülőn botot vágok, somosat, azzal üssék nyomomat... Magyar Nemzet Szombat, 1985. december 21. Levelek Darvas Simon hagyatékából Darvas Simon kéziratos hagya­téka 1980-ban került a Petőfi Iro­dalmi Múzeumba, Londonban élő fia, Teddy Darvas néven. A ha­gyaték főleg neves írók, művé­szek, politikusok leveleiből áll, s néhány más irodalmi dokumentu­mot is tartalmaz. A hagyaték eredeti tulajdono­sa; Darvas Simon századunk ele­­jén-közepén élt, polgári radikális újságíró volt 1915-től a forradal­mi eszméket támogató Galilei Kör elnöke, majd titkára lett, a Tanácsköztársaság idején a kom­munista párt napilapja, a Vörös Újság munkatársaként dolgozott 1919 után emigrálnia kellett Ko­lozsvárott, Nagyváradon, majd is­mét Budapesten élt. 1938-ban ki­vándorolt Angliába, s itt halt meg 1969-ben. Kéziratos hagyatéka három na­gyobb részből áll. Egyrészt a hoz­zá írt leveleikből, másrészt az ugyancsak Londonban élt világ­hírű festő, László Fülöp levelezé­séből, harmadrészt vegyes levele­zésből (itt többek között Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Szende Pál, Fényes László, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső levelei talál­hatók.) A gyűjteményt néhány je­lentős író kézirata egészíti ki. E hagyaték egészének bemuta­tására most első ízben kerül sor. * A Darvas Simonhoz írt leve­lek közül Károlyi Mihály leveleit kell kiemelni. Az ekkor ugyan­csak Angliában élt Károlyi 1939 és 1941 között három hosszabb­­rövidebb levelet írt Darvas Si­monnak. „... A politikai helyzet — írta Károlyi 1939 májusában — napról napra, óráról órára válto­zik, nehéz ilyen körülmények kö­zött jóslásokba bocsátkozni. Még­is az az érzésem — írta a továb­biakban —, hogy az idő a nácik ellen dolgozik. Hitler nem fog merni háborút indítani, talán zsa­rolásait is kénytelen lesz lefokoz­ni; ugyanakkor kerülni fogja a végleges megegyezést is a nyuga­tiakkal, mert ez jelentené beis­merését annak, hogy hódító poli­tikája megbukott... Természete­sen kérdés, hogy Hitler és Mus­solini ebbe a lassú kivégzésük­be bele fognak-e nyugodni és nem fognak-e egy Zrínyi-kirohanást megkísérelni. Mindez nem hiszem, hogy máról holnapra fog bekö­vetkezni ...” Sajnos, Károlyi Mihálynak nem lett igaza. Néhány rövid hónap múlva — 1939 szeptemberében — Hitler megtámadta Lengyelorszá­got és kitört a második világhá­ború. Még lesznek a totalitárius álla­moknak (t. i. Németországnak és Olaszországnak) kisebb-nagyobb sikerei — írta befejezésül Káro­lyi Mihály. Bizonyos területeket a nyugati államok át fognak en­gedni a németeknek — így Ma­gyarországot is. (Sajnos, ebben igaza lett.) A magyar — véleke­dett Károlyi — nem egy ellenálló faj, 1848 kivételével lavírozások­­ból éltünk. „... A látszatért min­dig készek voltunk a valóságot feláldozni. Nyugatiaknak mond­tuk magunkat, holott keletiek voltunk, úriaknak állítottuk ma­gunkat, holott szolgák voltunk... Soha nem közelítettük meg az igazi demokráciát...’’ Öngyötrő, megrázó hangú leve­lét Károlyi ekképp fejezte be: „Honvágyam nem mára, de a hol­napra irányul. Arra a holnapra, amit sajnos, nem fogok megérni. Akkor szeretnék visszatérni, mi­kor egy új, egy a csapások által megerősödött nemzedék fog a mai helyébe lépni...“ Csaknem ugyanebből az időből szól az ugyancsak emigrációban élő Bölöni György, illetve Hat­vany Lajos levele, ők is az emig­ráció keserves létfeltételeiről, a háború megpróbáltatásairól ír­nak. Bölöni levelei már átnyúl­nak az 194S utáni időszakra is, amikor Bölöni így látja saját és lerombolt hazája helyzetét: ,,... Budapest 25 év után... rom­jai nélkül is teljesen idegen lett volna számunkra; ismerőseink, régi barátaink meghaltak vagy kiirtódtak. Rokoni kapcsolatunk semmi. Egyetlen nővérem, aki számomra a »családot» képezte, és akit szerettem, Erdélyben élt. Másfél év óta hír nélkül vagyok róla...’’ n..­. Bizony nehéz fel­szedni annyi sok év után újra a­­sátorfát — írja egy hónap múlva Bölöni Darvas Simonnak, közeli hazajövetelükre célozva­ — De megbirkózunk az új élettel is, csak egészség legyen hozzá...” Néhány más levél íróktől, mű­vészektől származik. Így Lengyel Menyhérttől, Márai Sándortól és másoktól. Szőnyi István, a festő írja Darvas Simonnak — már 1956 után —, megköszönve a kül­földi magyarok ekkori anyag­ tá­mogatását, nagy és kedves segít­ség a jó szív az ország nehéz helyzetében. A Darvas Simon-hagyaték má­sik jelentős része László Fülöp­­böl írt leveleiket tartalmaz. László Fülöp 1907-től Bécsben, majd Londonban élt, ez uralkodó kö­rök egyik legkedveltebb festője lett. A hozzá írott levelek több­sége — foglalkozásából követke­zően is — festőktől, szobrászok­tól származik, de néhány jelen­tős politikus, író, újságíró — fő­leg művészeti vonatkozású — le­vele is fennmaradt e hagyaték­ban. Az egyik legérdekesebb levél Görgey Artúré. A 48-as szabad­ságharc e sokat vitatott alakja 1901 márciusában — a közélettől immár teljesen visszavonulva, de igényt tartva a művészeti meg­­örötetettségre is — így írt László Fülöpnek: „Kedves Mesteri Teljesen jól érezvén magamat, nem lévén más kötelességem, mint hogy mindaddig egészséges maradjak, míg modellként szol­gálatára lehetek, remélem jövő péntek 15-én délután fél három­kor tiszteletemet tehetni műter­mében. Őszinte nagy tisztelettel híve Görgei Arthur” Egy másik ekkori, László Fü­­löphöz írt levél Ferenczy Idától, Erzsébet királyné társalkodónőjé­­től való. Ismeretes, hogy Erzsé­bet királyné ellen 1898 szeptem­berében gyilkos merényletet kö­vettek el, valószínűleg ezért ír még 1901 júniusában is gyászsze­gélyes levélpapíron Ferenczy Ida László Fülöpnek, Bécsből: „Édes László Úr! Tudatom önnel, hogy a szabónéval a számlaügy olyan módon fejeződött be, hogy az Ön nevére írt számlát én fizettem ki.... Ő Felsége (t. i. a. király) kegyességéből....” E jellegzetes magánügy után — amelyhez azonban történelmi ne­vek kapcsolódnak — lássunk két­­három művészlevelet. „Kedves jó Kossuth Lajos Laczi barátom — írja Fadrusz János, a kiváló szobrász Rómá­ból, a század elejéről származó, dátum nélküli levelében. — Ké­sőn kaptam kedves, szép leveledet és igen nagy örömet szereztél ve­le ... Mi most itt pihenünk egy kicsit, mert bizony nagyon rám fért, három szobor egy hónap alatt és hidd el, a leleplezés iz­galmai a legnehezebbek...” ; Egy másik levélben Ferenczy Károly köszöni meg László Fü­löpnek a képei érdekében kül­földön kifejtett tevékenységét. Feszty Árpád a magyar képző­művészek segélyalapja javára adott ajándékot köszöni meg. Csók István pedig — már jóval későbben, az 1930-as évek elején — a londoni­­ magyar művészeti kiállítás erkölcsi és anyagi tá­mogatására kéri fel László Fülö­­pöt. Az Írók sorában többek között Kiss József — A Hét szerkesztője — írt neki: „...Remélem ki fog állítani ősszel, ha mást nem, az én arcképemet. Teles Ede egy gyönyörű mellszobrot készített rólam, az is akkor lesz kiállítva. Micsoda kitüntetési A legjobb mesterek versenyeznek, hogy megörökítsenek, amíg kollégáim agyon köveznének...” Kiss Jó­zsef itt nyilván a haladó­ városi irodalom megteremtéséért vívott küzdelmére, s gyakori támadtatá­­sára utal. Egy másik levelében Kiss József — a hazai táj korlá­tozottságai közül — 1908-ban így írt: „...Mikor jön haza megint édes Mester? Vagy megelégelte szegény hazánk szegény babérait? Ó mennyire irigylem Önt azért a nagy horizontért, mely önnek ju­tott. Én már nem fogom látni a nagy világot, szűk mederben pe­regnek le hátralevő napjaim... Hiába, szűk viszonyok közt él­ni, korlátolt határok közt mozog­ni, ez volt sorsom és tragédiám. Mindegy. A magam munkáját el­végeztem és ma olyan népszerű­ség sugarában sütkérezem, mint előttem kevesen.. . A gyűjtemény harmadik része vegyes levelezést tartalmaz. E le­velek sorában kell mindenekelőtt említeni Kossuth Lajos 1855-ből származó, angol nyelvű levelét. Ez az Atlas című angol folyóirat szerkesztőjének szólt, benne Kos­suth a folyóirat terjesztésére, elő­fizetők gyűjtésére vonatkozó ja­vaslatait adta elő. 1855 elejétől az akkor Angliában tartózkodó Kos­suth az Aitlas című folyóiratban tette közzé cikkeit. Leveléhez Kossuth — ugyancsak sajátkezű aláírással — egy nyomtatott elő­fizetési felhívástervezetet is mel­lékelt. A hosszabb Kossuth-levélben többek között a következők ol­vashatók : „Tisztelt Úrra­m! Feljegyzésére visszatérve sem­mi megjegyezni valóm nincsen. Minden rendben van, köszönöm. Remélem, nem lesz kifogás a ja­vaslataim ellen, amelyeket termé­szetesen nem szánok kizárólagos­nak. Arra kérném önt, hogy köz­leményünket adja ki újságjában egy vagy két alkalommal, az ön tetszése szerinti szöveggel... Itt küldöm önnek a szevasz­­topoli levél befejezését (a szevasz­­topoli levél: Kossuth tudósítása Szevasztopol 1855. évi ostromá­ról), használja fel, ahogy jónak látja. Alcímének ezt adhatja: kü­lönleges levelezőnktől. Kapcso­latba lépésünkre ez jó alkalom lenne... Jó lenne, ha a nyomdász nem támasztana nehézségeket javas­lataimmal szemben, mert így újabb napokat vesztegetnék el. Nem tudom elérni az első ezres Ot. i. példányszám-gyarapodást­, ha a küldeményt nem kapom meg sürgősen. A békesség kedvéért a formai változtatásokhoz nem ra­gaszkodom feltétlenül. Maradok tisztelettel Kossuth L. A további levelek a magyar pol­gári radikális mozgalom kiemel­kedő személyiségeitől valók, így itt található egy további levél Ká­rolyi Mihhálytól , Prager Jenőnek, az ugyancsak­ külföldön élő kitű­nő baloldali könyvkiadónak szólt), s egy levelezőlapja, melynek cím­zettje Hajnal Jenő polgári radi­kális újságíró. Az első levélben a Práger Jenővel való londoni ta­lálkozást beszéli meg Károlyi Mi­hály, s megemlíti, hogy London­ban találkozni fog az ugyancsak emigrációban élő Eduard Benes­­sel, aki ekkor a Csehszlovák Nem­zeti­­ Bizottság elnöke volt (koráb­ban, s későbben a Csehszlovák Köztársaság elnöke), vele Darvas Simonnak egy vitás ügyében is beszél. Károlyi egyébként erede­tiben mellékeli Benes levelét, eb­ben a Csehszlovák Nemzeti Bi­zottság elnöke közli, hogy Dar­vas Simon ügyét megbeszéli bi­zottságának többi tagjával. ■ A következő levelet Szende Pál, az előbb polgári radikális, majd szociáldemokrata politikus írja 1934-ben — Böhm V.lá­­osnak,­ ill. Prager Jenőnek. „...Kedves Böhm és Prager famíliák — ol­vasható itt —, hatósági fedezet alatt kényelmesen megérkeztem, s itt mindenkit jó egészségben ta­lálunk. Még három napig pihe­nek ... s azután elkezdek dol­gozni ...” Amiről itt szó van: Szende Pál 1934-ben emigráns­ként részt vett a bécsi munkás­felkelésben, a felkelés leverése után menekülni kényszerült, e le­velét már Romániából írta. (Két hónappal később, július 15-én ugyanitt meghalt.) Igen érdekes Fényes László — ugyancsak polgári radikális új­ságíró és politikus — levele. Fé­nyes László a század eleji magyar baloldali sajtó egyik legélesebb szavú képviselője volt, 1919 után bebörtönözték, majd az újabb saj­tóperek elől­ emigrációba kény­szerült. Párizsiból, 1939 januárjá­ban írja, ugyancsak a meghurcol­tatás és az emigrálás sorsát szen­vedő barátjának, Pallér Bélának: „... A magyarságunkat nem vethetjük le, mert nem rajtunk van az, hanem abból vagyunk. De most — ebben mondok ellent Neked — Magyarországon nin­csen magyarság, ha van, s ami­ van, az szenved és hallgatni és tűrni kényszerült, visszamenésre most semmi helyünk ott. Szeretem a hazámat, jobban józanul senki sem szeretheti, de lepiszkoltatni magamat és cselekvés lehetősége nélkül elnémíttatni magamat, ezért — e célból — nem megyek haza! A magyarság hitét, életét mi szolgáljuk... Végzetes történelmi korszakba jutva az emberségünket, a ma­gyar élet emberségét is, kell meg­tartanunk. Elvehetnek tőlünk mindent, de a hitünket nem tud­ják. Ez a hit fogja visszavezetni az emberiséget a fejlődéshez. A magyarságot is. A fáklyafutók útja verejtékes, de betöltik hiva­tásukat, ha lángban tartják és to­vább adják a fáklyát...” * Egyes jelentős írók kéziratai egészítik ki Darvas Simon hagya­tékát. Többek között Heltai Jenő, Gábor Andor és Em­őd Tamás írá­sait találhatjuk itt, Jászai Mari fényképét, ajánló soraival, a lon­doni Mikes György konferanszait, s Németh László egy drámatöre­dékét. A közeljövőben szeretnénk tel­jes szövegükben is publikálni Darvas Simon hagyatékának leg­fontosabb írásait. Legtöbbjük kor­történeti fontosságú, s minden va­lószínűség szerint teljesen isme­retlen tudományos kutatásunk számára is. Örömteli, hogy e dokumentu­mok Londonból hazajutottak. Szilágyi János «5^ fS'ST'♦ AU+aa, /WvCt ÁrOKrV­y <H/0 ví. Ä-ä* JA -tAde-OtC»^ XXu éflum*. «el „51 . ej Ju~3> XXU- <rf- ***­tZf^A AjJXm, -4**- ***** eui «tAy 4-vU-a- tiOJOJuimA <U6*u UAUs,- *** f*-** rtr cjxás/ -Wt «öv. ^e-nAvv a Tr XJd. Q^űCT $ -VW-nXS AöváváT O-H­ le vei el: facsimile

Next