Magyar Nemzet, 1986. február (49. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-11 / 35. szám

A RÁDIÓ MELLETT­I Az András-major nevű egyko­ri grófi kastélyba igyekezik SZOT-beutalóval Dános György újságíró és családja, hogy nyári szabadságát zöld erdők, friss le­vegő és madárcsicser közepette élvezhesse. Már a bejáratnál fur­csa dolgok történnek, a valami­ért „maestro”-nak szólított ka­pus úgy ereszti csak be őket, mint valamilyen nagyon gondo­san őrzött objektum szigorú sil­­bakja. Ráadásul valamiféle „ha­társáv” kijárkálási tilalmat hirde­tő táblái veszik el a beutaltak örö­mét, no meg a viperaveszélytől óvó felhívások. De akad még más kedvrontó ebben az üdülő­ben, a főkertész („Üdülő vendé­geknek Gercse elvtárs, gyerme­keknek Gercse bácsi") kissé bör­­töni fegyelmet tart, nem vélet­lenül nevezik el a gyerekek „Vi­­perák”-nak, s minősítik a fel­nőttek „gyermekgyűlölő vadsza­­már”-nak. Hamarosan kiderül az­tán, hogy a tilalmak sora egy hatalmaskodni vágyó ember fontoskodásának köszönhető csu­pán, csakhogy eddig a kibonta­kozásig majdnem egy órát kell várakoznia a hallgatóknak. A Fűre lépni veszélyes című gyermekhangjáték ugyanis arra a­­ sajnos nem ritka esetre remek példa, amikor egy rádió­műsor rövidebbként alighanem jóval hatásosabb lett volna. Berkes Péter különféle bonyo­dalmakkal „spékelte” meg amúgy nem túlságosan fordulatos törté­netét: nyomozásba kezdenek a felnőttek, különféle kalandokra vállalkoznak a nyaralás kény­szerű eseménytelenségétől szen­vedő és a kiépített, szépen ge­reblyézett sétányokon való kö­telező sétálásban mérsékelt él­vezetet lelő gyerekek. Közben bepillanthatunk a „közösségszer­veződés” gyönyörűségébe: a de­rék beutaltak elkezdenek mara­kodni, némelyek „a szerkesztő úr családjára fújnak”, mások meg csak úgy egymásra keresztül-ka­­sul, megint mások igyekeznek „alkalmazkodni” és szolgai mó­don azokkal pörölni, akik — mel­lesleg méltán — elégedetlenked­nek a Sing-Sing-beli üdülőviszo­­nyok miatt. „Némely nem akár­kik gyerekei tele vannak gőzzel és megfertőzik” más rendes em­berek jólnevelt gyermekeit, so­pánkodik egy asszony, és ugyan ki nem találkozott volna már hasonló „béketűrő­­békebontók­kal”. A Tamás útrfiú kalandjaiba il­lő (vagy legalábbis arra emlé­keztető) eltűnési história után aztán természetesen minden jó­ra fordul, lelepleződnek a titkok, akad egy valódi vipera is, alkal­masint az egyetlen, mely azon­ban tényleg rettegésben tartja a környéket, a basáskodó Gercse Gusztáv elveszíti birtokolni vá­gyott hatalmát, s attól kezdve mindenki csak hétköznapian Gercse úrnak szólítja, s a ma­radék napok sok jót ígérnek, mert Dános apu fölfogadja a Zsa­rátnok becenevű helybéli gyer­meket erdei barangolások veze­tésére. Ez bizony nemcsak hosszadal­masra sikeredett, hanem nagyon is vérszegény történetecske. Az író egy-két hangulatfestő kiszó­lással igyekszik életet lehelni fi­guráiba, „hapek”, mondják, az egyik mamának meg ez az „egyénített” szavajárása: „Atya világ, Dános György”. Mindez azonban kevés. Lehet persze hogy a fiatalkori nosztalgia mon­datja, de Tom Sawyer és Becky Thatcher barlangbéli eltűnése valahogy több izgalommal járt, mint ugyanezen világirodalmi vándormotívum vasárnap regge­li febukkanása. Akik mégis minden elisme­rést megérdemelnek, azok a gyermekszereplők, akik ismét olyan hitelesen játszottak, hogy profi kollégáik is megirigyelhe­tik­­őket. Mindez pedig Csajági János és Varsányi Anikó rende­zői munkáját dicséri. Csak röviden Informális sorozata legújabb darabjaként Szezon közben láto­gatott el a bécsi Állami Operába Kiskalmár Éva. Visszajár már ide, hiszen alig néhány hónapja hallottuk az Évadkezdés című ri­portját, s a római opera buda­pesti vendégszereplésekor ké­szített beszélgetéseit imponáló tárgyi tudás, a zeneművek és a megszólaltatott karnagyok, ren­­­dezők, énekesek személyes pá­lyájának biztos ismerete derül ki ezekből az interjúkból, ame­lyek így lényegretörőek, s nagyon sokat elárulnak a nemzetközi dalszínházi élet eseményeiről, az egyes művészek hitvallásáról, el­veiről, élményeiről, egyéniségé­ről. A riportermagnóval készült operarészletek minősége persze nem veszi föl a versenyt a har­madik műsorban hallható ma­gas színvonalú és technikai töké­letességű zenei programokkal (a bécsi tudósítás után például Se­bestyén János csembalózott és a Bartók Vonósnégyes játszott), mindezekért azonban bőven kár­pótolt a bő háromnegyed óra in­formációgazdagsága. Csak szervezés kérdése? — hangzott Kaposy Miklós „riport­­szatírájának" címe. A műfaji meghatározás persze aligha pon­tos, hiszen számos riportot hall­hattunk nem is annyira a köz­lekedésről, mint inkább arról a kipusztíthatatlan bürokráciáról, amely miatt csak eiközlekedge­­tünk, közlekedgetünk”. A sűrű utca-átkeresztelések miatt régi lakásukból ugyanabba „átjelent­kezni” kényszerülök kálváriája, vagy a jogosítványába bejegy­zést tenni köteles állampolgár hányattatásai persze csak hall­gatva (és kitűnő humorú színé­szek előadásában) mulatságo­sak, az esetek szenvedő ala­nyai a packázások idején való­színűleg kevesebbet fakadtak kacajra, mint Kaposy Miklós közönsége, mely egy-egy törté­net után kíméletlen „buuuu”-val minősítette az elembertelenedett hivatalok lelketlen tisztviselőit. (jócsa) Lehel György kitüntetése Az Elnöki Tanács Lehel György Kossuth-díjas kiváló mű­vésznek kimagasló művészi mun­kássága elismeréseként, 60. szü­letésnapja alkalmából a Szocia­lista Magyarországért Érdemrend kitüntetést adományozta. A­ ki­tüntetést Vajda György művelő­dési miniszterhelyettes adta át hétfőn. Reneszánsz vásárt rendeznek feb­ruár 11--án, vasárnap 10 és 14 óra kö­zött, a Petőfi Csarnokban. A helyszín ezúttal egy reneszánsz kisváros piac­terét idézi, ahol korabeli öltözetekben mesteremberek készítik, kereskedők árulják portékáikat. Lesz mézeskalács­­készítés, zászlófestés, sárkányeregetés, hangszerkészítés, korabeli fodrászat és sok más egyéb. Fellépnek mutatványo­sok, bábosok, mesemondók, táncosok. Képviselteti magát a régi muzsika, a Camerata Hungarica, a Tomkins ének­együttes, a Mandel Quartett, Michel Montanaro, Kobzos Kiss Tamás és gyermekmuzsikusok közreműködésé­vel. Közös éneklés és játék várja a gyermekeket és felnőtteket. A házi­gazda tisztét Mandel Róbert tölti be. A TAVERNA BELVÁROSI SZÁLLODA és VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT felvételre keres: — főkönyvi csoportvezető (éves jövedelem 96 000,-120 000,— Ft-ig) ’— kontírozó könyvelőt és könyvelési ellenőrt (éves jövedelem 72 000,-96 000,- Ft-ig) — könyvelőt (éves jövedelem 48 000,— 72 000,- Ft-ig) — gépíró adminisztrátort (éves jövedelem 42 000,-54 000,— Ft-ig) Jelentkezni lehet: Számviteli Osztályon (Bp. XIII., Váci út 8.) Telefon: 532-269. BELVÁROSI SZÁLLODA ÉS VENDÉGLÁTÓ VÁLLALAT Magyar Nemzet irodalmi séták A hatvanas évek közepén, egyetemi előadás után futott vé­gig „a riadó” az évfolyamon: azonnali társadalmi munka szük­ségeltetik a majdani egyetemi klub kialakításához. Örömmel kerekedtünk fel (elvégre van „nyomós ürügy” a következő óra elmulasztásához), s mentünk a Károlyi Mihály utca Irinyi utca sarkán levő épület alagsori hodá­­lyába, ami kivénhedt hajófenék­re emlékeztetett. S jókora por­hullámok között órákon át fesze­gettük fel a korhadt deszkaborí­tást. Aztán hónapok múlva meg­nyílt az ELTE klubja, s az alsó teremben az akkor még kezdő Omega együttes játszott A kor szórakozása, a beatzene a kor hangerejével töltötte ki a termet, s fent a furcsa, tükrös, cirádás helyiségekben pedig csattogott az asztalifoci. A filoszok egy perc­re se gondolták, hogy évtizedek­kel előtte e helyen a magyar szel­lemi élet klasszikus alakjai ke­vésbé zajos, de nem kevésbé szenvedélyes és­ nyüzsgő életet éltek, abban a kávéházijain, amelynek a heve Centrál volt. Pedig ismertük a tücsökzenéből, a Szabó Lőrinc-verset: „A Cent­rál, modern akadémia, / pezsgett forrt. A költők törzsasztala / rég befogadott Zsiga bácsi, Tóth, / Schöpflin, Király György, Trost­­ler s aki volt / tudós és író, öt és nyolc között / mind' odagyűlt Vera-börze működött, / és lexi­kongyár; Mikes sakkozott ' Ba­bits korrigált; Elzevirt hozott / Kner Gyoméról; Karinthy vitte új / feleségét; Heinrich, az öreg­­úr, / csepülte a konzervatívokat;/ Táltos hümmögött, kis báldor szaladt / Meredithet leköpni, pletyka, pénz / s száz terv lengett a szi­varfüstben; és / túlvoltunk Shakespeare Szünetjein­­ (s Hor­váth Henrik új kecskerímein), / Mihály kocogott:­­Főúr, fizetek!’ — / S mentünk, nézni detektív­­filmeket." A múlt század végén s a két világháború közt virágzó kávé­házi élet előzményei több száz évre nyúlnak vissza. Buda török­től való visszafoglalása után itt is és Pesten is megjelentek a kávéfőzők. A­ múlt század első felében olyan hangulatos kávézó hívta a vendégeket, mint a Fürdő utcai Kávéforrás. Az Úri utcai Libasinszky-házba főleg a jurá­tusok jártak. Márványasztal, tü­kör, biliárd tartozott egy valami­revaló kávéház berendezéséhez. A kor­társ Vahot Imre így ír: .Reggel még igen kevés jurátus jelenik meg a mulatóhelyen, azonban dél felé s kivált ebéd után mindinkább gyülekeznek, s ekkor kezdődik a nagyba menő teke-játék (billiárdozás) és jour­nal-olvasás, mely itt fölötte sa­játszerű." Kedélyes hangon em­lékezik meg Friebeisz István a pincérekről: „E faj nevezetes befolyást gyakorol az emberiség­re, ha mindjárt nem is roppan számával, leginkább cselekede­tével.” A magyar irodalom színe-java megfordult a Centrálban: Mik­száth Kálmán, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Kozma Andor, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán. A Nyugat törzsasztalánál gyak­ran feltűnt Ady Endre. A Nyugat létrejötte körüli idő­ket Babits Mihály is megrajzolja a Halálfiaiban. Imrus, a regény hőse is eljut az egyetem közelé­ben levő Siena kávéházba, ami a­­ Centrállal azonosítható. Itt hallgatja meg a szélhámos Gyula — meg nem valósult — lapalapí­tási tervét. Imrus félszeg vidéki fiúként, szegény diákként sóvá­rogva vonul el a fővárosi kávé­házak hívogató ablaktáblái előtt: „Ó, kávéház! drága és mindig ki­került szórakozás! most ide is minden külön ok és meggondolás nélkül beléphetett Imrus.” Az első világháborúban a Cent­rál törzsvendégei közül elesik Ady barátja, Zuboly (Bányai A Centrálban Az otthonosság érzetéhez nem­különben az is hozzájárult, hogy a kávésok régi, családias szoká­sokat őriztek meg hosszú ideig. Karácsonykor például a tulajdo­nos céhes hagyományok szerint asztalához invitálta a szakállas főpincért, a fehérzubbonyos­­kávé­főzőt, valamint tűzilegényeit, pin­céreit és pincérinasait, hogy együtt költsék el az ünnepi étket. A Centrál a múlt század nyolc­vanas éveinek végén nyílt meg az Egyetem (ma: Károlyi Mihály) utca 9. alatt. Néhány háztömbbel arrébb működött korábban a Philosophus Kávéház. A Centrált ■ Kiss József, modern literatúránk előfutára, a korabeli irodalmi élet vezéralakja tette irodalmi kávéházzá, midőn a Váci utcai Korona után ide költöztette át Kerek Asztalát, s A Hét című lapjának szerkesztőségét, ő ma­ga így vall A Hét körüli pezsgés­ről: „Furcsa egy újság! Kávé­házban olvassák és a kávéházban írják is. Azért írják-e kávéhá­­zakban, mert ott olvassák? Vagy azért olvassák a kávéházakban, mert ott írják? Sohase tudtam vele tisztába jönni. Közel nyolc esztendeje a belvárosi Centrál­­kávéház volt A Hét főhadiszállá­sa, az Athenaeum tőszomszédsá­gában, melynek történelmi neve­zetességű falait tavaly lebontot­ták. Itt nyomták és itt készült A Hét. Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszant elültek egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformán sza­bott papiroson. Ezek A Hét em­berei voltak. A nyüzsgés, a mo­raj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt úgy látszik, mintha ez lett volna valódi ele­mük. Igazi hasis ez a levegő an­nak, aki megszokja. Egy golf­áram, amely zsongító melegével a gondolatot bontásra serkenti.” Elemér­, akinek bronzképmását — a költő megörökítő szavaival — elhelyezik a falon. A húszas években ismét törzsasztala alakul itt a Nyugatnak: Tóth Árpád, Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Kárpáti Aurél, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos jár ide. A Tál­tos asztalnál Szabó Dezső komor­­tik és élcelődik. Ezt az időt vil­lantja fel a már idézett Szabó Lőrinc-vers. Írói indulásáról, felfedeztetésé­ről 1922-ben Kodolányi János így ír a Visszapillantó tükör lapjain: „A Centrál Kávéháziban, ahol sok, ma is nevezetes, avagy azóta eltűnt férfiúéval együtt az én »bölcsöm is ringott«, Móricz Zsigmond akkoriban nem fordult meg. (...) Miért írtam mégis Móricz Zsigmond nevét első iga­zi, hamisítatlan elbeszélésem fe­lé? (...) Puszta véletlennek lát­szott. De hát később kiderült, hogy még ez sem volt véletlen, s ma, amikor visszatekintek a múltra s Móricz Zsigmonddal való kapcsolatomra, csak így történhetett, s nem másként (...) Utam egyenest a Centrál Kávé­­ház-fba vitt Győztesen nyitottam be, önérzetesen köszöntöttem Gusztit, az impozáns főpincért, társaságunk mindig kötekedő kedvencét. Ilyenkor, déltájban, kevesen ültek a tükrök alatt, né­hány magányos, újságot böngé­sző öregúr, nagy, kerek törzsasz­talnál a szakállas, francia pro­fesszor. (...) Kávét rendeltem, vajas kenyeret, vettem öt cigaret­tát is. Jóllakván, a telefonfülkébe lép­tem. Megkerestem Móricz Zsig­mond számát. S nagy nekifohász­­kodás után fölhívtam. Nyugodt, de vékony férfihang. Móricz Zsigmond hangja. Bemu­tatkoztam. Nyájasan, örvendezve zümmögött a kagylóban: — Igen, igen, szóltam Osvát­­nak, hogy szeretném magát meg­ismerni. Mikor ér rá? Látogas­­­­son meg. A novellája nagyon jó írás. Örülök az ajánlásnak. Világos, szinte fényes, nagyon tisztán, zeneien hangsúlyozott, felsőtiszai tájszólással beszélt Egyszerre nagy bizalmat éreztem iránta.” A harmincas évek végének Centrál-körét, úgyszintén pálya­kezdéséről szólva, Takáts Gyula így említi: „ahol Szabó Dezső és Szabó Lőrinc egymástól távol ülve, messzi asztalaikkal a két pólust jelentette.” Itt, a valaha porcelángom­bos karosszékben ülve több nemze­dék cserélt eszmét, s tanult meg dolgozni, határidőre kéziratot szállítani, penzumot írva is re­mekművekben gondolkodni. Nagy Lajos vallja be A lázadó ember­ben: „Kávéházban kezdtem írni, kávéházi író is maradtam.” A ma kopárnak tetsző termek láttán még zsongítóbbak Koszto­lányi — igaz, más helyszínről írott sorai: „A kávé gőze illan át forogva / a téli reggel füstjén szerteszét / s ott, ahol zabáltunk hajdan éhgyomorra / dicsőséget, dohányt és feketét, / nők, villa­nyok között, tombolva nyersen, / a lehetetlent érzem én magát, / szeszélyt, kalandot, sok-sok régi versem / és ifjúságom vad aether­­szagát.” Marafkó László MÉHEDNEK GYÜMÖLCSE... Regény ÍRTA: MOLDOVA GYÖRGY 9. Ebben az évben korán jött a tavasz, már most, húsvét táján is különösen enyhék voltak az esték, az emberek könnyű kabát­ban vagy pulóverben jártak. Szenthe érdeklődve figyelte a rá­érősen sétálgató ünnepi párokat, hosszú évek teltek el azóta, hogy ilyen hosszan elálldogált az ut­cán. Légvonat húzott át a kapu­mélyedésen, a mérnök megdör­zsölte könnyéül elmerevedő iz­mait. Szabóné tíz óra körül jött ki az eszpresszó hátsó kapuján, öl­tözködésében nyoma sem volt a téli kopottságnak: piros kiskosz­tümöt viselt fekete betéttel a gal­léron és a zsebeken, nyakában láncon valamilyen régi arany­pénz lógott, mikor közelebb ért, ingerlően erős jázminillat áradt belőle. — Hová megyünk? — Okvetlenül le kell ülnünk? — Igen, meg kell beszélni a dolgot. — Én nem ismerem a környé­ket, maga tud egy megfelelő he­lyet? — A „Kármentő” éjfélig nyitva tart és itt van a közelben a villa­mosremiz mellett. — Rendben van, úgy sem ma­radunk hosszan. A kisvendéglőben ebben a kései­­órában sem találtak szabad he­lyet, de Szabónét ismerték a pin­cérek és a kedvéért egy sarok­asztalról levették a „foglalt” táb­lát. Míg elhelyezkedtek, Szenthe benyúlt a zsebébe és csak úgy va­kon megszámolta a pénzét, arra emlékezett, hogy egy esetleges tankolásra számítva, százforinto­sokat vett magához, de nem tud­ta pontosan, hogy mennyit, ujjal most öt bankjegyet tapintottak ki. — Mit iszunk? — kérdezte a nő. — Én kocsival jöttem. — És ha kocsit vezet, soha nem iszik? Elkérem a fényképét. — Az én fényképemet?! Mi­nek? — Felakasztom a szobámba szentkép helyett. Szenthe elmosolyodott. — Legfeljebb egy üveg sört. És maga? — Én cseresznyét kérek. Kihozták az italt, a nő fel­emelte a poharát. — Beának hívnak — ha érdek­li. Szenthe a nő felé fordult. — Tessék, mondja el, hogy mit akar. — Tudnia kell, hogy én soha nem akartam odaadni a gyere­keimet, a férjem tette be őket az intézetbe.­­ — A maga beleegyezése is kel­lett hozzá, anélkül nem ment vol­na. — Tizenhét éves voltam, mi­kor először szültem. Olyan fiatal voltam, hogy mikor a kórházban odaadták nekem a gyereket, csak azt mondtam magamban: úristen,, úristen! El sem tudtam képzelni, hogy mihez kezdek vele, Laci pedig továbbra is úgy akart él­ni, mint régen. — Ki az a Laci?­­— A férjem, illetve a volt fér­jem, mert azóta elváltunk. Kint laktunk Budán egy lőtéren, szol­gálati lakásban, Laci valaha ver­senyzett, mikor abbahagyta, ak­kor nevezték ki gondnoknak. Es­ténként rengetegen jártak le szó­rakozásból lőni, nagyfőnökök, italba fogadtak, berúgtak és gyakran nekiindultak az éjszaká­nak. Minket is elhívtak Laci mindig vitt magával, szerette, ha mellette vagyok. Egyedül kellett hagynunk Bernadettet, én mindig féltem, hogy valami baja törté­nik és ezért nem bántam, ha ál­lami gondozásba veszik, mert benn az Intézetben jobban vi­gyáznak rá. Azt hittem, hogy ha­marosan visszavehetem majd, csak a telet éljük túl. A tél volt a legszörnyűbb. Az egész lakásunk egyetlen szobából állt, eredetileg víkendháznak használták az épü­letet, ajtó-ablak el volt vetemed­ve, nem lehetett átfűteni, éjsza­kára úgy kihűlt, hogy a pára rá­fagyott a paplanra. — És tavasszal miért nem vet­ték ki Évát? — Éva? Ki az? — Most úgy hívják Bernadettet — Nem tudtam. Nem vettük ki, mert én újra teherbe estem és vétek lett volna hazahozni egyéb­ként is, mert Laci akkor már nagyon ivott. Napokra eltűnt, csak azért jött haza, hogy pénzt kérjen és ment tovább a haverjai­val. Ha nem tudtam adni meg­ütött ... Beteg voltam, évekig kórházról kórházra jártam. — Miért nem váltak el? — Azt hittem, ha megszületik a második gyerek, Laci megvál­tozik majd... — Ezt nem hihette komolyan. A nő maga elé nézett. — És szerettem őt, sokáig sze­rettem még és lehet, hogy ez so­ha nem fog elmúlni. De aztán lát­tam, hogy el kell jönnöm tőle, mert teljesen tönkremegyek és soha nem szerzem vissza a gye­rekeimet. Mikor egyszer egészsé­gileg összeszedtem magamat, je­lentkeztem átképzésnek a Keltex­­be, mert ott adtak helyet a mun­kásszálláson és el tudtam jönni a lőtéri házból. Aztán kerestem egy albérletet, egy öregasszony foga­dott be, két másik lánnyal lak­tunk együtt egy egyszoba-kony­­hás lakásban. Aztán a két társ­nőm férjhez ment és hazaköltö­zött vidékre teheneket nevelni, én ápoltam a nénit, egy fél év múl­va meghalt, egyedül maradtam a lakásban. De akkor már­­elkés­tem mindenről, maguk már el­vitték Balázskát is. Elhatároztam, hogy akkor is megtalálom, ha házról házra kell végigjárnom az egész várost. — Hogy tudta meg a címünket?" — Az intézetben mondta meg a gondozónő, valamiért haragu­dott magukra. Miért? — Nem tudom, lehet, hogy nem adtunk elég borravalót neki. — Aztán, hogy befejezzem a történetet, otthagytam a gyárat, átjöttem ide az eszpresszóba ki­szolgálónőnek. Sokkal többet ke­resek.­­— És közelebb lehet a­ gyere­kekhez is — mondta Szenthe tompán. — Igen, ez is számított, több volt az esély, hogy találkozok velük. — Mégis, hogy­ képzeli ezt a dolgot? — Belátom, egy papíron sincs jogom a két gyerekhez, de én nem tudok lemondani róluk. A feleségét hiába kérném, csak ma­gán múlik, hogy mire hajlandó. Hosszú csönd állt be, Szenthe mereven figyelte a nőt, Bea meg­fogta a nyakláncát. — A medállámat nézi? Dupla dukát. Egy kamionostól vettem. A pincér odalépett az asztal­hoz. — Elnézést, záróra. Szenthe fizetett és kimentek az utcára, a remiz előtti megállóból épp akkor indult el egy villamos a város felé. A nő legyintett és nem futott utána. — Mindig jön egy másik. — Ilyenkor már csak félórán­ként jár. Bea körülnézett. — Taxi persze sehol. Azt mondják ilyenkor beállnak egy ház udvarára és ott alszanak reg­gelig. — Ha akarja, hazavihetem. Ha beül egy ócska Wartburgba. — Köszönöm. De nem várják otthon? — Nem, elutazott a családom. Hallgatagon ültek egymás mel­lett a kocsiban, a nő csak egy-egy szóval jelezte az irányt; a Baross utca egyik mellékutcájában la­kott egy régi bérházban. Szenthe félkerékkel felállt a gyalogjáróra, és várta, hogy utasa elköszönjön. (Folytatjuk) NAPLÓ Juhász Aladár, Liszt Ferenc kiváló magyar tanítványa szü­lőházán, az I. kerület, Fortuna utca 10. számú ház falán emlék­táblát avatnak fel február 12-én, szerdán délben egy óraikor. Em­lékbeszédet mond P. Eckhardt Mária zenetudós, a Liszt Múzeum igazgatója, közreműködik a Ze­neművészeti Főiskola énektanár­­képző tanszakának kamarakóru­sa.­ Elkészült a pécsi nyári színház idei programja. Június 23-án kezdődnek a bemutatók is jú­lius 30-án fejeződnek, be. Tekin­tettel arra, hogy ebben az idő­szakban­­kerül sor a mexikói labdarúgó-világbajnokságra, a tv-közvetítések napján nem ját­szik a színház, összesen 34 elő­adást — tízféle produkciót — láthat a közönség. Hagyomány­­nyá vált, hogy mindig egy-egy ünnepi hangverseny vezeti be a programot. Az idén Haydn Az évszakok­ című művét adja elő a pécsi szimfonikus zenekar. Első alkalommal osztották ki a Darvas József-díjat, amelyet az író bátyja alapított, hétfőn Orosházán. A Darvas-díjat első­ként­­Czine Mihály irodalomtörté­nész, Fábián Zoltán, az Írószövet­ség néhány éve meghalt, titkára, Ciricz Mátyás színházi rendező és Sarusi Mihály író nyerte el. Az orosházi városházán Mihály András tanácselnök adta át a kitüntetést és a szarvas-ilmet, Rajki­­László szobrászművész munkáját.* A­ Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága és a Petőfi Csarnok — a Tavaszi Fesztivál keretében — országos ifjúsági videoszemlét rendez március 17- én. A Kallódó videók című szem­le célja, hogy lehetőséget adjon a fiatal videósoknak a bemutat­kozásra, a szakemberek pedig képet szerezhetnek a hazai vi­deózás tartalmi és szakmai fel­készültségéről. Kedd, 1986. február 11.

Next