Magyar Nemzet, 1987. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-16 / 140. szám
4 ilyen hatást gyakorolt. 1848- ban a Nemzeti Tanács tagja. 1856-ban európai körútja folyamán hazánkban is járt, 1861- ben Dziennik Polski címmel napilapot indított Életrajzírója szerint 1872-ben Andrássy Gyulának memorandumot nyújtott be Lengyelország újjáépítése tárgyában. Politikai röpiratai közül a legközelebb állhat hozzánk (címét magyarul idézem): „Az osztrák-magyar monarchia alkotmányos korszaka (1848— 1881)" című könyvecskéje, amely Krakkóban jelent meg 1881-ben. Fia már szejmképviselő lett. Csaptáról István A madéfalvi emlékmű Él szűkebbhazánkban, Dél- Dunántúlon ésBuda környékén, egy sokat próbált, hányatott sorsú népcsoportunk, mely talán a legbüszkébben vallja számazástudatát, történelmi múltját. Büszkeségük jogos érzésből fakad. A magyarságnak azon részéhez tartoznak, akik közel száznyolcvan évig éltek a hazától távol, meszszire sodródva a nyelvközösség egységes tömbjétől. Ám hosszú számkivetettségük idején is hűségesen megőrizték nemzeti azonosságukat, s ami ehhez szorosan hozzátartozik: vigyázták anyanyelvüket, népi hagyománykincsüket. A bukovinai székelyek ők, akik még 1764-ben szakadtak el a Délkelet-Erdélyben honos székelyektől, és csak 1945-ben találtak ismét vissza a szeretett hazába, melyet nem tudtak elfeledni évszázadok múltával sem. Jelenlegi népességszámukat aligha lehetne pontosan megállapítani, időközben, négy évtized alatt, teljesen eggyé forrt az itteni lakossággal; visszaérkezésük alkalmával, a második világháború befejezésének véres napjaiban, tizenhétezer-hétszáz főben rögzítették lélekszámukat. Azóta, minden bizonnyal, jócskán megszaporodtak — sohasem panaszkodtak a gyermekáldás hiányára —, de még így sem képeznek nagyszámú népcsoportot. Jelentőségüket nem is nagyságrendjük, országon belüli számarányuk határozza meg. Sokkal inkább a hazán kívüli, bujdosó életük során tanúsított nemzetszeretetük, visszakerülésük keserves körülménye nyújt — minden időre szóló — megszívlelendő tanulságot. A bukovinai népcsoport kálváriája a nemzettudat olyan távoli, szennyezetten forrásához vezet el, melyből szüntelenül merítenünk kellene. Egykori elszakadásuk, majd visszataláljuk példázatos útja, napjainkban is hasznosítható szellemiséget sugall. Az a történelmi útszakasz, melyen — térben és időben — végig küzdötte magát nyelvközösségünknek ez a kis szórványa, 1764 és 1945 között, bőséges tapasztalatot kínál. Nemcsak számunkra, de a térség, Közép- Európa többi népének is. Akár jelképpé is növekedhetne. Azt a napot, 1764. január 7-ét, amikor a Habsburg önkény ártatlan, fegyvertelen székelyek százait ölette halomra, ezreket pedig idegen földre menekülni kényszerített — tragikus sorsfordulói között tartja számon a székely (magyar) történetírás. Madéfalván mintegy ezer férfi gyűlt össze az előző napon, kivált Csík- és Háromszékből, hogy tiltakozzék a székelyek alkotmányos jogának korlátozása, semmibevétele ellen. Követeléseiket írásiban kívánták átnyújtani a bécsi hatalom képviselőinek. Nem állt szándékukban szembeszállni a jól felfegyverkezett katonasággal, csupán törvényes jogaikat akarták kinyilvánítani. A vérontás mégsem maradt el. A császári csapatok kora hajnalban, álmában lepték meg a védtelen falut, s lemészároltak mindenkit, akit elérhettek. Több százra becsülik a helyszínen lekaszabolt férfiak, nők, gyermekek számát. Sokkal többre azokét, akik a vérengzés hírére, a további megtorlás elől menekültek el. A hóborította Kárpátok járatlan hágóin keresztül vezetett az útjuk, főképpen papjaik vezetésével indultak útnak, közülük egynek, az ellenállás vezetőjének, Zöld Péter csíkszentléleki plébánosnak a nevét feljegyezte a történetírás is. A száműzöttek előbb Moldvában kerestek maguknak letelepedési helyet, majd kisebb részük Bukovinában talált otthonra. Itt öt falut alapítottak: Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva, Andrásfalva és Hadikfalva. Ezekben éltek, több nemzedéken át, megmaradva magyarnak, egészen a második világháború kezdetéig, 1941-ig. Ekkor megindultak vissza — száznyolcvan év után — Magyarországra. Egy méltó emlékmű felállítását az öldöklés helyszínén, hosszú időn keresztül tervezte a székely nép. Kezdetben az önkényuralom, később a mostoha anyagi lehetőségek akadályozták a megvalósítást Az első emlékjelet, egy fakeresztet az elesettek közös sírja fölé, öt évvel az esemény után, 1769-ben, Cserey Zsuzsanna nagyajtai asszony állíttatta. Később, 1878-ban és 1885-ben, ugyancsak egyéni kezdeményezésre, két újabb keresztfát emelték. Az elsőre szöveget is véstek: ..Székely emberek nyugszanak itt az 1764. évi madéfalvi veszedelemből, s gyászunkat ha híven tudnánk kifejezni, sóhajjal állanánk hamvaiknál". A múlt század hetvenes éveiben a székely egyetemi ifjúság tett kísérletet, majd példájukon felbuzdulva a Csíkszeredát műkedvelő színtársulat próbálkozott összegyűjteni a pénzt, az emlékmű költségeire. Kezdeményezésük azonban nem tudott mozgalommá terebélyesedni, 1891 október haváig nem járt eredménnyel. Ekkor Orbán Gyula Csíkszeredai orvos vette kezébe az ügy intézését. Bizottságot alakított az emlékmű felállítása érdekében. „Nem tudom lelkemben elfojtani, mindig vérzik a szívem, midőn a madéfalvi Siculicidiumra gondolok... kérem, indítsunk mozgalmat, s hassunk oda, hogy a vértanúk sírjára állandó emlék állíttassák” — mondotta a bizottság alakuló ülésén. Itt bízták meg az emlékmű tervének elkészítésével a Csíkszeredai születésű, de Budapesten élő Tamás József építészmérnököt. A gyűjtés még az év őszén elkezdődött, és tartott egészen 1904-ig. Az adakozást az erdélyi magyar diákság kezdte meg, elsőnek a gyulafehérvári teológia növendékei, majd csatlakoztak a többiek: a csíksomlyói gimnázium és tanítóképezde, a marosvásárhelyi, brassói, sepsiszentgyörgyi, kolozsvári, szászvárosi gimnáziumok diákjai. Nem maradtak el az áldozatkészségben a székely falvak lakói sem, Csíkdánfalva, Gyímesközéplok, Csíkcsobotfalva az elsők között volt, de adakozott Csíkszék, Háromszék és Udvarhelyszék szinte minden faluja. Akadt olyan helység, ahol a teljesen elszegényedett nép, pénz helyett tojásban fizette a hozzájárulást. Az egész ország területéről érkeztek adományok — többek között — (Besztercebánya, Miskolc, Karcag, Cegléd, Kassa, Debrecen, Arad, Győr polgárai küldték el támogatásukat. Megértették: a madéfalvi veszedelem a magyar múlt tanulságos eseménye, s elhalt vértanúinkra emlékezni nem hiábavaló cselekedet — tisztes jelent és jövőt csak a történelmi hagyományok megbecsülése révén remélhetünk. A Tamás József által elkészített kivitelezési tervet az országos képzőművészeti tanács zsűrije 1895 januárjában hagyta jóvá. A területet, Madéfalva belterületén, Zakariás Lukács engedte át a nemes célra. A földmunkák 1897 őszén kezdődtek meg, és olyan gyors iramban haladtak, hogy 1899 elején nagyjából készen állt az emlékmű. Feltették tetejére a ma is ott látható turul madarat, melynek szárnyterjedelme 2 méter 60 centi szélességű. A homlokzaton elhelyezték a megemlékezést tartalmazó emléktáblát, Szadeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár szövegével. Az ünnepélyes felavatás azonban még további hat évet váratott magára. Időközben ugyanis elfogyott az összegyűjtött pénz, és a befejezési munkálatokra már nem futotta. Végül mégis elérkezett az avatás várva-várt napja: 1905. október 8-án, vasárnapi napon került rá sor. Az erdélyi sajtó hetekkel előre ismertette az ünnepség programját, a vasút külön vonaton szállította helyszínrea székely falvak, városok népét. „A vén Hargita szomorú ködbe borult az ünnep reggelén, maga a természet is velük tartott, az is gyászolt, ünnepelt. Tíz órára több ezer nép gyűlt össze" — írta a Csíki Lapok. Az emlékbeszédek, koszorúzások sora órákon keresztül tartott. A sajtóbeszámolók valamennyien említést tesznek arról, hogy Zsögöri Zoltán, a csíksomlyói gimnázium tanára, erre az alkalomra írt ódáját szavalta el, ,hatalmas taps, éljenzés között”. Annak említése azonban mindegyikből hiányzik: a verset szavaló költőt rögtön az ünnepség után letartóztatták és perbefogták felségsértésért. Ítéletre csupán azért nem került sor, mert Majláth Gusztáv erdélyi püspök — aki Zsögön iskolai főhatósága is volt— tekintélyével kijárta a szabadon bocsátást. Nevét és költészetét később az egész ország művelt közvéleménye megismerhette. Több ízben publikagy érdeklődéssel olvastam a Magyar Nemzetben dr. Dienes Istvánné A magyar szabadságharc francia vértanúi című írását. Régmúlt diákkoromban, magyar—francia szakos hallgatóként én is lelkesedtem a francia kultúráért, sőt a francia demokráciáért is. Théophile Gautier és a magyarok című doktori értekezésemen kívül megjelent néhány kisebb publikációm is. Ámde, 1937-ben a pécsi Erzsébet Tudományegyetem keszthelyi Nyári egyetemén félszáz lengyel hallgatóval találkoztam. Az eredmény: kénytelen voltam a távoli franciákat elhagyni az új és közelebbi barátokért. E barátságot ápolom szóval, tettela varsói tudományegyetemen a magyar tanszéken dolgoztam 31 évig), tollal, immár kb. 50 éve. És ez késztet arra, hogy a Magyar Nemzet április 28-i számában közölt Charles Abancourt ügyét a helyére tegyem. Eszembe jutott az a pályázati munkám, amelyet Lengyelország és a lengyelek 1848—1849. magyar közvéleményében címmel a Lengyel Tudományos Akadémia (akkor PRU) és a lengyel oktatásügyi minisztérium közös pályázatára írtam még 1947-ben. Egyetlen külföldi voltam, aki pályadíjat kapott. Ennek következtében 1948 novemberében méltónak találtattam a varsói kiküldetésre egyetemi lektorként és a varsói Magyar Intézet megbízott vezetőjeként. Karol d’Abancourt de Franqueville (1811—1849) XVI. Lajos francia király lenyakazott hadügyminisztere unokaöccsének Augustin d’Abancourt de Franquevillenek volt a fia. Az unokaöcs elmenekült a forradalmi Franciaországból és Galíciáig meg sem állt. Az itt született fiút, a mi hősünket, már nem Charles-ként, hanem barótként keresztelték meg, és a sambori és a perzemysli iskolában lett lengyellé. Később a Nugent grófról elnevezett 30. osztrák gyalogezred kadétja lett. 1837- ben a híres Maruchelli-féle összeesküvéshez csatlakozott. Felségárulásért előbb halálra, majd kegyelemként húsz évi, a temesvári erődben töltendő börtönbüntetésre ítélték. 1848-ban amnesztiában részesülve azonnal belép a magyar hadseregbe és a 12. huszárezred századparancsnokaként a bátorság és halálmegvetés igazi csodáit művelte a dél-magyarországi hadszíntéren. Két ütközet között, romantikus körülmények közepette meg is nősült Fehértemplomban (ma Biala Crkva).A romantikus házasságkötés körülményeit leírta Birányi Ákos (Szirondi), 1849-ben a Köztársasági Lapok szerkesztője és a Köztársasági káté szerzője. Forradalmi képcsarnok. Regény és való I. füzet, Pesten 1850. 148—164 lapjain. Az elbeszélésben hősünk ugyan Dálnoki néven szerepel, de a Visztula földjére gondol...) A városka lakosai hálával emlegették nevét, mert megmentette Fehértemplomot a katonák garázdálkodásaitól, még utcát is neveztek el róla. Katonái imádták. Az őrültséggel határos bátorságával magával tudta őket ragadni. Idézzünk egy példát: Szenttamás (annak idején Tomasovác, Tamáslaka) ellen Kiss Ernő vezetése alatt két rohamot is intéztek a magyar csapatok. A köd miatt visszavonulási parancsot kaptak, de a Kossuth Hírlapja vált a Nyugatban, Ady Endre barátjául fogadta, első verses kötetéről kedvező bírálatot írt. Szülőfalujában, a háromszéki Osdolán halt meg, 1951-ben. Utolsó kötete 1949-ben látott napvilágot, Széphistóriám címmel. Az emlékműavatás alkalmából írott ódája később sem került bele egyik kötetébe sem. Tudomásom szerint eddig még nem látott nyomdafestéket. Terjedelmi okokból most sincs mód egészében közölni, de — úgy vélem — egy rövidke szakasz elégséges annak érzékeltetésére: Ferenc József császár és király okkal tekinthette kihívásnak a költő bátor szavait: ...És bár az idő régen letűnt, Bizony ma sem különb az életünk. Egy emberé a jog, a hatalom, A többi nyög igába,mint barom. — Nem bánom, ha fejem kerül belé, Állasson kegyetlen sortűz elé S véres marokkal nyelvem tépje ki, Az igazságot megmondom neki: e bíborba rejtőzött porkoláb!... A vers, ha művészi megformálást tekintve nem is, de bátorságban vetekszik Arany János költeményével, A walesi bárdokkal. Hajdú Demeter Dénes (1848. december 9. 607. o.) szerint a visszavonulás helyett „Hevencourt” vakmerőségig bátor hadnagy vezérlete alatt szuronyt szegezve törtek előre, és a sáncokat ostrommal bevették. Ezt a jelenetet örökítette meg egy korabeli anekdota is (Tóth Béla anekdotakincsének 3. kötetében olvasható). Az Abancourt című anekdota szerint: „A huszárok a vadászok tüze elől hátráltak. — Huszárok! — kiált Abancourt, — magyarok vagytok ti? — Igen, magyarok és Bocskai-huszárok vagyunk! — Ám lássuk hát, ki a jobb katona, ti magyarok, vagy én a lengyel? Utánam fiúk, a sáncokat be kell vennünk! — Követjük, uram a pokolba is, —kiáltották mindnyájan, s a sáncot bevették a huszárok”. Egy héttel később ugyancsak Kossuth Hírlapjának hadi jelentése újból dicséri a franciából lengyellé lett hősünket: „Meg kell említenem a fáradhatatlan, hazánk védelmében életét már többször kockáztatott lengyel Havancourt (!) Károly hadnagyot, aki a legnagyobb golyózápor közt vitte az intézkedést egyik csapattól a másikig” (K. H. 1848. dec. 15.). Dembinski debreceni fogadtatásán is jelen volt az Alföldi Hírlap szerint „a szabadság lángoló gyermeke”, Karol Abancourt. Dembinskihez intézett üdvözlő szavaiból csak néhány szót idézek .......most a magyar és a lengyel, mint két testvér fog ön után nyomulni, elszántan élni és halni együtt, mihelyt az ön nevét meghallja: rajta magyar!” 1849. március elején Debrecenben új lengyel alakulatok gyakorolnak. Karol Abancourt a magyar szabadságharc egyik legrégibb bajnoka, kiáltványban üdvözölte honfitársait. Egységre hívta fel őket. Fellép minden széthúzás, érzékenykedés ellen: „Félre minden büszkeséggel, rangkórsággal”. A novemberi felkelés legendás hírű 4. ezrede megmaradt utolsó tíz katonája (Julius Mosen híres versét idézi itt!) emlékének nevében egységre szólítja fel honfitársait. Kiáltványa végén a magyarokhoz fordul: „Testvérek! vívjatok velünk együtt lengyelül, s mi örömmel fogunk veletek magyar éljent hangoztatni” (Március Tizenötödike 1849. március 10. 87. o.). A szolnoki csatában megsebesült, egy rövid időre hangját is elvesztette. Rövid szünet után újra részt vett a harcokban. Dembinski adjutánsaként került osztrák fogságba Szeged környékén. A pesti Neugeboude-ban Woroniecki ezredessel és Gironnal együtt végezték ki 1849. októberében. Halálos ítéletének indokolásában az is szerepet játszott,hogy Abancourt a magyarok és lengyelek között élénk agitációs munkát végzett (kiáltványainak szövegét Aradon őrizték meg). Életrajzírója szerint nyugodtan ment a halálba, emelt fővel, mosolyogva búcsúzott el fegyvertársaitól, akik még egyszer látni akarták „a bátrak legbátrabbikát” (Polski Slownik Biograficzny, I. köt. Krakkó, 1935.).♦ Testvéröccse Franciszek d’Abancourt de Franqueville (1815 —1892) is érdekes történelmi alak. Publicista, közéleti személyiség, aki felszabadította jobbágyait és szomszédaira is A magyar szabadságharc lengyel vértanúja Azonnali belépéssel felveszünk • belső ellenőrt, • áruforgalmi ügyintézőt, • árelőadót, • felsőfokú végzettségű, gyakorlattal rendelkező pénzügyi osztályvezetőt. Jelentkezni lehet: VEGYIPARI TERMELŐESZKÖZ-KERESKEDELMI VÁLLALAT Bp. V., Kozma F. u. 3. Személyzeti és oktatási osztály, 320-635. • továbbá betanított munkást, 6 és IX. kerületi, Kén utcai telephelyünkre éjjeliőrt. Jelentkezni lehet: VEGYIPARI TERMELŐESZKÖZ-KERESKEDELMI VÁLLALAT Bp. V., Kozma F. u. 3., munkaügyi osztály, 311-433. Magyar Nemzet Kedd, 1987. június 16. Még egyszer Vajda Lászlóról jóleső érzéssel, ugyanakkor restelkedve is olvastam a Magyar Nemzet április 30-i számában dr. Fekete Judit szép méltatását az 1968-ban, hatvanadik évében elhunyt szegedi irodalmár, volt főiskolai tanár,neves Móraszerkesztő Vajda Lászlóról, gerinces emberségéről, bátor kiállásairól. Mindehhez szeretném hozzáfűzni: Vajda László 1949-es Szegedreköltözése előtt is ilyen volt, s ezzel kapcsolatban kötelességemnek érzem felidézni 1946—48-as debreceni együttműködésünk néhány mozzanatát Vajda László 1832-ben diplomázott a budapesti egyetemen, s munkatársa volt az 1931—32-ben megjelent Szabadon című irodalmi folyóiratnak, melyben többek közt József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós, Berda József, Bálint György is publikált A fővárosi születésű, Irodalmi vorzzalmú fiatal tanár szerencsésnek is mondhatta magát hogy szemmel tartott volta miatt tanári álláshoz jutott Kisvárdán. Tucat esztendőt tanított itt ám ambícióival nem hagyott fel. Az Officina könyvtár adta ki fordításában Marcus Aurelius Vallomásait. Tanítványait rászoktatta nemcsak a népi írók olvasására, de a népkutatásra is. Regöscserkész csapatuk adta ki 1944-ben néprajzi gyűjtésüket a „Szabolcsi szép határ” című füzetükben. A felszabadulás után a debreceni tudományegyetem gyakorló gimnáziumának lett tanára, ekkor, 1946- ban kapcsolódott be Debrecen kulturális életébe. A debreceni alapítású Magyarok című irodalmi folyóirat, ennek java munkatársi gárdája (Kardos László, Kéry László, Ujfalussy József, Simon László), a fővárosba költözött mihamar, ám 1946-ban már újabb irodalmárművészkedő raj verbuválódott, s az év őszén nem csupán az Ady Társaságban pezseg az élet, de több csoportnál felvetődik újabb folyóirat alapításának terve is. Vajda Lászlóval 1946. októberében ismerkedtem meg, s napok alatt kialakult egy olyan publikálni vágyó társaság, mely műhelyének tekintette Vajdának a Simányi út 2. számú, irodalomtörténeti emlékmű-házban levő szobáját Mondhatni órák alatt elhatározódott folyóirat esetleg időszakos antológia kiadása, címéül is szántszándékkal Adyék Holnapját választottuk. A gyorsan gyűlő kéziratok mellé pénzt is szervezett Asztalos Sándor, aki akkor egyszerre volt Debrecen város kulturális tanácsnoka, valamint a városi szabadművelődés felügyelője, és november 10-én Vajda László felelős szerkesztő és kiadóként aláírta a szerződést a debreceni tudományegyetemi nyomdával egy hatíves, ezer példányos, negyedéves antológia december 5-i szállításáról. A mondott időben 6100 forintos számlával meg is jelent a Holnap, borítóján ,Menyhárt József fametszetével, bent pedig Balogh László, Mikó Zoltán, Varga Imre versei, Kiss Kálmán műfordításai, Asztalos Sándor elbeszélése, Csenki Imre, Vajda László, Varga Imre tanulmányai, kritikái sorakoztak. Azon a 46/47-es télen az emberek általában nem antológiák vásárlására adták ki ritka forintjaikat, egyetlen sikerünknek Lukácsy Sándor Valóság-beli minősítését mondhattuk, aki a vidék egyetlen pozitív, haladó próbálkozásának nevezte kiadványunkat A számla felét fedezte a városi támogatás, kétezer forint begyűlt a hirdetésekből és az eladásból, hanem a fennmaradt ezer forintot zokszó nélkül Vajda László törlesztgette jó esztendeig tanári fizetéséből. Ugyanilyen önzetlen lelkesedéssel szerkesztette meg 1947. őszén a Vándortűz jubileumi számát az Ady Társaság fennállásának 20. évfordulójára. E kiadvány a vidéki irodalmi társaságok „vándorló” folyóirata volt a minisztérium fedezésében, és e debreceni jubileumi szám kiállításában, tartalmában is reprezentatív volt Földessy Gyulától a társaság legifjabb tagjaiig mindenki szóhoz jutott, s a manapság ritkaságnak számító gyűjtemény nemcsak az Ady Társaság szellemi erejétbizonyította, hanem Vajda szerkesztői elhivatottságának is emlékezetes jele. Elköltözése után majd húsz évig nem láttam. Azért publikációinkat elküldtük egymásnak. Tanulmányait a Tiszatájbel rendre olvastam. Két konfliktusáról soha nem írt A második „döccenő” után találkoztam veleHódmezővásárhelyen, az őszi tárlat megnyitóján. Nem ismertem rá, árnyéka volt régi magának. Halála előtt így írt magánlevélben, cseppet sem a nyilvánosságnak szántán: „De azért még dolgozok a szocialista kultúráért Csókol, ölel házsártos vén szerkesztőd: Laci bátyád. Írj ! Kell a támasz és életigazolás!” Írhattam, nagyon gyorsan elment Az első mondatban azértírtam restelkedésről, mert mindezt 1986. decemberében nem én akartam felemlíteni. Vártam, hogy Debrecenből valaki megemlékezik a 40 éves Holnapról és szerkesztőjéről. Elmaradt, elfeledték. Azért írom ide az Alföld 68/11. számában írt tisztességadásom utolsó sorát: Bizony mondom, igaz ember vala. És kevesebb golgotát érdemelt volna éltében-holtában. Varga Imre Buzera, bolgár, bugris Hadd fűzzek két kiegészítést Karinthy Ferenc barátom május 30-i „Nyelvelés”-éhez, mely a buzi szó újabbkori jelentésváltozásával, illetve a szó kialakulásával foglalkozik. Az első: nyilvánvaló, hogy a Karinthy által is említett buzera (kerülő lökés a biliárdban) nem véletlenül kapcsolódik össze a homoszexualitás fogalmával, sem mifelénk, sem a németeknél (Buseron: buzera; Buserant: homoszexuális). Annyira nem, hogy ez az összekapcsolódás más nyelvterületen és egészen más szavakkal is kimutatható. Például a francia tapette szó is, mely semmiféle nyelvi rokonságban nincs a német Buserant-tal, sem pedig ennek Karinthy idézte ige-ősével, a velencei buzarar-ral (irodalmi alakjában buggerar-ral), egyszerre jelenti a homoszexuális személyt (pontosabban: hímringyót) és azt a bizonyos kerülő biliárdlökést, melynek során a saját golyót úgy kell meglökni, hogy az először az asztal falát érje, s csak azután a két másik golyót. Második hozzáfűzni valóm: az a bizonyos buggerar ige, ha értesüléseim pontosak, maga is jövevényszó, a francia bougre főnév (XII. század) némileg módosult és igésült kiágazása, s egészen pontosan úgy fordíthatnak magyarra, hogy bolgárolni. A bougre ugyanis bolgárt jelentett eredetileg, majd mivel a franciák a szerencsétlen bolgárokra fogták a „nem orthodox módon” történő nemi érintkezés divatba hozását, akárcsak mi magyarok a franciákra a „franc nyavalyát”, idővel a szó jelentése az effajta szeretkezési módot kedvelőkre (nem okvetlenül homoszexuálisokra!) is átvonódott. De mert az élet nem áll meg, a szó az idők folyamán további jelentésváltozásokon is átment. Használták „vidám, mulatós fickó” értelemben is, „jóravaló, derék fickó” értelemben is (de lekezelőleg, vállveregetésként), mígnem mára már „tahó”, „bunkó” jelentése is lett. Ennélfogva szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy nemcsak buzi szavunk, hanem bugris szavunk is a bougre-ra vezethető végső elemzésben vissza. Tímár György MAVAD KÜLKERESKEDELMI VÁLLALAT gyakorlattal rendelkező bérelszámolót keres. Rugalmas munkaidő, fizetés megegyezés szerint. Érdeklődni lehet az 561-336-os, vagy a 759-611-es telefonon. Személyesen: Budapest I., Úri u. 39. Személyzeti osztályon.