Magyar Nemzet, 1986. június (49. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-09 / 134. szám
Hétfő, 1986. június 9. A Magyar Nemzet Galériája A. P. Ztjanov: Táncosnő Gondolkodószék Fura, mi? Bevallom, kedvelem a rendőröket, és remélem, hogy ezzel a beismeréssel némi rokonszenvet kelthetek önökben. Hogy így van, annak számos oka lehet. A távolba veszők közül az a legfontosabb, hogy vélhetően nincsenek kuruc őseim. Vérmérséklet szerint bizonyosan nincsenek. Annál többen vannak szelíd polgáremberek, akik a „hajrá, előre!" kiáltozások hallatán mindig megkérdezték: „Jó, ■jó, de merre és miért?'*' ’ Az efféle jámbor érdeklődésbőluffieg“néni következik, hogy feltétlenül labanc, aki így kíváncsiskodik. Mi több! Talán nem is szereti a labancokat! Ezek szerint se hideg, se meleg? Olyan, akit az Úr szájából kiköp? Bsz olyan! Föltéve, hogy az Írásbólmindig azt a passzust keressük elő, mely bizonyos céloknak megfelel. Mert vannak más passzusok is! (És még valami! Az efféle langyosok közül akasztottak fel a legtöbbet a kuruc—labanc háborúk idején — de máskor is. Egyszer meg kéne írni a történetüket. De ez fölöslegesen messzire visz...) A rend őreinél maradva. Engem még gyerekként arra tanítottak: ha eltévedsz az utcán, vagy baj ér, szólj az első rendőrnek, az majd eligazít. Nagy bizalom kellett, hogy ezt mondják! Közvetlenül a háború után voltunk ugyanis, átélve a tébolyult terrort, mely részben a rendőrséget is felhasználta aljas céljaira — de az felhasznált mindent és mindenkit, amit lehetett. A rendőrök többsége mégis az maradt, ami volt: a köz rosszul fizetett szolgája, felemelkedést, biztos kenyeret vágyó parasztgyerek, telve fajtája jóindulatával és kevéssé deformálva a hatalomtól, ami az egyenruhával, neki adatott. Kedvelem a rendőröket s ma is. És sajnálom, hogy gépkocsira szálltak és nem sétálgatnak úgy, mint egykor, köszöngetve és viszszaköszönve az ismerős fűszeresnek, postásnak, környékbelinek. Az ismerős, barátságos közeg alighanem nekik hiányzik a legjobban. Az talán kárpótolná őket a rossz fizetésért és a kényelmetlen egyenruháért. Ezek miatt is vannak oly kevesen, ezért ■ száguldoznak a kék kocsin, ha valahol baj van — ahelyett, hogy tempósan mindig odaérnének, ahová kell.,, Gyakran nézem őket, majd negyven éve tervezett csúnya egyenruhájukban. Ilyenkor arra gondolok, mennyibe kerülne olyan, kényelmes és vonzó uniformist tervezni számukra, amibe az addig farmert viselő fiatal örömmel belebújik. Nem a ruha teszi? Higgyék el, az is. Ha én nehéz, esetlen öltönybe bújok — mogorva és barátságtalan leszek ... Van öltözet, ami közelebb hoz másokhoz — van, ami eltávolít. De végtére is, ezzel törődni nem az én dolgom. Másról van füstölögnivalóm. Fölírtak a minap, mert piros jelzésen mentem át. A dolog nem volt egyértelmű, de nem fontosak a részletek. A rendőr nem is akart fölírni voltaképp. Látszott rajta, hogy joviális intelmekre készül, én pedig sűrűn bólogatva fogadok eztán jó magaviseletet és el van intézve. Esetleg vitatkozom egy kicsit, de úgy, hogy végül neki legyen igaza. Ez nem lett volna nehéz — igaza volt. Csak hát, bajba került velem. , — .Tudja, hogy fölírhatom ma,gát? — Persze. Ez a dolga. — Miért lépett le piroson? — Kiért a következő lámpa innen száz méternyire áll. Azt szoktam nézni. Ha az leállítja a forgalmat — mehetek. Egy másodperc van a két váltás között — Felírjam? — Ha úgy gondolja, ön felír, én fizetek. Ez a rendje. Nem először írtak fel életemben. Másodszor esett. (Egyszer a kutyám miatt, aki szájkosár nélkül sétált a Vár alatt. Megjegyzem: akkora kutya volt, hogy a szájkosarat ketrecnek nézte volna, engem hülyének, amiért ilyenbe bújtatom. Akkor száz forintra ítéltek, megjegyezvén: egy nap alatt leülhetem az öszszeget. Aliján itt egy újabb vallomás. Elhatároztam, hogy leülöm. Végtére egy napot ki lehet bírni, és nem lesz kis mulatság, mikor a fegyházban megjelenek, mondván: le akarom ülni a százasomat. Megírva a történetet, akkori árfolyamon az írásért legalább ötszázat kaptam volna. A megtakarított százasból pedig — ugyancsak akkori árfolyamon, jó áldomást ihattam volna a szabadulás örömére. Kedélyes idők voltak azok. A nagy kalandtól végül családom tiltott el, a hátam mögött kifizetvén a büntetést. A mai idők kevésbé kedélyesek! ■ Ezt voltam kénytelen megállapítani, büntetést kapva hatszáz forintos bírságról. Jó, infláció van, ezt tudjuk, ha nem is valljuk be. És fizessen, aki valamely szabálytalanságot elkövet. Az ügyben számomra mégis van valami döbbenetes. Egy záradék, a büntetés indoklásában, mely szerint, ha nem fizetek, hat napig fogok ülni. Míg ugyanis az elmúlt húsz évben a szabálysértési hatóság a piros jelzésnél való áthaladás büntetését körülbelül tizenkétszeresére emelte — az én személyes szabadságom értéke a hatóság előtt ugyanennyivel csökkent. Ezt úgy kell érteni, hogy régen leülhettem volna az akkor szokásos ötvenforintos büntetést fél nap alatt, most ugyanazért a szabálysértésért hat napot tölthetnek dutyiban. Fura, mi? Megay László Magyar Nemzet Egy boldog nő Ember Mária regénye »•A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a kéziratokat olvasom • De hát az ég szerelmére, nem helyezhetem magam egy polcra Móricz Zsigmonddal!... Amiért történetesen énó szerkesztőségben ültem, és nekem is az volt — egy ideig — a munkám, hogy a mások kéziratait olvassam ! A körülmények mégis kísértetiesen egyeznek. »Kopogtatnak az ajtón, és egy (viszonylag) hosszú lábú egyéniség lép be, csöndesen mosolyog ...»• Látogatóm azt mondja, most, hogy nyugdíjba ment — hetvenkilenc éves* korában nyugdíjba ment — mostantól fogva ráér. sis szeretné tollba mondani nekem az életét. VV eddig trükk egy ötlet? Jelen M esetben — bárha Ironikus felhanggal — megismételni Móricz valahai telitalálatát. De vajon Ember Máriának szüksége lenne ilyen trükkre? Nem inkább a véletlen egybeesés tette bizonytalanná, az irónia nem a hasonlóság miatti megrettenést fedi csak el? Nem lehet ez a könyv kölcsönvett ötlet? Lényegében tartozik Ember Mária témavilágához. Ahhoz, ami legjobb könyveit élteti. A könyv egy kérdés és egy állítás. A kérdés:mi vár az egyes emberre a gyakran változó világban. Az állítás: az igazi emberi sors, állva maradni a megpróbáltatások közepette. A múlt századi regény azt panaszolta, hogy mennyire változatlan generációkon keresztül a világ. Azok váltak felesleges emberekké, akik változtatni akartak rajta. A huszadik században éppen fordítva, azok lettek a felesleges emberek, akik a változatlansághoz ragaszkodtak. Minden osztályban és minden rétegben. Ember Mária a legdrasztikusabb változásokat figyeli. Nem a változás történelmi meghatározottsága, lezajlása érdekli — erre csak utal, mint ismert vagy ismerendő tényekre —, hanem a résztvevők viselkedése. Az emberek „viszonyulása" sorsukhoz. Valahai, több kiadást megért regénye, a Hajtűkanyar sem a deportálás, hanem a deportáltak regénye volt. A kényszerű résztvevők jelleme, az egymáshoz zártak „közösségi” magatartása izgatta. Keményen ítélkező, ritka feldolgozási szempontú könyv volt. Kitűnő könyvnek tartom ma is, egyedi megvalósításúnak. Az Egy boldog nő nem egy hirtelen fordulat dokumentuma. Folyamatot mutat be, a dzsentri megszűnésének állomásait. Mert ez nem köthető egyetlen dátumhoz vagy eseményhez. A század elejéről indul, Mikszáth halála tájáról. „Ismerjük egymást, ha nem is közelről, inkább így mondanám: találkoztunk már. Az öcscsééknél futottunk össze néhány alkalommal. Tudok a családról, érdekes família. Több annál: szomorú történetű, nagy család. Amelynek talán utolsó sarja... végkihalás előtti legutolsó tagja. .. ül most előttem." A sorsdöntő dátumok az ő történetüket is befolyásolják. Csak, furcsa módon, számukra egyre kevésbé meghatározóan. Végül is mindenki életéből hullottak ki értékes évek századunkban, a kérdés csak az, utána ki, hogyan tudott lábraállni. Hiszen jelenünk számtalan tragédiára épült. Mégis egy világos, és Ember Mária könyve ezt hozza: akik felett a történelem eljárt, azok sorsa nem tragikus elmúlás. , Miért lehet kivétel a hősnő, miért érezheti magát „boldog nő"-nek? Ő, a família „leggyatrább" tagja. De valóban az? Nem inkább arról van szó, hogy benne fokozatosan épült, tudatosodott és valósult meg egy másfajta értékrend? A família „tehetséges” tagjai életük végéig a dzsentri értékrendhez ragaszkodtak. És ez a norma már a felszabadulás előtt is fokozatosan veszített reális ér Az irodalmi mű mint komplex modell Hankiss Elemér tanulmánya Az Irodalmi mű a társadalomban jön létre, és a társadalomban fejti ki halálát. Következésképpen az irodalomtudománynak le e kettde fogdíjsérrendszerben kell vizsgálnia tárgyát. Elemeznie kell egyfelfől a művek keletkezésének körülményeit, folyamatát, és elemeznie kell másfelől azt a hatást, amit a művek kiváltanak, azt a funkciót, amit a társadalomban betöltenek. N em tudjuk megállapítani, mit jelenthetett volna az irodalomtudományban — és kritikában — Hankiss Elemér könyve. Az irodalmi mű, mint komplex modell, ha megírását követően, tehát a hetvenes évek elején megjelenik. A másfél évtizedes késés nem a műnek, hanem hatásának ártott, annak a szellemi felszabadító munkának, amely a rögtöni megjelenés esetén minden bizonnyal gyorsabb ütemben történt volna meg egy vulgarizáló irodalomszemlélet kötött talajában. Emlékszem egyetemista éveimre, amikor Hankiss Elemér neve szinte a „gyökeresen új" szinonimája volt. Elszórt tanulmányai, a mostaninál kevésbé teljességigényű, izgalmas, de nem rendszeralkotó jellegű könyvei mindig megbolygatták az irodalmi közvéleményt. A helyzet azóta sokat változott. Ami a hatvanas évek végén irodalmi szenzáció lehetett volna, az ma egy világos okfejtésű esztéta tiszteletre méltó öszszefoglaló műve, amelynek régóta nem ellenében, hanem jegyében vagy tudatában gondolkodnak a téma művelői. Az angol— amerikai „új kritika”, a szláv strukturalisták vagy a német szellemtörténet hatását, befolyását vállaló tanulmányírókat ma nem fenyegeti kiátkozás — sőt (Ha erről a témáról túl sok értelmes szó nem esik is.) Vagyis: Hankiss könyvének részállításaival lehet vitatkozni, de alapkoncepcióját — a műalkotás modell voltát — épérzékű irodalomtudós aligha vonhatja kétségbe. A szerző utal rá előszavában, hogy könyvének résztanulmányai a 60-as években sem vitacikként íródtak. Mégis, „sokak számára elfogadhatatlan, s eretnek volt e tanulmányok szelleme, mert nem az irodalom gazdasági-társadalmitörténeti meghatározottságaiból indultak ki, hanem a műalkotásokból”. Tegyük rögtön hozzá: Hankiss az előbbi meghatározottságokat könyvének egyetlen fejezetében sem hagyja figyelmen kívül, csak éppen „helyére teszi”. Erőfeszítése, amely a műalkotást és a befogadást vizsgálja mindenekelőtt, arra irányul, hogy megértesse olvasójával, hogyan lesz a műalkotás komplex emberi élményt hordozó jelrendszere. Akiktől tanul, azokat egyben kiválóan szűk is a maga elképzelései számára: R. Jacobsonról írja például, aki ízeire szedett egy Baudelaire-verset: „kísérletei lenyűgözők, s egyben elrettentőek". Szerinte Jacobson a műalkotás funkcionális modelljéről nem vett tudomást. E téren jobban megközelítette a „komplex modell-t Sklovszkij vagy Tinyanov akiket mélyen érdekelt a művész „eljárása” (prijom). Meg kell itt jegyeznünk, hogy Hankiss bírálati módszerét kölcsönvéve mi is szerzőnk szemére vethetnénk, hogy vajon a Urai vers első sora valóban csak az interstrukturális modell része? Ilyen éles határ húzódnék a szerkezeti, a funkcionális és az interstrukturális modell között? Vagy máshol: hiába definiálja pontosan, mit ért „élmény” alatt — igaz lenne, hogy a művész célja: „a létrehozott jelegyüttes képes legyen másokban is létrehozni ezt az élményt" (t. i. a sajátját)? A definíciók megragadnak, de ki is lúgoznak egy igazságot. Az a szomorú helyzet, hogy racionális korunk, mely a csillagokig emelte a tudományos-technikai forradalom vívmányait, valami borzasztó kisebbségi érzéseket keltett a humán tudományokban. A folyamat a pozitivizmussal kezdődött, de mi maradjunk most a 60-as éveknél, a Hankisskönyv egyes fejezeteinek megjelenése idejénél. Nálunk Lukács György életművének beható értékelésével, a strukturalizmus iránti érdeklődéssel, a műközpontú elemzés térnyerésével kezdődött valami egészen új az irodalomtudományban, s ennek nyomán persze az irodalomkritikában. Az irodalomtudomány elirigyelte a természettudományok értékmozzanatként, belénk sulykolt egzaktságát, és fogcsikorgatva megmutatta, hogy ő is tud „egzakt" lenni, ő is tud számokkal és képletekkel dolgozni. Tisztelet érte, hogy a művészi tudatosság és a művészi forma méltó helyére emelése lebegett a szeme előtt. (Hajtsuk csak ki a könyv Hatástáblázatát, amely a Hamlet egyik jelenetét vegyelemzi!) Harc volt ez, kemény emancipációs harc. Akkortájt többnyire nem is az ideológiai vonatkozást, hanem az agyonideologizáltságot, és nem is a poltikai dimenziókat, hanem a műalkotás értékelésének túlpolitizáltságát vette célba ez az úttörő jelentőségű emancipációs küzdelem, amelynek egyik legfőbb képviselője volt Hankiss Elemér. De ma már mintha rájöttünk volna, olyan (volt) ez, mint a női egyenjogúság esete. Egy bizonyos fejlődési szakaszban mindenki úgy érzi, ez a harc progresszív és elkerülhetetlen. De az eredmények egy hányadának elérése után fölmerül a kérdés: és ezután? Lehet emancipálódni, kérem, hogyne lehetne! De miben? És meddig i S vajon érdemes-e? ... Hankiss könyve egy leegyszerűsítő, a marxizmus gazdasági tételeit az esztétikára vulgárisan kivetítő irodalmi értékelés ellenében sok helyütt a marxizmus filozófiájához fordul a magát marxistának kinevező esztétika helyett, ennek következtében az átideologizálás, átpolitizálás helyett átmaterializál. Ha mechanikusnak, leegyszerűsítőnek tűnik, az módszerének a hozadéka. Könyvének figyelmes olvasása közben állandóan érezzük gondolkodásának differenciáltságát, megállapításai nyomában ott van a finomítás: „A legrészletesebb, fogalmi modell, egyetlen vers akár kötetekre menő fogalmi analízise sem hozhatja létre azt a sajátos érzelmi-gondolati erőrendszert, amelyet versélménynek szokás nevezni, s amelyet a vers néhány tucatnyi, az élménnyel homogén jele, jelkombinációja játszva megteremt." „Tanulmány" — írja szerényen könyvének fedőlapjára a szerző. Én irodalomelméleti kézikönyvnek nevezném, irodalomszakos egyetemisták kötelező olvasmányának. S ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg: igen szerencsétlen ötlet — nem Hankiss könyvében találkoztam ezzel a jelenséggel először ! —, hogy a jegyzetanyag az egyes fejezeteket követi, nem a könyv végén található. Még tipográfiai megkülönböztetés sem segíti az olvasót. Az értékes jegyzetanyag kezelése így idegesítően nehézkessé válik. Jó lenne ezen a kérdésen elgondolkodnia az Elvek és utak sorozat szerkesztőinek. (Magvető) Körmendy Zsuzsanna ÚJ KÖNYVEK KOSSUTH KIADÓ A Kelet népe 1935—1942 Az első szocialista kongresszus Magyarországon HELIKON KIADÓ Stein Aurél: Ázsia halott szívében Supka Géza: Habsburg-krónika MEDICINA KÖNYVKIADÓ Dallos Attila: Ramadán Szíriában GONDOLAT KÖNYVKIADÓ Fried István: Kelet- és Közép-Európa között Nagybaczoni Nagy Vilmos: Végzetes esztendők Somlai Péter: Konfliktus és megértés IFJÚSÁGI LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT E. B. Burroughs: Tarzan a fenevadak élén. E. B. Burroughs: Tarzan visszatér 7 ■ — Ihatnánk még egy cseresznyét — ajánlotta a fiú, a lány bólintott, Jöhet. A felszolgálón© éppen elment az asztaluk mellett. — Még két kávét és két cseresznyét. Illés Endre látszólag udvarias férfigesztussal, először a nőket ajándékozta meg egy, az életműből válogatott külön arcképcsarnokkal. Az 1985-ös Méhrajzás a nőkről írott novellák, tárcák, kisregények és krétarajzok gyűjteménye — nemünk megfejtett titkait állította reflektorfénybe. Erre utaltam az írói előzékenységet megkérdőjelező, beárnyékoló „látszólag” szóval. Mert Illés Endre valójában tapintatlan szigorral biztosította a nőknek az elsőbbséget. Hiszen tükre nem szépít és nem hízeleg, ellenkezőleg, nagyítóként leplezi le az arc és a lélek ráncait, a magányrótta barázdákat, a hazugság veszedelmes pörsenéseit. A válogatás nem ígérte, de kikövetelte a folytatást: az érem másik oldalának, a kétnemű emberiség további titkainak felmutatását. Ezt a kiegészítést, ha úgy tetszik polémiát tartalmazza az idei könyvhétre megjelentetett Ezüstpénz. A szerzőnél találóbban senki sem határozhatja meg a gyűjtemény műfaját. A könyvnapi, könyvesbolti kínálatban — talán a szokottnál gyengébb novellatermés súlyát, értékét növelendő — Illés Endre Ezüstpénze novelláskötetként szerepel. Az író azonban, meggyőződésem szerint helyesen, nagyobb jelentőséget tulajdonít a kötet utolsó ciklusát, mintegy negyedét alkotó, írói eszközökkel formált, de tartalombanműfajban inkább esszé jellegű, tanulmányértékű irodalmi portréknak, minthogy a belső címlapon eltitkolja. A ciklusok elkülönítése egyébként az olvasó eligazodását is segítő, hagyománykövető szerkesztői újítás. Illés Endre ezúttal az írókon kívül, külön csokorba köti az orvosokról és a gyerekekről szóló írásokat is. De valójában a további két ciklusba sorolt elbeszélések közös nevezője — címe, cégére? — az, ami megállít. Az ítélet — novella formában megjelenített drámasorozat. Minden darabjában késpengeként villog az erkölcsbíró író jogi, de főként morális, társadalmi ítélete. Izgalma éppen a kérlelhetetlenségben ragyog fel. A történetek által a hiúság, hazugság, embertelenség bűnében elmarasztalt vádlottaknak, esendő, vagy erkölcsileg is megsemmisített veszteseknek nem is nagyon érdemes tovább élni. A társadalom azonban fájdalmasan sokszor elnapolja a vétkesek perét, vagy más mércével mér, mint az erkölcsbíró. Az elmarasztalt, leleplezett hősök — ezúttal mindmind férfiak — lehajtott fejjel, porig alázottan, önmaguk vagy mindnyájuk szégyenére, élnek tovább. Hogy a novellahősök testreszabott sorsfordulói hogy mint sűrítik a kor didaktikusan ki nem fejtett, de a hősök zsigereiben, az otthonok atmoszférájában jelenlevő, egyetemes szellemiségét, atmoszféráját is, arra megrendítő példa a reális történetet metaforikus erővel, szuggesztíven megemelő Félelem. Illés Endre novellisztikájának elemzői rendszerint az egyedi kóresetek leírásának értékelésének orvosi és lélektani pontosságát értékeli. Anélkül, hogy ezt vitatnám, kiegészíteném azzal, ami az Ezüstpénz újabb tanulsága. Hogy Illés a maga helyzetek és történetek fényében vizsgált hőseit az adott korban terjedő, pusztító erkölcsi járványok fenyegetett vagy megtámadott áldozataiként is vizsgálja. Erre a legtöbb és legmegrendítőbb bizonyítékot a hetvenes években írott, és a Rézkarcok ciklusban olvasható novellák, a művész sorsát, kiszolgáltatottságát és megalkuvását pillanatdrámákba sűrítő miniatúrák kínálják. Aki a hazai szépirodalmi hagyományok ismeretében csak műfajokban, kategóriákbangondolkodik, nem feltétlenül érti, miért is egészítette ki Illés Endre már a Méhrajzást, és most az Ezüstpénzt is krétarajzaival, íróportréival. Pedig a magyarázat kézenfekvő. Mert a szépíró tanulmányainak nem a holt betű, vagy a halhatatlan alkotás, hanem mindenkor a művet létrehozó, szenvedő, küzdő ember a tárgya. Illés Endre világában Vörösmarty és Berzsenyi, Justh Zsigmond és Csáth Géza egyaránt regény-, illetve drámahősök, akikről, felismeréseit sűrítve, egy-egy novellában vall. Más modelljei és mesterei — mindenekelőtt , Bartók Béla és József Attila — alkalmat kínálnak Illés Endrének arra is, hogy felvillantsa, érzékeltesse a maga ars poeticáját, hogy a portrék ürügyén, lírikusként önmagáról szóljon. Egyetlen, elhallgathatatlan hiányérzetem mégis támadt az Ezüstpénz olvasásakor: a novellák mellől hiányoztak az évszámok! Meggyőződésem, hogy a félezer oldalnál is gazdagabb, negyvenhat írást felölelő gyűjtemény nemcsak a menthetetlen filoszok, de az életművet mélyebben megismerni akaró, az egyes novellák mögöttes világára, élmény-hátterére kiváncsi olvasó számára is még többet adott volna, ha a szerkesztő, a Méhrajzáshoz hasonlóan, itt sem hallgatja el az elbeszélések keletkezési idejét. (Magvető) Földes Anna tékéből. A hatalommal együtt azután virtuális dicsősége is eltűnt. Ember Mária hősnője állva maradhatott, értékes emberként élhetett a változott világban, mert felkészült annak — nem politikai, de — erkölcsi rendjére. A könyv történelme: a „família” felbomlása, bukása, kihalása. Igazi története: egy asszony magára találása a történelem viharai ellenére. Mostanában, amikor régi „famíliák” leszármazottai oly sikerrel szerepelnek közéletünkben, erre is magyarázatot adhat ez a regény. Akinek volt ereje a „família" erkölcsi életrendje helyett a valóságos élet rendjének erkölcsét vállalni, az alkotó munka örömét beteljesíteni életében, az állva maradhat a történelem változásai közepette is. És ez természetesen nemcsak egy „történelmi” osztály esetében érvényes. Ember Mária többre volt ennél kíváncsi. A gyorsan változó, alakuló világban való megmaradás példázatát kereste. És megtalált egy asszonyt, aki nem azáltal maradt állva a sok változás idején, hogy alkalmazkodni tudott, hanem, mert hasznosan akart tevékenykedni. Bárha a maga szűk körében is. Minden körülményben önmagára tudott találni. (Szépirodalmi) Kabdebó Lóránt Könyvesház Ezüstpénz Illés Endre félszáz arcképvázlata férfiakról SZERKESZTI SZABÓ GYÖRGY